XVII.

A mennyire csak föl lehet egy fiatal emberről tenni, hogy érzéketlen maradhat az elismert szépségű és műveltségű leányok igézetével szemben, a mennyire csak képzelhető, hogy a gazdag házasság nem bir ingerrel egy vagyontalan, de nagy igényű világfinál, azon határát a közönynek Gyulai a legszélsőbb vonalig elérni látszott.

Sok ok vértezé szivét a szerelem nyilai ellen, sok tekintet ösztönzé különösen Deborah iránt elfogulatlan nyugalomra, s mindannak kikerülésére, mi czélzatos szépelgésnek, mi hódítási vágynak tűnhetnék föl.

Csalhatatlanúl meglepte őt, kivált eleinte, Deborah junói alakja, fejedelmi szépsége, de izlése, mely inkább hajlott a kecses kis tündérek, mint a félelmes istennők felé, és könnyelmüsége, mely a leigáztatást, habár a járompálcza a legtisztább szerelem termésaranyából kovácsoltatott is, nem örömest tűré, hamar vissza tudták állítani kedélyének egyensúlyát.

Aztán Gyulai nem volt ugyan oly hű barátja Elemérnek, hogy érette nagy áldozatra is kész lenne, általában erős öntagadást tőle még testvére, atyja, fejedelme sem kivánhatna, de az áldozattól, de az öntagadástól még igen távol van azon illedelmi szabály szem előtt tartása, hogy ha nem vonz szivünk egy nőhöz, s ha önzésünk körébe nem esik e nő lefoglalása, akkor ne álljunk csupa hiúságból másnak útjába, kivált ha e más barátaink sorába tartozik. Gyulai sejté Deborah régi szerelmének elévülését, -256- tudta Pécsi ellenszenvét az öreg Kassai iránt és egyre százat mert volna föltenni, hogy Elemér házassága dugába dűl, de következik-e ebből, hogy ő is befolyjon a válság siettetésére? S mi hasznát venné Deborah rokonszenvének az oltári szertartások nélkül? Vétkes viszonyra gondolnia sem lehetett. Deborah nem sülyedhetett volna oly alá, s ő egy kitünő helyzetű leány elcsábításával saját jövendőjét tette volna semmivé. A vallásos és szigorú erkölcsű fejedelmi udvarban kellett Gyulai minden becsvágyának kielégítést nyerni, s bár sok bűn volt, melytől inkább csak a nyilvánosság miatt rettegett, titkon sem akart szertelen élvezet nélkül nagy szerencsétlenség okozója lenni, s Deborah szépsége benne inkább bámulatot, mint ingert gerjesztett.

Pécsi roppant vagyona foglalkoztatá még leginkább a fiatal úr képzelődését. Annyi kincset, annyi falut egy szép kézzel, minden fáradság, minden ellenszenv legyőzése nélkül nyerni, nem volt tréfa.

Gyulai aránylag csekély zsoldért félnapokig állott gyertyaegyenesen a palotaajtók előtt, s e mulatságnál valóban kellemesb lett volna, palotákkal bírni, s egy szép, egy irigylett kebelre hajolni. De valamint a nemes ércz a föld gyomrában sok nemtelen anyaggal vegyűlten él, szintúgy midőn kitisztítva forgásba hozatik, ritkán jön együvé, ritkán csoportosodik kincscsé a nélkül, hogy ne szövetkezzék oly elemekhez, melyektől különválasztani kivánnók, hogy igazán hasznát vehessük.

Így volt Gyulai is Deborah gazdagságával. A szombatosság nem tetszhetett neki, mert gúny tárgya -257- volt. Pécsi multja s jelen állása alkalmatlanul hatott rá, mert az udvar gyanuja és neheztelése nem könnyen látszott csillapíthatónak.

