XVII.

Kassai titkárja e közben válságos időket élt. Az imént látta tulajdon két szemével a felterjesztést, -324- melyben védnöke őt a levéltárnoki állomásra ajánlotta.

Máskor mint repesett volna örömében a szíve! De, fájdalom! épen aznap reggel, kérdé tőle tréfásan egyik irnok: – Uram bátyám! vajjon nem kegyelmed értesítette-e a megboldogult Elemér úrfit a szombatosok gyűléséről?

És szintén aznap délben sóhajtá Kassai: – Százötven aranyat adnék, a ki nekem fölfedezné az árulót!

Tehát ötven aranynyal van felebb fokozva az öreg úr dühe!

Borzasztó emelkedés! S bár legalább ne volna a fiatal ember, ki gyanakodni kezde, valóságos betűmoly és actákon rágcsáló egér? Ki tudja, hová nem üti be az orrát? s mit nem szaglál meg?

A szerencsétlen titkár nem is kétkedett többé, hogy a végveszély torkából csak nagy elhatározás által menekülhet.

Kassai egy egész nap nem látta őt, sem az iró-, sem az ebédlő-asztalnál.

Kérdezősködött felőle, szüksége volt rá; de nem kapták otthon, a hivatalban, a korcsmákban.

Másnap reggel Kassai István, országtanácsos és itélőmester, díszruhába volt öltözve, s épen templomba készült, a kihirdetés miatt.

Képe elégült vala. Andrásfalvát már zsebében hitte, s mi kedélyét kedves derűvel és meleggel tölté be, azon tapasztalat vala, hogy ifjabb Rákóczi Györgygyel is, okkal-móddal, ki tudna jönni, s így hivatalát és politikai befolyását semmi esetleg nem fenyegeti.

Kassai épen fölkelt a karszékből, s a mankó helyett -325- épen elefántcsont pálczáját vette kezébe, midőn nem is derült, nem is zavartalan arczczal belépett a titkár.

– Domine frater! kendet rég nem láttam: szólt Kassai, szokása ellenére, harag nélkül.

– Nagyságos uram! ez irat fogalmazása rabolta el minden időmet.

Ekkor egy kérvényt nyujta a korlátnok felé.

– Megint sürgeti előléptetését!

– Isten őrizzen, nagyságos uram! – hebegé a titkár.

– Mi baja van hát?

– Lemondásomat kérem kegyesen kieszközöltetni.

– Kassai csodálkozása fölülmulta a titkár rettegését is.

– Hát miért mondunk le, domine frater?

– Magam részéről csak azért, mert más kenyeret kaptam – szólt elégületlenül a titkár.

– Zabkenyeret-e vagy mazsolás kalácsot? kérdé rossz humorral Kassai, s eszébe jutottak a torzsalkodó pártok, a cselszövő nagy urak, a megvesztegetés, a följelentések és árulás, minden más bűn lehetőségeivel együtt… S kihez szegődött kend? kérdé epés mosolylyal. Talán épen Szeredi uramhoz?

– A nagysád ellenségeinél szolgálni, oly gazság volna tőlem, – szólt a titkár mély felindulással, – a minőre talán a világtörténetben sincs példa. Én Széles Márton úr szolgálatjába fogok lépni.

– De hát, ki az a Széles Márton?

– Nógrád-megyében compossessor, kegyelmes uram! -326-

– S kend fejedelmünk országából ki akar költözni?

– Állhatatos szándékom.

– És mit fog tenni Széles Mártonnál?

– Részint számtartói hivatalt viszek, részint az urfiakat tanítom.

– Kend vagy leitta eszét, vagy engem akar ámítani. Hisz! talán csak nem bolondult meg, hogy diszes állását ily silány helyzettel fölcserélje.

– Nem a helyzet teszi az embert, nagyságos uram! s alázatosan esdeklem, kegyeskedjék elbocsáttatásomat sürgetni, mert egy más jelölt is van, ki még a lovak idomítására is ajánlja magát, és Széles Márton uramnak, mint hallám, gyönge oldala a ló.

– Pihend ki csak magad, jó emberem, nem aludtál az éjjel, lemondásodról majd beszélünk máskor – szólt Kassai, a titkárt ittasnak hivén.

– Ne máskor beszéljünk, nagyságos uram. Méltóztassék csak átvenni a kérelmet. Ide leteszem az asztalra.

– Jól van, tedd le!

– Nem «tedd le», nagyságos uram! hanem méltóztassék kegyesen nem neheztelni rám, ha a kényszerűségnek engedve, még felmentetésem előtt Széles Márton uramhoz találnék utazni; mert vetélytársam van s az a lovak neveléséhez is értvén, a pædagogusi állomást könnyen elcsipheti előlem.

– No! ne fecsegj már többet. Feküdjél le s ha kialudtad magadat, mehetsz Széles Márton uramhoz… Látják kendtek, szólt oktatólag Kassai az irnokokhoz, minő rossz hatásai vannak a mértéktelen -327- italnak. Ez az ember most az egyszer talált eltérni a józanság útjáról s mégis mekkorát botlott. Legjobb szomjoltó a friss, tiszta víz.

A titkár alig várta, hogy védnöke a templomba menjen.

Ideiglenes távozás ürügye alatt még aznap néhány mérfölddel távolabb volt az őt fenyegető százötven aranytól.