XVI.

Az ifjú szivekre nézve érdekes fecsegések közt jutott a vőlegény eszébe Kassai terve.

– Kiváncsi vagyok, kedves herczegnőm! szólt nyájasan, hogy mit álmodtál az éjjel?

– Eddig soha sem kérdezted álmaimat. Ne csodáld tehát, ha e részben feledékenységhez szoktam. Épen a ma éjjeli az, melyre legkevésbbé emlékszem.

– Pedig úgy hiszem, hogy már megálmodtad, a mit holnapután reggel fogsz a fejedelemtől kivánni.

– S miért kivánnék valamit?

– Mert teljesítését atyám előre megigérte.

– Tévedsz herczegem! erről szó sem volt köztünk. -311-

– Hogyan? S a fejedelemné se említette volna?

Zsófi tagadólag billentett fejével.

– Úgy ma fogják előhozni.

– Miből gondolod?

– Atyámtól tudom. Nekem is szintén kell valami óhajtást felhoznom.

– S készen vagy vele?

– Sok habozás után.

– És szabad-e tudnom kivánságodat?

– Inkább szeretnélek az utolsó perczben lepni meg azzal. De…

– De, természetesen a titok pecsétje alatt, előre is sejtetni fogod, úgy-e?

– Ha tenném, csak azért történnék, mert nagyon fájna, ha a te izlésed, a te vágyaid szerint nem a legjobbat kivánnám.

– Igen szép, hogy ennyi figyelmet mutatsz. Egészen az vagy, a minőknek, mi leányok, jegyeseinket, s mint nők, férjeinket óhajtjuk. S tehát kivánságod?

– Kivánságom, hogy a fejedelem kösse le neked jegyajándékul a fogarasi uradalom jövedelmét.

Örömtől sugárzott a herczegkisasszony szeme, arcza.

– Szégyelném, szólt behizelgő hangon, igen szégyelném, ha annyi hatalommal sem birnék szived felett, hogy tüstént megtudhassam, mit akartál volna kérni a fejedelemtől, ha a szegény Báthori Zsófiáért meg nem feledkezel ifjabb Rákóczi Györgyről?

– Ne kivánd herczegnőm! ezt ne kivánd! Parancsolatod törvény, de most az egyszer engedetlenségi -312- büntetésre tenném ki magamat. Szabad és független úr vagyok. Egyedül csak te fenyíthetsz meg s hatalmadban, szerencsétlenségemre, igen erős kíneszközök vannak.

– S mindeniket fogom ellened használni, vakmerő lázadó, szólt hamisan mosolyogva a herczegleány. Tudod-e, mit tesz az, ha a nők fölébresztett kiváncsisága nem elégíttetik ki? Tudod-e, mekkora veszélylyel jár nemünk közös gyöngeségei ellen indítani háborút? Úgy a mint magad előtt látsz, én a kiváncsiság vagyok. Természetes tehát, hogy mihelyt valamit elhallgatsz, nem engem szeretsz.

– Ha téged kiváncsiságnak hívnak, herczegnőm! akkor legrútabb alakú lehet halálos ellenséged, a titkolódzás. S én a szépségnek emeltem oltárt szivemben. Hódolatom csak az övé. Ezennel bevallom neked, hogy mire vágytam volna, ha téged nem ismerve, magamra gondolhattam volna. De egy feltételt kötök ki.

– Engedd hamar hallanom.

– Azt kötöm ki, herczegnőm! hogy legkisebb vágyadat becsüld többre s csak akkor kérd a fejedelemtől az én kivánságom teljesítését, ha más óhajtani valód nem volna.

– Szeretnék egy ékes koronát tenni a fejedre. De a koronát nem női kezek szokták megszerzeni. Így tehát semmi különös vágyam nincs. Azonban, ha akadna holnaputánig, a te követelésednek engedve, azt fogom előhozni.

Ifjabb Rákóczi György boldog volt, mert állhatatosan hivé, hogy a diplomatiai ügyességgel a lovagiasságot -313- remekül tudta összeolvasztani s hogy czélját elérte minden rábeszélés és erkölcsi kényszer nélkül. Az öcscsét, Zsigmondot tartják a tudomány emberének, ellenben őt csak harczfinak.

S mégis most oly nehéz kérdést oldott meg, melyhez Zsigmond, bár latin értekezéseket ír, hozzá sem mert volna fogni.

Közelebb húzódva jegyeséhez, félsuttogó hangon mondá: – Kedvesem! őszintén bevallom, hogy egy kevéssé vágynám a váradi kapitányságra.

