III.

Klára soha sem volt Fehérvárott.

Midőn megérkezett, gyermekét elhelyezé, s a vén cseléd gondoskodása alá bizta, első gondja volt férje szállása után tudakolni.

Egy lelket sem ismert az egész városban.

Kérdezősködött utczáról utczára menve, de Laczkó István nevű idegenről fölvilágosítást nyerni igen nehéz föladat volt.

E név senki előtt nem volt ismert.

A szép nő sokak figyelmét magára vonta, s kivált a fiatalabb lovagok szivesen adtak volna minden kitelhető utasítást, de tudakolásaikra Klára mit felelhetett? Elmondja-e, hogy egy szombatos papot keres? Kétségkívül így könnyebben rá talál. Azonban nem ejti-e veszélybe? Nem üldözik-e a szombatosokat? Nem volt-e férje épen e gyanu miatt bezárva? Klára tovább nem mehetett kérdezősködéseiben, mint hogy kézdivásárhelyi embert keres, kit Laczkónak hívnak. Senki sem utasíthatá nyomára.

Mit tegyen? merre forduljon? -26-

Férje finom izlését ismerve, a várban, takarékosságát tudva, a külvárosokban vélte föltalálhatni őt.

Elfáradott és siker nélkül.

Aggodalmai közt maga is neveté bohóságát, hogy lehetségesnek hiszi az eredményt.

De a jó szerencse, a lélek vonatása a lélekhez, az a véletlen, mely néha egy percz alatt kibonthatatlan nehézségeket oldoz föl, az a kegyes gondviselés, mely a hiveket akkor vezeti össze, midőn magokat legtávolabb vélték egymástól, mind e vezérei sorsunknak, kimaradjanak-e a játékból? Egyik se nyujtsa-e karját a keresőnek? egyik se vigasztalja-e a bánkódót? egyik se nyisson-e alkalmat a gyönge némbernek, ki a megpróbáltatástól visszaborzadt, hogy hamar mondhassa el: Uram! férjem! rettegtem az elválás perczében a te lélekcsöndedért elvállalni minden nyomort és megaláztatást. Magzataimat féltém a zord elemektől, a tudatlanságtól, az elvadulástól s a kaján élet ezer üldözéseitől. Ez volt oka, hogy én otthon maradtam és te, kétségbeejtő gondolatok közt, távoztál. Hála, hála! a szent Isten hamar fölvilágosította elmémet. Most tudom, hogy a nőnek mindenek előtt engedelmeskedni kell, föltétlenül követve férjét és a férj akaratát. Itt vagyok tehát. Egyik gyermekemet elszakítottam keblemről, a másikat kitettem a zord időnek, a nyomornak, az örök bujdosásnak. Parancsolj velünk. Menjünk a sivatag világba! tévedezzünk ösvénytelen utakon! aludjék ki előttünk melege a hivogató tűznek, távoli mécsvilága a csendes kunyhónak, és végcsilláma az elhamvadt reménynek! Legyen körülünk sötét, fenyegető -27- és vigasztalatlan sötét! Csak az egymás kezére, arczára hullatott könnyek által tudjuk meg, hogy ki él még közülünk és ki hiányzik örökre, mert már nem sír! Essünk minden csapáson át, a mit az ész kitalálhat, de a nyelv elbeszélni képtelen. Férjem! itt van nőd, itt van gyermeked. Eljöttek kötelességök szerint föláldozni magokat, csak azt kérik, válaszd bátran a szerencsétlenséget minden kigondolható alakban, de a bűnt taszítsd el magadtól, ha pénznek, kényelemnek, tekintélynek hívják is, taszítsd el, ha észrevétlenül született, név nélkül él és titokban hal is meg!

Ah! hát nincsen nemtő, nincsen légi hang, nincsen intőjel, titkos kém és vigyázó szem, mely a nőt, midőn ily szándékkal jár, összehozza férjével, kit oly hosszasan és oly hasztalan keres?

Klára phantastikus képzelődése minden utczaszögleten férjét vélte megjelenni. Ha a piaczon nem talált rá, bizonyosan egy sikátorból fog kilépni. Ha a paloták czímeres kapuiból czifra urak jönnek, amott a tőszomszédban egy szerény polgári ház, s annak utczaajtóját talán Laczkó István, az ő férje, nyitja ki?

