XIX.

Háromszor ismételt kopogás hangzott a csillagjóslat rejtelmeit őrző terem ajtaján.

Merkur a skorpio-jegyben baljóslatú fénynyel lobogott s megzavará az egész constellatiót, mely sikert, dicsőséget és nagyságot igért.

Pécsi Simon keresztbe veté kezét és mind nézte a bujdosó csillagok képleteit.

Szép, nagy, értelmes homlokán összegyültek a redők, s közülök gond és aggály tekintett ki.

– Egy hozzám ragaszkodó veszélyeztesse-e életét érettem?… S miért? hogy eláruljon, eladjon, mint Judás Iscariotes a Megváltót? -284-

Míg Pécsi e szavakat mormogá, tisztes arczának vonalai mélabús kinyomatot váltottak.

– Hogy is van a szentkönyvben e különös, e borzasztó eset följegyezve? Judás mondá a papi fejedelmeknek: «Mit adtok én nékem, és én őtet nektek kezetekbe adom. Ők pedig rendelének neki harmincz ezüst pénzt. Az időtől fogva keres vala alkalmatosságot Judás, hogy az ember fiát elárulja». Szörnyű, szörnyű!

Az ajtón megint három kopogás történt.

– Mint megváltozott Kassai Elemér horoscopja, a mióta Deborah kezét tőle megtagadám! Az ő csillagháza most fenyegető állást foglal ellenem, s mégis sugarai oly barátságosan vegyülnek össze a sorsomat hordozó égitest világával! Ki hüvelyezhetné le e bősz talányt?…

Pécsit merengéséből erélyes kopogtatás rázta föl.

Az ismert jelre hátra vonta a závárt.

Laczkó István, a Klára férje, lépett be.

– Nagyságod parancsa szerint mindent elrendeztem. A thyatirai angyalt biztosítám, hogy nagyságod a kikelet első szombatján, régi igérethez tartva magát, Balázsfalvára összegyűjti a fehér köntösben járókat.

– De csak azért, mert meg akarom győzni tervök vakmerőségéről.

– E záradékot nem feledtem ki. Szintén dorgáló levelet küldöttem Kádárhoz, az új Jeruzsálem leghevesebb hitterjesztőjéhez. A szent férfiút dühössé tette az a rágalom, melyet az Antikrisztus bérencze, Kassai István terjeszt, hogy tudniillik a mi hitünket -285- egy székely kocsis gyártotta, midőn Lengyelországból zsidó leányt hozott nőül. Lépjen föl vádlóul az utolsó itéletkor Kassai ellen maga a szent könyv! Mondjanak fejére átkot Szent Pál és Szent János, s emészsze meg őt az Úr, az ő szájának lelkével.

Laczkó István átkát a legőszintébb gyűlölet kifejezése kisérte az arczon és minden mozdulatán.

– Megírtad-e Kádárnak, hogy semmi közöm velök, mihelyt a szombatosságot a bevett vallások közé akarják emelni? Bárgyuság volna oly gyönge felekezetnek, mint a tiétek, most a csendes visszavonultságból kilépni.

– Többen vagyunk, nagyságos uram, mint gondolná. Titkos hiveink száma naponként szaporodik. De azért én mégis teljesítem az adott parancsot.

– Még annyian sem vagytok, a hány hóhérja van Kassainak. Semmi közöm az őrültekhez, kik a palloshoz rohannak, mint a menyasszony a vőlegény karjaiba. Az idő előtti izgatásoknak véget akarok vetni, s csak ez okból egyeztem a balázsfalvi összejövetelbe.

– Ki határozhatja meg az izgatásra alkalmas időt? A mustármagból néha a vihar közt is egészséges fa nő ki, míg a büszke csert ledönti a szélvész. A tizenkét apostol, midőn az igét hirdetni indult, nem várt a bujdosó csillagoktól jelt a cselekvésre; csak azt tudta, hogy a Szentlélektől van megszállva, hogy hivatás ruháztatott reá, hogy kötelességét teljesítnie kell… és ez elég volt.

