I.

Kassai és Gyulai Zsófia herczegnő palotájából egyaránt meglepetéseket vittek haza.

Az ifjú kamarásé kellemes volt.

Ő legszebb álmai képét vélte Klárában megtestesültnek.

Ott állott előtte a kicsiny, gyöngéd, bűbájos alak, mintha szivéből röpült volna ki az életbe, azon szívből, melyben az önzés mellett is maradt még egy kevés hely az eszmény és ama vágyak számára, melyek nem anyagiak, nem az emelkedésre törekvő dícsvágynak valók, s melyeket az évek mindig nevetségesebb színben fognak elébe rajzolni.

Mily különös játéka a véletlennek!

Épen csak az hiányzott Kláránál, mi nélkül Gyulai nem képzelheté hasonló kecsét a formáknak, hasonló átlátszóságát a bőrszínnek, hasonló melegét az arczvonaloknak, hasonló nemességét az egész külsőnek, csak a világi szerencse, csak a születés előnye hiányzott nála.

Gyulai a hódító szépség erős kinyomatait, a legragyogóbb tulajdonokkal fölruházott junói alakokat nem tartá semmi osztály kizáró sajátjának, de azon -160- sylphideket, kik a lég könnyű gyermekeinek látszanak, kikben alig emlékeztet valami a súlyra, az ellentállásra, a durva anyagra, csak a palotákban, csak a sors elkényeztetett választottjai körében hitte létezhetőknek.

S ki ez a Klára? Micsoda titokszerű lény? tudakolá Annától, Pethneházinétól és általában azoktól, a kik felőle valót és meséket beszélhettek neki. Mohó kíváncsisággal hallgatá a badar hozzávetéseket, a dicséretet és rágalmat, s mindazt, a mi kiábrándíthatá, vagy álmokba ringathatá. De fájdalom! kevés volt a biztató adat, sok a kétségeket támasztó.

– Legfölebb a szerelem titkolt záloga lehet! – sóhajtá az ifjú kamarás. – A fejedelem vagy fejedelemné rokonságából valakinek élettörténetét kellene részletesebben ismernem, hogy a rejtélyt elfedő leplet félrevonhassam. Szeredi viszontagságos multja talán fölvilágosíthatna. De volna-e hasznom ily fürkészetekben? Mit érdekel az, a mi helyzetemhez nem talál, s a mit mentől világosabban ismerek, annál kevésbbé fogadhatnék el? Legjobb e boszantó benyomás emlékét is kitörölni szivemből.

Zsófia herczegnő makacs szeszélylyel ragaszkodott Klárához, s Gyulainak többször volt alkalma a szombatosnőt látni a palotában, sőt párszor Anna néne szobáiban is.

Ilyenkor elég módja lett minden tekintetéért, mely az aranyfürtű tündérre tévedt, és minden szaváért, melyet e kétséges helyzetű s gyanus származásu lénynyel váltott, hosszasan vádolni magát.

Neheztelt saját esztelenségére, kárhoztatta szívét -161- a hóbortos érzések miatt, kinevette, kigúnyolta egy iskolás gyerekhez méltó dőreségeit, de utoljára is nem űzhette ki elméjéből azon gondolatot, hogy Deborah magasabb szépséggel bír ugyan, mint Klára, azonban alig lehetne az öreg Pécsi számára kedvezőbbet óhajtani, mint Klárát egyetlen leányul és örökösül. Ily csere mellett csak a legferdébb gőg tudna még arra is emlékezni, hogy a dúsgazdag földes úr nagyatyja szűcsmester volt.

*

Kassai ingerülten tért haza, s mert számításában csalódott, elégületlen volt magával.

A fejedelemnél tudniillik nem talált nagy ellenhatásra a ravasz korlátnok azon javaslata, hogy György herczegfi közpályára lépjen. Mert Rákóczi szerette volna a választást még éltében fia számára végrehajtani, de mint tapasztalt férfiú ismerte alattvalói idegenkedését az alkotmány formáinak minden változtatása iránt. Tudta, hogy a rendek a szabad választási jogot bálványozzák. Családja népszerűségét még megszilárdítva nem hivé, s a Kassai által háttérbe szorított aristocratia erejéről sokkal mélyebben meg volt győződve, mintsem csalálmokban éljen fiának fejedelemmé kikiáltatása iránt azon esetben, ha ennek érdemei nem segítik az apa befolyását, s ha a támadható vetélytársak hírneves multját nem homályosítja el a herczegfi jövőjéhez kötött remény. Rákóczi tehát örömmel látta volna fiát a legcsekélyebb végvár parancsnokságában is, de csak középszerű multtal biró család feje lévén, az udvari -162- szertartások és illem szabályaihoz inkább ragaszkodott, mint a régi dynasták szoktak, kiknek nem kell a tiszteltetést kierőszakolni, sőt még fáradsággal megszerezni sem. Nem feledkezhetett el tehát arról, hogy a hagyomány szerint csak a váradi kapitányság volt a fejedelmi ház tagjaihoz méltó hivatal. A többi állomás igen csekélynek tekintetett egy herczegfi számára. De bízhatta-e Erdély kulcsát a jeles tehetségű, azonban iskoláját csak most végzett ifjúra? Nem kellene-e erre a közkivánatnak erőltetni a fejedelmi apát?