A herczegleány megütközéssel tekintett rá.

– Csodálatos! valóban különös! szólt Kassaira gondolva, ki már egyszer e kérdéssel hajótörést szenvedett s ki az ő túlizgatag idegrendszerére külsőjével, hangjával visszataszítón hatott, nem is említve, hogy még gyermekkorában, még az atyai háznál, mint veszélyes rossz embert hallá említtetni.

– Milyen eredeti ötleteid vannak, herczegem! folytatá gyermeteg arczkifejezés alá rejtve a gúnyt. Nekem, hidd el, soha eszembe sem ötlött volna a váradi kapitányság. Már most kibeszélhetlen vágy gyötör, sok szépet és mulatságost hallani Váradról. Mondd, herczegem, mivel fogod ott az időd eltölteni?

A szeszélyes Zsófi a divánon térdére támasztá könyökét, s tenyerére arczát, hogy föl-föltekintő szemekkel, melyekben mosoly és ámulat játszék, hallgassa a harczfi sima és nyájas szavait.

György pedig, ki e fordulatára a társalgásnak nem számított, Várad magasztalásánál, a diplomatiai szerepet feledve, mindinkább kezdé daliás jellemét kitüntetni. -314-

– Várad, herczegnőm! Erdély kulcsa. A fejedelmi süveg Várad nélkül becsének felét veszti. Kardjaink nem birnak többé igazi éllel, ha Várad akár a magyar király, akár a török császár hatalmába kerül. Erről öcsém, Zsigmond, igen hosszú értekezést készít. Magam is akartam értekezni Várad hadtani fontosságáról; de időm igen el van darabolva.

– Herczegem! ezen nehéz kérdést, fájdalom! én is ismerem. Rákóczi bácsinak van egy nagy földabrosza. Abban megnéztük Váradot, s mondhatom, hosszasan elmélkedtünk arról, hogy mily oldalról jöhet az ellenség? melyek a vár gyönge részei? s mennyi erővel tudnók megvédeni? Jól emlékszem, épen akkor akartunk kikocsizni, de a magyarázat miatt elkéstünk. Kérlek tehát, édes herczegem! beszéld el minden hadtani bevezetés nélkül, hogy micsoda időtöltések várnak reánk Váradon?

– Elfogadjuk a nemesség hódolatát.

– De közülök a főbbek itt laknak.

– Maradt otthon is néhány. Aztán gyakran tartok szemlét katonáim felett, s te velem lovagolsz ki, azon a szép almásszürkén, mely oly engedelmes, oly értelmes!

– Ne bizzál benne, herczegem! A trombitaszóra tüszkölni szokott.

– Nagy vadászatot tartunk a rengetegekben, elejtjük a szarvast, vadkant, medvét és a bölényt. Velünk jösz te is, szép amazonom!

– Gyakran megyek-e?

– Mindig, herczegnőm. -315-

– Míg végre a régi szittya nőkhöz fogok hasonlítani, kik férjeiket a táborba is kisérték.

– Az felséges volna, herczegnőm!

– S ha a többi katonák közt engem is elfogna az ellen?

– Az utolsó emberig oltalmazunk téged.

– De ha mind a mellett rabbá lennék?

– Kiváltanánk atyámnak sárospataki kincsével.

– Vagy pedig a vezér, kinek kezébe estem, sátrával és szerelmével ajándékozna meg. Ez is hadi szokás.

– Az Istenért! Hisz, akkor inkább tőrt döfnél szivedbe, herczegnőm!

– Úgy-e, mint Virginia, vagy talán mint Lucretia, kikről Csulai uram mesélt nekem?

A herczeg döbbenéssel tekintett arájára, s ez enyelegve kérdé: – Micsoda időtöltésünk lesz még Váradon? Remélem, fényes udvart tartunk.

– Okvetetlenül, herczegnőm.

– Tánczolunk.

– A mikor csak kedved lesz rá, kedvesem!

– De te azt mondád, hogy ott kevés főúr lakik.

– Nem tesz semmit. Derék várőrizetem van, hires bajnokok, csatában edzett férfiak. Azok is értenek a palotáshoz és a friss magyarhoz.

– S még inkább, úgy-e a Kinizsi tánczhoz, melyben nőkre nincs is szükség, mert helyettök egy-egy török testét kell, nem átkarolva, hanem a foggal tartani?… Egyébiránt én szeretem a vad embereket, mert keveset láttam még közülök, s az ujdonság, ránk gyarló lényekre, kiváló érdekkel bír. -316- Csak azt óhajtanám még tudni, hogy Fogarasvár, melyet jegyajándékul fogok nyerni, bir-e annyi kecsegtető tulajdonnal, mint Nagyvárad?

