II.

Klára ölébe ragadta gyermekét s csókjaival hinté el a haragos kis arczot, mely tele volt nehezteléssel és daczczal. -18-

– Alig tudtam már tartóztatni, ki akart menni, hogy fölkeresse mamáját – szólt a szobából kitipegve egy vén asszony, a fogadósné öreg cselédje.

– Miért nem hoztad el apámat. Megigérted. Miért nincs itt apám! tudakolá duzzogva és fenyegetve Endre.

– Feküdjél le kis fiam, feküdjél le, majd elmesélem, mit izent neked, és mesélek az aranyhajú angyalról is, ki álmodban akar veled találkozni. Siess, kedvesem, hunyd be szemedet, különben nem lel otthon szép vendéged, és aztán elrepül a jó gyermekekhez, kik őt alúva várják… Fogd össze kacsóidat, imádkozzunk. Én elkezdem, te utánam mondod… Úgy kedvesem, feküdjél már le.

– De hát miért sírsz, anyám?

– Miért nem akarod behunyni szemeidet?

– Újját szemére tette Endre, hogy fedve tartsa, s míg Klára egy lassú dallamot mormolt, élénkebb pír terjedt a gyermek arczán, lélekzete valamivel erősebb, gyorsabb lőn, és elszenderült.

Az anya pedig inkább átengedhette magát a gyötrő kínoknak, melyek annál mélyebben égették, marczangolták belsejét, mentől szigorúabb fék alatt tartá.

Férje bűnét tudta már, de indokait nem, nem az iszonyú kísértést, nem a sötét jövendőt, nem azon megfejthetetlen módot, melylyel egy nemes, egy kiváló természeten oly hamar birt a gonosz szellem diadalmaskodni.

– Ő visszarettent tőlem! Magamra hagyott, midőn eszméletemet vesztém! sohajtá.

Ha az erény rendes hiúságát ismerte volna Klára, -19- akkor vérző sebére balzsamcseppet ejtene azon sejtelem, hogy férje nem mert a vétekkel együtt hozzá közelíteni, s hogy a világ kárhoztatását inkább képes elviselni, mint az ő vádnélkül való tekintetét, mint ajkainak, melyek egykor óva intették, gyöngéd és könyörülő hallgatását.

– Kételkedik-e szerelmemben? e kérdésre, melyet remegve intézett magához, sűrűn omló könnyek vették át a gondolat helyét, s néhány hosszú perczet töltött Klára a nélkül, hogy fájdalma kitörésének határt szabni akarna. De jelleme erélyesebb, cselekvényre hajlóbb volt, mintsem az első roham lefolytával ne összpontosítsa elméje minden tevékenységét.

– Meg kell mentenem őt, ismétlé újra és újra, mintha a határozott szavakban keresne segélyt kedélyének ellágyulása ellen.

Arcza sötét, gondolkodó, de nyugodt kifejezést nyert.

Nem akart könnyezni, sóhajtani, nem akart saját szerencsétlenségére emlékezni, csak férje megszabadítása forgott elméjében.

S mitől szabadítsa meg?

A bűnből kellett férjét kiragadnia.

Ah! de ha szabaddá tette… megmentheti-e a lélekvádtól?

Klára visszaborzadt a komor, a válságos órák előérzetében.

Mit tegyen, ha férje elveszti önbecsülését, vagy ha a szégyent nem tudva hordozni, a tisztító bánat helyett a vad kétségbeesés örvényébe sülyed?

Az előzmények után lehetetlen volt Klárának nem -20- hinni, hogy férje valami titkos és nagy kisértés miatt, letért az erény útjáról, meghasonlott az Istennel, s földi érdekekért örökkévalókat koczkáztatott.

Azzal sem ámíthatta magát, hogy az elkövetett bűn inkább csak tévedéshez hasonlít. Hisz hallá megneveztetni, s ismeré, egész szörnyű jelentőségében.

S vajon nincsenek-e kimaradhatatlan következményei, melyeken a megtérés sem változtathat többé? Nincs-e már családok becsülete, vagyona, élete visszafordíthatlan válság elébe vive?

Klára csak a «kém» szót hallotta. De kinek részére s ki ellen? Erről semmi tudomása nem volt.

