III.

– Taposs szét – rimánkodott a kétségbeesés hangján a nő – tedd lábadat nyakamra, hogy haragod súlya zárja el rögtön lélekzetemet s oltsa ki az életet testemből. Oh! én téged most gondolatomban bűnösnek neveztelek,… férjem! jóltevőm! büntesd meg a hűtlen rágalmazót.

A férj tagjain hideg borzadály nyargalt át. Vértelen arczczal, kék ajakkal, összecsapott kezekkel rebegé: – Ő látja homlokomon a Kain-bélyeget!

Gépileg vonta végig homlokán ujjait, mintha szennyet akarna letörleni; neje pedig fölemelé a padlózatról omló könnyekkel áztatott arczát és tekintetét férjére fordítván, megható és sűrű zokogások közt így szólt: – Homlokodon, mint a márványlapon, melyet a művész szent oltárnak készített, csak az Isten előtt kedves gondolat és érzés lehet följegyezve. De az én gyanakvó képzelődésem, mely minden sötétben kisértetet lát, borult kedélyed szürkületén -146- a bűn alakját hitte át meg átsuhanni. Oh! iszonyú káprázolat! Úgy-e, Pistám! te csak szerencsétlen vagy, több nem,… minket csak nyomor fenyeget,… több nem? Ne szólj titkodról, mert a gyönge nőnek nem szükség azon komoly dolgokat tudni, melyek a férfiú érczakaratját és törhetetlen szilárdságát veszik igénybe; ne szellőztesd a bánatod s lélekküzdelmeid elébe vont fátyolt; hallgasd el – mert a bizalmas szó, ha vissza sem éltek vele, sokat ejtett már tőrbe, – hallgasd el, kérlek, hogy vallásunkat fenyegeti-e veszély, vagy családunkat romlás, de megnyugtatásomra, de kínzó szeszélyeim lecsendesítésére mondd, hogy a te nézeted szerint is, a legnagyobb szerencsétlenség a bűn. Nyilatkoztasd ezt ki!

Klára erős hangnyomatot adott a végszavaknak, míg enyhítéseül a sebnek, melyet ajkai ejtettek, férje kezét voná ajkaihoz.

Laczkó István indulatosan rántá el karját. – Távozzál tőlem! kiáltá vadúl. Távozzál! ismétlé a fájdalom leirhatatlanúl mély, azonban szelid kifejezésével. Éretted… de ne szóljunk erről! Eredj, lépj azok sorába, kik mondani fogják: ha előbb ismertem volna jellemét, most nem kellene pirulnom! ha nem lettem volna elfogult iránta, most nem panaszolnék a végzet ellen, s könny helyett öröm csillogna szememben! Távozzál! rég tudom én, mi a szerencsétlenség hatása! Még a fát is odahagyják levelei a hideg őszi szél lehelletére!

– Mert elhervadtak! mert meghaltak! szólt Klára, csüggedt fővel s alig hallhatóan. -147-

– Édes nőm! feledd kiméletlen bánásomat. Indulatom túlragadott. Jer keblemre!

Hőn szorítá magához a szenvedő alakot és szeméből égő könny hullott ennek liliomarczára.

– Veled együtt érezném, zokogott Klára, a bűnvádat, ha ismeretlen volna is előttem oka; veled lépnék a gyalázat elébe, s egyenlő jogot követelnék a közmegvetésből. De úgy-e, erről nem lehet szó? Úgy-e, te is legnagyobb rossznak a bűnt tartod, s a szenvedés poharából az igazán keserű cseppnek azt, ha a kiürítést megérdemeltük?

– Mit tudja a te tapasztalatlan szived, Klára, hogyan támad a bűn, s hogyan szívta táplálékát gyakran épen azon nedvből, melytől a büszke erény virít? Engem még senki sem vádolhat, bízzuk a bölcsekre a szabadakarat felőli hiú okoskodást.

– És mit tegyünk a Szentkönyvvel?

Oly megható és gyermeteg volt e kérdés, hogy a szárdisi angyal, ki maga is az igét hirdeté, csak lesütött szemekkel s néma ajkkal tudott nejének válaszolni.

Klára férje keblére borult, szeretettel és legkedvesebb kaczérságával egy bűbájos nőnek, ki szépségét is az igazság védelmére fegyverül akarja használni.

– Ládd, mily rosszúl tudod a kétkedő szerepét játszani? A büszke tudóst, ki nagynevű egyházférfiakkal versenyez, most egy együgyű kis némber szorította kelepczébe.

