IX.

A Pécsi Simon ellen felgerjedt népből épen a söpredék lakott azon a tájékon, hol most a város fekszik.

A békétlenek leghevesebbjeinek tehát a «beteg asszony» ablaka előtt kellett elhaladniok, hogy a Szent Mihály-kapun át haza érjenek.

A zajból csakhamar riadó hangok törtek ki, s Deborah atyja nevét hallá szidalmak közt említtetni.

– Irtsuk ki a szombatosokat, veszszen Pécsi Simon! ezt ismételte egy erősebb, s a többiek fölött uralkodó torok, és a törpe épület ablakainál helyeslő kiáltások emelkedtek.

A «beteg asszony», kinek még nem eléggé mély álma a külső morajtól látszott titkos táplálékot nyerni, rívó és szaggatott nyöszörrel szólt: – Hah! mint zúgnak, bongnak Fogaras piaczán! Kiszabadult a pokol,… itt van, itt,… s látod-e a vicsorgó fogakat, a dühtől lihegő melleket, s a kárörvendő ezer szemet, mely babonáz, s megköti lépéseinket?… -80- Hah! a ketrecz! a ketrecz! s mellette a szelid bakó, ki csak öl,… ah! a bakó legszelidebb embere a világnak; övé egyedül a mennyország, a többinek nincs joga hozzá,… szent bakó, jó bakó, kérlek, ki van a ketreczben?

A «beteg asszony» alvó szemeiből könnyek serkedtek, s künn az utczán megint Pécsi nevét említé a hazavonuló csoport.

– Ártatlan bakó, kegyes bakó! férjem kuporg-e ott a ketreczben, reszketve a hideg miatt? Szegénynek nincs öltözete; levonták róla mostoha testvéreid, szelid bakó!… De miért van neki fehér haja? A férjemé fekete volt. Deborah! Deborah! atyádnak milyen fürtjei vannak? Rég nem láttam; akkor csak szürke vala. S most?

Deborah nyárfalevélként reszkető kezekkel érinté a «beteg asszonyt», hogy iszonyú álmából fölébreszsze; ah! de ujjai, mint hangszeren, tánczoltak a fekvő vállain, a nélkül, hogy megmozdíthatnák.

Künn pedig ismét Pécsit említik.

A «beteg asszony» nyöszörgé: – Deborah, nézz a ketreczbe! Nem apád ül-e benn? Biz Isten! ő az. Szegény leány! Ah! tagadd meg, ne ismerj reá, fuss, fuss hamar, hogy észre ne vegyenek, különben gúnykaczajjal fogadnak! Deborah, Deborah fuss!

A kettős hatástól, mely az utczáról és a nyoszolyából rohanta meg furiaként, az ijedt leány egészen elvesztve a magánuralkodást, a szobából kinyargalt, a folyosótól a kapu-ajtónak rohant, s föltárván azt, egy ugrással a szűk utcza közepén termett.

A hideg szél, mely arczára sivított s rögtön átjárta -81- egész testét, fölébreszté mámoros félelméből, s világosabb eszméletre hozta, s csak most vevé észre, hogy prémes palástját, fátyolát, nyakkendőjét, mind ott hagyta, s hogy védelmetlenül van a sivár téli időnek s a durva tömeg szemeinek kitéve.

Visszafordult, határozatlanul és küzdve, az ajtó felé.

– Ni! ez a «beteg asszonyhoz» megy – kiáltá körüle valaki.

– Nem, onnan jő – válaszolá más a bejárat küszöbénél.

Deborah most, hogy a kiváncsiaktól menekedjék, a nem messze fekvő Mikó-házhoz akart menni, hol kocsija várt rá, s néhány lépést tett előre, de vele szemben alig húsz ölről, egy közelgő csoport kiáltá: Veszszen Pécsi Simon!

A leány lábai a fagyhoz gyökereztek, nem tudott megmozdulni.

Panna asszony, ki a kiabáló csoport élén jött, midőn Deborah mellé ért, kiséretéhez visszafordulva mondá:

– Mégis vannak, kik a beteg nőt ismerik, ez a kisasszony az ő házából lépett ki.

Sára néni, ki szintén Pannához csatlakozott, szemtelen tekintettel mérte végig Deboraht, s a többi társaihoz fordult arczczal s Deborah felé nyujtott kézzel mondá: – Ez a szombatos leánya, ez a fiatal boszorka, ki mindent megigéz, s kit ők a babona nyelvén Sáron rózsájának neveznek. Szép virág, gyönyörű mákvirág, a Pécsi Simon kertjéből.