– Kicsinyben ugyanaz, mi Nagyvárad.

– Ah! – sóhajtott hamis mosolylyal Zsófi, töltsük ott a mézesheteket, herczegem, mert Anna mondja, hogy akkor a boldog pároknak magokon kívül nincs semmire szükségök.

– Elfogadom, herczegnőm, javaslatodat, de azon kikötés megújítása mellett, hogy ámbár én számodra Fogarast fogom kivánni, te ne érezd magadat lekötelezve óhajtásodra nézve.

– Értem, herczegem!

– Csak ha szeretnél váradi kapitánynyá tenni, akkor parancsolj rám, és én engedelmes leszek.

– Jól megjegyeztem, herczegem! kivánságodat. De miért akarsz már távozni?

– Egy szerencsétlen főurat kell meglátogatnom. Minden jószágát elvesztette s nagy nélkülözések közt élt eddig. Most azonban a fejedelemné, az én nemes lelkű anyám, kieszközlé, hogy a lefoglalt birtakok legkisebbike, az ebesfalvi rész, valami ürügy alatt visszaadassék. Alig negyven jobbágy az egész, de a szegény öregnek ez is jól fog esni. Sietek, hogy értesítsem őt a fejedelem kegyelméről?

– S hogy hívják a főurat?

– Pécsi Simonnak, herczegnőm!

– Ah! a Deborah atyja. Furcsa, tevé hozzá némi ingerültséggel a herczegnő, igen furcsa, hogy ti fiatal urak Deborah kisasszonyt, a mióta nincs miből öltözködjék, Erdély legszebb leányának hirdetitek. -317- Addig mindig volt kifogástok ellene, most a ti szemetekben istennővé lett. Hát csakugyan a szépítő eszközök közé tartozik a szükölködés?

– Nem, herczegnőm! de a panasz nélküli szenvedés igézetét lehetetlen elvitatni.

– S Deborah békével tűri a csapást?

– Büszke a szegénységben. Királynénak vélnéd, ki fogadást tőn, hogy házi szövetet hord.

– Egészen lelkesülve vagy, herczegem!

– Csak a mások véleményét mondottam el.

– Tudod-e, hogy nekem nem tetszik Deborah?

– Most hallom először, herczegnőm!

– Hiszem, hogy van oly lovag, ki úrhölgyeink közt ismer nálánál szebbet is.

– Az én vagyok herczegnőm! kinek egyedül szabad szépségedet bámulnom.

– A bámulás közös joga a nemes izlésüeknek – szólt ingerűlten Zsófi. Egyébiránt nem magamra czéloztam. De eredj, herczegem! Pécsiékhez, nehogy más megelőzzön az örvendetes hír elbeszélésében.

– Zsófi! te kegyetlen kezdesz lenni irántam.

– Betanult szavak, herczegem!… Csak azt akartam mondani, hogy magam is ismerek lovagokat, kik, mint remélem, nem Deboráht tartják a legszebb nőnek, s kik a lovagjátékokban nem az ő szinét tűznék mellökre.

– Rendkívül kiváncsivá tettél, szép menyasszonyom – szólt György fölgerjedve. S lehetek-e oly szerencsés, hogy ez általad ismert lovagok közül valamelyiknek nevét megtudjam? -318-

– Majd máskor, herczegem! Az idő telik. Nekem a fejedelemnéhez kell mennem, s neked is, mint mondád, sürgető dolgod van.

– Nem képzelem, hogy…

– Csak folytasd, kérlek!

– Hogy… féltékeny volnál, herczegnőm!

– Nevetséges ötlet! De te talán…

– Csak folytasd, kérlek!

– Talán… azt véled herczegem, hogy a lovagjátékokra czélozván, a magam szinére gondoltam? S ez nyugtalanít téged?

– Nevetséges ötlet! Még rám fognád, hogy…

– Hogy a féltékenység bánt. Ne hidd, herczegem! Tudom, hogy semmi okot nem szolgáltattam rá.

– Remélem, herczegnőm! rólam sem teszed föl a könnyelműséget? Nem adtam-e elég jelét hűségemnek?

– Úgy gondolom, igen fiatalok vagyunk még e komoly kérdés vitatására – szólt Zsófia. Halaszszuk a tapasztalásokkal gazdagabb időkre.

– Bölcsen mondod, herczegnőm! Hogyan is tudánk ily szerencsétlen ötletekre tévedni! Isten veled, kedvesem!