Gyulai büszke volt családja régiségére, s igen sérté fülét, hogy széles rokonsága s a főurak majdnem kivétel nélkül egymás közt Pécsit «szűcs»-nek hívták. Volt ugyan a hatalmasok sorában, főleg Kassai iránti gyűlöletből, Pécsinek nem egy párthíve, de a kik hozzá szítottak is, a porból fölcseperedett nagyúr fényűzését csípős észrevételekkel kisérni, jellemét kétes világításba helyezni, s hivataloskodása idejét, a mennyire csak lehetett, megbélyegezni, nem mulaszták el. S Gyulai, ki a vélemények rabja volt, fősúlyt arra fektetett, hogy valaki sokaktól és sokszor vádoltatik, s nem pedig arra, vajon igazságosan-e? vajon irigység, boszú és elővélemény nélkül-e? Deborah kivételes helyzetben volt, főleg a nővilágban. Ritka szépségét a férfiak annyira magasztalták, hogy egyéb tulajdonait kiemelni idejök sem volt. Talán ebből következett, hogy a nők gyöngeségeinek kilesésére, s erényeinek alábbszállítására fordítottak sok gondot és időt. Botrányt nem hozhattak föl ellene, de a finom rágalmakból mindig ragad a kiszemelt áldozatra elég, s ha a jelent nem is mocskolhatja be határozott váddal, megrendíti a hitet a jövő évek tisztasága iránt. Deborah leendő férjét egy úrhölgy sem képzelhette boldognak, s Gyulait megdöbbenté annyi szép ajk kétes mosolya, annyi bölcs néne jövendölgetése. Előtte az is föltünt, hogy voltak családok, kiknél Deborah meg sem jelenhetett, noha a férfiak többször mulattak Pécsinél. -258- A nők ez ellenszegülése, mely vagy a rangra vagy a személyre vonatkozott, s így vagy büszkeség, vagy szemrehányás volt, Gyulait csak magára is megdöbbentette volna, ha a többi tekintetek lehangoló befolyását számításba sem venné.

A roppant arahozomány vakító csillámából ennyi ködön és porfellegen át kevés fény hatott a fiatal udvaronczig, kevés csáb ingerlé képzelődését, melegíté ábrándokra szívét.

Az ő szenvedély nélkül való jelleme, mely mélyebb szerelemre nem látszott hivatva, az önzés finomabb nemeire fordítá a rendelkezése alatt álló erélyt.

Inkább óhajtott előhaladni, mint gazdagodni; inkább kitünni, mint élvezni.

Mióta Zsófia herczegkisasszony veszélyes titkába volt avatva, mióta a karácsonyi communiókor a leendő fejedelemnő kedvéért az öreg fejedelem és neje vallásos buzgóságát segíté kijátszani, mióta egy titok fölleplezésétől függött bukása, s eltakarásától gyors emelkedése, oh! azóta Gyulai az emberi természet azon sajátságánál fogva, mely a veszélyeztetett jót értékesebbnek tartja, mint midőn semmi válság nem fenyegeté, majdnem mindennek tekinti az udvar kegyét, s ha szíve szerelemre képes lett volna, még e szerelmet is föláldozná a befolyásért, az emelkedésért.

Elemér csak szánalomból, csak Zsófia leigázott lelkiismeretének védelmére, követé el a botrányt, de Gyulai könnyelműségbe takart önzésből.

Elemér jutalmat nem ohajtott s a büntetést elszántan várta; ellenben Gyulai fellegvárakat épített -259- a sikerre, borzadott a veszélytől, s hasznosítani akarta vakmerőségét. Vágyott a herczegkisasszony egész kedélyét elfoglalni, csüggött a szeszélyes leány minden pillantásán, szolgailag engedelmeskedett változó ötleteinek, ellesé gondolatait, hogy teljesíthesse. Hisz e növendékleány alig félév mulva neje lesz György úrfinak s György úrfit egy vagy legfölebb két év leforgásával a rendek fejedelemmé fogják választani, hogy még az apa életében ő az uralkodáshoz, a nép iránta hódolathoz szoktathassék, s hogy a Rákóczi család, a szultán vagy a német császár védelme alatt, az örökösödési jogot felötlő erőszakolás és makacs visszahatás nélkül kivívhassa. Mekkora szerep nem vár egy kegyencz számára e távoli, de regényes körvonalaival már derengő háttérben! Gyulai szertelen reményeket csatolt a herczegleány rokonszenvéhez; azonban fájdalom! épen e rokonszenv sehogysem akart mutatkozni.

