XX.

Élénken pattogott a tűz a kandallóban.

Kassai István a karszéket közel vonatta a lobogó lánghoz.

Köszvénye, a szigorú ellenség, mintha meg lett volna hatva a melegebb vér és a vidám tűzhely varázsától, rendre oldozá a dermedt tagokat bilincseik alól, s a korlátnok a zsámolyra kényelmesen nyújtá ki lábait.

Szíve is tágult.

A pénzen kívül kezdett beléje férni egy kevés szeretet és lélekvád.

Talán az aránylag bőkezű ebéd, talán unokaöcscse távozása hatott a vén és roncsolt testre, a kopár és összezsugorodott lélekre. -294-

Kassai épen most számította föl pénzét, kötelezvényeit és a zálogban tartott drágaságok értékét.

– Örökösöm lesz Elemér; hagyományosaim az iskolák és közintézetek – gondolá, s érzékeny tekintetet vetett a frissen lobogó hasábokra. – Elemérnek még ma tudtára adom szándékomat… ő nem fog ezért pénzt kizsarolni, nem él vissza helyzetével. A többi rokonaim nadályok, vérszopó, élősdi férgek.

Kassai megdörzsölé ujjaival a lábát, mintha valamelyik azon állatok közül csípné, melyekre atyafiai vezették képzelődését.

– Magát jól biró földesúr fog unokaöcsémből válni. Talán nem ohajtja halálomat, ha jövője felől értesül?… Hm! az emberek gyarlók! Egyiket a szerencsétlenség, másikat a szerencse rontja el. Ugyan kibe bizhatunk igazán? A mit szereztem, ha mind kiraknám az utczára, tolvajjá tenném magát az ártatlanságot… s ezért szükséges a zár, a lakat és a titkolás. Erényre a bűn elkövetésének nehézségei tanítanak. Csak sejtetni fogom Elemérrel szándékomat. Sok jószágom van. A falvak névsora lázadóvá teheti ellenem utódomat. Reszkessen minden öreg ember a rokonoktól, ha Tacitust és Svetoniust olvasta. Rómában a föladók és méregkeverők többnyire a fiak és unokaöcsök voltak. Hm!… De mégis Elemér kivétel. Minek gyanusítanám őt?… A szegény ifjú! Sokáig nem fogom látni. S mily békén tűri, hogy miattam Pécsi leányáról és vagyonáról kellett lemondania! Örökösömmé nevezem. Ma mondom meg neki, hogy rája száll vagyonom… He, -295- he! Pécsinek bukni kell. Megérem, hogy Deborah parasztszoknyát fog derekán hordani… Kapzsisággal, gonoszsággal vádolnak. S miért? Rendes törvényszék itélt pereimben. Ősei birtokából fegyveres erővel nem dobtam ki senkit. Hamis tanúkkal nem tétettem esküt. Hozattak-e föl hamis okmányok, költött aláírások én ellenem? S mi nyugtalanít? Miért teltek oly örömtelenül éveim? miért tartanak rossznak? az emberek tőlem miért húzódnak tovább? miért nem kényeztetett el úgy a világ, hogy Elemér figyelmét és gyöngédségét könnyen észre ne vegyem? Gyűlölnek, kiknek elébe léptem, kik nyomomban haladnak, kiket megaláztam, kiket fölemelék… gyűlöl, a ki hálával adós, és a ki a bántalmakat akarja visszafizetni. S vajon miért? Van-e vérfolt kezemen? Pécsi halálos ellenségem, s nem kivánok-e előbb teljes bizonyítékot bűneiről, s csak azután megtorlást? Vagy talán hiba, hogy tetteit lesetem, szándékairól értesülni akarok? Mondtam-e kémemnek, hogy hazudjon róla, ingerelje őt bűnre, tegyen hamis vallomást felőle? Nem, ezerszer nem… De hol késik Elemér?… Miért nyugtalankodom? Hisz még fél nyolczra sincs. Várjunk, várjunk!… Örökössé teszem őt. A természet rendje, hogy tovább éljen ő, mint én, ki agg vagyok. Megvénültem… s köszönje meg a sír felé tántorgó, ha hagyják utódai, hogy magától hulljon a sírverembe. Elemér nem taszít be, sőt pénzemre minden illendőséggel várakozik… De miért nem jön már?

Az öreg elmélkedéseit gyors lépések nesze zavarta meg. -296-

Igyekezett karszékét a kandallóhoz visszafordítani, hogy az ajtó felé nézhessen, de hasztalan.

Az érkező csizmája élesen kopogott a szomszéd szobában.

– Bejelentés nélkül jön! Ki meri ezt? Csak Szőke Pista lehet. Mily szemtelenül dörömböl!

Míg Kassai így mormogott, megjelent Klára férje.

Az öreg korlátnok gyűjtött már annyi erőt, hogy karszékéből fölemelkedjék.

– Mit rontasz a szobába, he? Nem utasítottalak-e a kisebb dolgokban titkáromhoz? Mi történt?

– A föld nem billent ki tengelyéből, nagyságos uram; a csillagokból egy sem hiányzik, a holdat sem lopták el, magam láttam az égen. Valóban csak egy gazemberrel van több, de egy elszánttal is. És az én vagyok.

Laczkó István izmos karját fölemelve közelített a gyönge, a köszvényes, a csodálkozás miatt mozdulatlan öreghez.

– Hej, segítség! – hörgé ez.

