XV.

Gyulai Ferencz az előnyt, melyet a Pécsi-ház rokonszenvének megnyerésére a véletlen nyujtott, nem hagyá használatlan.

Szeretett mulatni, társalogni, könnyű és nehéz hódításokat tenni. Udvarolt a szép nőknek, kellemesen tölté a perczeket azokkal is, kik nem állottak a szépség hirében, s magok az éltes matronák sem említék őt másként, mint hiúságának teljesen hizelgő dicséretekkel.

Minden tekintélyes házhoz járt, csak Deborah visszajövetele óta Pécsiékhez nem, s most általok fogadtatott legszívesebben.

Az öreg úrral vitatkozott azon elmés, könnyű és gyermeteg felszinűséggel, mely semmi kérdés mélységeit nem sejti, s mely az ellentét bűbája által oly könnyen tudja a kellemes tudatlanságot a komoly tudósokkal megkedveltetni. Pécsi sokszor mulatta magát az ifju sajátságos ötletein, merészségeit hajlandó volt eredetiségnek venni, s ha be is látta, hogy Gyulai annyi műveltséggel sem bír, a mennyivel -249- a jó nevelésű urfiak, kezdé hinni, mikép eszével mindeniket túlhaladja, s mint a nyers gyémántnak csak csiszolásra van szüksége, hogy ragyogjon, s nagy értékét a világ szó nélkül ismerje el.

Sokszor említé ezt Deboráhnak, ki mindig tudott – s néha ingerült hangon, néha hideg közönynyel – Gyulai ellen valamit fölhozni, mi az apának nem tetszett.

– Te nem akarsz igazságos lenni iránta, szólt ilyenkor az öreg.

– Te pedig, atyám! az ő részére vagy elfogult.

– Te hibáit nagyítod.

– Te jó tulajdonait fölpiperézed képzelődéseddel.

– Mivel bánthatott meg, leányom?

– Mivel babonázott meg, atyám?

– Szeszélyed lehangolja.

– Hiuságát nevelik dicséreteid.

– Csak nem tagadhatod, Deborah! nemes modorát és könnyed társalgását.

– Az önhitt ritkán jön zavarba. Kinek nincsenek mély érzései, minden tárgyra hamar megtalálja az illő szót. S az oly egyén magatartása könnyen lehet szabályos, kinek nem kell sem eszmékkel, sem szenvedélylyel küzdeni. És állítottam-e valaha, hogy Gyulai visszavonultan él, nem keresi fel a társaságokat, nem udvarol a nőknek, nem képzeli megjelenését kellemes hatásunak? S kell-e ennél több a biztos, a sima modorra?

– Leányom! a társaság még senkinek szellemet nem adott.

– De a szellem hiánya mellett még lehetnek -250- furcsa ötleteink, s a kinek csak szelleme van, egy egész társaságot mulattathat, a nélkül, hogy valakit meg tudjon nyerni.

– S azt hiszed, Gyulait a nők nem találják érdekesnek? – szólt az apa.

– Még csak arra gondoltam, hogy én nem tudnám, – válaszolá Deborah sötét daczczal.

A tetszelgést közönyünk szerelemre, szerelmünk közönyre ingerli. Deborah nem volt egészen a szívtelenségig kaczér, de hiúságánál fogva nem lehetett ment a hódítási vágytól, és élénk képzelődésénél fogva magát s mást ámítani egyaránt képes volt. Érzéseit szeszélye gyakran elvitatta, büszkesége legyőzte, de e szeszély és e büszkeség, álérzéseket is hamar igtatott a valódiak helyébe, és a szivet, midőn kifosztotta, gazdagítani látszott.

Gyulai, bár minden számítás nélkül, úgy viselte magát a szép és büszke szombatos lány irányában, mintha a legkiképzettebb terve volna a hódításra.

Gyakran megfordult Pécsiéknél, de érettük semmi társaságból nem maradt ki, semmi örömről nem mondott le, semmi viszonyaiban nem korlátozá magát.

Az atyával még többet szeretett időzni, mint a leánynyal, s noha Deborah mindig hallott tőle valami lekötelezőt, a napok úgy teltek el, hogy a legfigyelmesebb szem sem vehette észre a finom udvarlón a kecses hölgy rendkívüli szépségének újabb meg újabb hatását. Hangja, modora, nyájassága változatlan maradt. Nem közelített, nem vonult hátrább, ugyanazon távolságot őrzé Deborah ellenében. A deli és büszke alak, szelleme és bűbája varázsával nem -251- látszott igézetet gyakorolni az ifjura, s nem látszott szeszélyeivel, hideg modorával és hatásra számított mellőzéseivel ennek kedélyére ingerlőn hatni.

Gyulai néha fölmelegült az öreg Pécsivel folyt viták alatt, de midőn Deboráhval társalga, a művelt és udvarias lovag szerepét folytatá, pontosan, egyformán, s gyöngéd, de visszatartózkodó modorban. Kalandori ötletei, humora, szeles és könnyelmű viselete, mint a fátyol alá rejtett háttér, néha elő látszottak ugyan lépni, hogy észrevétessenek, de semmi oly érzéssel vagy hangulattal nem fordult elő ez eset, melyből Deborah magának diadalt jósolhatott.

Hiúságát ez határtalanúl sérté.