XVIII.

A nemzeti hadak főgenerálisa nagy meglepetéseknek volt kitéve.

Zöld Mihály, a Háromszéken fekvő zászlóalj kapitánya, kitől a Zólyomi Dávid szétvert és üldözött pártjának maradványai leginkább rettegtek, a fejedelem parancsára nyugalomra bocsáttatott. Senki sem kérdezte a tábornokot e tárgyban. Ő csak rendeletet kapott, melyet tüstént végre kellett hajtania. Rákóczinak nem volt szokása az ily rövid és indokolatlan eljárás, és nem csoda, hogy elég széles körben figyelmet gerjesztett, és sok politikai hozzávetéseknek szolgált támpontul. Növekedett az öreg Kornis Zsigmond ámulata, midőn Vincze Péter, a radnóthi kapitány, ki a vitézségen kívül semmi ajánlatos tulajdonnal nem birt, kénye és kedve ellen, a Zöld Mihály -267- nehéz és sok felelősséggel járó állomására szállíttatott át. Rebesgették, hogy a fejedelemasszony kívánságára történt. Mi annál feltünőbb volt, mert ez az erélyes és mély belátású úrhölgy a befolyást, melyet férje fölött gyakorolt, igen ritkán használta az állam ügyeire vonatkozó czélokra.

Olvasóim képzelhetik, hogy a harmadik meglepetés Kassai Elemérnek a Radnóth körébe vont mezei hadak kapitányává kineveztetése volt. Erre a különben neheztelő Kornis is örömmel adá beleegyezését; de az látszott megfoghatatlannak, az nyujtott a találgatásokra különféle anyagot, hogy az öreg Kassai mi okból kivánhatta eltávolítását annak, kit annyi fitogtatással vallott rokonának, s kit a világ az ő általános örököséül tekintett. Sokan elidegenedést véltek e lépésben, némelyek lappangó czélokat. S ha Elemér jelleméhez homály férhetne, az utóbbiak gyanúja nyert volna alakot; de az ifjú szelíd magaviselete, önzéstelen multja a rágalom nyelvét is lekötötte, a sötétebb képzelődésűek találgatásait is keletkezésökben elnyomá.

István úr saját kezével szedett ki a pohárszékekből és fülkékből ezüst tálakat, aranynyal befuttatott serlegeket. Ügyelt, hogy idegen czímerűek és olyanok, melyeknek zálogideje nem régen járt le, ne vegyíttessenek a választottak közé. Ibrikeket, kannákat is tett ki. Némi tusakodás után előhozatta a Katalin fejedelemnőtől Csákihoz került, és tőle a szabad-csapatok által elrabolt óriási tálczát is, melyre egy egész őzet lehetett volna fektetni, s mely csak nagy ünnepélyeken játszott szerepet. Megvizsgálta -268- a drága ezüstneműek jelen állapotját, s fájdalommal tapasztalván, hogy tisztításra szorultak, útmutatásokat adott az irnokoknak és legényeknek, fűszerezve száraz oktatásait hatásos fenyegetésekkel a történhető sértések, kártételek esetére. Csakhamar a korlátnok mellékszobái ezüstmíves boltjához hasonlítottak, s lett elég sürgés, mozgás.

Kassai az unokaöcs távozása előnapján roppant búcsúlakomát rendezett. Azon egészséges elvből indult ki, hogy ily nagy alkalmakkor czélszerűbb az ételek halmaza és finomsága helyett a terítékek és evőeszközök drágaságát, mennyiségét tüntetni föl, s inkább a cynismus, mint a takarékosság szabályai ellen véteni. Hadd gondolják, ha már lehetetlen a félreértést kikerülni, őt, az egyszerű erszénykötő fiát, inkább dölyfös aristocratának, mintsem hígeszű pazarnak, ki torkosságba merült és e rossz korban rossz példával akar előljárni!

Kassai gyönge lábai ellenére a kamarába és konyhába is betekintett. Szakácsnője, ki a kis adagokhoz volt szoktatva, nagyszerűnek hitte a készülő ebédet, s ezen nézetben osztozni kezdének az éhes subalternusok is, kik biztos reményben voltak, hogy az asztal végén lesz hely számokra tartva, mert a hivatalos vendégek közül többen a meg nem jelenhetésért ki fogják magokat menteni.

