XIII.

Ötödik napja utazik a szombatos nő.

Az idő derült és hideg volt. Szikrázott a nap a havon, hollók és varjak tömött falkában repültek a mezőkről az egyházakra, s a torony gombjától az ablakok kőkeresztjének párkányáig, mindenütt állást foglaltak a fekete mezű vendégek, ki bölcs nyugalommal szárnya alá dugva fejét, ki élénk czivakodási vágygyal riasztá tovább szomszédját, a nyert győzedelmen nagyot károgva. A hol a templom mellett czinterem volt, a sötét madárraj hosszasan ringatta magát a csendes légben, finnyás ízléssel, mintegy kémlelve választott helyet a fejfák tetején, a sírdomb tövében, a halál lakának kapuján s kerítésén. A varjak az új hantokat látszottak inkább kegyelni, s békétlenül néztek alá, mintha szaglásuk ingerelné; a hollók inkább a besüppedt köveken, melyeknek betűit, mintegy haragúva a kegyelet s visszaemlékezés megszünésén a moh és idő olvashatatlanná tette, kerestek magoknak tanyát. Egyenként és világunalommal ültek ott. Hosszas életök csökkenté kiváncsiságokat, hűté társalgási vágyaikat, s azon komoly hangulatban tartá, mely helyét cserélni, benyomásokat fogadni el lusta. Ha néha meg-megszólaltak vagy szomorú jóslat lehetett a falu vénei számára, vagy rejtelmes beszéd a halottakkal. -235-

Hideg nappalok voltak, csipős szél és fehér fellegek nélkül.

Klára nagyobbik gyermeke, kit magával hozott, fázott és panaszolt. Az anya saját kendőivel is takarta s kék ajakkal magyarázta, hogy ne dugja ki kezét, ne mozduljon, a másik faluban meleg szoba, meleg leves lesz, szép ragyogó tűz, mely mellett hosszú mesét fog mondani az utazó királyfiról, a nagy bundájú télről és az okos hollóról, ki a királyleányt aranyhajú vőlegényének közelgéséről szerzett hirekkel vigasztalja. Szép mesét fog majd mondani… hideg volt, a gyerek fázott, az anya fázott, s előre kezdett a fázó figyelő gyereknek mesélni.

Még csak egy óra kell, s akkor talán Balázsfalvára érnek, hol az éjet töltik. Hisz, már alkonyodik.

A nap búcsút vőn.

A hold világított, télies arczczal, hidegen.

Klára ölébe vette gyermekét, hogy még jobban védje.

Ez behunyta szemét. A hidegnek álmosító ereje van.

Az anya aggódni kezdett gyermekén, bebonyolítá mindennel, mi őt magát még oltalmazhatta volna a mély átfázástól.

Jó még, hogy nem kell már mesélni; reszkető hangon hogy fejezhetné be szépen és érthetően a királyúrfi és a nagy bundájú tél történetét.

Balázsfalvára értek.

Csak az anya dermedezett; a gyermek már édesen alvék, meleg, erős lélekzete megnyugtatta a női -236- szivet, mely magáról úgy el tud feledkezni, mihelyt van, kiről gondoskodjék!

A fogadó, melynek udvarára hajtott a szekér, a földesúri kastély átellenében feküdt. Tág, csinos és sok kényelmet igérő épület volt. Külsejét tekintve egész Küküllőmentén ritkította párját, s belseje is elég megnyerő vala, csakhogy a czélnak legkevésbbé sem látszott megfelelni.

Vendégszobái tükörtiszták s jól butorzottak, de bennök két nevezetes hiány tapasztalható: asztal és ágy tudniillik sehol sem tekintett az éhes s kifáradt elébe.

A fogadós Klárát két egymásba nyíló terembe vezeté és szolgálati készségét bemutatandó, a hatalmas fúvóval maga kezdé a kandalló tüzét szítni.

– Igen nagy szállás ez számomra, fiammal a legkisebb szobában is megférek – szólt Klára, az árjegyzékre gondolva.

A gazda kettőzött iparkodással folytatá a tűzszítást.