Anna néne, az ügyes cselszövő, elég sok jártassággal képviseli öcscse érdekeit, de Zsófi, ha Gyulairól volt szó, mindig Elemért dicsérte. Haragudott, ha csak azon lehetőséget is föltették, hogy találkozott a világon oly tündér, oly királyleány, vagy herczegkisasszony, a kinek hűbb szolgája volt a szelid, a jó Elemérnél. Anna néne ilyenkor az unokaöcs ügyét egy kevés befeketítés és rágalom által sem irtózott elősegíteni. Elpletykálá, hogy Elemér ugyanakkor, midőn sebe miatt a herczegkisasszonyt nem szolgálhatá, bezzeg, elég időt kapott Pécsi Deboráhnál mulatni, bezzeg vívott, mint az óriás, ki mind a két kezében bárdot hord, azok ellen, kik Deboráht -260- bántalmazák. Zsófia az első perczben zokul vette e hírt; de utóbb azzal biztatgatá Annát, hogy magához fogja parancsolni Elemért, jól leszidja, s büntetésül egy hétig vele őrizteti az öltöző-szoba ajtaját. Anna sokkal jobban ismeré neveltjét, hogysem képesnek ne hihesse mindenre, mit csak a korlátlan szeszély kigondolni tud és követelni mer; ennélfogva, soha többé szájába sem vette Elemér nevét, nehogy furcsa tervekre és vadregényes ötletekre adjon alkalmat. Hallgatása használt is. Zsófi kezdett szokni Gyulaihoz; Gyulai pedig azon mértékben kezdett Pécsi Simon házától elszokni.

Deboráht az ifjú gyér látogatásai megalázták.

Büszkesége, mely szerelmének előbb szószólója volt, most a gyűlölet tolmácsává akart szegődni.

A szombatos leány, midőn a boldogságról álmodozott, mindig csak egy jelenetet látott maga előtt. Lábainál térdelve képzelte Gyulait, s hallá saját hangját, midőn az ifjút nevetve utasítja vissza.

S mennyi gúnyt foglalt volna magában e nevetés! mennyi elégtételt, mennyi kéjt ébresztének föl a diadalán dobogó szívben a kikosarazott udvarló zavart, hüledező vonalai.

– Bár lenne atyám jelen, midőn szememmel eltaszítom, midőn ajkam hideg mosolyával megsebzem őt!

Deborah sivár ábrándjai egész lelkét elborították; de szerencséjére közbe jött egy másik inger, mely szintén gőgjét ostromlá, mely szintén a lealáztatás szégyenével hatott rá, s kedélyét megosztva gondolatainak új irányt adva, nem engedé, hogy mindig makacs szeszélyén csüngjön. -261-

Pécsi Simon tudniillik, bár a szombatosok pártfogója volt, térítési erélyét leányánál nem nagyon vette igénybe. Az apa előrelátása győzött a hitterjesztő buzgóságán. Minthogy nem hitetheté el magával, hogy a szombatosságot hamar sikerülhessen országosan bevett vallássá emelni, nem akarta egyetlen leánya szerencséjét rögeszméjével korlátozni és szabadon kivánta hagyni azt a kérdést: hogy Deborah leendő férjének kövesse-e hitét, vagy pedig atyjának?