Klára csókjával zárta el a választ férje ajkán.

– Hát csakugyan annyira gyöngének képzelsz? -148- kérdé hizelgőn. Két ép, egészséges gyermeket szültem neked, s ne birnám-e el egy kis titok terhét vagy egy kis csapásnak fájdalmát, mely minket fenyeget? Miért nem nyilik meg kebled, hogy a közléssel könnyüljön? Ha eszemet gyöngének véled a tanácsadásra, úgy nincs hallgatásod ellen kifogásom; de ha lelkemet tartod erőtlennek a gondviseléstől ránk mért megpróbáltatásra, akkor soha igazán nem szerettél, mert érdemesnek sem hivéd keblembe mélyebben tekinteni.

– Mondhatnám neked Klára, szólt Laczkó István, hogy képzelődésed játéka a titok, melyet rejtegetek, s a bűn, melyet, hited szerint, tervelek; lenevethetném bohó aggodalmaidat, vagy szenteskedő rémlátásodat: de nem akarom a hallgatás kötelességét a hazugság vétkével könnyűvé tenni. Bevallom tehát, hogy Fehérvárott igen nehéz napokat töltöttem s hogy nehezebbek várnak rám. Bősz jóslatú fellegek gyűlnek össze a mi kicsiny kunyhónk felett, s ki tudja: nem volna-e jobb, ha magunk vetnénk még bele tüzet, mielőtt az ég nyila találná? Elgázolhatja vetéseinket az utolsó kalászig a jégeső, s ki tudja: nem volna-e jobb, előre rá hajtani a helység csordáját, hogy aztán a pusztító vihar nyom nélkül öntse ki dühét? Örvényeikbe sodorhatják magzatainkat, a fellegszakadás áradalmai, s ki tudja: nem volna-e jobb, egy kosárban előre a hullámoknak ereszteni őket, hogy teljesedjék az Úr akaratja, s a kaján végzet az előfélelmek kínjai nélkül zúzza szét szívünket? Néha kedvem volna átkokból készíteni imádságos könyvet, s egész hitfelekezetet szervezni -149- a gyűlölet számára. De, Klárám, hagyjuk a titkot titoknak, s ülj mellém e kerevetre, hogy meséljünk fontos ügyekről, melyeket talán gyerekségeknek tartasz, és gyerekségekről, melyek talán igenis fontosak. Jer, üljünk le… Így ni… Már most, angyalom! képzeld, hogy még ez a kerevet, melyen helyet foglaltunk, sem a miénk s a széles világban, hajléktalanúl és vagyon nélkül tengünk. Érted, Klárám, hajléktalanúl és vagyon nélkül.

– Csak ez, hála ég! csak ez volna, mit akkora aggálylyal takartál előlem! szólt a nő könnyűlt lélekzettel és sugárzó arczczal.

– Hajlék- és vagyontalanúl!… de halld, Klára, tovább. A madárnak az egész zöld mező és berek terített asztal. Szabad szárnyakkal röpköd, s míg örvendett, evék, s míg jóllakott, kiénekelte magát. S mit tennél te, ha számunkra az életből csak a nyomor maradna? Szólj, mit tennél? A nyomornak nincs éléskamarája, konyhája, asztala és terítéke. Rosszabb háztartó a fukarságnál. De azért, hogy tűzhelyéről füst nem emelkedik és keze mindig üres, apasztja-e vendégeinek, kiket ő tart, étvágyát? Oh! ha ez így volna, boldogabb lenne az emberi nem, mint a könyörületről szóló erkölcstan által! Tudsz-e eleget dolgozni, Klárám?

– Tudok – válaszolá büszke önérzettel a derék szombatosnő.

– Ha, ha, ha! fölkaczagott a férj vad fájdalommal.

– Te kétkedel?

– Nekünk való, sorsunkhoz mért munkáról beszélj. -150-

– Bízzunk a gondviselésben és magunkban! válaszolá Klára. Érzem, hogy erélyemnek a szükség csak újabb meg újabb tért nyitna.

– S mily munkára szánnád büszke erélyedet?

– Ha nagy városba költözünk, skofiummal hímzek díszruhákat, bíbor palástra ezüst rózsát és keleti gyöngyből szeszélyes virágokat és arabeszkeket fűzök a hölgyek fürt-ékeire s a leventék övére. A mennyezetek, zászlók, oltárszőnyegek és hadisátrak szegélyeire rojtokat fogok sodrani, s az úrnők és lovagok pénze sok utat s ösvényt fog szerény lakunkhoz találni.