– Mi nem vagyunk gazdagok, nyisson kegyelmed a hátulsó szobákból egyet.

– Kérem alásan! a nemzetes asszonyt megilleti két csinos terem.

A fúvó megint szorgalmasan működött, a száraz hasábok lobbot vetettek, festvényileg terjedt a láng, kedélyesen a meleg.

Klára gyermeke nagy fekete szemeit egészen kinyitá, nem volt többé álmos, majd mosolyogva csimpolykozott anyjára, majd a kandalló elébe ment, kezecskéjét melengeté, gyönyörködött a pattogó szenen. -237-

Mit volt tenni! Klára nem sürgeté többé a kiköltözést.

– Kaphatok-e hamar vacsorát?

– Mindenesetre, nemzetes asszonyom! – szólt a korcsmáros udvarias mosolylyal.

– Egy kis csirkebecsináltat készíttessen, mielőbb.

– Követem alásan, épen csirkebecsinálttal nem szolgálhatok; de azért lesz vacsora.

– Sült csirkét hozzon hát.

– Részemről azzal sem kedveskedhetem, de azért lesz vacsora.

– Úgy libát.

– Nincs, de azért lesz vacsora.

– Ruczát.

– Nem szolgálhatok vele, de lesz vacsora.

– Legalább hát egy kevés köménymag-levest.

– Alásan engedelmet kérek, nem tehetem.

– De hát korpacziberéje a legszegényebb parasztnak is van. Hozzon azt.

– Lesz vacsora, nemzetes asszonyom! – jó vacsora lesz.

Klára látván, hogy hasztalan rendel étkeket, megnyugodott azon gondolatban, hogy ma czélszerűbb lesz fiacskáját hamar elaltatni.

– Hozasson a kisebbik szobába ágyat.

– Épen azzal nem szolgálhatok, nemzetes asszonyom! – válaszolá a fogadós.

– De legalább ágyneműje van?

– Instálom alásan, azt sem lehet adnom.

– Teríttessen szénát a földre.

– Lehetetlen, nemzetes asszonyom. -238-

– Hozasson hát szalmazsupot.

– Szalmazsup nincs e végre.

– S talán a lovak számára sincs e vendéglőben se széna, se szalma? – kérdé Klára meghökkenve.

– Nincs, nemzetes asszonyom!

– Az Istenért, hát hogy alszunk s mit esznek a lovak?

– Ha ő szent felségének is úgy tetszik, jól fog a nemzetes asszony és a kedves úrfi is aludni. Majd a lovak sem koplalnak.

Klára hinni kezdé, hogy féleszű emberrel van dolga.

– Nincs-e, tudakolá, közel oly fogadó, mely ha nem is czifra, mint ez, de legalább ágyfája és asztala van?

– Kujakomnyi sincs.

Klára meglepetését tetézte a korcsmáros víg, alázatos és elégült tekintete.

– Mindennel elégült fog lenni a nemzetes asszony – biztatá emberünk.

– Istenem, de mi lehet az a minden semmiből… Legjobb, ha rögtön fogatok! De hová forduljak késő éjjel! Hogy megyek át a Maros jegén! S ha itt maradok, kiéhezett lovaim holnap miként vihetnek tovább?

E szavakat Klára szükségtelennek tartá a korcsmároshoz intézni. Csak aggodalomként jelentek meg ajkaira s lebbentek el azon.

E közben a folyosón lábkopogás hallszék, az ajtó előtt lábsurlás. Valaki zsebkendőjét vette igénybe, köhögött is, s midőn orrával és torkával rendben volt, fölöslegül még csizmatalpát törlé a küszöbhöz, -239- hogy semmi havat be ne czipeljen, – s végre kopogtatott.

Klára helyett a fogadós kiáltá: szabad!

Piros, gömbölyded férfi lépett be, széles arczczal, és víg, de udvarias kifejezéssel.

A bók után széjjel nézett a szobában, mintha keresne szemeivel tárgyat vagy embert.

– A tisztelt kisasszonyt keresem, ki látogatásával szerencséltette szegény helységünket.

A korcsmáros Klárára mutatott.