Pécsi Simon merően szegezte nagy kék szemeit -286- Laczkó Istvánra. Volt valami kérdő és vizsgáló, valami szigorú és visszautasító e tekintetben.

A szombatos pap érezte, hogy vére arczára gyűlt. Nyugtalan mozdulatot tett fejével, mintha bűverő ellen védné magát, s midőn szeme még egyszer találkozott a Pécsiével, vérerein hideg nyargalt át.

– S te nem tartasz semmit a csillagjóslatról? – kérdé majdnem gúnyos hangon Pécsi.

Laczkó szabadabban lélegzett.

– Nézz e jelekre!

Pécsi az állatkörre mutatott és a bujdosókra.

A csillagjós kémterme reánk nem tenné sem azt a hatást, melyet a tudomány emberének a vizsgálódásokra szükséges eszköztára tesz, sem azt, melyet egy delejező mystikus szobája, hol a tisztánlátók és nyilt szemmel alvók kérdeztetnek ki.

De Laczkó István megdöbbenéssel tekintett a vörös, a halvány és rézsárga színben világoló bujdosókra. S ha tagadni merészelné is a malefikus befolyást, melyet az állatkör képleteinek viszonya gyakorol a halandók szerencse-csillagára, idegeit izgatná, kábítaná a csillagjóslat, s képzelődésére a titokszerű, a megfoghatatlan, de mégis félelmes dolgok bűverejével hatna.

– Nézzen kegyelmed – ismétlé Pécsi – a vészteljes constellatióra, mely Jupitert fenyegeti. E csillag az enyém, s arczára van fölírva végzetem. Kegyelmed szerencsés, hogy a szörnyű betűket nem ismeri. Én tudok az égről olvasni.

– És mit olvasott nagyságod? -287-

– Hogy Judas Iscariotes elárulta fejemet, – szólt merengően Pécsi.

Laczkó István tenyerével takarta el arczát és térdei reszkettek.

Pécsi e megindulásban csak a becsületes embernek a bűn iránt való természetes iszonyát látta.

– Pedig szerettem őt, s ha egy utálatos, egy gyűlölt férfiú nem vetette volna magát közénkbe, akkor ő az én szerencsémet s én az övét biztosítottuk volna.

– Szent Isten! – rebegte Laczkó István.

– Iszonyodol, úgy-e? Oh, bár győznél meg, hogy hazugság a csillagjóslat!… De ne szóljunk erről többet.

Pécsi hallgatva sétált a termen végig, s onnan a szöglet-erkélybe lépett, hol orgona-asztala áll.

A szombatos pap gépileg követte.

– Barátaimból támadnak gyilkosaim! – sóhajtá Pécsi.

Ujjai az orgonát pengeték lassan, mélán, gondolat nélkül, de egyszerre összeszedvén magát, harsány hangon kezdé énekelni:

Én Istenem, én erős Istenem,
Miért hagytál el ennyire engem?
Kiáltásomtól az segedelem
Nagy távol vagyon.
Én kiáltok te hozzád egész napon,
De még sem felelsz meg:
Nincs ki megtartson!9)

– Judas Iscariotes elárulta fejemet.

-288-

– Atyám! atyám! – zokogá Deborah a nagy teremből, a bujdosó csillagok által világított arczczal, összefogott kezekkel, büszke és megtört, kérő és feddő tekintettel. – Jer le! miért hagysz a hosszú este magamra? s miért teremtesz rémeket, hogy magányodat háborgassák?… De te nem vagy egyedül. Ki ez az idegen? hogy jött hozzád? Mit akar veled? Atyám, atyám! ki ez az idegen? Miért tartja szükségesnek titkon jőni föl a csigalépcsőn és észrevétlenül távozni? Mivel hiteget? Nézz szeme közé! de nem tartja-e lesütve? nézz arczára! de nem fehérebb-e az a falnál? Ugyan ki ő?

Deborah főtől talpig jártatta tekintetét a szombatos papon.

– Távozzál! – szólt az apa indulatosan. – Most viselted magadat először illetlenül. El e szobából!

– Engedd könnyekkel öntözni kezedet, atyám! s kérdeni ettől az idegentől, hogy mit keres itt?