A korlátnok most kezébe fogta félmankóját, s lábzsákosan czammogott le a lépcsőn. Nyomban kisérte titkára, a rózsaszín kedélyű férfiú, lopótököt, pinczekulcsot és gyertyát hozva. Az inasok pedig karafinokkal és kannákkal zárták be a menetet. -269-

István úr, a gazdag földbirtokos, hires boraiból keveset szánt háztartásra. Nála inkább csak átalagokat, mint hordókat lehetett látni. A pinczében gondolkodva nézett körül; látszott, hogy szándékát új vizsgálat alá veti.

– Czelnaim igen erős, – szólt.

– Olyan mint a tűz, – jegyzé meg a titkár.

– Kegyelmed is tehát a mellett van, hogy a tavalyi sárdiból húzassak?

– Meg a tíz éves czelnaiból, nagyságos uram, azon ünnepélyes percz számára, midőn a magas vendégek Elemér úrfi egészségeért ürítenek poharat.

Kassai megütközött a titkár ellenzéki vakmerőségén, de csodálatos módon az ő keble is most tágabb volt, s nemcsak jobban tudott köhinteni, lélekzeni, de érezni is.

– Ha kend szükségesnek hiszi, tehát bontsa föl az átalag pecsétjét.

A titkár levakarta a szurkot, kivette a dugaszt, kezével szépen megtörlé a nyílás széleit, s oly hatalmasan kezdett szivattyúzni, hogy orczáján a basarózsa pírja virított föl. Néhányszor ismétlé erélyes működéseit s egy öreg kanna már félig megtelt az aranynyal vetekedő borral, midőn Kassai pihenési jelt adott.

Most már a csekélyebb értékű sárdira került a sor, s miután az igényelt mennyiség ki volt szíva, a titkár az átalagoknak visszaadta a szükséges táplálékot, s ismét lepecsétlé a dugaszokat.

Kassai ő nagysága alkalmat vett időközben megkopogtatni a hordókat, hogy vajon nem lopnak-e -270- cselédei? szemügyre vette az abroncsokat, hogy vajon nem tolták-e egyiket is félre, s nem furták-e meg a tolvajnád és szalma végett a dongát? de mindent rendben talált és nyugodtan czammogott vissza.

A vendégek, kikért ennyi mozgás történt, néhány hivatalnokból, a collegium tanáraiból, s a «nemesi társaság» Elemérrel közelebbi viszonyban álló tagjaiból állottak. Jelent meg egy pár félig tönkre jutott főúr is, azon sanyargatott aristocraták közűl, kiknek ingóságai Kassai szekrényeibe voltak zárva, s fekvőbirtokaik fölött is a szigorú hitelezőnek damoklesi kardja lebegett.

A ravasz irnokok jól számítottak, hogy csakugyan marad a hosszú asztal körül üres szék; mert Dajka püspök, mint vén ember, otthon szeretett ebédelni, és volt vagy két adós, ki nagy szerencséjének tartá ő nagysága szives megemlékezését, de rögtöni betegség vagy véletlen akadály miatt épen a végperczekben kénytelen volt meg nem jelenhetését levélben kimenteni.

Kassai Pécsi Simontól egészen különböző hiúságokkal birván, nem sokat bánta, ha valaki nem az ő kanalával akar enni, s a mennyiben új költséget nem okoznak, örömmel bocsátotta asztalához legkopottabb külsejű irnokait is.

A mi a takarékos ebédet illeti, az a drága terítékekhez képest tekintet alá sem jöhetett ugyan, de a ki a költséges fűszerek helyett a víg társalgást a szájíz ingeréül elfogadta, nem állíthatta sem azt, hogy élvezetre nem talált, sem azt, hogy éhesen és szomjasan kelt föl az asztaltól. -271-

A fukar, mogorva Kassai a komoly és tudományos csevegést, ha rászánta magát, oly ügyesen tudta vezetni, mint akárki, s a tanárok hizelkedés nélkül csodálhatták éles elméjét és belátását. Gyulai Ferencz pedig, miután Elemérért rokonainak élczeire ki merte magát tenni s az ebédre megjelent, víg ötleteivel földerítette a legridegebb kedélyűeket is.

