XIII.

Zsófia, mihelyest a ruhatárban szemlét tartának, leült és a szombatosnő rendező keze alá bocsátá fejét, s bár máskor nyugtalan magaviseletével legtöbb bajt épen az öltözködéskor okozott, most oly bárányszelid, oly vidám és mosolygó volt, mintha minden percz új meg új élvezettel lepné meg.

– Ah! neked Klára majdnem oly keskeny kezed van, mint nekem, – szólt a herczegleány, vékony, átlátszó ujjait elébe tartva, – lábad pedig, – folytatá fecsegését, – kicsinységben még fölülhaladja az enyémet is. Hirtelen meg sem tudnám mondani, hogy úrfiaink közt melyik érdemelne férjed lenni. Majd körülnézünk, Klára. Gyulai pártfogásom alatt áll, s természetes, hogy hibái iránt elnézéssel vagyok, jó tulajdonait pedig élesebb világításban látom. Különben vannak mások is, kik vele versenyezni fognak kezedért. Mert tudd meg Klára, hogy én téged férjhez adlak; neked velem egy napon kell menyegződet tartani.

Klára kénytelen volt szomorúsága mellett is mosolygani a herczegleány gyermeteg ötletén.

– Vajon külsőnkért szoktak minket inkább szeretni -135- a férfiak, vagy pedig belsőnkért? – kérdé Zsófia, szabaddá lett karjaira tekintve. – Rákóczi néni csak a belsőnkért tart férjeink szerelmére érdemeseknek. Ez nagy megrövidítésem volna, Klára! mert még mamámtól is többször hallám, hogy igazi ördög vagyok s nehéz föladat belőlem valami helyest faragni. Túlzás biz’ ez a rólam elterjedt rossz hír; de annyit önként megvallok, hogy a szépségnek is segítségemre kellene jönni, hogy György mindig hibátlannak találja magamviseletét. S te, Klára, egészen jó természetű vagy-e?

– Az emberek elnézésére folyvást nagy szükségem volt, herczegnőm!

– Épen ezért kell alázatosoknak lennünk, mint mondja Csulai uram, ki szivében alkalmasint kevélyebb Sámuel főpapnál, pedig szüntelen hajlong, és hányszor nem láttam már a feje lágyát, noha sokkal magasabb nálamnál. Igazat szólva, valódi alázatosoknak én a mezitlábos barátokat tartom; de ezekről itt nem szabad beszélni. Te se említsd őket Klára, mert az udvari szokás nem engedi, hogy őszintén elmondjuk nézeteinket. Aztán egyéb baj is van e kérdésre nézve… De remek kezed van, Klára, befontad hajamat, a nélkül, hogy éreztem volna! Mennyit tanulhatnának tőled palotahölgyeim! Mindig tépnek. Soha sem volt fejem ily kecsesen fodrozva… Már most ereszsz föl a székről… Ülj le a helyemre… Ne vonakodjál, kérlek!… Okvetlenül akarom, hogy leülj… Így ni!… Tudod-e, mi a szándékom?… Hát csak az, hogy most én fodrozom föl fürteidet; még pedig saját izlésem szerint. -136-

Klára a sápadásig megijedt e szertelen leereszkedésen, s eleget is tiltakozott, de hasztalanúl.

A szeszélyes herczegkisasszonyt föltett szándékától le nem lehetett beszélni.

Alsószoknyában, szabad karokkal, s fésűvel kezében hozzáfogott a szombatosnő feje rendezéséhez.

Kibontá ennek aranysárga haját és sűrű palástként hagyá a földig hullámzani.

Azután szépségén és csillámán bámult.

– Tudd meg, Klára, hogy ha e hajzattal nem birnád örökre lekötni leendő férjed szerelmét, akkor nincs varázs az egész világon, s igaza van Rákóczi néninek, midőn a talizmánról sem tart semmit. Képzeld csak, ő még a talizmánban sem hiszen! Ez a mi udvarunk, Klára, igen kétkedő. Ha egy hétig nem látná az égen a napot, azt állítaná, hogy bizonytalan, vajon ott van-e még? Sokat tudnék én neked erről beszélni; de tanácsosabb a hallgatás… Oh! minő szép hajad van, Klára!… dicséretet érdemel az enyém is; de mi tagadás, szeretnék veled cserélni, ámbár, miért ne vallanám be? karjaimat és vállamat talán nem adnám a tiedért. Egészen másként áll gyönyörű szemedre nézve a kérdés… Most már befonom hajadat, s ha tépni találnálak, kérlek, légy engedékeny tapasztalatlanságom iránt.

Épen hevében volt a munkának Zsófi, midőn a semmiről nem értesűlt két palotahölgy belépett.

Nincs toll, mely leírhassa e tisztelt úrhölgyek fölindulását.

