XVIII.

Az isteni tisztelet után a fejedelem kisebb elfogadó-termébe összegyülekeztek a magas család tagjai s a tekintélyesebb főurak.

Midőn Báthori Zsófia herczeglány, feszes udvari öltözetben és komoly palotahölgyektől kisérve, megjelent, az öreg Rákóczi az ajtóig ment eléje s kart nyújtva vezeté a trón zsámolyáig, hol balra egy a fejedelemasszonyénál valamivel törpébb ülés várt számára, míg szintén a trón mennyezete alatt, de jobb felől, György úrfinak vala hely jelölve.

Kedélyes szónoklat után, Rákóczi a szép ara homlokát megcsókolá s lekötelező nyájassággal buzdította, hogy fejezze ki valami óhajtását s adjon neki alkalmat, a gyors és feltétlen betöltés által, atyai szeretetét és lovagi buzgóságát megmutatnia.

A lány rezzenve hordá végig szemét a kis, de fényes csoportozaton.

Látszik, miként keblében küzdés foly és akarata ingadozik.

– Mit tegyek? rebegték alig hallhatón ajkai.

– A váradi kapitányságot kell kérni – sugá oly -328- finom és halk hangon Kassai, hogy Zsófi előbb kétkedett: vajon, nem csak képzelődésének játéka-e a mit hallani vél s ámult és kémlő tekintetet vetett az öreg korlátnokra, ki most egy alig észrevehető fejbólintással bátorítá szónoklatra a szép herczegkisasszonyt.

E tény véget vetett a habozásnak.

Zsófi ajkszögletein negédes gúny és fanyar mosoly lebbent el.

– Minthogy, szólt Rákóczihoz fordulva, minthogy én minden vágyamat fenségednek fejedelmi házában annyira kielégítve találom, hogy semmi személyes óhajtani valóm nem marad fenn, legyen szabad nem drága érczeket, keleti szöveteket, elefántcsontból és borostyánkőből készűlt remek műveket kérni e nap emlékét fentartó jelül, legyen szabad, minthogy rólam elegen gondoskodnak, nekem ma a más örömeire gondolni.

– Szépen beszél – sugá Szeredi Kemény Jánosnak.

– Jól informálta György herczeg – elmélkedék magában Kassai.

– Szólj bátran, leányom! mond a fejedelem. Szivünkből örvendünk, sőt büszkék is vagyunk rá, ha mind azt, a mit vágyaid kértek, betöltve találtad nálunk. Mélyebb hatásuvá nem tehetted volna a mai nap emlékét, mint épen e nyilatkozatod által. Köszönjük szíves elismerésedet s azon leszünk, hogy az előzékenységben adósod ne maradjunk. Ohajtjuk tehát mielőbb hallani az egyén nevét, kire gondoltál s a kivánságot, melylyel neki örömet szerzeni akarsz.

– Legyen szabad nekem ma a más örömére gondolni.

-329-

Zsófi mosolyogva, de a szeméremtől, vagy az átallás más indokai miatt, kipirult arczczal folytatá: Szándékom volt György herczeget a váradi kapitánysággal lepni meg, azonban szivem nyugtalanul vert, midőn e szép eszmét elmémben forgatám. Ne indulj eszed után Zsófi! súgta szivem. Miért válnál meg a háztól, melyben annyi elnézéssel, szeretettel találkozál és azon jó emberektől, kik leányukká fogadtak s kik bizonyosan sajnálnák távozásodat? Miért okoznál egy örömnapon kellemetlenséget nekik. Aztán ne feledd Zsófi! súgta ismét szivem, hogy Váradon vetélytársad akadna s György birtoka fölött osztozni kellene mással…

– Mit mondasz, herczegnőm! kiáltá György.

– Igen, Váradon szivednek felét a tevékenység, a dicsvágy foglalná el, s mi menyasszonyok féltékenyek vagyunk az ily vetélytársakra is. Később változnak szokásaink. Majd akkor sürgetni fogom számodra a váradi kapitányságot.

Rákóczi elnevette magát. – Nem szeretném, leányom, ha valaha ez állomásért folyamodnál fiam számára. Egyébiránt, tevé komolyan hozzá: még eddig példa nem volt rá, hogy legfontosabb végvárunk más, mint tapasztalt kezekre bizatott volna.

Helyeslés sugárzott az országnagyok szemeiből.

Csak Kassai volt komor, sötét és gondolatokba merűlt.