A gömbölyű úr ezer bocsánatot kért, hogy Klárát kisasszonynak gondolta, hisz oly fiatal, s jobban beillenék a kis úrfi nénjének. – A szállás, szólt végre bókjaiból és a zavarból, mely arczát is szinezni kezdé, kibontakozva, a szállás parancsolatjára készen áll, a lovakat is elhelyeztettem, a hintó a vendéglő kapuja előtt, a kis úrfit a nemzetes asszony engedelmével ölembe veszem, s ha úgy tetszik, indulhatunk.

Ezzel feleletet sem várva, karjára ragadta Klára gyermekét, ki a nyájas úr szolgálatkészségét félremagyarázván, lábával kapálni, körmeivel pedig az idegen torzonborz bajuszához kezdett kapkodni.

– Viseld szépen magadat Endre, – inté magzatát az anya.

– A kedves, fürge úrfi, mily eleven, mily jó kedvű, mint szeret tréfálni! – szólt a magát meg nem nevezett egyén. – Szakasztott mása unokámnak. Nincs az Istennek nagyobb áldása a vidám gyerekeknél. Bezzeg az én unokám néha olyat rándít üstökömön, hogy örömömben könnyezek. Ham! -240-

Endre ijedten kapta vissza a bajuszról körmeit, de annál erélyesebben csimpalykozott, az unoka példáján tanulva, a nyájas úr üstökébe.

– Lám, lám! mily szerencse, hogy nem vagyok török! Unokámat, mihelyt sír, mindig azzal ijesztgetem: ha Gabi rosszul viseli magát, a nagypapa tüstént leberetváltatja a haját, s akkor nem lesz mit tépni. Menjünk, kis úrfi, menjünk a nagy fa-lóhoz, melynek aranyos nyerge van, akkora, mint egy agár, s úgy nyargal, mintha élne. Tizenkét katonát is adok magának. Hát még mennyi fényes tollú madarat! Aztán eszünk édes pogácsát, marczipánt és kürtös kalácsot.

– Igazán? – kérdi az úrfi.

– Biz, igazán. Hát a sok füge, mazsola és rózsaméz! Aztán mutatok egy kis majmot karmazsin köntösben. Úgy ám! Látunk pávákat és strucztojást.

Endre előbb nagy fekete szemeivel bámult, s aztán a beszédes bácsi nyakába csimpalykozott.

– Pécsi Simon ő nagysága számtartója vagyok, – szólt most a kövér úr Klárához – s uramtól szoros kötelességemmé van téve, hogy a fogadóból minden vendéget a várba vezessek, nem kérdve nevét, járatát, s kényelméről úgy gondoskodjam, mintha földesuramat vagy Deborah kisasszonyt fogadnám.

– Fáradt vagyok – mentegetődzék Klára a szivességet megköszönve.

– Az ágyak már vetve vannak – szólt a számtartó.

– Nem akarnék senkivel találkozni.

– Parancsolja szobájába a vacsorát?

– Holnap korán óhajtanék indulni. -241-

– A rendelt perczre befogatom lovait.

– Köszönöm! de mégis inkább szeretnék itt maradni, ha a korcsmáros ágyról gondoskodnék.

– Csak azt nem tehetem – közbeszólt most a korcsmáros, ki a kandalló mellé huzódva, tanuja volt az egész jelenetnek. – E vendéglőben, nemzetes asszonyom, bőven van minden, kivévén az ágyat, az asztalt, az eledelt, az ágyneműt és a lovak ellátását, meg a szekérszínt.

– De hát miért építették e vendéglőt, ha se enni, se aludni nem lehet benne?

– Két fontos okból, – szólt most a számtartó, – először, hogy azok, kik nem lévén ő nagyságával ismeretesek, különben tovább utaznának, a függő czégér által becsábíttatva, kijátszatva, szándékok ellenére is, kénytetve legyenek a várúr vendégszeretetét élvezni; másodszor, hogy a jobbágyok ünnepnapokon és lakodalmaikon tiszta, nagy teremben tánczolhassanak, s jó bort ingyen kaphassanak.

Klára értesülvén a balázsfalvi szokásokról, vonakodás nélkül ült az udvari kocsiba.