– Miért, nagyságos úr! a ki ölhet, nem öl mindig. Hány férget kimélünk, nem tapodunk el, pedig lábunk előtt hentereg? Ne féljen tőlem, tanácsos úr! Az a szerencsétlen, kit maga előtt lát, nem bűneit tetézni, de az Istent kiengesztelni jött ide. Tessék nagyságodnak a karszékbe ülni… ne nézzen az ajtó felé… ne mozdítsa kezét csengetyűjéhez… tessék leülni és hallgatni: majd szólok én.

Kassai Laczkó István szavainál még merészebbnek találta arczkifejezését és mozdulatát.

– Beszélj, hadd halljalak! No, mi a kivánságod? -297- Emlékezzél rá, hogy én az ország első hivatalnoka és saját házamban vagyok. Jeladásomra betódulnak cselédeim.

– Csődítse össze őket nagyságod, ha saját gyalázatjának tanúkat akar szerezni.

– De mit akarsz te? – kiáltá Kassai indulatosan.

– Becsületes nevet.

– Az oly kevéssé függ tőlem, mint tőled.

– Akarom, nagyságos úr, hogy e perczen túl ne Laczkó István, hanem Szőke Pista legyek. A kém meghalt, a szökött jobbágy áll előtted. Oh, hogy a megaláztatást és testi szenvedéseket a bűn árán kivántam kikerűlni! Hová sülyedék! Veresd lábamra bilincseidet, nagy úr, s kisértess Rápoltra poroszlóiddal. De követelem, hogy tüstént. Engedelmeskedjél, vagy mielőtt lélekzenél, kezemmel fojtalak meg.

– Ha csak ez a kivánságod, Szőke Pista, ne félj, rögtön teljesíttetni fog.

Kassai az asztalhoz sietett, hogy csengessen.

– Uram! midőn a csengetyűt érinted kezeddel, már reád csuktam az ajtó reteszét, s míg betörhetnének cselédeid, halott leszesz.

Szilaj eltökélést hirdettek a szombatos vonalai.

– Furcsa ficzkó vagy, Pista – szólt Kassai sötét hamuszínű arczczal, de elég csengő hangon, s majdnem gúnyos ajkrángással. – Követelsz, s ha kész vagyok teljesíteni, fenyegetsz. Hol az eszed? Eredj, fiam, aludd ki magad, s jőj holnap. A vén, a tapasztalt Kassai mondja, keserves a jobbágy kenyere. Álmodjál szebb kilátásokról, mint a füstölgő viskó, a -298- koplalás és a deres. Valami megszúrta az orrodat, fiam, s minthogy mindig hóbortos valál, belebolondultál az erénybe és a koldustáskába. Ülj le, Pista, hisz’ még úr vagy. Ide mellém ülj le. Beszéld el, mi történt veled. Hátha jobb tanácsot adhatok, mint te magadnak tudsz.

– Verje az Isten magzataimat az utolsó izig némasággal, ha most hallgatni nem fogok, s ha midőn szólásra nyitom számat, ajkaim gyalázatodat nem hirdetik ki, kezem véredet nem ontja! Lélekgyilkos! erkölcsfosztogató! hurczoltasd a szökött jobbágyot rögtön a röghöz, hogy vonja a szolgaság jármát, s midőn fáradtan dűl a barázdára, pattogjon hátán a korbács és kaczagjanak hajduid a leírhatatlan kínokon. Kiérdemeltem a szenvedést. Hadd lakoljak, de csak én. Ha nőm megtudja, hogy hol vagyok és mivé lettem, esküszöm, a fejedelem és az egész ország hallani fogja, mily eszközökkel kényszerítettél Pécsi vesztésére munkálni. Ha pedig nőmet Rápoltra mered vitetni, hogy velem osztozzék a nyomorban és gyalázatban, esküszöm, meg foglak gyilkolni az utczán, a tanácsteremben, az Isten házában, kórágyadon, haldoklásod perczében, ott és akkor, hol módját ejthetem. Nagyságos úr, már szólíthatod embereidet. Számat több szóra ki nem nyitom.

Szőke Pista keresztbe fonta karjait és merően állott Kassai előtt.

– Mit csináljak ezzel az eszeveszettel? – töprenkedett a háziúr. – Takarodjál innen (de a fejedelemhez megy: gondolá). Megállj, ne mocczanj! (Hisz, szemet sem hunyorít a nyomorult.) Még itt -299- vagy? (Mintha lábát a padimentumhoz szegezték volna.) Cselédeimmel kidobatlak. (Hallgat az akasztófa-virág.) No, Pista, többet ne tréfálj velem. (El kell, hogy láb alól tegyem.)

Léptek hangzának.

– Mégis itt vagy? (Bizonyosan Elemér jön.)

Kassai redős homlokán gyöngyözött a veríték.

Nem az unokaöcs jelent meg, de Demeter, a vén szolga.

Laczkó István még mindig összefont karral, fenyegetően és daczosan állott a főúr előtt.

Nem tűrheté Kassai a megaláztatást, és cselédje bámuló tekintetét.

– Demeter! ezt az embert ki nem kell innen bocsátani, míg rendeletemet nem veszed.

– Értem, nagyságos úr.

Kassai más szobába távozott.

Egy legényt a tornáczra küldött, hogy ha Elemér jönne, ne bocsássa be. – Mondd neki, beteg vagyok, lefeküdtem.

Ekkor hivatá a titkárt.

Elbeszélte, hogy egy szökött jobbágyot akar Rápoltra küldeni. Megparancsolá, induljon vele tüstént útra, s tartson mindent titokban.

– Csak Demeter fog társad lenni. Vigyetek magatokkal töltött fegyvert. Lőjétek le, ha mocczanni mer. Demetert Rápolton kulcsárrá teszed. Ott mondd meg neki akaratomat. Podgyászait, vagyonát később indítod utána.