XII.

A «fehérnépek» termében minden a legélénkebb foglalkozásban volt.

Szabtak, kötöttek, varrtak, hímeztek, selyem közé ezüst és aranyfonalat sodrottak, gyöngyöt fűztek, boglárokat illesztettek övre s bibor ruhadarabokra.

Kéz és szem úgy volt igénybe véve, hogy a herczegkisasszony belépése kikerűlte a figyelmet.

Klára épen egy kerek rövid vállpalástot tartott kezében, midőn e halk szavakat hallá: – Nézd, Anna, nem szép-e? vagy talán azt hiszed, hogy ez nem ő? A többieket ismerem; de ha senkit sem láttam volna közülök, szintúgy tudnám, hogy ez ő.

Klára látta, hogy minden leány egyszerre fölemelkedik ülőhelyéről.

Követé tehát példájokat; azonban félénkségből vagy az illem iránt való finom érzékénél fogva, nem fordítá tekintetét azon iranyba, honnan a lassú beszédet hallá.

– Csakugyan szőke, – folytatá az előbbi hang. – Anna! ah, mily fenséges aranyhaja van. Nem jósoltam-e meg? Tarts számot rá, hogy az előérzet soha sem csal. Nekem gazdag tapasztalásaim vannak e részben. Többé ne mondd, hogy gyermek vagyok. Szólj, kinek volt igaza?

Klára lesüté szemeit, mert érzé a beszélő közelgését hozzá.

– Anna, szólítsd meg! Te vén vagy, s kétségtelen mindig okosan kezded meg a társalgást.

Klára félig fölemelte tekintetét. -129-

– Anna! mily szép metszetü kék szemek! Megnyertem volna a fogadást… Kedves Klárám! Anna csak azt akarja neked mondani, hogy Báthori Zsófi rendkívül örvend minden apróságon, a mi a te kezedből jön. Neki egyébiránt két palotahölgye van. Egyiknek kötelessége az ő haját befonni, a másik a fölöltöztetés többi részét teljesíti. Ezek a derék asszonyságok örömmel átadnák neked mára helyöket, s Báthori Zsófia rendkívül szerencsés volna, ha te, ki oly szép ruhadarabokkal ajándékoztad meg, saját izlésed szerint föl is öltöztetnéd. Úgy-e, Anna! erre akarod kérni Klárát, természetesen azon igéret mellett, hogy a szokott fölolvasás terhe alól egészen föl lesz oldozva.

– Valóban, herczegnőm, e gondolat nem jutott eszembe, – szólt Anna megütközéssel.

– Kölcsönözd el hát tőlem a derék ötletet. Vagy talán még jobb lesz, ha egyúttal magam lépek elő, hogy a te nevedben a szép Klára szolgálatát igénybe vegyem.

Ekkor megfogta az elpirult szombatosnő kezét.

– Jer, Klára, jelentsük az udvarmesternőnek távozásodat.

Karonfogva vezeté a legnagyobb zavarban levő Klárát a mellékszobába, hol Petneháziné az udvari szertartások ekkora fölforgatásáról nem is álmodozva, csendes lelkiismerettel készült a fejedelemnéhez menni, hogy értesítse a nagyasszonyt mindazon szép és jó dolgokról, melyek a felügyelete alatt álló osztályban reggel óta történtek.

Alig képzelhető a szerencsétlen udvarmesternő -130- hüledezése, midőn a herczegkisasszony kivánatát meghallá.

– Lehetetlen! lehetetlen! – rebegték vékony és szintelen ajkai.

– Már mi volna abban lehetetlen, Petneházi néni? – tudakolá Zsófi negédesen. – Talán nem teszi föl Kláráról, hogy ne tudna engem fölöltöztetni?

– Én mindent fölteszek e leányzóról, a mi helyes; csakhogy a herczegnő öltöztetése bizonyos személyeknek van kötelességül téve.

– De tartozom-e én fölöltöztetni, ha öltözetlen akarok maradni?

– Reménylem, azt nagyságod nem fogja megtenni.

– Kétségtelenül nem, ha Klára öltöztet föl.

– A két palotahölgy fog tizenegy órakor a herczegkisasszonyhoz menni.

– Bizton jöhet a végett, hogy föl ne öltöztessen.

– Szörnyűség! Talán nagyságod elfeledte, hogy még délelőtt György úrfi ő magassága látogatást szándékozik nagyságodnál tenni?

– Jól emlékszem rá. De reggeli pongyolában fogadom. Miért ne? Rákóczi néni maga mondta, hogy az embert nem öltözéke teszi. Aztán, Anna! hányszor erősítetted esküvel, hogy pongyolában még szebben nézek ki? S nem kötelességünk-e, Petneházi néni, leendő férjünknek tetszeni? Meg vagyok győződve, hogy György elégült lesz kinézésemmel. Ő nem az ékköves pártát szereti homlokomon, nem a virágot fürteim közt, nem a gyöngyöt nyakamon, nem -131- a csipkét mellemen. Jó leszek neki így is, a mint most vagyok. Aztán nyájasságommal pótolom a kendőzés hiányait. Elbeszélem, hogy nevessünk rajta, Petneházi néni töprenkedéseit. S úgy hiszem, van is jogom Györgytől szivességet kérni? A múlt őszszel azt kivántam: szerezzen nekem fekete gyémántot, a milyen a mesékben fordul elő. Ki hitte volna, hogy teljesítheti? de megtörtént. Most követelni fogom, hogy a régiek helyett keressen számomra két koromsötét palotahölgyet, a milyenek a mesékben szolgálják a herczegkisasszonyokat. Ki hinné, hogy kérésemet betölthetné? S mégis meg fog történni.