A férj gúnyos kétkedéssel mosolygott.

– Ha nem szereted városon, vonuljunk tehát falura – folytatá rábeszélőn a nő. Falun még könnyebb lesz kenyeret szereznünk. Atyám a növényvilág csodaerejének ismeretére tanított. A sebet nemcsak bekötni, orvosolni is tudom. A lázak különböző nemei ellen ritka hatású szereim vannak. Eddig ingyen ápoltam és gyógyítottam a betegeket, ezentúl fáradságomért gabnát és más házi szükségekre valót szerzek. Te is vehetsz haszonbérbe korcsmát, bortizedet vagy néhány hold tanarokat.

– Az egész holdat, kedvesem, s még hozzá egy tuczat csillagot – közbeszólt keserűen a férj. Ha álmodni akarunk, Klára, ne elégedjünk meg csekélylyel. Ha az elérhetetlen vágyakra szorulunk, kivánjuk egyúttal az egész lehetetlenséget.

– S komolyan hiszed-e – tudakolá a szombatosnő gyönyörű kék szemeit kérdőn fordítva a szárdisi -151- angyal mélabús arczára, hogy helyzetünk ily szerény tervekre sem jogosíthat föl?

– Micsoda munkához értesz még? – szólt ez kikerülőn.

– Elmondottam volna, hogy lehetek kulcsárnő, vihetem egy egész idegen háztartás terhét, taníthatnék gyermekeket olvasni és írni, s ha a várasszony elnéző volna, még növendék leányának oktatását is rám bízhatná; – de már nem merek ily magas igényekről előtted beszélni. Tekinteted porba vezeti az én szemeimet is. Mit találjak ott az éhség és hideg ellen! Boldog Isten, mily tudatlan vagyok!… Ah, Pistám! van egy hárfám, letörlöm róla a port, ismét felhúrozom és vállamra veszem. Visszajönnek elmémbe a régi dalok, újjaim engednek az ihletésnek s a szép hangok hűn fognak újjaimnak szolgálni. És elmegyünk várról várra. Te énekled a verseket, én kisérem A tiszta holdas éjeken, midőn ligetekben és ezüst patakok mellett fogunk vándorolni, a költészet és zene tündérkéi még soha sem dalolt mesékre oktatnak, s a mit sugalataik után versekbe szedve a függönynyel félig takart ablakok alatt és a fényesen kivilágított csarnokokban, a szerelem és hír számára eléneklünk, az édes könnyet fog csalni a merengés galambszeméből és harsány rivajt a lelkesedés férfi-ajkairól. Úrhölgy és lovag meg fogja irígyelni szegénységünket, s mit ily érzés közt nyujtanak nekünk, az nem alamizsna többé, mert hódolat.

– S csak ezekből áll, a mit tudsz?

– A lelékenységen kívül, mely épen arra fog tanítni, -152- a mire legnagyobb szükségem lesz, s a megnyugváson kívül, mely nem engedi, hogy szükségeket teremtsek magamnak.

– Kis pacsirta, ki a sírfára szállva énekelsz az életről és a halál kertjében is keressz örömtanyát, te a ledér remény számára még meg tudnád nyitni szivemet, ha nem zárta volna be örökre a komor való! Oh! Klárám, mit használ az, a mit balgatag fejecskéd vigasztalásul kigondol!… Tudsz-e kontyodra tekert kendőn nehéz csöbröt vinni a mezőre? Tudsz-e forró rekkenőségben naphosszat aratni? Tudsz-e sárban, mezitláb és permeteg alatt állványokra téglát, meszet hordani, s tűrni pirulás nélkül, ha a rongyok által rosszul födött szépségeden kőmiveslegények, uradalmi hajdúk s koldus léhütők buja szeme nyugszik?

– Nézz rám… és felelj magad! szepegé a nő, arczát férje keblére rejtvén.

Klára gyöngéd, finom alak volt, s kiválólag ideges természetű.

– Tudsz-e kapálni és ásni? tudakolá a szombatos.

– Ah! ki venné hasznát az én ásásomnak? kérdé Klára mosolylyal arczán, de egy könynyel pilláin.

– Az, a ki meg is büntethetne, ha nem tudnál sokat ásni.

– Sokat? s ezzel a kézzel, ezzel a lábbal?