Az öreg úr ily óvakodó eljárásából következett, hogy a szombatos leánynak a tiltott hitről homályos, határozatlan ismeretei voltak. Elméjének iránya nem is szólítá föl e nemü vizsgálatokra. Apja énekei, melyeket néha orgonajáték mellett hallott, kedvesek voltak előtte, de csak mint költői művek, s mint egy általa forrón szeretett egyén szerzeményei. Egyébként a szombatosok iránt inkább kedvezőtlen elővéleménynyel viseltetett; mert úgy tapasztalá, hogy nagy részben rongyos öltözékű és műveletlen emberek. De a kik e felekezetből atyjánál tevék udvarlásaikat, méltó elragadtatással említhették a ház kisasszonya nyájas és leereszkedő bánását, mert Deborah a nyilt háztartás kötelességei közé számította a nyilt arczot, szives modort, finom tapintatot, s e kötelességnek örömest alávetette személyes érzéseit. A Pécsi házánál a családélet fűszerei közé számíttatott a fény és illem mellett bizonyos fesztelenség, mely kényelmes mozgást enged mindenkinek, s a szükségtelen beavatkozásoktól tartózkodik. Pécsi sokkal szabadabban nevelte Deboráht, mint akkor -262- szokás volt, s nem korlátozá a kényeztetett gyermek felötlőbb szeszélyeit sem. Hagyá, hogy kedve szerint oszsza el idejét. Nem tudakolt tettei s kedvtelései után, ha azok komoly aggodalomra nem adtak okot. Az öreg úr szokása Deboráhra is átszállott. Alig fordult elő oly eset, midőn Deborah szabadságot vett volna magának atyja eljárásaiba vegyülni s tanácsadóul lépvén föl, őt valamire rá, vagy valamiről lebeszélni. E gyöngéd tartózkodás mellett igen természetes volt, hogy az öreg Pécsi naponként tarthatott volna egyházi zsinatokat, s egész hosszú téli estéket tölthetett volna pórias vagy gyanús kinézésű egyénekkel, a nélkül, hogy Deborah egy szóval, vagy egy tekintettel is legcsekélyebb aggodalmát vagy visszatetszését fejezze ki.

De a «beteg asszony» küszöbe előtt történt jelenetek fölnyiták Deborah szemét. Lehetetlen volt észre nem vennie, hogy atyja oly tűzzel játszik, mely lángba boríthatja az egész házat, mely hamuvá égetheti a család vagyonával együtt a család becsületét és boldogságát is. Nagy távolságot kezdett sejteni atyja többi különczségei és a szombatosság közt. A különös nyelvű és iratú könyvek, az ég képlete, az állatkör és bújdosó csillagok házai minden rejtélyes jóslatokkal együtt most egészen más horderejű dolgoknak tüntek föl előtte, mint az új vallás hirdetése, mint a második Jeruzsálem szépségeiről írt csinos versek. Hallá Mikóéknál az országtanács tilalmát, a hirnök kikiáltásait, a falragaszok tartalmát; hallá az álmodó Gécziné szájából a vérfagyasztó jóslatokat, s az iszony és óvatosság kölcsönös -263- hatásai eléggé meggyőzték arról, hogy tudós és mély felfogású atyja, a tisztes ősz, bizonyos tekintetben végre is gyermek, ki az ő vezetésére szorúl, s ki, ha magára hagyatik, az alvajáróként veszélyes mélységek fölött behunyt szemmel fog bolyongani.

Deborah szíve vérzett, midőn ábrándja, mely atyját a legtökéletesebb halandó dicskörében tünteté föl, szét akart oszlani; de szeretetét nem gyöngítette, sőt erősbíté új tapasztalata. Ő, ki atyjára büszke volt érdemeiért, büszke lett volna rá az elhagyattatás- és megaláztatásban is. E szilaj természet, e fönhéjázó szellem tudta tisztelni a világtól megbélyegzett Géczinében a vér kötelékeit, s ha Pécsit, a szombatost, a törvény szigora földönfutóvá tette volna, Deborah, az aristokratikus ízlésű leány, ki a disztelentől csak úgy undorodott, mint a vétkestől, egy koldus ronda öltözékében is követné atyját a nyomor, az elhagyatás ösvényein. De bár sorsát soha külön nem választaná emezétől, érzé, hogy, ha bukniok kellene, az ő szeme előtt nem a legnagyobb mélységbeesés volna a legiszonyúbb látvány, hanem az, melyben az esést nevetséges botlás előzné meg. S ilyennek gyanítá a szombatosságot.

Az első benyomások alatt mindjárt eltökélé tehát, hogy kitelhetőleg fogja atyját minden gyanús egyén befolyásától oltalmazni.

De erre alkalom nem mutatkozott.