– Mily bohó vagyok, gondolá Klára mosolylyal, s a szempilláira szivárgó könynyel, mily együgyű vagyok, hogy a véletlenre támaszkodom! Istenem, már alkonyodik és mennyi drága időt vesztegettem el!

Aztán vádolni kezdé magát. S hogy ne? Hiszen mily természetes okból történt minden fáradozásainak sikertelensége! Legalább tizenötezer ember lakik Fehérvárott s hogy kivánhatja, hogy oly sok -28- közül épen azon egy jöjjön elébe, kit ő keres! Végre is, nem a falusi némber félénksége hozta-e őt zavarba? Nem mondták-e még Balázsfalván, hogy menjen egyenesen Pécsi Simon ő nagyságához, mert ott rögtön útba fogják igazítani? Ha nem átalja e magas helyzetű úr pompás termeibe lépni, már rég rendben lett volna minden, már rég tudná férje szállását, már rég tisztában lennének szándékukkal, már rég lehullott volna lelkéről az a súly, melyet alig bir hordani. S mily megbocsáthatatlan könnyelműség volt oly fontos ügyben csupa átallás miatt ennyi időt veszteni.

Klára helyre akarta hozni hibáját.

Haza sietett. Fölvette a legszebb ruháját, mint a magas ranguakhoz menőtől az illem követelé. S bár a kelmét, melyet tündéri termetén horda, a fejedelmi városban igen egyszerűnek tarthaták, annyi legalább valószinű, hogy a büszke Pécsi Deborah is, mi a csínt és izlést illeti, meg lett volna lepve a gyönyörű falusi nő öltözékétől.

A dúsgazdag Pécsit ki ne ismerte volna?

A legelső, kivel Klára találkozott, tudott utasítást adni.

Nem is volt messze a pompás «remeteség».

S midőn a szombatosnő majdnem a kapuig érkezett, akkor látja Szeredi kiséretétől és csatlósaitól az utat elállva, akkor hallja az iszonyú szót, akkor ismer a meggyalázottban férjére, akkor rogyik össze, és akkor történt mindaz, a mit már tudnak olvasóim.

*

-29-

Elemér távozása után Klára még egyszer elővette férje levelét.

Nyugodtan akarta elolvasni. Ah, abban semmi sem volt világos és minden oly rémítő, mint a sötét éj, mely a vándor előtt befödi a mélységeket, s csak villámlások által leplezi föl néha.

Laczkó István rejtélyes sorai a következők valának:

«Szerencsétlenség gyermeke. Nyomor jegyese, oh! Klárám! miért jöttél ide!

Neved hangzott ajkaimról, midőn rád ismertem, s te eszméletedtől megfosztva rogytál össze. Oh! hogy kimondtam e drága nevet, s veszélybe ejtettelek, fölfedeztelek, elárultalak általa!

Fuss az átok városából, fuss az üldözés helyéről!

Ne tekints többé vissza gondolatodban is! Feledd el, hogy fekvését soha meg ne magyarázhasd gyermekeidnek!

Oh! én szegény kisdedeim!

Szórd el őket magadtól, hogy ne találják meg a poroszlók veled együtt.

Vedd le rólok nevemet, e hazug nevet, melyet különben is úgy le fog tépni a törvény, mint a ruhát szokta a bakó a tolvajról, mikor meztelen testére bélyeget akar sütni.

Ne sirasd őket, ha a halál elviszi, mert veszélyesebb, ha az élet magának rabul megtartja.

Fuss, Klára! fuss innen!

De, az Istenért! csak haza ne.

Ott kelepczében vagy.

Onnan tetszésök szerint hurczolhatnak a szennyhez, az éhséghez, a korbácshoz, a fertőzethez. -30-

Bár volna már hátad mögött ez az egész ország, s előtted a szabadság akármennyi nélkülözéssel!

Feledj engem!

Bűnös vagyok, s noha undorodom saját lélekzetemtől is, még sem bánom, ha csak te mentve lészsz, hogy tanácsodat nem követtem.

Lakolni fogok érdemem szerint.

Imádkozzál érettem, élő férj özvegye!»

Az iszony hieroglyphjeit óra hosszáig vizsgálta, találgatá Klára.

Eszébe jutott minden, mit férje a Kézdi-Vásárhelyről távozást megelőzött napokon beszélt.