– Ne több gorombaságot, Deborah! – fenyegetődzék Pécsi a leányt karon ragadva. – El! el!

– Ez a szombatos tudja, hogy hitsorsosait halállal és jószágvesztéssel fenyegetik. Vannak-e ellenségei, kik romlására törnek? mert neked, atyám, vannak. Van-e birtoka, melyet koczkáztasson? mert neked sok van. Szóljon ő maga. S ha veled egyenlő veszélyben forog, akkor tüstént elhallgatok és távozom.

Pécsi vezetni kezdé Deboraht, de ez visszafordult az idegen felé.

– Van-e kegyelmednek leánya, kit a felbőszült -289- nép az utczán végighurczoljon, s kiről a ruhát piszkos kezek tépjék?

– Van nőm, – válaszolá tompa, fojtott hangon Laczkó István.

– Ha e nő ismeri a szemérmet és erényt, s még sem fél a kegyelmed eljárásától, akkor én vád és panasz nélkül távozom. Mer-e neje fejére esküdni? Emelje föl ujjait, s midőn elmondotta az esküt, házunk szívesen látott vendégének tekintem… nem fogom még nevét is kérdezni.

– Most már én könyörgök kegyelmednek a távozásáért – mondá a háziúr mély megindulással. – Ne legyen tanúja, mint bünteti Izrael Istene az atyát magzatában. Jó nevelést kaptál Deborah, s mégis… kérem, édes barátom, távozzék és hallgassa el, titkolja a történteket. Én vén ember vagyok, s nagyon fájna, ha az utczán szemem közé nevetnének.

Deborah összeszedte lelkének minden erélyét, s az apa vérmérséklete fölött uralkodó nyugalommal mondá: – Meg fogsz győződni, édes atyám, hogy a mit vakmerően tettem, helyesen történt, s hogy engedetlenségem minden hizelgő szavaknál és szép kifejezéseknél hűbben beszélte el az én szeretetemet. Oh! csak későn ne látnád be, hogy a szegény Deborah, midőn megbántott, oltalmazott téged.

Laczkó István, mintha az üldöző angyal kergetné, rohant a csigalépcsőn, le az udvarba.

Csak a szabad lég oszlatá kábultságát, zavarát.

Megállott, körültekintett, mintha a kopasz fák, a szobrok és a vízmedenczék amorkáitól is tartana.

Cselédek jöttek, mentek az udvarkertben, és -290- Laczkó kiegyenesült, fontolva, lassan lépett, nehogy magát gyanúba hozza.

Csak ne volna oly hosszú az út a palota tornáczától a czímeres kertkapuig.

*

Elemér, midőn háta mögött Szeredi és Gyulai hangját meghallotta, kedvetlenül tekintett vissza.

Álmai szétfoszlottak.

– Öcsém, már nem tartóztatlak. Itt van a mi barátunk: Elemér. Szíves lesz hazakisérni. Aztán úgy-e, Elemér, nálam fogod az estét tölteni? Gyulait nem is hívom, mert ha nagynénje nem parancsolta magához, akkor Pécsiéknél marad. Igen kezd szívéhez ragadni a szép szűcsleány. Nem is csoda! Volnék csak fiatal!… tehát, Elemér, mi együtt vacsorálunk.

– Nagybátyámhoz vagyok híva.

– Talán búcsú-lakoma? Még megérem, hogy az itélőmester úr ő kegyelme a pazarok hírébe jön.

– Ma nagy ebéd volt nála – szólt Gyulai.

– Ebéd is?

– Igen kitünő.

– De mit hallok? – kiáltott föl Szeredi, – Pécsi most tartja az isteni tiszteletet. Orgonál, imádkozik, énekel. Valóban, a XXII-ik zsoltárt dudolja. Csak azt szeretném tudni, öcséim, hogy melyiteknek lesz ipjává a vén orgonás?

Gyulai mosolygó arczba temeté boszankodását; Elemér száraz és komoly választ adott.