Parányi lábfejét s hófehér gyenge karját láttatá férjével.

– Nevetnem kell ötleteiden, szólt alig leplezhető megütközéssel. Ugyan mi nem jut még eszedbe, -153- hogy elvond figyelmemet a titkolt veszélytől, mely reánk vár.

– Hátha annak nagy részét már föl is fedezém?

Klára viaszsápadt lőn.

– Hátha a titok kapuján már belül vagy, s a rémes épület egyes szobáiban vezetlek, a tárgyakat, melyek előnkbe lépnek, magyarázva?

– Az lehetetlen! kiáltá reszketve, dermedve.

– De miért?

– Mert képtelenség, hogy tőlem, ki sokféle munkával kereshetnék kenyeret, épen oly foglalkozást kívánjanak, melyre testalkatomnál fogva képtelen vagyok, s mely semmi jövedelmet nem hozna. Ezt te nem akarhatod.

– Én nem.

– S ki volna oly dőre, hogy követelhetné?

– Talán a törvény, kedvesem!

– Oh ég! csakugyan komoly tekintettel mondod ezt?

– Még nem vagyok tisztában, szólt a férj, hogy minő kinyomatot adjak arczomnak… De hallgasd tovább. Nagyobbik fiúnk alig töltötte be hatodik évét s már ismeri a betüket, tud számlálni, s játékul virágbokrokat és tarka pillangókat rajzol. Szellemi foglalkozásra látszik hivatva, s te hamar észrevévén hajlamát, a szerint is nevelted. Most más iskolán kell őt átvinned. Tedd erős barommá, mely terhet bírjon hordani, állati ösztöneit vadul elégítse ki, s a szerelem epedése helyett csak a testiség nyers kitöréseit áhítsa. Tudod-e, Klára, ezt eszközölni?

A nő homlokán végig vonta kezét, hogy jól eszmélhessen. -154- – Nem értelek – mondá végre azon borongó színezetével kedélyének, melyen az iszony, mint a villanyos anyag a még nyugvó fellegeken, rossz idők jóslataként meg-megcsillámlott.

– Nem értesz? mily kába egyszerűség! Hát nem tudsz képzelni helyzetet, melyben az emelkedettebb lélek átokká válik, s a mély kedély hullámaiba okvetetlenül bele kell fúlni a boldogságnak, egész tündér kiséretestűl? Nem képzelsz-e körülményt, mely parancsolón követeli, hogy a durva testnek durva erkölcsei legyenek, s az érzéketlen szív és szégyelni nem tudó arcz a korlátolt elmében találja istápját?… Klára! te zokogsz. Te már fölfogtad, hogy mire czélzok.

– Inkább lássam gyermekemet a terítőn! kiáltá a nő.

– E szavaddal megmentéd őt és magadat. Ne félj, ne remegj! A vihar elvonult; egetek tiszta. Oh, de az enyém!?…

Mély sohaj emelkedett a szombatos kebléből.

– Esküszöm, folytatá vad hévvel, esküszöm Mojzes bölcseségére, Szent János evangelista jósszellemére, a Messiásra, kinek második eljövetelét és ezeréves uralkodását várjuk, s az ő dicső székvárosára, az új Jeruzsálemre, – esküszöm mindenre, a mit a szombatosok hisznek, s a mi előttem legszentebb, a te tiszta és boldogító szerelmedre, Klára! hogy ha végzetem bűnbe sodorna, az a kisértés, mely engem elejt, meg fogná tántorítani még azokat is, kik legszigorúbb birái természetünk gyarlóságainak, s kiknek markában mindig van egy alkalomra váró kő, -155- hogy vétkes felebarátjaikra dobják. Ne aggódjál, Klárám! Élénk képzelődésem túlélesen színezé a fenyegető veszélyeket… Holnap reggel indulok Fehérvárra. Legfölebb két hét alatt ismét haza fogok térni, s akkor, Klára, arczom derült, jövendőd biztosított leend. S most, kedvesem, ne tudakolj semmit. A kiváncsiság szavait ajkadról tiltsa el e csókom.

Szőke Pista, vagyis – mert neje e nevet nem ismeré – Laczkó István hévvel ölelé át Klárát.

– Oh! ő már nem szeret engem, mert szíve zárva maradt – sóhajtá a nő, midőn magányos kamrájába vonult.

Könnyei áztaták kendőjét s most először feledé a haztartás száz apró gondjait, melyek egyedül enyhítették volna fájdalmát.