XIV.

A várkastély, hová a vendéget beszállásolták, azon épületek közé tartozék, melyek a vár nevére is számot tarthattak.

Dombon feküdt, széles, de rongált árkokkal volt körülvéve.

Kapujához fölvonóhíd vezetett.

Emeletes, tornyokkal, bástyákkal erősített mű volt, s míg Pécsi birtokába nem jutott, Küküllővárnál és -242- Radnóthnál inkább védheté magát az ellenség támadásaitól. Rendszeres ostromot akkor sem állhatott volna ki, de a fellázadt nép dühét, a martalóczok zsákmányvágyát, a harambasák leshányásait, sőt a csatangoló tatár és török csapatok rohamait is többször visszautasítá, a nélkül, hogy valaha a megaláztatástól komolyan rettegni s kulcsait félteni oka lett volna.

Most már az érdemes és tömör műnek e részben kevesebb oka van a dicsekvésre.

Erejének gazdája hajlamai sokat ártottak.

Büszkesége is meg van alázva.

Környezete fölött bir ugyan még a pallosjoggal, de kaszatömlöczei már beomladoznak, börtönei veteménypinczékké váltak, s a híres szobák, hol a kínpad előtt a várúr a váltságdíj fölött néha a török rabokkal, néha saját rokonaival alkudott, most vagy elhagyatva, megrongálva és lakatlanúl tengnek, vagy oly derült és ragyogó kinézést nyertek, mintha záváraik sohasem csukódtak volna szerencsétlenekre, ablakrostélyaikon át sohasem tekintett volna a kétségbeesés a fekete éjbe, a könyörtelen égre, s mintha falaikra sohasem feccsent volna vér, nem gördült volna padlataikra könny, nem térdelt volna zúzott kebellel, rimánkodva a porban az egyik lény, s nem állott egyenesen, szívében irgalom nélkül a másik.

Szóval a balázsfalvi vár egy része szabad martalékul vetteték az idő foga elébe, míg a más részét Pécsi Simon czifra és egészen új izlésű kéjlakká alakította.

*

-243-

Klára a holdvilágított épületnek csak nagy körvonalait veheté ki.

A bejárat előtt fürge cselédség fogta körül.

Egyszerre több kéz kapott málhái után. Igyekeztek szolgálni neki, s majdnem az alkalmatlanságig. Úgy látszott, a ház szokásai közé inkább tartozott az előzékenység, mint a rend, inkább a vendégszeretet, mint a zajtalan pontosság.

A cselédeknek fáklyával kelle vezetniök Klárát a sötétebb lépcsőkön, míg a főbb folyosónak falfestményeit, ércz- és márványszobrait a színes lámpák, melyek hosszú zsinorokon himbáltak, csodásan, rémesen világíták meg. S vezették népes szobák előtt s óriási termeken keresztül, elhagyatott részekbe, hol a tört ablakokon egész arczczal nézett be a hold és kisérteti neszt támasztott a legkisebb szellő is. Végre egy kis pavillonba érkeztek a vár keleti oldalán. Három gazdagon butorozott szobából állott ez. A török izlésre készült elfogadóterem, melyben csak divánok és nagy tükrök voltak, gondosan rejtett falajtóval nyilt a hálószobába. Itt a mennyezetes ágyat faragványok, elefántcsont alakok s mozaik virágok ékíték. Lábszőnyegei, habzó bársonykárpitjai és a csipkés vánkosok fejedelmi díszt fitogtattak, megközelíthetetlen kényelmet igértek. A szomszéd cabinban pedig az ezüst- és kristályedényekkel ellátott öltözőasztal a legkényesebb palotahölgy szeszélyeit is teljesen kielégíthette.

– Én csak egy szegény szombatos nő vagyok, – szólt Klára, azt gyanítván, hogy főrangú némbernek vélik, s azért nyitottak számára oly pazar fényű lakást. -244-

– Örvendek, – válaszolá a számtartó, még mélyebben meghajtva magát. – Nálunk minden úrhölgyet úgy szokás fogadni, mintha Deborah kisasszony, a mi földesurunk egyetlen leánya, érkezett volna meg. Ez szoros kötelességünkké is van téve. De a nemzetes asszony iránt, miután a jáspis és gyémánt kövekből épült új Jeruzsálem leendő birtokosai közé tartozik, kettős figyelemmel kell viseltetnünk. Minő csekély az emberkéz alkotta művek pompája és kényelme az ezeréves városéhoz képest! Ez a nyoszolya, melynek lágy vánkosaira fogja fáradt fejét kegyelmed lehajtani, éles tüskékkel behintett kínpad a fehérruhás hívek pihenésére készült ágyakkal összehasonlítva. Az ezeréves városban nekem sem kell többé a nehéz kamara- és pinczekulcsokat hordani. Áldassék a Messiás! Én is fehérruhás vagyok, s azok közé tartozom, kiknek homlokáról csillag fog ragyogni.

Klára sokkal szellemibb lény volt, mintsem vallásának a túlvilágra vonatkozó igéreteit ily anyagi értelemben vegye. Nem képzelte, hogy szent János a Mennyei jelenésekben statisztikai leirását közölte volna az új Jeruzsálemnek. Jelképes értelmet keresett az anyagiakra czélzó igékben. Növeltetésére nézve egészen szombatos, de szivében főleg keresztyén volt. Tartá magát a vallásnak, melyben született, külső szertartásaihoz; azonban keble mélyéből a szeretet Istenéhez szállottak imái, még pedig oly bensőséggel, oly feltétlen átengedéssel, oly gyermeteg megnyugvással, minőre csak a kivételes természetűek tudnak fölemelkedni, az élet nagy iskolájának keserű -245- leczkéi, a tévedések, törődés és bűnbánat tisztító szenvedései nélkül. Klára a síron túl, nem anyagi élveket várt erényeiért, s bár művelt volt, voltakép azt sem tudta, hogy vannak-e erényei, csak a bűntől irtózott, azért is, mert rossz, azért is, mert csúf, s mert elkövetve, nemcsak büntetést von maga után, de a lélekben magában is undort ébreszt, alább szállítja lényünket és közelebb vonja az Isten haragjához.

