IV.

Másnap reggel az udvaron befogott lovak tüszköltek s unalmokban rágták a zablát.

A szárdisi angyal mindig talált valami igazítni valót hívei közt, házában vagy kocsiján. Podgyászokat raktak a szekér-kasba, a láb elébe s hordottak onnan ismét vissza, mint fölöslegest vagy alkalmatlant. Midőn pedig már az idő szép messze haladott, s Klára a tornácz küszöbéről várta az indulást, a férjnek a kocsilépcsőn eszébe jut, hogy zsebében nincs elég tapló, s hogy az esetlegességek számára nem árt még egy darabot magával vinni.

Leszállva a szobába siet tehát, Klára követé.

– Tudod, mit gondoltam, kedvesem? szólt, midőn -156- magokra voltak. Már lanyhább téli napok kezdenek beállani, s ez a kocsi csak oly könnyen vihetne el engem oda, hová Rákóczinak hatalma nem terjed ki, mint Fehérvárra. Itt hagynók házunkat csűröstül, bútorostul. Úgy nem ébresztene távozásunk semmi gyanút. Új életet kezdenénk a török császár vagy a magyar király földén, s még nevünket is elhagynók a gyalázattal együtt, mely leselkedik utánunk, de többé föltalálni nem tudna. Jer, Klára! feledjük itt vagyonunkat, különben Kassai azt mondhatná, hogy tőle loptuk el.

– S hát e bölcsővel mit csináljunk? kérdé Klára a helyre mutatva, hol alig három hónapos csecsemője szendergett.

– Igaz, mi kötve vagyunk. A szegény beteg gyermeket miként tennők ki egy hosszú vándorlás viszontagságainak! Vad gondolat volt tőlem. Egyébiránt csak tréfából hoztam föl; de nem kellene veled épen az elváláskor ilyen könnyelműen játszani. Jóságod, Klárám! maholnap engem kiállhatatlan szeszélyessé tesz. Isten veled!

Klára karjaival tartá vissza a férjet és kéréseivel, mert ha eddig aggódott, az újabb nyilatkozat után elrémült. Úgy tetszik neki, hogy a Kassai névben a rémítő titokhoz kulcsot nyert, s bár nem tudta miként, meg vala győződve, hogy ennek az embernek kell tulajdonítni szerencsétlenségöket s a veszélyt, melynek ki vannak téve.

Rimánkodása nem használt. Laczkó ingerülten bontakozott ki karjai közül, s a kocsira fölpattanva gyorsan elhajtatott. -157-

Az utcza végén, úgy kellett jobbra fordulnia, hogy a szombatos pap házának homloka ismét föltünt.

Klára még a tornáczon állott, szemére tartott kendővel.

A férj magasra emelt föveggel int búcsút, de viszonoztatás nélkül.

– Egészen el van merűlve a bánatban, s mintha hallanám zokogását. Igen sokat fedeztem fel neki, vagy igen keveset. Jobb lett volna hallgatni, ha nem lehettem nyilt… De vezekeljen – szövé tovább gondolatait a szárdisi angyal – öltözzék zsákba és hintsen hamvat a fejére az, ki a szabadakaratról tud a világ nagy szolgaságában álmodni. Szégyen e jámbor együgyűségre! megvetés rá!… Minden cselekedetünk tükör, melyben a végzet mutatja meg képét. S jó-e a tükör, ha egy király, rossz-e, ha egy zsivány arczát tünteti elő! Ki koszorúzná meg vagy törné szét ezért? Az őrült… Ah! fejem kábul. Gondolatim örvényt szőttek, tánczolnak a habok a mély tölcsér körül, s bele vonják bősz erejökkel hitemet, reményemet, az emberméltóság érzetét s az erény ábraképeit. Minden, minden szellemi elmerűl!… Hadd! történjék meg! Vagy vesztettem-e vele? Szegényebb-e az ember, ha betegségeitől fosztatik meg. S miért volna szívem üres, holott benne van minden, mi az állaté?… Oh gondviselés! miért nem hirdethetem létedet a gonosz bukásában, s az erény ünnepnapjain? Miért nem kell nevednek mindig eszünkbe jutni, ha a világra fordítjuk szemeinket? S miért fosztott meg uralkodó székedtől fattyútestvéred, a kényszerűség? Ő vak -158- és érzéketlen, de rólad az irástudók komolyan mondák, hogy szemed van és szíved.

A szárdisi angyal kedélye kormányvesztett hajóként hányatott az ellenséges hullámokon, partot nem látva és a tájékozó csillagok útmutatásait nem követhetve többé.

*

Térjünk vissza az utazókocsitól az elhagyott nő szobájába.

Bármennyire szerette Klára azon ifjut, kit családja akaratának ellenére kezével ajándékozott meg, mégis házasságok alkalmasint meg nem köttetik, ha világosságra jön, hogy a leendő férj jobbágy-gyerek.

A XVII. században a legerősebb szenvedély is meghunyászkodott e korlát előtt. Az örökös jobbágy végtelenűl alantabb állott helyzetre és szabadságra nézve úrbéreseinknél, kiknek költözködési jogok biztosítva, szolgálataik szabályozva voltak. S Klára szívkegyeltje sokkal többet tanult és tapasztalt, hogysem a szerelem föláldozási készségét a legiszonyúbb tűzpróbára ki merte volna tenni. Ő tehát több ügyességgel, mint őszinteséggel a kővárvidéki Laczkókkal köté magát össze, kik a puskások közé tartoztak. Olvasóim számára megjegyzem, hogy a puskás oly jobbágy volt, kit a fejedelem minden szolgálattól fölmentett, azon kikötéssel, hogy a vadászatokban tartozzék részt venni. A puskás látszólag csak hajszálnyival állott a jobbágy fölött, s mégis végtelenül magasan, mert szabad volt. Őt senki sem kérte föl, mint szökevény rabszolgát. Nem is vala szükség e -159- rendszabályra, mert a puskássággal járó birtoknak két kézzel akadt mindig ura.