Kassai maga ürítette poharát nyájas vendégei egészségére, és szíve, mely elszáradt és összezsugorodott izmok szövetéből állott, végtére az eddig ismeretlen megilletődések varázsával tágulni, vérrel megtelni, élni és éledni látszott. Forgószélként ragadta magával a szigorú, örömtelen öreget a vendégöröm, mely a sötét hajlékokban jelen lenni és zajongni nem tartotta eddig illendőnek. Lapos, hideg ajkairól eltünt a gúny és mogorvaság, kedélyes tekintetet vetett Elemérre, elmondá, hogy büszke ez ifjúra, s midőn észrevevé, hogy a czelnai fogyatékán van, intett a titkárnak, fülébe súgta, hogy a fülkében négy palaczk tokaji van, s tüstént hozza föl az egyiket. A gyér diplomatikus ebédeken kívül ez még soha sem történt.

Midőn pedig az asztaltól fölkeltek, megölelte Elemért; a vendégek előtt adott neki egy díszkardot, s atyai szeretettel mondá: – Kedves öcsém, délután és este útikészületekkel lészsz elfoglalva, de nyolcz óra körül tekints be hozzám, mert számodra még egy egész üres órát gazdálkodtam meg, és sokat akarok veled dolgainkról beszélni.

A fürge kis titkár uszkált az örömben, mint a hal a vízben. Elemér javát senki sem hordozta inkább -272- szívén, senki sem hitte makacsabb őszinteséggel, hogy Kassai unokaöcscse most már a szerencse kegyeltjévé lett, s hogy boldogságának – e nagy épületnek, melynek alapja le van téve – betetőzéséhez és megkoronázásához még csak az évek hiányzanak. Maga előtt szemlélte leendő pártfogóját, ki azt is, a mi a korlátnok igéreteiből el találna maradni, utánpótolja. Helyzetem most ugyancsak biztos, gondolá kiapadhatatlan optimismusával. Ha ő nagysága, az én tisztelt principálisom, sok gondja és foglalatosságai közt, előléptetésemről meg is feledkeznék, nem alkalmatlankodom neki czélzásokkal, kérelmekkel. Minek a sürgés, nyugtalankodás? Hála Istennek! ép, egészséges ember vagyok. Igen messze se haladtam az években. Várhatok. Nincs rosszabb a tolakodónál, ki parányi egyéniségét mindenüvé beékeli, és szüntelen lábatlankodik, hogy észrevétessék. Ismeri Kassai ő nagysága csekély érdemeimet, s ha a megjutalmazásban valahogy elkésnék, minek duzzogjak? Hisz itt van Elemér úrfi, s ha ő – miben semmi kétség – magas polczra emelkedik, meg fog emlékezni szolgálataimról. Jövendőm markomban, az előléptetés úgyszólván zsebemben van, csak idő kell hozzá és béketűrés. S mi könnyebb a béketűrésnél? Szeretném tudni, hogy Rákóczi ő fensége egész irodájában ki lehetne szebb és biztosabb kilátásokkal ellátva, mint én? Hohó? senki! Vagy volna-e valaki! Haha! senki sincs! Becsületszavamra! senki.

A titkár épen fölkaczagott örömében, midőn a távozó Elemér hozzá benyitott. -273-

– Ezer bocsánat, édes úrfim, – mentegetődzék a titkár, – hogy magamban egy kissé hangosan mertem nevetni. Ferde szokásaim vannak. Aztán ez a pompás, dicső nap még a halat is melegvérű állattá képes varázsolni. Ittas vagyok, nem a bortul, az úrfi szerencséjétől.

– Engem, – szólt Elemér, a titkár mindkét kezét kezébe fogva, – engem csak az a szerencse ért, hogy kegyelmed szivét megtanultam még többre becsülni. De minek mondanék bókot a szerénységnek, mely saját nevét is pirulva hallja, s nagyobb zavarba jön a dicséret, mint a kárhoztatás miatt!… Holnap korán távozom; de egyet szeretnék tudni, hogy nyugodt lehessek, s ezért kerestem fel kegyelmedet. Óhajtanék fölvilágosodni azon ok iránt, mi nagybátyámat előléptetésem sürgetésére birta.