Azonban a mint mélyebben kezdett gondolkozni, a mint fölidézett emlékében minden szót, melyet férje a börtön után, a Fehérvárra indulást megelőző napokon, és a búcsúzás alatt ejtett, a mint lelke elébe vonult a keserűség és düh, melylyel akkor Kassai István nevét egy csoport homályos czélzattal összekötve említé, a mint Klára a múlt rémítő töredékeit egybe illesztette, hogy belőle a jelenről fölvilágosítást nyerjen, mindinkább át volt azon sejtelemtől hatva, mely Kassaiban kereste a csábítás ördögét, a kísértő lelket.

Tehát az ország legmagasabb hivatalnokával kellett egy erőtlen nőnek küzdeni.

S minő fegyverrel tegye ezt?

Hol van kilátás a sikerre?

Kit ismer ő, az elhagyatott nő, Fehérvárott?

Hisz még azt sem tudja, hogy férje hol lakik! -21-

Még az utczákat sem ismeri, nemhogy a palotákat és azokat, kik benne laknak, ismerné!

Csüggedten hajtá le fejét, s a mint gyermeke ágya előtt ült sápadtan, merengő és levert tekintettel, nem véve észre az ajtó megnyilását, a közelgő lépteket, s ijedten rezzent össze, midőn a korcsmáros cselédje, hogy jelenlétét értésül adja, köhögni és lábával zsurolni kezdett.

– Egy úr akar még ma este az asszonynyal beszélni.

Klára szive hőn dobogott, arcza kipirúlt.

– Mégis fölkeresett! rebegte.

Férjét képzelé. S milyen természetes volt, hogy őt várja az érkezőben! Hisz órák teltek el a rémítő történet után, órák, mióta a férj tudhatta, hogy hitvese itt van. S mily kicsiny Fehérvár! Mily könnyen lehet a városban ismeretesnek a megérkezőre találni, ha keresi, ha szereti, ha félti, ha életét veszélyben hiszi, ha bánatban hagyta és vigasztalásért kell fölkeresnie.

– Ő az! ő az!

Klára e gondolattal sietett elébe.

S midőn könnyű alakja az ajtón kilebbent, midőn szerető és remegő karjait ölelésre akarta terjeszteni, oh! akkor azon idegent látta maga előtt, ki hazavezette, s ki bár részvétéért köszönetet érdemelt, jelenlétével keserű érzéseknél egyebet nem ébreszthetett, minthogy a megaláztatás tanuja volt, és tudta az iszonyú szót, mely férjét megbélyegzé.

Mintha Klára lábai a földhöz gyökereztek volna, mintha meleg tagjai egyenkint szobordarabokká akartak -22- volna merevedni, mintha minden élet az arczra tódult volna, hogy egy fájó csodálkozásban hagyja ott az utolsó kinyomatot, s aztán eltűnjék!

Az ellentétes érzések e hatása rendkívüli lehetett, mert Elemér is leirhatatlan zavarba jött.

Mi volt e gyönyörű nő szépsége azon szédítő varázshoz képest, melyet az öröm és csalódás gyors változása az arczvonalakon és az egész alakon előidézett.

Elemér értette mindazt, a mi a nő lelkében történt. Nem kellett ahhoz szó. Egy tekintet mindent elbeszélt.

– Asszonyom! mondá az ifjú, csak azon ok, mely sürgető kötelességemmé tette az idejövetelt, mentheti látogatásom szokatlan óráját.

Itt Elemér elakadt.

– Min kezdje?

A történet egyszerű volt, s mégis teli kényes pontokkal.