– Veled, öcsém, jóizűen tréfálni sem lehet. Gyulai -291- derült, mintha már megkapta volna a kosarat, s csak el kellene rejteni… De a Pécsi kertje előtt vagyunk. Tudjátok, mit gondoltam? Lepjük meg őt az orgonázásnál.

– Már késő lenne… elhallgatott az ének és zene – szólt Gyulai.

Apró vitatások közt jöttek mindig közelebb a kert-kapuhoz.

Elől ment Szeredi egyedül.

A mint az illem követelte, egy kurta lépéssel hátrább a két ifjú, kikkel Szeredi meg-megállva és félig visszafordított fővel beszélt.

Utánok a komornyik, fölpodgyászolva minden hideg, meleg és véletlen elleni óvszerekkel.

A háttért csatlósok foglalták el.

A főúr kiséretestül a kapuhoz ért.

Ekkor közeledett a palota felől Laczkó István.

Lassú, kimért lépése magára vonta a gúnyos Szeredi figyelmét.

– Ez az úr Pécsi barátunk névtelen öcséi közé tartozhatik, kik a faluról jőnek be nagy rokonukhoz egy napra, hogy tíz évre való gőgöt vigyenek ki magokkal.

– Úgy gondolom, – szólt Gyulai – Fridrik péknél lakik. Legalább többször láttam ott.

Laczkó már alig volt tíz ölre a sétálóktól, kik épen a kertkapunál haladtak el.

– Fridrik péknél? – kérdé Szeredi.

– Igen, nagyságos uram – válaszolta Gyulai.

– Fridrik a fejedelemnő ő magasságának asztalára süteményeket és nekem fris botrányokat szállít. -292- S tudod, Elemér öcsém, mit mond ő a komáról? Azt fecsegi, hogy nagybátyád kémje.

– Lehetetlen, – szólt borzadva Elemér.

Laczkó most épen mellettök haladt el.

– Mit, lehetetlen. Én erősen meg vagyok győződve, hogy ez az ember Kassai István czím nélküli korlátnok, országtanácsos és itélőmester ő nagyságának igen kitünő és tevékeny kémje.

Szeredi hangosan ejté e szavakat.

Laczkó István térdhajlása összeroskadt.

Látszott, hogy mindent hallott.

Összeszedte magát és gyorsan tett előre néhány lépést.

E perczben az utcza szélén egy beburkolt nőalak jelent meg, félénken vonulva a csatlósok mellől Elemér felé, hogy tovább haladhasson.

Laczkó, mintha lélekküzdelme új fordulóponthoz ért volna, megállott, de egész testében reszketve.

– Itt várom be őket! – mormogá.

– Én, Szeredi, mondom, hogy kém.

Laczkó szívéhez kapott, mintha golyó találta volna, s megfordulván, vad dühvel rohant gyalázója ellen.

– Előre, csatlósok! – kiáltá most Szeredi.

Éles sikoltás hangzott, s a női alak eszméletlenül hullott a földre, testével mintegy az utat zárva el, Szeredi és Laczkó István közt.

– Klára! Klára! – e dermesztő, vérfagyasztó hörgés tört ki a szombatos pap összehúzódott torkán.

Elemér az ájult némber segítségére sietett.

Kiki csodálkozással várta a további fejlődést.

De nem történt semmi különös, semmi iszonyú. -293-

Laczkó levette fövegét, kezében tartá, mélyen meghajolva és rendkívül alázatos hangon szólt: – Kegyelmes uraim! csókolom nagysádtok kezét, lábát! én vétségből a Miklós-kapu helyett a Szent-György-kapu felé indultam, s most észrevéve tévedésemet, vissza kellett fordulnom. Könyörgök egy szökött jobbágyhoz, egy ágról szakadt koldushoz illő alázatossággal, kegyeskedjenek nagyságtok megengedni, hogy csatlósaik közt csendesen tovább haladhassak.

Laczkó mindig kezében tartá a föveget. Az utolsó csatlós előtt is mélyen hajladozott. S a meddig csak a holdvilág a szemet vezette, Szeredi bámuló szolgái őt föveg nélkül látták a Miklós-kapu felé haladni.