Azonban bármi nézetei voltak Klárának, nem tartá szükségesnek a számtartóval elvi vitákba elegyedni. Egyszerűen csak azt kérdé tehát, van-e Balázsfalván több szombatos?

– A mint veszszük, nemzetes asszonyom! – válaszolá ez. – Mi alsóbb helyzetűek, még az üdvösségre vonatkozó dolgokban is követjük urunkat. Van a ki gondolkozzék helyettünk. Hál’ Isten! Pécsi Simon ő nagysága esze legalább fél-tuczat tanácsos számára való. Csodálom, hogy fér meg egy főben. Osztozhatnék másokkal, adhatna kölcsön a híres Kassai uramnak is, s még sem fogyatkoznék meg, volna elege, nem válnék a maradványnyal is bambává. Salamon király óta, ki a frigyládának állandó templomot épített s a mágiát könyv nélkül tudta, mint mi a Miatyánkot, nálánál talán tíz bölcsebb férfiú sem született. Kanállal nyeli a tudományt, hallja a fű növését is, s a chaldeusok titkos mesterségébe hajszálig be van avatva. Hát még mily szépen énekel! Hát még mennyi verset ír! Maga tart nekünk prédikácziót azon szent szombatokon, midőn testünk pihen, lelkünk az áhítat igéjét szomjuhozza -246- és az oktatás malasztjával óhajt táplálkozni. A várban elég fölhagyott terem, elég földalatti üreg van e czélra. Mert Pécsi ő nagysága bölcsen belátja, hogy hitünket nem kell dobra verni, kegyességünkkel nem kell az utczán kérkedni. Mi titkos szombatosok vagyunk. Két ruhánk van, egyik a parádéköntös, a másik a házi. A parádé-ruhát, melyet fitogtatunk, a reformált hitnek nevezik; a fehér mezet, melyben magunk közt járunk-kelünk, szombatosságnak. Így bú-gond nélkül éljük napjainkat, köpenyünk gallérját senkisem ragadhatja meg s orrunk alá nem paczkázhatnak. Nevetjük a véres betükkel írt törvényt, Kassai uram fenyegetéseit és bitang üldözőinknek dühét. Vád van ellenünk elég; de bizonyság és adat semmi.

– Nálunk – szólt Klára, – volnának, kik meggyőződésökért örömmel mennének a bárd alá.

– A hány ház, annyi szokás, – jegyzé meg a számtartó vállvonva. – S ha szabad kérdeni, hol lakik a nemzetes asszony?

– Kézdivásárhelytt. A férjem pap s most Fehérváron időzik.

– Úgy bizonyosan Pécsi Simon ő nagyságánál van szállva.

– Alig hiszem. Legalább nekem nem említé. Látogatására jöttem, s attól tartok, hogy sokáig kell keresnem, míg lakására találhatnék.

– Nincs oly szombatos, ki a mi urunknál ne fordulna meg. Ha hamar akar férjére akadni, menjen egyenesen ő nagysága palotájába. Dombról tekint a külvárosra alá, s föl a fejedelmi udvarra. Kúpjai -247- messze ragyognak, oszlopos tornácza homlokán czímert hord. A nép megáll és nézi szépségeit, s ha százszor látta, megint nézi. Nincs barátságosabb hajlék a mi urunkénál és nincs fényesebb. Hajtasson a nemzetes asszony egyenesen oda. De talán igen hosszasan is fecsegek. Az asztal terítve. Jó étvágyat és jó éjt! Csak hajtasson urunk palotájába. Deborah kisasszonynak nagy örömet okoz vele. Rákóczi fejedelem országában nincs szebb hajadon Deborah kisasszonynál. Büszke, ha az urak oltároznak körülötte, de irántunk nyájas és leereszkedő. Apja Sáron rózsájának hívja. Bár volna hitsorsosaink közt hozzá méltó ifjú. De már igen bőbeszédüvé lettem. Jó éjtszakát!

*

Az út elfárasztá Klárát, de mégsem ajándékozta meg csendes álommal.

Tudta, hogy másnap fordulóponthoz jut élete és háznépének sorsa.

Ha férjével bujdosásnak indul, hol fognak tanyát verni a széles világon?

S ha férje nem akar távozni, mikor fognak nyugalmat lelni az életben, melylyel sorsuk vagy szivök meghasonlott?

Ott a sivatag láthatár nyugpont nélkül, itt a mélység a sodró örvénynyel.

Ott nyomor várhat rájok, itt sülyedés!

Mennyi ok, hogy a nő szemei be ne csukódjanak!

A megelégedésnek szép álmai vannak, a kétségbeesésnek tompa nyugalma. Klára ébren tölté az éjet. -248- Gyermekének lélegzetére figyelt, be-betakará kis kezeit, s ha fia csendesen pihent, akkor aggodalma, szeretete, félelme az ágytól a bölcsőhöz ment vissza, az idegen kéznél hagyott csecsemőhöz, kitől a nőért az anyának meg kellett válni, s kit évek mulva vagy talán sohasem szoríthat kebléhez.

A hold nyájasan sütött be az ablakon, s oly csendes volt az éjhomály, hogy Klára saját szive dobogásától megrettent.