A titkár nagy szemeket vetett Elemérre. Minden vonalán, egész lényén, arczától a kis ujjáig, látszott a csodálkozás. – Hát már elfeledte, édes úrfim, hogy saját maga kérte az áttétetést. Ő nagysága sokáig tanakodott a legjobb állomás ügyében, s végre azt választá, mely közel esik Fehérvárhoz. Csak most volt alkalmam tapasztalni, mennyire szereti az úrfit. Véghagyományát is elővéteti, hogy még egyszer átvizsgálva, letétesse a kolosmonostori levéltárba. Ma reggel, midőn hivatott, el volt érzékenyedve. Úgy hiszem, nehezére esik az úrfi távozása. Hiába! vén ember, s holnap már egészen magára van hagyva.

A titkár szavai, a nélkül, hogy valami tartalommal birtak volna, kielégíteni látszottak Elemért. Titkos -274- aggodalma oszlott. Ama sötét sejtést, mely betegsége alatt ezer rémalakot idézett lelke elébe, visszarezzenté a nagybátya ügyeibe mélyen avatott férfiú hangja és egész viselete.

– Sokáig kerestünk az úrfi számára helyet, – folytatá a titkár. – A be nem töltöttek nem tetszének ő nagyságának. S mennyi fáradságba került, míg végre sikerült, a küküllővári kapitány fejébe verni, hogy számára egészségesebb valamit alig lehetne kigondolni, mint a lak- és légváltoztatást. Sokáig tüszkölt, vonakodott; de utoljára mégis fölszedte a sátorfát.

– Tehát érettem egy érdemes és tapasztalt katona mozdíttatott el? – kérdé leirhatatlan megütközéssel Elemér.

– Isten őrizzen! – szólt a titkár, szokás elleni fecsegésének lehető következményei miatt sápadozva. – A kapitány sokkal fontosabb állásba helyeztetett. Legfölebb annyi áldozatot hozott, hogy most más urakkal kell poharaznia. Talán ez nem tetszett neki, de szép hadsereg válnék abból, melyet ily tekintetek szerint látnának el tisztekkel.

– De rám nézve minden állomás egyenlő. A legszélső végvárba csak oly örömest mennék, mint oda, hova most küldenek.

– Kassai István ő nagysága másként gondolkozik. Neki épen ez a kapitányság volt izlése szerint. Magához közel akarja Elemér úrfit tartani.

Kielégítő magyarázat ez, s mégis Elemér szivében alaptalan gyanuk ébredeztek. -275-

– Talán nagybátyám személyes ellenségei laknak ott?

– Mi gondja volna azokra az úrfinak? Ő nagysága hatalmas úr, nem ijed meg árnyékától. És ha találkozni fognak, kik úrfit nagybátyja miatt hidegen fogadnák, lesznek mások, kik megkettőztetik előzékenységöket. Csak a szombatosok társaságától tartózkodjék vissza. De hisz azok a Küküllőmentén kevés számmal vannak. Közöttök csak a gonosz Pécsi Simon fújja a kigyókövet. Bocsásson meg, Elemér úrfi, hogy ily illetlen kifejezéssel találtam róla szólani. Hiában! a ki a Kassai-család ellensége, az megoldja az én nyelvemet is, az előtt én szellőztetés helyett még mélyebben nyomom fejembe a süveget.

A titkár saját furcsa ötletén nevet, s élénken dörzsöli kezeit.

Elemérnek nem volt kedve a társalgást tovább fűzni.

Szárazabban búcsuzott, mint akará, s mint egy iránta annyi részvétet tanusító egyén érdemelte: de a titkár nem volt követelő. Önérzete a taránd gyomrához hasonlít, melyet a legsilányabb eledel is ki tud elégíteni. Szinletlen megindulás és ezer szerencse-kivánat közt követé Elemért a keskeny folyosón a lépcsőig. Itt tusakodva állott meg, s kezével visszainté ifju pártfogóját. Midőn megint szobájában voltak, körülnézett, mintha félne, hogy a pohárszékben, az ágy alatt, vagy talán épen hátok mögött láthatatlan lények hallgatóznak. Aztán közel vivé száját Elemér füléhez, s a félénk szerelmesek suttogásánál -276- alig emeltebb hangon mondá: – Czudar ficzkónak tartom azt, a ki a nyert bizodalommal visszaél, s kifecsegi, a mit előljáróitól hallott, vagy a mit hivatalánál fogva titokban tartani köteles. Megérdemlené, hogy kerékbe törjék, igazán mondom, megérdemlené, ha szintén magam volnék is az. De néha a vak tyúk is kapar ki a szemétből gyöngyöt, s a legcsekélyebb sorsú ember is juthat saját ügyességéből oly dolgok nyomára, melyek által felebarátjának használhat. Úgy hiszem, ért engem, Elemér úrfi. Csak azt akartam megsugni, hogy a mezei kapitánynak gyakran vannak fontos teendői, melyeket csak azért is jó előre tudnia, mert különben pontosan nem teljesítheti, vagy túlságos hévvel hajtja végre. Ért engem, Elemér úrfi? nemde? Biz’ Isten! ért. Csak annak vagyok tehát mondója, hogy nem szokásom a papir és tenta fogyasztása, s midőn levelemet veendi, a fösvény szavakban aranynál drágább titok fog rejleni. S most kisérje az Isten áldása!