– Nemde azt mondá, fűzé össze gondolatait, hogy a kontyomra tekert kendőn nehéz csöbröt fogok a mezőre vinni, forró rekkenőségben naphosszat aratok; sárban, mezitláb és permeteg alatt az állványokra téglát, meszet hordok, s kénytelen leszek eltűrni, hogy a rongyoktól rosszul födött testemen kőmíves legények, uradalmi hajduk s koldus léhűtők buja szeme nyugodjék?

Klára megborzadt, mintha e buja szemek már is tagjait néznék.

Fölkelt az ágy mellől, megcsókolta alvó gyermeke homlokát s helyre igazítá a takarót.

– S miért kell a pórnép munkáját teljesítenem? miért kell a legvadabb önkény alá védelem nélkül vetni magamat? Azért-e, mert nem volnánk képesek a mindennapi kenyeret más módon megkeresni? Ah! már emlékszem, ő ezt mondá: mert a törvény követeli. Istenem! hiszen azt tenné, mintha jobbágynő volnék! S gyermekeim? Tedd, mondja férjem, -31- erős barommá őket, mely terhet birjon hordani, állati ösztöneit vadul elégítse ki, s a szerelem epedései helyett csak a testiség nyers kitöréseit áhítsa. Hisz ez annyit jelent, hogy az én gyermekeim jobbágyfiak! Irgalmas Istenem!

Klára térdre borult és hosszasan imádkozott az alvó gyermekért és a távollevőért, kit emlőjéről szakított le, hogy férjét, mielőtt késő volna, a bűn elől a rengeteg világba kisérje, elrejtőzni, elenyészni, meghalni.

– Ah! zokogá, mit írt? Nem azt-e, hogy vegyem le gyermekeimről a nevet, szórjam szét őket, hogy ne találják meg a poroszlók? Boldog Isten! mintha szökött jobbágyok volnának! És ki tart testökre, lelkökre jogot? Most is fülembe csendül egy iszonyú név. Vagy nem mondá férjem, midőn kivándorlásra ösztönzött: Jer, Klára, feledjük itt vagyonunkat, különben Kassai azt állítaná, hogy tőle loptuk el? Ah! minden világos. A legmagasabb állású és a legiszonyúbb nevű férfiu férjemre tette kezét. Az ő börtönébe hurczoltatott, örökre elzárva a világtól és tőlem. Ezért vagyok én élő férj özvegye! De miért zárták börtönbe? Világos, világos! Ah! fejem fáj és kábul az égető fény miatt! Esküszöm! mondotta a férj, a két gyermek apja, ha végzetem bűnbe sodorna, az a kisértés, mely engem elejt, meg fogná tántorítani még azokat is, kik legszigorúbb birái természetünk gyarlóságainak, s kiknek markában mindig van egy alkalomra váró kő, hogy vétkes felebarátjaikra dobják! Világos! Világos! Ő a bűnt választá, hogy minket megmentsen. Kassai kémjévé -32- igérkezett, de nem tudott azzá lenni. És most ő fogoly, s ránk nyomor, elaljasodás és szolgaság vár! Megfoghatatlan s mégis igaz!

Klára maga előtt látta az egész történetet, minden fejleményeivel együtt.

Szeretete nem engedte, hogy férjét határozottan bűnösnek tartsa.

Elemér nyilatkozata is e véleményben erősíté meg őt.

Hitte, hogy Laczkó István elvállalta családja megmentésére a lealacsonyító szerepet, de minthogy a válság perczében lelkiismerete ellenállott, nem tudá igéretét teljesítni, s ezért vonta magára Kassai boszúját.

Nem kétkedett, hogy szökött jobbágyoknak tekintetnek, s hogy Kassai vagy mint földesúr, vagy mint hivatalnok, rendelkezhetik sorsuk fölött. De miért taszítatának egyszerre a szabadságból a szolgaság bilincsei közé? Megfoghatlan! Hát nem volna-e Klára nemes családból való? s férje nem fejedelmi puskás ivadéka-e? Ki merné tagadni?

A szegény nő sokkal inkább bálványozta férjét, hogy sem oda tévedjen gondolataival, hogy ez idegen nevet vett föl, s hat évnél tovább tartá őt folytonos ámításban?

Azon kérdésre nézve, hogy kit akart Kassai Laczkó által kémleltetni, Klára tökéletesen homályban volt. Legszebb csalálmait oszlatná el s legpusztábbá tenné keblét az, ha férje saját hitfelekezetét, vagy annak főbb egyéneit lesni, és szerencsétlenségbe sodrani igérkezett volna. Azonban ily eset -33- föltevésére Klára élénk, de tiszta képzelődése soha sem tévedhetne.

