XIX.

Rápoltról a herczegnő kamarása később tért vissza, mint várták.

Még ott meghallhatá, hogy nagy uradalma és szép arája van. Még ott értesűlhete Zsófia herczegnő rendkívüli kegyéről és sejtheté, hogy emelkedése már csak a Rákóczi-család iránti hűségétől függ s hogy becsvágyának minden álmai valósúlnak, ha a hálát választja vezércsillagul és a legnagyobb befolyást, eszmék helyett, feltétlen ragaszkodás által akarja kivívni.

Minő érzések ostromlák keblét? az a világ előtt titok maradt.

A kik vele megérkezésekor mindjárt találkoztak, búskomolynak vélték. -333-

A herczegnő nyugtalanúl várta s nehezteléssel fogadá.

– Nem azért küldöttem kegyelmedet Rápoltra, szólt élénken, majdnem hevesen, hogy tagadó választ hozzon. Ezt mások is megtehették volna. Én öntől a nehezet, a rendkívülit vártam. Szükségem van Klárára s most szokjam-e meg, hogy kivánságaim rendre meghiusuljanak?

– Az a nő, kit fenséged ismert, nem él többé. Találtam Rápolton egy özvegyet, ki betegeket gyógyított, alamizsnát osztott, gyermekeit tanítá, szőrruhát hordot s a kit a vidék őrangyalának neveznek. Találtam egy tiszta kis épületet, mely az egyszerűség, a lemondás és a magát feláldozó erény jeleivel volt csak fölékítve, találtam egy sírt, mely azzal a joggal birt, hogy virágait az ég cseppjein kivül a fájdalom harmatja is folyvást üdítse. A szomorúfűzek közül, a kórágy mellől, vagy a gyermekszobából hozzak-e fenségednek udvarmesternőt? Herczegnőm! Laczkó Istvánné külön világot teremtett magának, melynek kötelességeit, szokásait, örömeit, elégtételeit csak azok tudják egészen fölfogni, kik oly jók voltak mint ő és oly szerencsétlenek.

– Ah! nekem egészen más tervem volt vele! sóhajtá Zsófi. E bánat, e visszavonultság alá fogja ásni egészségét, s tán már el is rabolta arczának szinét.

– Nem hittem volna, ha nem látom őt, hogy a bú annyi igézettel birhasson.

– És még mindig oly szép mint egykor? tudakolta a herczegnő. -334-

– Talán kevésbbé szép, de sokkal vonzóbb, szólt Gyulai rosszul leplezett megindulással.

– Egészen más tervem volt Klárával – ismétlé a herczegleány. De úgy-e Pécsi Deborah…?

– Jegyesem! szakítá félbe a herczeglány kérdését Gyulai, megrettenve azon szavaktól, melyek Báthori Zsófia ajkán rebegtek.