Kezet szorítottak, örömtől szikrázó arczczal a titkár, s nem megdöbbenés nélkül az ifjú.

– Micsoda tömkelegben vagyok? micsoda rejtély vesz körül, mint a lég? Pórusaimba hatol, fölszivom, vele járok, lélekzetem beléje olvad, sehol ki nem kerülhető, mindenütt ott van! Nagybátyám töri valamin fejét. Tervét a titkár sejti. Eszközül választottak,… s ha a czél, melyre törnek, bűnös volna, akkor az csak Pécsi megrontása. Csalódtak, uraim!… S én legyek-e eszköz?… Mivel?… Kezemmel? Inkább levágom. Szememmel? Inkább kiszurom. -277- Fülemmel? Siket leszek. Eszemmel? Megőrülök. Deboráht szerettem, Pécsit tisztelem, magamat becsülöm: három ok ellenetek… De talán igazságtalan vagyok gyanúimmal? Ma este,… igen ma este szólani fogok bátyámmal, nyiltan – történjék bármi – nyiltan és határozottan.

E gondolatok közt Elemér a harmadik számú fejedelmi udvar kapujához ért.

Restelt szobájába nyitni.

Félt a magánytól, mely termékeny volna képekkel, szorongással, bánattal.

Hová vonuljon?

Gyulaihoz ment czél és szándék nélkül. Csak az időt akarta lopni, hogy az neki ne alkalmatlankodjék a fölösleges és hosszu perczekkel. A nap még teljes arczczal függött a láthatár szélén, s bár a tél végéhez közelített és az éjek rövidűltek, mégis az alkony kezdetétől nyolcz óráig, midőn nagybátyjával volt találkozandó, igen sok időköz volt arra, hogy kedélyét a magány el ne mérgezze.

Gyulai épen öltözködött.

Anna nénéhez kell mennie.

– Ha asszonyok nem volnának, – szólt haját nagy gonddal rendezve, – paradicsomnak mondanám az életet. S ha te egy tücskös vén nő és egy átkozottul szép, de szeszélyes fiatal hölgy rabszolgája lennél, akkor, pajtás! megérdemlenéd, hogy a béketűrés királyává kenjenek föl, mihelyt három nap alatt magából az édenkertből ki nem szöknél. És én még a fejedelmi palotában szolgálok, s pedig az nem is paradicsom. Mióta kellett volna menekülnöm! -278- S ime vándorbot helyett fésűt tartok kezemben, s mint a kaczér leány kendőzködöm. Furcsa bogara az Istennek az ember. Csak a lepke győz le minket az ostobaságban, midőn pörzsölt szárnynyal megint a gyertyafénynek rohan.

Gyulai most himzett mellényei között válogatott.

Elemér sejté, hogy Zsófia herczegkisasszonyra történik czélzás; de óvakodott alkalmat nyujtani a továbbfüzésekre.

– Épen rossz perczben találtam jönni, ha a szeszélyek ellen úgy kikelsz; mert nekem is egy igen szeszélyes kérésem van hozzád. Lelkedre akartam kötni, hogy látogasd meg gyakran Deboráht.

– És legyek távolléted alatt érdekeid képviselője, nemde? – szólt Gyulai mosolylyal ajkán, mely önkéntelen és őszinte volt, azonban arczán a megütközés hamar eltörölt kinyomatával némi ellenkezésbe látszott jönni.