Szóval, Rákóczi kéretni szerette volna magát családja és a főrendűek által.

Kassai tehát titkos czéljára előbb az elkényeztetett Zsófit akarta megnyerni, utóbb a fejedelemnét, s midőn az udvar részéről semmi akadály nem forog fönn, az aristocratiát a meglepetés által hitte a beleegyezésre rávenni, vagy az ellenszegüléstől visszadöbbenteni.

Lehet, hogy ő György urfinak a gyűlölt Pécsi iránt tanusított figyelme nélkül is hajlandó volna e tervre; de most saját érdekei csatlakoztak államférfiúi nézeteihez, most eltávolítani törekednék az ifjú herczeget Fehérvárról, ha a Rákócziak dicsőségét szívén sem hordaná.

Ennélfogva könnyen megfogható volt boszankodása Báthori Zsófia szeszélye miatt, mely a jól kiszámított tervet, mint a könnyű rálehelés a kártyavárat, egyszerre romba dönté.

– E növendékleány a sátán belátásával bír, – ismétlé Kassai, nyugtalanúl mozogva karszékében. – -163- Hinnem kell, hogy a zöld béka időt jósol, s a földingást a bölcs lova előbb érzi meg, mint maga, midőn e tapasztalatlan gyerek föl tudta fogni épen azt, mi a gondolkozásban megőszültek figyelmét is okvetlenűl kikerülte volna. Máskép kell rendezni a dolgot, he! máskép.

Kassainak tömérdek segélyeszközökkel ellátott esze hamar lelne új tervet, ha eszméit a herczegnő palotájából hozott más benyomások nem vágták volna át.

Különösen a rögtönzött udvarmesternő magaviselete szerfölött nyugtalanítá.

– Miért nyert akkora befolyást a herczegkisasszonyra, s hol ért határt pártfogoltatása, mely semmivel igazolva nincs? Komornák fognak-e az udvarban szerepet játszani, s az alsóbb rangú cselédség hallgatja-e ki az állam első tisztviselőinek szavait? Hm! a kezdetnek útjába kell állani, mert ha a rossz elterjedt, késő az óvszerekről gondolkozás.

Kassai e nézete más, szintén komor okokban nyert istápot.

– Mondják, a fejedelemné is megkülönbözteti e leányt, – szőtte tovább csendes elmélkedéseit az öreg úr. – Ha rokona volna, mit nem hiszek, akkor nehéz ellene föllépni, ha Dajka püspök családjához tartozik, akkor sietnem kell kiűzetésével, mert jelenléte vakbuzgó tervek előmozdítására használtathatik. S miért retteg tőlem? miért látszik engem gyűlölni? miért távozott reszketve, sápadtan s nagy fölindulások közt a palotából? Miről is beszéltem akkor? Mi hathatott szavaimból rá oly sujtólag? Meg fogom látogatni Dajkát. -164-

Kassai csengetett. A szokottnál későbbre haladt ebédet fölparancsolá, s rendelést tett, hogy az asztal elszedése után rögtön fogjanak be.

*

Dajka püspök örvendett a ritka szerencsének, mely akkora tekintélyű urat vezetett az ő szerény irószobájába, de ez örömét, mi tagadás, némi aggodalmak korlátozták.

Nem merte hinni, hogy az államügyek terhe alatt görnyedező korlátnok, kinek minden percze drága, csupa kedvtelésből jött hozzá, s kezdett meg oly szélesen kanyarított társalgást, mely Juvenal gúnyverseiből indulva ki, Martial finom élczeire akart áttérni, s minden jelek szerint igen tudományos és hosszú arra, hogy czél nélkül közölhessen annyi szép és bölcs észrevételeket.

– Alkalmasint a dicső classicus korból mindinkább fog közelítni Kassai uram ő kegyelme a mi éveinkhez, s csak akkor veszem majd észre, hogy mi végett idézé a sok szép verset, így okoskodott Dajka, a püspök.

Látható elfogultság mutatkozott tehát egész magaviseletén, mert attól tartott, hogy vendége a Konstantinápolyba küldött bundára s azon udvari apró mesterkélésekre tér át, melyek valaki vigyázatlanságából talán nyilvánosságra jöttek, s melyeknek szövésétől magát egészen tisztának a püspök sem érzé, ámbár a vallás érdekeit, nem pedig saját hasznát tekinté, midőn a titkos működésekbe vegyült.