Pécsi a fényes és lármás temetéssel megvetését, haragját és dölyfét kielégítvén, csendesen ült «remeteségében», s Gyulain kívül alig társalgott valakivel. -264-

Könyvek és astrologiai észlelések közt tölté ideje nagy részét, s midőn Deboráhval volt, oly vidám és gondnélkül való arczczal beszélt ezer apró, de érdekes tárgyról, annyira mellőze mindent, mi a phantastikus új hitre legkisebb vonatkozással birt, hogy leánya teljesen megnyugodott, sőt néha magában szégyenlé is azon vakmerő perczet, melyben képzelni merészlé, hogy még ő fog atyja oltalmazója, tanácsadója és gyöngeségének elleplezője lenni.

Azonban a csendes heteket egyszerre aggodalmas napok válták föl.

Pécsi Simon a téli estéken megint orgonája mellé ült. És a szent énekek a «remeteségből» a fegyverzörej és utczazaj elhalása után talán a fejedelmi palotáig is elhatottak.

Deborah annyira el volt foglalva saját beléletével, hogy eleinte eszébe sem jutott, miként a szelid és áhitatos dalok, melyek ellen józan kifogást tenni nem lehet, még a csavargó népnek és az ármányos udvaronczoknak alkalmat nyújthatnak a szombatosokról költött mendemondák fölélesztésére, s őt és forrón szeretett atyját új botrányoknak tehetik ki.

Később lehetetlen volt észre nem vennie, hogy oly egyének járnak a házhoz, kiket apja soha sem vezet a társalgási szobákba, kik – hihetőleg tanácskozás végett – a könyvtárba, vagy a kis bástyába zárkóznak, s kik besötétedés után mennek föl a csigalépcsőkön és igen későn távoznak.

Deborah óvakodva, a legkiméletesebb modorban czélzott egypárszor ez ismeretlenekre, de Pécsi Simon homlokára mindig köd borult, s különben -265- szelid vonalairól neheztelő visszautasítás volt olvasható.

– Bizonyosan szombatosok környezik őt! – sóhajtá a nyugtalan kedélyű leány.

A rejtélyes vendégek csakhamar kimaradoztak, s az öreg úr nem háborgatá az orgonát, más kedvencz foglalatosságokba merült, de Deborah észrevevé, hogy többé jó atyja ajkain elvétve sem ül vidám mosoly, s azok a nagy jelentékeny kék szemek, melyek annyi érzéstől voltak lelkesedve, annyi eszme fényében égtek, most már többnyire a csendes szomorúság kifejezését tükrözik vissza.

– Valamin aggódik, valami nyomja szivét, oh! bár lenne bizalommal hozzám! bár házunk szokása ne az volna, hogy magunkra, hanem hogy egymásra támaszkodjunk! Ha szegény anyám élne, nem választanák el bizodalmunkat láthatatlan, de át nem törhető sorompók, s annyi szeretet mellett nem volna az apa és leány egymás iránt némileg idegen!

Míg Deborah ily tünődések közt élt, megint elkezdődtek a vallásos énekek. Az orgona zengett majdnem éjfélig, s a kenetes zsolozsmák a felső emeletből a hálószobáig lehatottak, s ijedelemmel tölték el őt. Annál is inkább, mert egy terjedelmes és gyönyörű hang vegyült a Pécsi Simonéhoz, hogy a szorongó leány pilláiról az álmot váltig elűzze.

Deborah az énekes férfiút nem látta a kapun bejönni. Titkon és későn kellett házokba lopóznia; de a dallamok szövege, s némely hangosabban folytatott vita, melynek töredékét lehetetlen volt meg -266- nem hallania, azon gyanúra vezeték, hogy a rejtélyes idegen alkalmasint szombatos pap.

Eszébe jutott minden veszély, szeme előtt lebegett a haldokló néne rémalakja, fülében zúgtak a jós-szavak, s kimondhatatlanul szerencsétlen volt.

Reggel beszélni akart atyjával, térdre borulva akará kérni óvakodásra; de az öreg úr szokatlanul sötét tekintete visszadöbbenté.

– Ez legyen utolsó gyöngeségem! – sóhajtott Deborah, midőn atyja sejtvén, hogy leánya szivét valami nyomja, gyöngéd tudakozódás helyett visszatartózkodó modorban tett némely házi intézkedéseket, s aztán könyvei és az astrologiai képletek közé távozott.