Klára rokoninak, midőn választottját legrosszabb színben akarták is föltüntetni, eszökbe nem jutott azt születésére nézve egy puskásnál alacsonyabbnak mondani. Már itt, szerintök, ki volt merítve minden, mit az osztálykülönbség lebeszélőt hozhat föl.

Hogy lehessen szökött jobbágy eléggé merész, művelt és tisztes állású leányt oldhatatlan kötelékekkel csatolni a testi büntetések és személyes szolgaság soha sem évülhető igájához: erről Laczkó István ellenségei sem birhattak sejtelemmel, miután a rágalmazók gyanusítása is csak a hihetőségek korlátai közt szokott működni, különben hatását vesztené.

A közszellem ily irányából magyarázhatjuk ki, hogy Klárára elég mély benyomást nem tett mind az, a mit férje a legdurvább nemeiről a napszámos munkának, s a legsértőbb lealázatásairól a más akaratjától függésnek, előkészítésül és vallomásként megemlített.

A nő csak annyit hitt belőle, hogy minden vagyonuk veszélyben forog, de ezt, önerejébe s férje műveltségébe bízva, még nem tartá kétségbeejtő körülménynek.

Ha a fecske levert fészkét ismét újra és újra tudja rakni, s legfölebb az üldözésen okulva más eresz alatt keres védelmet, rommá dőlt életterve vagy vesztett vagyona mellett miért csüggedne el épen az ember, ki egyedül bir értelemmel, s egyedül hisz a gondviselésben? Klára nem becsülte oly csekélyre magát, hogy az első balesetre tuladjon önérzetén, -160- s az első megpróbáltatáskor féltse szívének erélyét.

De midőn férje Kassait említé, midőn ködbe takart szavain is átsugárzott, hogy a hatalmas és gyülölt miniszter kezében van sorsok, s hogy általa üldöztetnek, akkor Klára egészen átérzé a veszély nagyságát, bár azt megnevezni nem tudta.

Szorongását rémületté fokozta a magábanlét.

Most először nem bírt foglalkozni.

Bálványként állott a tornácz előtt; merengett szobája sötét zúgában.

Reggel könnyű öltözékében nem érzi a hideget künn, a kialudt kandallónál ülve nem gyujtott késő este gyertyát, nagyobbik fia imádság nélkül aludt el. De midőn az utcza egyik ablakából sem csillog már mécsvilág, midőn oly néma lett a különben oly élénk helység, mint a temető, melyben végződik; midőn minden ház és sírkő a kétféle álom egyenlő csendjét őrzé, s a lélekóra eltelte után kisértet és gondolat nem bolyg többé, a szombatos neje halk, azonban folytonos tevékenységben volt. A szekrények fiókjait nyitogatá, válogatott, összegyűjtött, irományokat tekintett meg, számolatokat nézett át, s csak ha mosolygó csecsemőjére, kivel talán álmában angyalok játszottak, veté tekintetét, látszott megindulva; különben nyugodt, gondolkodó, figyelmes és mindig elfoglaltabb volt.

Így találta a hajnal.

Ekkor kibontá hajfürteit, vetkezett, egybekulcsolt kezekkel állott egy perczig ágya előtt, csak lelkében imádkozott, mozdulatlanul halvány arczczal, néma -161- ajkakkal, emelkedő kebellel, s egyetlen félénk könynyel szemében, mely sokáig reszketett pilláin, míg eltünt.

Most háló-fejkötőjét gondosan csokorba köté, néhány téveteg hajszálat visszaillesztett a csipke alá. Futó tekintetet vetett a tükörbe, parányi lábairól czipőjét, s himes szegélyű finom harisnyáját levonta, szabad mellét szűz ovatossággal kis nyakkendőjével befödé, ágyába csúszott, s gyorsan magára húzta a takarót.

A fölkelés szokott idejéig alig volt még fél óra.

Egyetlen cseléde akkor már ébren találta, mint máskor mindig.

Rendeleteket adott ki, s maga is dolgozott egész harangozásig.

Oh! az ő vallása hiveit nem szólítá semmi harang imára! A tiltott hit titkon, kivételes időben, erdők, sziklaüregek, romok közt vagy magányos hajlékokban és ritkán gyűlt össze. De nemcsak kőből épült templomok vannak; minden ember szíve az, s Klára megcsókolá, könnyeivel, szavaival megáldá csecsemőjét, s kiemelvén a bölcsőből, keblére vette. Fohászkodott, szoptata, elragadtatással merült a kisded mosolygó tekintetébe, áhítattal fordítá szemét az égre, s míg az anyai szeretet édes kötelességét teljesíté, oly szűzies, ártatlan pír borítá arczát, és finom átlátszó vonalai oly szende – bár bánatos – kifejezésűek voltak, hogy a ki most látta volna őt, többé el nem hihetné, hogy a kellemet és szépséget a dísztermekben és ünnepi alkalmakkor lehet föltalálni, s meggyőződött volna arról, mit a kéjencz soha sem fog -162- érteni: hogy a test bűbájának legfőbb alkatrésze a lélek jósága s egy nő egész lénye akkor van összhangzásban, midőn a külalak igézetéből az első hatás nem az érzékekre esik.

Klára letörlé szemeiből a könnyet, midőn ismét a leplet mellére összeilleszté, s meleg kelmékbe takart gyermekével az utczára lépett.

A helység népesebb részéből szegény és szétszórt kunyhók közé sietett.