– Csak talán nem ő nagysága kisasszonya? – kérdi egy kőmíves, ki a szombatosok elleni kurjongatás közt sem vesztette el egészen eszét. -82-

– De biz’ ő az – rikácsolá Sára néni.

– Úgy, ereszszétek szabadon. Nem illik körüle csoportozni, mintha pórleány volna – szólt a kőmíves.

– Nagy úr leánya, hm! igaz; de a nagy úr nyakához Kassai ő nagysága hóhért fog állítani, akármint erősíti az iskolamester, hogy Pécsi a kuruzsló könyvből olvasva, segítségül tudja az ördögöket hívni. – E megjegyzéssel Panna, csipőjére támasztva karjait, Deboráhhoz közelebb lépett.

Az iskolamester pedig, mihelyt saját kis személyére hivatkozás történt, tüstént megragadta az alkalmat, még inkább magára vonni a nép figyelmét. – Pécsi uram, szólt kegyes hangon, nagy vagyonú ember és főúr, s e két erő segítségével, noha szombatos, még a törvény körme közül is kimenekülhet. Ezzel semmi ujságot nem beszéltem kendteknek. Ezt Panna asszony és Sára néni is tudják. De most már valami olyat mondok, mitől hajuk szála úgy fölborzad, mint a tüskedisznó tövise. Tudják-e…?

– Mit? mondja hamar, mit? – közbeszólt Panna.

– Angyalom! ha csodálkozásukban nagyon kitátnák szájokat, a kisasszonynak csak hült nyomát fogják találni.

Deborah e figyelmeztetéskor valóban kezdett már a gyülevész nép közül kibontakozni; de most ismét körűlvették.

– Szóljon hát iskolamester uram hamar! rukkoljon ki azzal a titokkal, melyet Panna húgom sem hallott soha! Furcsa titok lehet az ilyen! Minek hordja oly hosszasan a begyében? Csak ne köntörfalazzon soká – nógatózott Sára néne. -83-

– Tehát tudják-e kendtek, hogy honnan jött az utczára a szombatos leánya?

– A «beteg asszony» házából, – kiálták többen.

– Hm! folytatá az iskolamester, de vajon ki az a «beteg asszony»?

– Nincs annak, szívem! más neve – válaszolá Sára néne.

– Hm! de míg beteg nem volt, akkor is csak hívták valaminek – hánytorgatá az iskolamester.

– Mielőtt kitalálnók régi nevét, könnyen átfázhatnék a kisasszony; jobb lesz hát hazabocsátani. Hisz! azzal talán nem vétkezett, hogy egy beteg nőt meglátogatott – mondá a kőmíves.

– Attól függ, emberem! hogy kicsoda a beteg asszony – válaszolá lenézőleg az iskolamester.

– No! kicsoda hát? – kérdezé nyugtalanul Panna asszony.

– Biz azt, angyalom! magam is szeretném tudni – szólt az iskolamester. Többen hahotázva nevettek.

– Ej, az ebszültét! ha kend semmit sem tud, mit hánykódik? mit ültet föl minket? s miért beszél oly garral, mintha kanállal enné a titkokat, melyekből más ajándékban sem kap egy harapásnyit? – agyarkodék Panna.

– Én ne tudnék semmit? szólt nehezteléssel az iskolamester. Hát mondtam-e, hogy a «beteg asszony» felől egy titkot sem hallottam? hát eltagadtam volna, vagy eltagadjam most, a mit a tisztelendő úr, ki tegnap este a «beteg asszonynál» volt, mindjárt vacsora után a feleségének beszélt?

– S mit beszélt? – tudakolták egyszerre többen. -84-

– Hogy a «beteg asszony» azt szokta álmodni, miként férjét a fogarasi piaczon ketreczbe zárva őrzik, s a népnek mutogatják szintúgy, mint a talián medvéjét… talán pénzért; de ezt a tisztelendő úr nem mondta tisztán, hanem csak, hogy mutogatják. Már most tehát csupán az a kérdés, vajon igaz álom-e a beteg asszonyé, vagy pedig csalárd álom, melynek semmi alapja? Mert ha valami nagy úrral így bántak Fogarason, akkor az a nagy úr a «beteg asszony» férje.

– Hát a szivemadta! még hírből sem hallá, hogy Géczi András uramon történt mindez? Meglátszik, hogy kivülről származott be hozzánk! szólt egész lenézéssel a vén Sára.

A Géczy András neve végig hangzék az utczán, többeknél kiváncsiságot, némelyeknél pedig undort költve fel.

– S mily bűnt követett el Géczy András uram? – kérdé az iskolamester.