Sejtelme csaknem bizonyossággá vált Kassai egyik -165- szintoly gyors, mint elmés fordulata által, melylyel Simon magustól, ki repülni akarván, nyakát töré, Pécsi Simonra tért át, ki szintén a rejtélyes tudományokkal foglalkozik, s könnyen megtörténhető, hogy a közönség szeme láttára próbálgatni fogja szárnyait és oly magasra emelkedik, mint a pacsirta, a nélkül, hogy a nyakát veszélyeztesse.

– Nem hallott-e kegyelmed főtiszteletű uram, he, he! ilyes szándékról?

– Nem én, nagy jóuram! s hát kegyelmed? – tudakolá a püspök átalkodott arczkifejezéssel.

– Hogy kérdheti ezt, kedves barátom? hisz a magamféle ember a mi Simon magusunk titkait sem fölfogni, sem méltányolni nem tudja. Szeredi ő nagysága e részben élesebb értelemmel bír. A derék jámbor úr, úgy hallom, örökös mozgásban van, hm! orvosai rendelték üdült nyavalyája ellen védszerül. Neki a lába erősebb, nekem a szemem. Az igaz, hogy gyarló lábaim vannak. Emlékszik-e kegyelmed utolsó találkozásunkra, ott a fejedelmi palota lépcsőinél? Akkor nagy csúzot kaptam, pedig béllelt botosom volt. De hát mi történt szép unokahugával, ki úgy megijedt tőlem? Emlékszik-e? hehe! mint megijedt! Hallom, kegyes nagyasszonyunk pártfogás alá vevé. Hehe! mint megijedt tőlem a kis bohó! Valóban gyönyörű rokona van főtisztelendőségednek, vetélkedik szépségben herczegkisasszonyunkkal is.

– A külső báj hamar mulandó. A leányok igazi szépsége az ártatlanság és szemérem.

– Bölcsen mondja a püspök úr. S unokahuga e részben is ritka példány. -166-

– Akarom hinni. Egyébiránt ő nem unokahugom.

– Hát csak távoli rokon?

– Az sem.

– No! úgy sógorság útján fért be a kegyelmed igen tisztelt családjába.

– Tagadom ez állítást is.

– Hiszen hugának nevezte.

– Nem tehettem másként, válaszolá a püspök, örvendve, hogy ily kevéssé nyugtalanító tárgyra ment át a társalgás.

– Kicsoda hát ez a leány?

– Azt inkább kérdhetném én nagyságodtól.

– Tőlem?

– Igen, mert ismerni látszott vagy kegyelmedet, vagy a mit még inkább hiszek, az ifju urat.

– Kit? Elemért?

– Alkalmasint őt, s talán kevésbbé kedvező oldalról. De nem akarok senkit gyanusítani, miután a fejedelemné nyilatkozata szerint a vád árnyéka sem férhet Bodó Klárához. Tekintete valóban oly megnyerő és ártatlan, hogy csak saját vallomása után hinnők el bűnösségét, de másrészről nehéz nagyságod unokaöcscséről is rosszat tenni föl, miután az ifjúság tükre volt mindig.

– Elemér erkölcsös magaviseletéről kezeskedem, azonban a lányra nézve püspök urammal ellenkező nézetben vagyok. Én benne egy finom képmutatót, egy kitanult Circet fedeztem föl, ki ördögi mesterségével képes volna még oly tiszta életű ifjat is, mint az én unokaöcsém, elcsábítani. Eddig az egész evangelikus világ kegyes, jámbor életéért bámulta a -167- mi udvarunkat. Ne adja az Isten, de, hm! attól tartok, hogy az a csalfa Bodó Klára oly botrányt okoz, a minő csak Babylon ágyasházaiban történt, és Ninivében, a feslettség városában. Meggondolta-e püspök uram, hogy György úrfi heves természetű és tapasztalatlan, s hogy Zsófia herczegkisasszony szabad és szeszélyes magaviseletével sok aggodalmat szerzett már az udvari káplánnak, a derék Csulai uramnak. Melyiket féltsük hát inkább a híres képmutatótól? Az ifjú herczeget-e, kit szépségével ronthat meg, vagy a herczegleányt, kit példájával szinlelésre és könnyelműségre szoktathat. Valóban nagy felelősség nehezült arra, ki az udvarba vezette őt. Jőjjön csak egyszer a mi fejedelmi palotánk a feslettség és hivalkodás hirébe, rögtön elveszti befolyását az evangelikusokra. Kunyorálhatunk aztán a töröktől háborúra engedélyt, mert a szultán minden janicsárjaival sem szerezhetjük többé vissza azt a tekintélyt, melyet egy szoknya miatt elveszténk.