– Nincs semmi érdekem, mely képviselés nélkül is veszélyeztetnék, – válaszolá Elemér. – A tenger közepén elsülyedt kincses hajóból, midőn a mérő-ólom sehol fenékre nem talál, akarjunk-e könnyű hálóinkkal kihalászni csak egyetlen emlékpénzt is? Istenemre! ok nélkül fáradnánk!… De látogasd meg gyakran Deboráht.

Gyulai kérdő tekintete hosszasan pihent Elemér komoly vonalain.

– Látogasd meg gyakran Deboráht; mert e lyány szépsége rokonszenvet fog benned atyja iránt ébreszteni. A bűvös szem, a tündéri tagok fiatal varázsa, az agg apa gyöngeségeit is kedvessé teszi, -279- s kénytelen lészsz tisztelni Pécsit, oltalmazni ellenségeitől és magától. Ki áll magasabban, mint e férfiú? S csoda-e, hogy szédeleg, midőn a mélység alatta oly nagy?… Látogasd meg gyakran Deboráht. Atyja híres csillagjós, számára az ég egy kigöngyölített pergament-tekercs, melyből olvassa a végzet gondolatait s értesül annak a világteremtésekor már bejegyzett szándékai felől. De a betűk álnokok-e, vagy talán a lélek, mely a csillagirat titkait fürkészi, tehetetlen, mit tudom én? Csak azt sejtem, hogy míg Pécsi az égbe tekint, lába oly kövön fog megbotlani, melyet a vak koldus is kikerült volna, ha kezében mankó van… Kérlek, látogasd meg gyakran Deboráht,… deli alak, kápráztató szépségű arcz, istennői termet, s minő kár volna, ha atyja a szombatosságért hurczoltatnék vérpadra! Hallottam, hogy régen a lovagok még egy ismeretlen némber védelméért is szivesen ontották véröket. Most erkölcseink sokat változtak; de te úgy-e jól ismered már Deboráht? Oltalmazd Pécsit, ha egy keveset vesztenél is az udvar kegyéből. Őt a szombatosság miatt veszély fenyegetheti. Holnap reggel már eltávoztam Fehérvárról. Találkozunk-e többé az életben? Szeretném, ha hinnéd, hogy nem. Szeretném, ha egy haldokló barátod végkivánatának tekintenéd kérésemet; mert akkor egészen meg volnék nyugodva teljesítése felől.

Elemér egyszerű szavai oly szívreható erővel birtak, hogy még Gyulai is komolylyá lett.

– Régóta nem voltam Pécsieknél; de már ezentúl szorgalmas vendégök leszek. Még ma helyre hoznám mulasztásaimat, ha Anna néni magához nem -280- rendelt volna. Mihelyt tőle menekedhetem, fájdalom, Szeredit kell sétájára kisérnem. Tudod, a fejedelemné rokona. Orvosa fejébe verte, hogy egészsége föntartására nemcsak lovon ülni, de gyalogolnia is kell, épen annyit, mint a parasztnak. Ő a fejedelemné rokona, s mi udvari cselédek ne hallottuk volna-e a közmondást, hogy kéz kezet mos? Egyébiránt mielőbb és azután gyakran elmegyek Pécsi Simonhoz. Szavamra! elmegyek. S te végkép lemondtál Deboráhról? De ne is válaszolj badar kérdésemre. Deborah kisasszony nemének ritkább példányai közé tartozik. Azonban a rendkívüli-e az, a mi boldogít?… Nézd újabb szabású dolmányomat. Szorosabban simul a testre, mint szokás, s akkora redőt sem vet, mint egy hajszál. Ma hordom először. S tetszik-e színe? Oh! barátom, sokat kell a nők miatt fáradnunk, szenvednünk… s hát még az adósságok! Szabóm türelmes természetű; mindig hiszen Anna néni bőkezűségében. Csak ne válnék előbb-utóbb hitetlenné. Pécsi szombatossága miatt ne aggódjál. Nála ez csak olyan szeszély, mint Mátyás király álneve és álruhája, melyet azért vett föl, hogy Czinkotán vagy Soroksáron a paraszt menyecskék és iskolamesterek bohóságain egy kevéssé mulassa magát. E tréfa soha sem tartott sokáig. A királynak hamar eszébe jutott, hogy van biborpalástja, trónja, palotája, Pécsi is büszkébb, mintsem évekig elfeledhesse, hogy ki ő és micsodák a szombatosok? A hol a nyomor lakik, ott nem választ éjjeli szállást a mi jó öregünk. Ne féltsd őt. S ha végre is a szombatosságba bonyolódnék, mitől -281- tartson? Hát bevett vallás-e nálunk a görög? s mégis kit üldöznek érette komolyan? Nem tűrik-e Fehérvár elővárosában a zsidókat? Nem laknak-e Vinczén oly morvák, kik titkon újra keresztelkednek? befogatja-e őket a director?… Nem azért mondom ezt, Elemér, hogy ne teljesítsem kivánságodat. Még ma inkább szeretnék Pécsihez menni, mint holnap. Szorgalmas vendég leszek házoknál. S említsem-e nevedet, ha Deboráhval vagyok? Talán kétled óvatosságomat?