– A viszontlátásig, herczegem!

Zsófi, midőn magán maradt, összecsapta kis kezeit, s nevetve ismétlé: – Csakugyan féltékeny! S vajon kitől félt?… Lehetetlen kitalálnom. Nem tesz semmit. Bárki legyen képzelt vetélytársa, elég szép tőle, hogy félt… S hát én miért haragudtam Deboráhra? Ah! az egészen más eset. Hallom, hogy kamarásomat udvarlói közt említik, pedig én tudnék, -319- nőül szebbet, jobbat tanácsolni; de nem akarja czélzásaimat érteni.

– Ekkor lépett be Anna.

A herczeglány tánczolva sietett elébe. Oly sok és furcsa elbeszélni valója volt: de visszedöbbenté az udvarmesterné komoly, ünnepélyes magatartása.

– Mit látok, Anna! hisz, szempilláidon valami olyas van, melyre rá lehetne fogni, hogy könny.

Az udvarmesterné zokogni kezd.

– Csakugyan sírsz, Anna? Az Istenért, mi lelt.

– Hogyne sírnék, kis tündérem, drága gyémántom! holott én hordoztalak keblemen, karjaim közt szépültél meg és nőttél föl?

– S ezért panaszolsz, Anna?

– Dehogy panaszolok, angyalom, herczegnőm! hanem mert elvisznek tőlem, maholnap elvisznek.

– De csak nem lehetek feleséged?

– Nem lehetsz, drága gyöngyöm! nem is az a baj; hanem hogy én nem lehetek többé udvarmesternőd. A régi szokás hozza ezt magával. Új személyzettel kell kürülvenni magadat.

– S hátha a szokás ellenére is meg akarlak tartani?

– Az igen nehéz volna, herczegnőm!

– Ellenkezőleg, csak kivánnom kell, s tüstént teljesül. Jogom van bármit követelni; mert Rákóczi bácsi leköté szavát. Ha tetszenék, mondhatnám, hogy a dombra, mely hálószobám ablakára néz, építtessen kápolnát aranykeresztes kúppal s homlokzata előtt szent szobrokkal. Neki szoros kötelessége volna engedelmeskedni; hisz! zálogba veté szavát. Ha kedvem -320- jön rá, kivánhatom, hogy Csulai uramat, az udvari papot, öltöztesse fel mezitlábos barátnak,… mi egyébiránt nem is rossz ötlet.

– Az Istenért, herczegnőm! ne beszélj ily hangosan. Meghallhatja palotahölgyed vagy komornád!

– Hadd hallja! Hisz, jogom van az ország főrendei előtt is ezt kivánni, miután Rákóczi bácsi, mint Györgytől tudom, szavát feltétlenül elzálogosítá.

– Te talán, még sem fogsz, angyalom! a puskaporos toronyban tűzzel játszani? Úgy-e okos lészsz és megfontoló?

– Csak példaként hoztam föl, a mit mondék, csak azt akartam megfoghatóvá tenni, hogy egyedül tőlem függ hivatalban maradásod.

– De lásd, én már vén és beteges vagyok. Nem viselhetném el egy új és fényes háztartás terheit.

– Fényes? kérdé sóhajtva Zsófi. Miért gúnyolsz minket? Vagy nem akarja-e Kassai, hogy szabad választásomnál fogva, férjestül egy végvárba zárkózzam el? György herczeget már rá is beszélte.

– Mikor jegyben jártam, vőlegényem azon üvegen át nézte a világot, melyet én raktam szemére.

– Igazad volt, Anna!… S jó tanácsodért megmarasztallak udvarmesternőmnek.

– Segíts inkább, herczegnőm, unokaöcsémen, mert, lásd, az is lemond a kamarásságról. Helyét idegen foglalja el, ki, ha ragyogóbb tulajdonokkal bírna is, hűségben őt soha felül nem fogja múlni. Mihelyt mellette szót emelsz, a fejedelem ő magassága bizonyosan kamarásai közé sorozza.

– Ő ne legyen utánam senkinek kamarása. Hogy -321- is gondolhatád, Anna? Hisz! új viszonyai változtatnák kötelességeinek természetét. S a mit tisztje volt elhallgatni ma, nem lehet-e holnap vétke?

– Igaz, herczegnőm!… Magammal viszem Gyulait, s ha unni kezdi a falusi életet, vegye elő kardját, s nézzen körül, hogy hol toborzanak katonát.

– Azt megtiltom, Anna! Báthori Zsófiára hivei mindig számíthatnak. Egész életére védelmem alá veszem Gyulait. Ah! felséges ötletem van,… nem is egy,… van két ötletem. Küldd hamar hozzám unokaöcsédet.