– Papi becsületemre mondom, szólt elérzékenyülve Dajka, hogy Isten és ember előtt engem semmi vád nem illethet. Keresztyéni kötelességnek véltem eleget tenni, midőn őt nagyasszonyunkhoz vezettem. Oly merőben hivatásomhoz tartozó okból, melynek elhallgatása tisztemben áll, határozám ily lépésre magamat. A fejedelemné kegyes volt kijelenteni, hogy gyanításaimban csalódtam, noha, igazán szólva, Bodó Klára nyilatkozásai vezettek tévútra. Mivel nyerte meg e nő az udvar kegyét, mert mint nagyságod mondja, nagy becsülete van ott, kitalálni nem tudom. Vagy származása, vagy erénye, vagy -168- képmutatása adott rá okot. Egyébiránt, ha szánalomból hibát találtam volna elkövetni, midőn őt az udvarba vittem, annál szigorúabb leszek tanácsaimban, midőn eltávolítása szükségesnek fogna látszani.

Kassai elégült volt látogatása eredményével.

Mert lehetségesnek tartá, hogy Elemértől nyerhet fölvilágosítást, mert kitalálta, hogy mily oldalról ronthatja Bodó Klára helyzetét, mert szükségesnek sem hivé saját fáradozásait, minthogy a szigorú elvű püspök, kiben a gyanu fölébredt, maga is mindent meg fog tenni e részben, főleg azon roppant felelősség miatt, mely terheli.

Egyébiránt az asszonyok, midőn befolyásukat veszélyeztetve látják, oltalmazni fogják magokat, Anna a herczegnőnél, Petneháziné a fejedelemnénél, e lélektani következtetés is megnyugtatá őt.

Épen búcsúzni akart tehát a püspöktől, de a kerevetre megint visszahúzódott, mert az aggodalmakkal jól ellátott háziúr fölsóhajta: – Csodálatos, mennyire ragaszkodik az idegen nő nagyasszonyunkhoz! Káplánom beszélé, hogy gyalog nyargalt a fejedelemné kocsija után Portusra, midőn meghallá a kiáradt víz okozta veszélyt.

– Ezt atyaságod nagyasszonyunk iránti ragaszkodásnak tulajdonítja? kérdé Kassai, fürkésző éles szemekkel.

– A fejedelemné megszidta esztelen hűségéért.

– S ki hallotta?

– Az alabárdos, kinek fiát káplánom tanítja.

– Hm! félthetett a veszélytől mást is? De kicsodát féltett? Miért remegtek tagjai? Miért lett sápadtabb -169- a halálnál? Nem volt-e ott apród, kamarás elég? Azonban honnan tudhatta, hogy ki van az udvari cselédségből jelen, ki nincs? Nem valószínűbb-e, hogy a Portuson vagy Váradján lakók közül rettegett valakinek életeért?

– Csupa parasztok laknak e helységekben, kivevén az öreg sóárendátort és nejét, válaszolá a püspök.

– Igaz, igaz, szólt Kassai.

– Kötelességünk jó indokot keresni, a hol a rosszra semmi biztos jel nem mutat, jegyzé meg a püspök.

– Tagadhatatlanul. S mégis megfoghatatlan e lázas ragaszkodás. Vagy rendkívüli hálával tartoznék-e nagyasszonyunknak? De miért?

– A hála nagyságát a szív nemessége határozza el.

– Úgy van. De miért tegyünk föl épen benne legnemesebb szivet?

– Hogy dicsérhessük az Istent művében, hogy magasztalhassuk az örök szeretetet, mely nem a gazdagoknak adja legdrágább ajándékát, s a világi szerencsétől gyakran választja külön a kedély kincseit.

– Mind igaz, azonban ő mégis képmutató, erősíté Kassai, összevont homlokkal.

– Akkor borzasztó tökélyre vihette a szinlelés mesterségét.

– Hátha most mégis őszinte volt? Hátha csakugyan féltett valakit? dörmögé a püspök vendége, a kerevetről nehézkesen emelkedve föl.

Kassait, míg haza ért, állandóan foglalatoskodtatá e kérdés. -170-

Nem ártana Portuson és Váradján körültekinteni, gondolá.

– Meg kellene nézni az árvíz dúlását. Az inségre jutottak panaszait miért ne hallgassuk meg? Pénz helyett tanácscsal is szokás segíteni, s a helyes intézkedés néha többet jövedelmez, mint az alamizsna. Ma késő az idő. Holnap, holnapután már gyérebb nyoma lesz ugyan a szenvedésnek, de elhárítani az eshetőségeket, az a valódi gondoskodás. A könyörület a szegénynek rongyokat ad, a belátás munkát. Közelebbről megszemléljük Portust és Váradját.

Ily elmélkedések közt nyitott dolgozótermébe.