– Lovagi szavamra! egyetlen halandó van, kivel a véletlen leggazdagabb változatossága közt is soha össze nem köthetném sorsomat, s ez Deborah.

Annyi meggyőző erő sugárzik Elemér nyilt, de komor tekintetéből, hogy Gyulai nem kételkedett többé.

Keblén kéj rezgett át, pedig érzé, hogy nem szereti Pécsi leányát és szeretve sem venné nőül.

– Meg fogsz elégedni velem – szólt, midőn a fejedelmi palota kapujánál Elemértől elvált.

*

A nap még nem hunyt el egészen, s már a hold mosolygott, fénylett, hódított és andalgott. Nézte a komoly székesegyházat, bekacsintott a dévaj herczegkisasszony ablakain, sugarainak bűbájával rábeszélte a vén Dajka püspököt, hogy rókaprémes tógáját felöltve, a tornácz elébe üljön, s mellén összefogva karjait, a csillagos égre tekintsen és a földi lét rövidségéről elmélkedjék. Percz az élet, de e perczbe mennyi öröm, csalódás és bánat nincs összpontosítva! -282- Örökkévalóság vár reánk, s a koporsó azon szekrény, melybe minden terhet, mit magunkon hordánk, leteszünk és elzárunk; de hány ember van, ki tántorgó léptekkel is ne ajánlkoznék a sír párkányától visszafordulni, hogy tovább hordhassa a tehert, mely alatt már alig tud lélegzeni? Csak oly nehezen válik meg az egyik a koldus-mankótól és a vándorbottól, mint a másik a királyi pálczától és az aranyrudaktól, melyeket várának legelrejtettebb boltja alatt őriz. Miért tapadunk annyira a végeshez, midőn a végtelent hitünk biztosította?… A hold ezüst arczának sugarait reszketteté a temető emlékkövein is; végigtekintett a Maros rónáján, megvilágítá Elemér számára a tájékot, melyet holnap el fog hagyni, s homályos körvonalait megmutatá azon hegyeknek is, melyek új lakhelye felé vezetik.

Még legalább két óra kellett, míg nagybátyjával találkozhatik.

Szíve a kiáradásig telt meg.

A mi keserű volt a multban, csak alig sejthető vonalokkal lebegett körülötte; míg minden örömnek, boldogságnak és elragadtatásnak emléke elébe lépett, hogy az elválás perczében mélyen éreztesse vele mindazon kéjt, melyet odahagy és többé nem fog föltalálni.

Elemér egészen feledé, a miért neki elviselhetetlenné vált Fehérvár; csak az forgott elméjében, a miért minden köve és pora drága volt.

Vagy nem lakik-e itt Deborah?

Csillárfény ragyogott Pécsi termeiből.

Az ablakok kivétel nélkül dús világot árasztottak, -283- mintha lakoma és lakodalom volna; pedig a család hihetőleg csak egyedűl van.

S egyik szobából vörösebb láng lobog.

Ah! a bolygó csillagok házait kémleli Pécsi.

Percz mulik percz után.

Mit tud Elemér, ki távolról tekint az egykor oly kedves s most megint azzá varázsolt lakra, – mit tud az álmodó ifjú a mellette elhaladó emberekről, a fegyvercsörrenésről, lódobogásról, a mindig csendesedő zajról, a külváros bezárt házkapuiról?

Mintha a remeteség egyik fénylő ablakán belől árny vonult volna el.

Deboráhé lehet!

– Isten hozzád kedvesem! örökre… örökre.

Elemér távozni akart s észrevétlenül közeledett Pécsi házához.