Egyik nyitva feledé száját; másik kiejtette kezéből a könyvet, melyből olvasni akart. -137-

– Talán nem vagytok megelégedve az alakkal, melyet a kisasszony hajzatának adtam? Igaz, én gyakorlatlan vagyok még; de szerencsémre itt teljesül a közmondás, hogy a szépen minden szépen áll.

Ezzel tovább folytatá a piruló Klárán müvészetét.

– Mit fog mondani ő fensége, a fejedelemné!

– Istenem! egy herczegkisasszonyt ily foglalatosság közt találni! – sopánkodtak a palotahölgyek.

Aztán, midőn el kellett távozniok, összedugták fejöket, találgatásba merültek az idegen leány ki- és miléte felől, közlék nézeteiket ismerőseikkel, azok a magokéival, a nők a férfiakhoz vitték a talányt, a férfiak a nőkhöz hozták vissza, s pár óra alatt a fejedelmi udvar egész személyzete azon nagy kérdésen törte fejét, vajon kinek kedvéért lett fodrászleánynyá Zsófia herczegnő? Micsoda lény az a «fejedelemné titka»? Hol van családja, hazája? Ki akarja nőül venni? Kinek volna helyén áhítozni az udvar e kegyeltje után? Ki rendezhetné vagyonát a magas pártfogás alatt álló személy hozományával? Ki tehetne tönkre magát e fényüző s elkényeztetett teremtés pazarlása miatt?

Ah! mennyi suttogás, mennyi sürgés támadt!

S minderről épen semmit sem gyanítva, végezték be az öltözködést Zsófi és Klára.

A herczegleány, miután ékszerei közül egyet sem erőltethetett új barátnőjére, egy ibolyabokrétát tűzött ennek keblére, a közelgő kikelet ajándékát, a szerénység jelvényét.

– Ah! – sóhajtá most Zsófia, az órára tekintve – -138- Györgynek már itt kellene lenni. Eddig soha sem késett. S hol van Anna? Miért nincs György nálam? Te talán nem is tudod, Klára! hogy minden percz, melylyel jegyesünk a határozott időn túl érkezik meg, vádlónak tekinthető. Györgynek már tizenkét vádlója van. Nem elég-e a kihallgatás nélküli elitéltetésre is?… S Anna miért feledte el kötelességét? Jer! siessünk az elfogadó terembe. Ha Anna kimarad, te lészsz udvarmesternőm, a meddig a fiatal herczeg nálam mulat. Oh Istenem! hisz csak nem lehetek magamra.

Klára tűhegyen állott a zavar és átallás miatt.

Zsófi a díszterembe voná őt, fejedelmi méltósággal ült a kerevetre, s tanítgatá Klárát a szertartásos arczra és állásra.

– Most jól van. Neked komolynak kell lenni, mintha Anna volnál. Az udvarmesternő az ily elfogadásokkor kettős kötelességgel bir: az illedelemnek furcsa, de talán hasznos törvényeire ügyel; értesíti a fejedelemnét, ha valami szokatlan történik: szóval, félig nagynéne, félig kém. Vedd ezt szivedre, Klára. Saját érdekemben szeretném, ha arczod vén és redős volna; de a te érdekedben meg vagyok elégedve, hogy sem éltes, sem fonnyadt. Pótold, kérlek, komoly tekintettel az évek hiányát.

– Talán azt adja az Isten, – rebegé Klára, – hogy Anna ő nagysága megérkezik.

– Ne bizzál a véletlenben, gyermekem! légy oly komoly, mint a deczember hónapot festenék le a naptárban, ha nőnek hinnék.

Ekkor a kamarás, Gyulai Ferencz lépett be. -139-

– Kassai itélőmester és országtanácsos akarja alázatos udvarlását tenni.

– Nem fogadhatom el, – szólt durczásan a herczegleány. – Épen most várom György herczeget.

– Kassai István itélőmester és országtanácsos, ő fensége a herczeg megbizásából remélt magasságodtól kegyes elfogadtatást, – szólt Gyulai.

Zsófia herczegnő tekintete kedvetlen benyomásokat árult el.

Küzdeni látszott szeszélyével, de talán kiváncsisága vagy aggodalma legyőzte azt.

– Helyettes udvarmesternőm itt van; tehát elfogadhatom a tanácsos urat, – szólt ünnepélyesen.

A helyettes udvarmesternő ott volt ugyan; de arcza márványfehér lett s lábai alig birták tartani.

Gyulai pedig e fehér szoborra csudálkozó tekintetet vetett, mintha találgatni akarta volna, melyik görög istenség kifosztott templomából hozatott e műremek a fejedelmi palotába!

– Gyűlölöm Kassait, – sóhajtá Klára halkan, öntudatlanul.

– Gyűlölöm Kassait, hallá a kerevetről visszhangzani lassan, álomszerűen.

Az udvarmesternő a herczegnőre, ő rá veté szemét: mindketten megütődvén önkénytelenül föltárt eszméik rejtélyes összetalálkozásán.

Alig egy percz mulva az eltávozott Gyulai után Kassai lépett be. -140-