Vagy nem átalja-e Klára, hogy a férjére ruházott gúnyos névnek vannak tanui? Nem kerül-e mindent, mi ide vonatkozik? S vegyülhet-e ő, az idegen, oly család ügyébe, melyhez nem tartozik sem a vérség kötelékei-, sem az ajándékozott bizodalomnál fogva? Mit mondjon? Átnyujtsa-e a levelet minden fölvigosítás és magyarázat nélkül? De, akkor, hogy jutott hozzá? Nem fog-e titkolódzása szokatlannak látszani? Vagy elbeszélje-e, miért és miként ment Fridrikhez? Megmondja-e, hogy ő azon Kassai Elemér, ki saját nagybátyját, Kassai Istvánt, gyanú alá vévén, elment a pékhez nyomozni, de nem talált a vádra elégséges adatokat? Mily nyomorultnak fogná a -23- férje iránt oly gyöngéd nő, a nagybátya iránt gyöngédtelen unokaöcscsét találni? Hosszú történetek, sajátságos viszonyok, kivételes kedélyállapot s egy egész mult élményeinek és szenvedéseinek elbeszélésére volna szükség, hogy jobb szinezetben tűnjék föl az, a mi csak könnyedén odavetve legalább is visszataszító cynismusnak látszanék. És azért jött-e Elemér, hogy egy nőt, ki saját szerencsétlenségével van elfoglalva, idegen ügyekkel untasson?

Klára figyelemmel tekintett az ifjura, s várta, a mit ez mondandó leszen.

– Asszonyom! egy levelet kell önnek átadnom. Ne kérdje, miként jutottam birtokába.

Klára föltöri a pecsétet. S a mint olvas, arczáról eltávozik minden vér. Inkább halotthoz hasonlít, mint élőhöz, inkább a halott sirjára tett fehér márvány emlékhez, mint a halotthoz. Kezei nem reszketnek, szempilláin nem csillog könny, s midőn olvasni megszünik, hideg nyugalommal fogja össze a levelet és köténye zsebébe rejti.

Mennyi belküzdelmet takart e csend!

– Az imént nem fejezhettem ki, mondá Klára, köszönetemet a kegyelmed nemeslelkűségéért, s most, midőn másodszor kötelez hálára, érzem, mily szegény vagyok a szavakban.

– Bár tudtam volna, válaszolá Elemér, óhajtásom szerint folyni be megnyugtatására; de félek, hogy készségem csak növelte az aggodalmakat, a helyett hogy oszlatná.

– Abban is van valami megnyugtató, ha a szerencsétlenséget egész terjedelmében látjuk. -24-

Klára oly szilárd, de bánatos hangon ejtette e szavakat, hogy Elemér túlragadtatva az illem és gyöngédség határain, egész hévvel mondá: – Meg vagyok győződve férjének ártatlansága felől.

A nő arczát lehellet-könnyű pir futotta el, de a vonalak továbbra is megtarták a bú és merengés kifejezését.

– Én állhatatosan hiszem, hogy őt rágalmazzák, folytatá Elemér mindinkább túlragadtatva.

– Az Isten szine előtt nem mindig az a valódi bűnös, ki megbotlott, szólt Klára. A nyíl öl-e, vagy az a kéz, mely czélzott? Ah! hisz az embernek szabad akarata van!

Két nagy könnycsepp gördült a nő arczára, de mintha szégyelné a fájdalom e jeleit, félig elfordulva, kezet nyujtott az ifjunak, s hirtelen távozott.

– Talán ő is nagybátyámra gyanakszik! sóhajtá Elemér, míg haza indult. Oh! én gyáva, oh! én nyomorult! Örökös kétség közt hányatom, s nincs szivemben erő merészebb elhatározásokra. Átallom rokonomat és nem tudok szakítani vele. Nem hiszem a vádakat azon alakban, a mint ellene fölhozzák, nem hiszem teljes ártatlanságát, akkor is, ha nem vádolják. Más vagy széttépné a vér kötelékeit, vagy védné a megbántott rokon becsületét, szóval és karddal. Ez oly természetes! S én, ki csekélységért vívtam párbajt, vizsgálok, hallgatok, kétkedem, hiszek és hánykódom a végletek közt. Mi zsibbasztja el kezemet, mi homályozza be szememet, mi bilincseli le akaratomat? Szeredit kellett volna feleletre vonnom. De számat bezárta egy balsejtelem bátyám -25- bűnössége felől. Fridrik mester vallomásai elháríták gyanum okait s ime, a szerencsétlen nő ajkain ellebbent homályos czélzat ismét a kétkedés örvényébe sodort. Oh! én nyomorult, oh én gyáva! Bár telt volna el már az éj! Bár lenne már hátam mögött Fehérvár, minden emlékével, minden viszonyával! Legyen ártatlan, legyen bűnös, nem akarok többé semmi kapcsot nagybátyám és én közöttem!