– Hát meggyilkolta, másokkal együtt, Báthory Gábor fejedelmet, s ezen istentelenségéről maga küldött a megyesi országgyűléshez dicsekvő iratot, melyet a rendek, az ő gyalázatjának örök emlékére szóról-szóra törvényczikkbe igtattak, hogy a maradék soha el ne feledje Géczy András nevét.

E fölvilágosítást Sára asszonynyal egyszerre legalább tízen kiabálták az iskolamester fülébe.

A zaj alatt a szelídebb nézetű kőmíves sem nyugvék. – Mind igaz, a mit kendtek mondanak – szólt teli torokból – magam is jelen voltam a hatalmas és gazdag úr kivégeztetésén. Még 1613-ban történt. -85- Akkor csak mesterinas valék; huszonötödik éve már. Géczy András csakugyan dicsekedett, hogy a fejedelem megölésében Nadányinak segélyére lett volna; de a kik őt ismerték, esküvel is állíták, miként csupán hiúságból fogta magára.

– Ha! ha! ha!… – röhögték köröskörűl.

– A dolog, barátim, inkább sajnálkozást, mint kaczajt érdemel – dorgálá ismerőseit a kőmíves.

– De nem ettünk ám bolond gombát, hogy elhigyjük a kend meséjét – nyerte válaszúl.

– Okosabbak is hiszik azt kendteknél. Géczy igen félénk úr volt. Nem merte volna senkinek egy hajszálát is kitépni; de minden módon óhajta nevezetessé válni, s remélé, hogy az országgyűlés és az új fejedelem meg fogják dicsérni. Senki sem ment oly nagy tollasan és aranyos ruhában Megyesre. Lovának takarója is bársony vala. Sokan éljenezték, csak felesége sírt a város kapitánynál, kinek épen tornáczát meszeltem, s kinél a szép és kegyes asszonyság épen szállást tartott.

A hahota ismét megújult, bár gyérebben.

– Így tehát – szólt az iskolamester, – a «beteg asszony» férje a gyilkos, a ketreczbe zárt és kutyákkal evő Géczy András, s ő senki sem más, mint özvegy Géczy Andrásné.

– Igen, özvegy Géczy Andrásné asszony – ismétlé Panna.

– Én ennél már többet is tudok – rikácsolá büszkén Sára néni.

– Mit, anyácskám, ugyan mit? – kérdi az iskolamester. -86-

– Hát hogy az özvegy a szombatos Pécsi Simon testvére.

– Az istentelen! – sopánkodék Panna.

– S tőle jött ez a leányzó! – szólt a mester, ujjával Deborahra mutatva.

– A szombatos leánya!

– Sáron rózsája, ha! ha! ha!

– Bizonyosan boszorkányságot űztek együtt – jegyezte meg Panna asszony.

– Vagy a fejedelem megölésén tanakodtak – említé Sára néne.

– Ugyan, legyen eszök – csitított a kőmíves. Hisz! részeg fővel sem kellene képzelni, hogy egy nyomorék nő és egy finom, gyönge kisasszony kardot forgat, és gyilkolásra jár.

– Hát méreggel nem lehet-e ölni? – patvarkodott Sára néni.

– Gondolja meg, mit beszél kend! – fenyegetődzék a kőmíves.

– Mit gondoljak meg? A szombatosoknak sem hitök, sem becsületök. A szombatosok zsidó-pogányok. Nem imádkoznak vasárnap, mert akkor keverik a mérget.

– És Sáron rózsája is szombatos, s a «beteg asszony» is az! – szólt Panna.

– Az egyik Pécsi Simon uram testvére, a másik leánya – okoskodott az iskolamester.

– S miért legyen jobb Pécsi Simon, mint Géczy András? – süté ki Sára néne.

– Holott Géczy még szombatos sem volt – mondá Panna. -87-

– Igaz, s ennélfogva talán sokkal rosszabb ember is lehet Pécsi Simon – kiabálák szanaszét.

– S leghelyesebb oly módon irtani ki a szombatosokat, mint Géczy Andrást – rikácsolta Sára néne.

– Helyes! – hangzék elég nagy zajjal.

Deborah mély megvetéssel tekintett a vad üldözőkre, kik őt körülfogva tarták; tagjai a hideg miatt reszkettek, de lelke sivár és elszánt lett. Nem kért, nem panaszolt volna, ha Sára és a többi furiák körmeikkel izekre szaggatnák is.

Az utczai kiabálás pedig szavanként behallatszott a törpe ablakú házba, hol a «beteg asszony» fekvék.