X.

A kórágy rémítő képeit legyőzte az utcza, vad jeleneteivel.

Géczy Andrásné, kit már nevén szólíthatunk, előbb a nép zajgásait követé álmaiban, s a törpe ház ablakain behangzó gúnyszavak és ingerkedések szerint alkotott bősz történeteket Pécsi Simonról, kit a fogarasi piaczon képzelt ugyanazon ketreczbe zárva, melyben férje szenvedett, s hasonló kínok közt. De midőn az iskolamester a «beteg asszonyt» annyiszor említé, s végre Géczy András neve és Deborahé is a rivalgásból élesen tört ki, az özvegy szemei fölpattantak, hogy azt, a mi egy borzasztó nap óta oly mérhetetlen fájdalom, akkora öngyötrés, kedélykór és őrültség anyagja volt, most ne csak az álom, hanem a zord élet is megujítsa. -88-

A «beteg asszony» merően nézett a függönyre, mely nyoszolyájától átellenben fedte Deborah kendőjével együtt az ablakot s félhomályban tartá a szobát.

– Géczy András, Pécsi Simon, – hangzott kívülről, s mindaz, a mit az álom démonai hangoztattak a mult perczben, szintén, kaján és fertelmes módon.

A «beteg asszony» vázujjaival tapintgatá szemhéjait, hogy csakugyan nyitva vannak-e?

Künn folyt a rakonczátlan zaj és gúny.

A «beteg asszony» felült ágyában, arczát az ablakhoz fordítá, s kezét a vánkosra tevén, néha visszakacsintó tekintettel nézte, mérte a távolságot, mely feje és a párna közt van.

Géczy András és a szombatosok káromlása rohant, mint a gátat tört ár, az utczáról a szobába.

A «beteg asszony» az ágy előtti szőnyegre ereszté lábait s fölegyenesedvén, egyenként számlálta a butorokat; úgy látszik, tanukra volt szüksége, kik vallják be, hogy ébren van.

Végre Deborah fátyolára esett tekintete, megrázkódott, s ingatag léptekkel kezd ahhoz közelíteni, ujjaival akarván bizonyságot szerezni, vajon szőtt kelme-e, a mit lát, vagy csak anyagtalan álomrajz?

– Sáron rózsája! Deborah! a szombatos leány! – kiálták gúnyosan künn.

A «beteg asszony» delejes vagy őrült erélylyel hagyja oda a szobát, a folyosón van, megnyitá a kapuajtót, melyet annyi év óta nem érintett keze, a -89- mely eddig a koporsó fedeléhez hasonló hűséggel zárta el tőle a világot.

Lábán nem volt papucs, köntöse a kórágyban viselt tiszta, könnyű pongyola.

Az ajtókövön állott meg… egy nappali kísértet, egy csodás látomány, melyet hiszünk és eltagadunk, mely test és puszta kép, halott és élő, agyunk játéka és a valóság maga.

Minden szem feléje fordult.

– Néném! – sikoltá Deborah.

A «beteg asszony» körülnézett.

– Ha-ha-ha! Mind itt vagytok Fogarasról. Hadd átkozzalak meg.

A «beteg asszony» fölemelte jobbját, kinyitá száját. Keresé az átokra a szavakat, melyeket ember még soha nem mondott el; ajkai mozogtak.

– Irgalmas Istenem! e hang sivít a légben. A fölemelt kéz erőtlenül lehanyatlott.

Egy mély lélekzés.

A «beteg asszony» az ajtó kövéről halottan esett az utczára.

Deborah a holttesthez rohant, de az iskolamester, kire egyedül nem volt behatással a jelenet, feltartóztatá.

– A szombatos kisasszony el akar szökni, úgy-e? kérdezte mosolyogva, kezét a leány vállára tevén; de arczának vidor kifejezését villámgyorsan váltá fel ijedtség és torz.

Valaki a kis ember nyakcsigáját szorítá át, s a jövő perczben Deborah szabadon borulhatott szerencsétlen nénjének tetemére, míg üldözője a földre -90- sújtva iszonyú jajgatás közt erősíté, hogy keze-lába megbénult, hogy oldalcsontjai eltörtek, szeme kifolyt, agyveleje veszélyes rázkódást kapott, s hogy ő nemes ember, kin potentiát követtek el, s hogy egyházi személy, ki soha többé hivatala folytatására alkalmas nem lesz, s ennélfogva bizonyságra hívja fel a jelenlevőket, mert pört akar kezdeni még ma, s ha utolsó fillérét is a prókátoroknak lesz kénytelen adni, addig nem nyugszik, míg istentelen gyilkosát talion nem marasztatja, és míg annak fogát fogért, kezét kézért, lábát lábért, bordáját bordáért ki nem töreti; önként értetvén, ezenkívül a fejváltság letétele, a gyógyítási költségek, azután minden szenvedett kár s elmaradt haszon megtérítése.

– Ha-ha-ha! Mind itt vagytok Fogarasról.

Az utczai csoportozat, mely bőszültségében részint iszonyú kárörömmel, részint pedig hideg egykedvüséggel látta egy beteg nő szívrendítő halálát, s egy tündérszép leány könnyeit, most ingerültségre lobbant az iskolamesternek, kit betyár magaviseleteért semmi komoly baj nem ért, álnok jajveszéklésein.

Panna asszony és Sára néni megoldották nyelvöket, s nem a legválogatottabb szavakkal kezdék halmozni a «büszke» úrfit, ki egy «belső embert» goromba bántalmakkal illetett, s nyomorékká tett oly ártatlan és jámbor életű férfit, ki az egész világgal békességben élt, és soha senkinek még csak hajaszálát sem görbítette meg.

A nők nyelvharczai tüzelték azokat, kik szokva voltak a korcsmai táborozásokhoz.

Néhányan már hetykén közelítettek is az iskolamester megtámadójához; de ennek rövid szabású s -91- hímes palástján észrevevék a «jegyet», mely a «nemesi társaság» zászlója alá tartozását mutatá. E tény fölhevülésöket hatalmasan csillapítá.