Midőn a nő egész nagyságában látta a veszélyt, aggodalmai az idegesség azon magas fokára emelkedtek, mely a finom lélekzést és a szellő halk mozzanatait is lázas szívdobogással kiséri, s melyre a legcsekélyebb zörrenés már elviselhetetlen hatást gyakorol.

Nyugtalanul bolygott a szobában.

Ha az őrjárat a várkapu előtt vonult el, a jelentékeny távolság ellenére, meghallá a kardcsörgést s remegett férje életéért, kit talán épen most hurczonak magokkal a vad katonák.

Ha az udvaron a komondor morgott és vonított, Klára Kassai poroszlóit megjötteknek hitte, kik gyermekét akarják tőle elszakítani.

S mily csendesen pihent Endre! Álmához bizonyosan vendégül jött az anya által igért szép angyal. A hajnal nyilásaként mosolygottak ajkai. Arcza egészen öröm és boldogság volt.

Oda tekintett Klára.

– Ah! gyermekem! – sikoltá, – téged akarnak elhurczolni!

Az ágyhoz rohant. Védőleg terjeszté ki kezeit az ártatlan fölött, mintha már érkeznének a poroszlók.

Endre a sikoltásra megmozdúlt, félig kinyiltak szemhéjai s megint bezárultak.

Az anya szorongása növekedett.

«Fuss az átok városából»: a férj levelének e szavait, mintha szellemek sugdosnák füleibe, mintha a székesegyház órája, mely tizenkettőt ütött, harsogtatná, -34- s a csendes, halvány és méla éj könyörülő lelke tanácsolná.

«Mentsd meg gyermekedet», mondák a lég parányai, s a rezgő holdsugarak, melyek egy ablakkarikán összegyültek, és az árnyékba rejtett mécs helyett Endre vonalaira világítának.

Minő zúgás, bongás Klára szivében és fejében!

Gyermeke vállára tette kezét, hogy fölébreszsze; meleg, égető ajkaival csókolta homlokát. Nyisd ki szemeidet, kisdedem! ébredj, serkenj Endre!

Ah! a fiú édesen, mélyen alvék.

– Istenem! eljön a hajnal s késő lesz a szabadulás – sóhajtá! – Oh! hová vigyem, az apátlant, a szegény árvát, és a másikkal, a csecsemővel, mi történik?

«Vedd le róluk nevemet! szórd el őket magadtól! Ne sirasd, ha a halál elviszi…»

– Nagy Isten! kit? Endrét és Barbarát? – kiálta Klára a férj levelére emlékezve és attól visszaborzadva… – Lehetetlen, hogy e kegyetlen tanács az Isten ujjmutatása volna!… Oh! én kicsinyhitű!

«Az Úr énnékem őriző pásztorom!

Azért semmiben meg nem fogyatkozom»… Hígy, Klára, és remélj!

Midőn a nő a vigasztalás forrását föllelte, megeredtek szemének könnyei, s a kegyes ég e jótékony harmatjától kedélye mindinkább üdült, éledt, megkönnyült.

– Szabaddá kell tennem férjemet, s az által az egész családot: – e merész határozat szilárdult meg benne. – Veszszünk vagy éljünk együtt! -35-

Klára gyöngéd, finom vonalai aczélzott kifejezést nyertek a nagy szándékkal.

A csüggedést ismét tevékenységi vágy és önérzet váltá föl.

– Csak már vége volna az éjnek! – sóhajtá.

Homloka gondolkodóvá lett.

Tervet forralt.

Valóban különösek lehettek egy nő tervei, ki idegen városban van, s ismerős nélkül, ki vallásánál fogva részvétre nem hivatkozhatik, ki nem ismeri a világot és az eszközöket, melyek befolyásra vezetnek, s ki gyönge létére az ország leghatalmasabb emberén akar diadalmaskodni, a nélkül, hogy egyetlen fegyverét, a szépséget, használni, és egyetlen vagyonát, becsületes nevét, koczkáztatni akarná.

– Erőtlen nő vagyok; illő tehát, hogy igazamban a legerősebb nő védjen.

Ily ötlettel hajtá vánkosaira fejét, hogy még a hajnalszürkület előtt elszenderülhessen.