– Nos! mit kivánsz hát, kedves leányom! kérdé a fejedelem.

– Az andrásfalvi uradalmat, mely Pécsi Simon nótáján esett vissza az államra, Gyulai Ferencz hű -330- szolgámnak kivánom adományoztatni, szólt, zsebkendőjének csipkéit tépdelve a herczegnő.

– De csak oly föltétel alatt, kiáltá puzduri hévvel György úrfi, hogy tüstént vigye oltárhoz Pécsi Deborah kisasszonyt, az elitélt egyetlen magzatát.

Közcsodálkozás követé e szavakat.

Kassai elejté az elefántcsont gombú pálczát kezéből, s az agg kor szokott reszketegségénél többel nyúlt utána.

Rákóczi homlokát redők fellegezték be.

Most a fejedelemné veté közbe magát s nyájas hangon mondá: – Örvendek leányom, hogy fiatal éveidben már érzed, miként nem azért szerencsések a magas helyzetüek, mert joguk van parancsolni, hanem, mert alkalmuk van az érdemet megjutalmazni. Gyulai Ferencz valóban derék fiatal ember, kitől házunk és a haza kitünő szolgálatokat várhat. Szivemből örvendek, kedves fiam György, hogy benned, kit a világ harczias hajlamaidért és erélyedért dicsér, oly mélyen él a szánalom a szerencsétlenek, a kegyelem a tévedtek iránt. Óvd e szent, e nemes érzéseket egész frisseségökben s hidd el, hogy ha a halandóknak nem lehet néha a mértéket el nem téveszteni, sokkal jobb, ha tetteink által az igazságos szigor, mint az irgalom szenved csorbát. Egyébiránt Pécsi Simon háza valóban megérdemli a részvétet. S fenségedhez, folytatá Rákócziné a férjhez fordulva, ezen örömnapon én is kéréssel járulok. Teljesítse gyermekeink kivánságát, de egy kikötéssel. Az andrásfalvi urodalomról szóló adománylevélben Gyulai Ferencz neve mellett említtessék -331- a Pécsi Deboráhé is. Birják ők egyenlő joggal a szép uradalmat, önként értetvén, hogy Deboráht rangjához méltólag, én fogom kiházasítani.

– A legkellemesebben vagyok meglepve, válaszolá Rákóczi, midőn két kivánság helyett hármat kell teljesítenem, s midőn e kivánságok, bár külön nem valának rám nézve megnyugtatók, együtt a legtökéletesebben összhangzanak óhajtásaimmal. Csak egyet kötök ki, hogy Deborah kisasszony kezét én kérjem meg Gyulai számára, önként értetvén, miként egyedül én fogok arról gondoskodni, a mi csak fiatal kamarásunk háztartására az ő részéről szükségeltetnék.

Ezzel fölkelvén trónjáról, megcsókolta neje arczát s aztán fiának és szép menyének homlokát.

A főurak lelkesedése harsány éljenben tört ki.

Kassai arcza hamusötétté lőn.

– Hű országnagyjaim! szólt most a fejedelem emelt hangon. Biztató előjelnek veszem, hogy családom örömnapja hajnalán érkezett hozzám azon fontos tudósítás Stambulból, melyben védurunk, a szultán, lemondott a magyarországi evangelikus rendek sérelmeinek orvoslásáért indítandó hadviselet ellenzéséről. Segédét nem ajánlja ugyan fel, de jó kivánságával kiséri vállalatunkat. S nekünk egyébre szükségünk sem volt. A hit és lelkiismeret szabadságának zászlóját ezennel kezembe ragadom tehát. Keljen fel az ország, üljetek mindnyájan lóra. Hat hét mulva ötvenezered magunkkal leszünk Morva és Szilézia határánál!

– Én, fenséges uraim! szólt a dühtől reszkető -332- Kassai, én nem tudok lovagolni s minthogy ezentúl a politikát csak lóhátról fogják intézni, alázatosan esdeklem a hivatalomtól föloldoztatásért.

– Teljesítjük uraságod alázatos kérését, biztosítván ezentúlra is kegyelmünk iránt, – válaszolá hideg, kimért hangon Rákóczi.

– Örömmel teszem lelkemet kezeid közé mennybeli atyám, mert e dicső napot megérnem engedted! szólt könnybe lábbadó szemekkel Dajka, a püspök.

Harsány és szünni nem akaró éljenzés közt távozott a hadpárt.

Kassai nem soká élte túl e rettenetes perczet.