A kamarás, ki az előszobában volt, tüstént megjelent; de már a Zsófit összeszedett arczczal találta a mennyezetes bársonyszéken, melyen az ünnepi szertartások alatt ült. Körüle palotahölgyek állottak.

– Valamint a herczegek és uralkodók, szólt a szeszélyes leány, titkos megbizásokat ruháznak hű alattvalóikra, s olyankor az udvari személyzet közül senki sincs a teremben; szintúgy tulajdonítjuk mi herczegnők is magunknak e jogot, s midőn ezennel gyakorlatba venni szándékozunk, parancsoljuk palotahölgyeinknek, hogy vonuljanak vissza.

Az összecsengetett nők, kik lelkendezve szaladtak vala a terembe, most csodálkozás közt távozának.

– Kamarásunk, Gyulai Ferencz vegye át tőlünk e gyöngysort, melyet Laczkó Istvánné, született Bodó Klára asszony, mélyen tisztelt fejedelemnénk palotahölgye, a boldogabb napokban rendkívül kedvelt, s minden ékszereink közül a legtöbbre becsült.

Midőn Gyulai hallá Klára nevét, sápadtabbá lett, s midőn a gyöngyöt kezében tartá, úgy tetszik, -322- mintha alkalmatlan érzések benyomásai miatt szenvedne.

A herczegleány folytatá: – Kamarásunk a gyöngy által éppen úgy igazolhatja küldetését, mint szokták a többi titkos követek, uralkodójuk pecsétgyürűjével, vagy más csalhatatlan jelekkel.

Zsófi, hogy a kellő méltóság ne szenvedjen semmi hiányt, egy perczig szünetet tartott, s aztán emeltebb hangon szólt:

– Kamarásunk Rápoltra megérkezvén, díszruhában teendi udvarlását a háziasszonynál, igyekszik minél megnyerőbb modorral hatni czélunk elérésére, s nem feledi, hogy minden küldetésekben az ügyesség próbaköve az eredmény, s a sikertelenség mindig vád, ha nem is a szándék, de a képesség ellen.

Gyulai nem tudta, minek vélje e hosszas szónoklatot, azonban mélyen bókolva, hallgatott.

A herczegnő folytatá:

– Kamarásunk özvegy Laczkó Istvánnénak nevünkben így szól: Elég volt már a gyász és fájdalom, melylyel néhai férje emlékének áldozott. A jó Isten nem akarja, hogy egyetlen érzés rabjává tegyük magunkat. Az emlékezés mellé a feledést, a bánat mellé a vigasztalást küldi, s nem szabad e szelid nemtőket visszautasítanunk.

Most Zsófinak a szertartásos modor iránti türelme kifogyott. Zsebkendőjét rángatva mondá: – De tulajdonkép a férfiaknak volna kötelességök szép eszméket gondolni ki, s nem nekünk, szegény nőknek. Kegyelmed tehát Rápoltig csak azon törje fejét, a mi által Klárát vigasztalhatja. A bölcs nem szorul -323- utasításra. Akarom, hogy Klára udvarmesternőmmé legyen. Ha önként nem jön, hozza ide csellel vagy erővel. Eleget könnyezett már, ideje, hogy mosolyogjon is. S én nem fogom tűrni, hogy virágzó ifjuságát epedések közt töltse. Ezt ne feledje kegyelmed, kamarás úr, s Klára szivét ostrommal úgy fogja körül – tudniillik az én nevemben, – s oly vitézül vívja, hogy a bánat fekete serege, mely azt mostanig megszállva tartá, a fegyvert letévén, szabad kivonulásért könyörögjön, mint a legyőzött várőrség szokott.

– Igen nehéz szerepet bízott fönséged rám. Életemet inkább veszteném el, mint kegyét; de fogok-e birni azon ékesenszólással, mely a lemondásban gyönyörködő szivet, földi vágyak felé téríthesse? Az özvegy, úgy hallom, egészen megholt a világra nézve.

– Mit is tehetett volna mást, míg a gyászruhát hordozta? Ő nem tartozik azon nők közé, kiknél a gyász csak az öltözék egy külön neme… Én bízom az ön szerencsecsillagában.

Gyulai a titkos küldetésre saját maga előtt is rejtélyes érzésekkel indult.

Zsófia pedig az élénk képzelődés legragyogóbb színeivel rajzolgatá minden részleteit azon új háztartásnak, melyet finom izlésű udvarmesternője segítségével fog elrendezni.