– Boldog Isten! miket nem érünk még meg! Vigye a kisasszony Klárát magával. De csak mára engedem át.

– Ki gondolna a holnapra, kivált midőn még fiatal! Úgy-e, Anna?… Jer Klára, menjünk. De most ne haragudjék rám, Petneházi néni!

Ezzel nyakába borult a vén asszonynak s homlokát megcsókolá.

*

Klára, ki a fejedelemné termeiben mindent inkább tiszteletre méltónak, mint szemkápráztatónak, inkább fénytelen kényelemre, mint meglepő hatásra számítottnak talált, most, midőn a herczegkisasszony lakosztályába lépett, alig tudá csodálatát visszatartóztatni.

A perzsaszőnyegek lába alatt, a nagy történeti, allegoriai és hitregei festmények a falakon, a bársony vagy mélykék atlasz boritékú és ezüst vagy arany himzésekkel, virágokkal ékesített butorok körűle, -132- oly gyönyörűek, oly leigéző hatásúak voltak, hogy csakugyan a tündérvilágban képzelte volna magát, ha titkolt bánata, melynek sajgását a meglepetések közt is folyvást érezé, nem figyelmeztette volna, hogy a regék vidám országa helyett végre is a siralom völgyébe érkezett el, egy csábító szépségű ponthoz, melyen örömmel legel a szem, de a lélek nem frisül meg általa, s nem feledi azt, a mi nyomja, a mi csüggeszti, a mi zsibbadásban tartja.

Zsófia, a cselédek nagy bámulatára, kézen fogva vitte Klárát a laksoron tovább.

– Anna! – szólt, az őt követő asszonyság felé fordulva, – téged most elbocsátlak. Miért untatnánk bohó fecsegéseinkkel? Majd visszavezetem e leányt, a honnan elragadtam. Bízd csak rám!

– Isten őrizzen, herczegnőm! azért engem itélnének meg és méltán.

Zsófia kedvetlenül bigyeszté ajkait. – Jól van! jőjj hát utána, midőn délre harangoznak.

– De herczegnőm, ha nálad találná Klárát György úrfi ő nagysága?

– Bemutatnám őt neki. Hisz mikor volt György ellensége a csinos alakú nőknek?

– De az illem!

– Bizd Petneházinéra e kérdés miatt az aggodalmat.

Anna kénytelen volt engedni.

Mihelyest magokra maradtak, szólt a herczegnő:

– Válaszszuk ki, Klárám, a legtetszőbb öltözetet. Györgynek helyes ízlése van. Oh! ő Rákóczi bácsinál sokkal kellemesebb férj lesz. Deli és megnyerő -133- külsejű ifju. Szeretném, ha véleményedet hallanám felőle. Születésed és multad ismeretlen előttem Klára! az a fejedelemné titka s nem is akarom tudni; de ízlésed magas származású. Ha te Györgyöt nekem megdicséred, még inkább fogok azon magasztalásoknak hinni, melyeket róla szivem beszél.

Klára lesüté szemeit és arczát pir borítá.

Most még inkább érzé, hogy a herczegleány phantastikus magaviseletére bizonyos elővélemények is hatottak, melyek vonatkozással lehetnek az ő születésére s polgári helyzetére. Soha inkább nem átallá, mint épen most, a hallgatást, melyre a fejedelemné parancsa és a viszonyok kötelezték.

– Ha te, ki többet láttál a világból, mint én, – folytatá Zsófia – Györgyöt tökéletes leventének fogod találni, akkor rögtön elhiszem, hogy őt nem szerelmem festi csak oly ragyogó színekkel. Mert tudd meg Klára: én halálosan szerelmes vagyok Györgybe. Ezt nemcsak Rákóczi néni, de maga Rákóczi bácsi is legalább százszor mondotta már.

– Adja az ég, hogy nagyságodat úgy boldogítsa szerelme, mint a milyennek én óhajtom; – rebegé Klára kikerülőn.

– Boldog! – sóhajtá Zsófia, szép homlokát redőkbe vonva. – Éleseszű vagy Klára! kitaláltad, mi hiányzik nálam… Pompásak úgy-e termeim?… de én mégis a szegény Báthori Zsófia vagyok. Elvették Istenemet; arany bálványt adtak helyette… úgy-e hallottad, hogy áttértem? Ne szóljunk erről többet. Válaszd ki öltözetemet. Te szegénynek születtél; én szegénynyé lettem. -134-

Klára egy könnyet látott a herczegleány szemében, s ez megszünteté a végtelen közt, mely a két némbert a társadalmi téren különválasztá.

A szombatosnő közel érzé magát a herczegkisasszonyhoz s nem volt többé zavarban, midőn a csodálatosan szeszélyes és bizodalmas szavakat ennek ajkairól hallá.