I.

Dobokamegye hegyesebb vidékein még találunk 1541-ben néhány várra. Egyik sem tartozik ugyan az erősségek sorába, de mindeniknek van valami joga: merészen hordani homlokát, büszkén tekinteni körül.

Azon bérczkönyökön félig romban, félig kiépítve áll a híres kastély, melynek szöglettermében a kúnokon nyert győzelem után Szent László megpihent. Ha a vándor a reggeli harangszóra botjához nyúlt s a völgybe leszállott, már szemébe tünik kormos falával, csonka tornyával a másik vár, melyet a tatárjáráskor gyújtottak meg. Azóta századok folytak le. Sok keresztelés, sok temetés történt, a bölcső ringott, a kripta ajtaja kinyílt, a koporsók száma emelte a család becsét, a virító arák sora a családfa ágait, a harczias férfiak kardja a családi levéltár donatióit, megjobbítva néha magát az ősi czímert is. De mind e változások érintetlenül hagyák a vár alakját. Falán rajta van a füst, padlózatán a vér, tört ormú tornyán a szakálas moh. Csak emlékül maradt fönn. Azért nem hordják el köveit; azért van lakosa: baglya, vércséje, várnagya. Az alkony hűsében ruganyosabbak az izmok, könnyebb a vándorbot s nem csoda, ha az utas ajkairól most zsongva, majd csengve egy-egy dallam lebben el. De csitt! Hadd énekeljen zöld ágak közt a madár. Miért döbbentené meg őt a felvonó híddal ellátott kapú mellett a kerék és a pallos, melynek élén a hunyó nap végsugara csillog? Ha tetszik, rászáll a veszélyes küllőkre, s onnan zengi víg dalait. Azonban vándorunk sompolyogva megy, s csak lopva tekint a bírói hatalom jelvényeire. Zokul hat rá, hogy a várkastély még újdonatúj, cserepei még vörösek, falai még fehérek. A család, mely benne lakik, bizonyosan most emelkedett föl, talán csak tegnap nyerte a pallosjogot, s az új szita – a közmondás szerint – falon függ, megbecsülik, használják. Legalább kaszatömlöcze nincs; mert az már kiment divatból! Hogyan lett nagygyá e főúr? Hazáját védelmezte-e a közelebbi polgárháborúk alatt a pártosok és az idegen ellen? vagy szomszédjait rabolta meg és sarczot vetett a környékre? Annyi kétségtelen, hogy híres férfiú s lakása építője nevéért már nevezetes, mielőtt külön története lenne, dicsőségből és bűnből. Haladjunk tovább és gyorsan, gondolja a vándor, a lég már hűvös, a hold világít, haladjunk!… A fák kisérteti árnyakat vetnek, a távol közelnek látszik, a közel a beleszőtt homálylyal meg van toldva, a szem mértéke csal, a sápadt holdfény nagyítja a meredeket, s a vak sötétség befedi az ormos fagyökeret és éles követ. Az égen fellegek úsznak, elfátyolozva a holdat, megezüstözve általa, szétfosztva a szelektől, s megint összezsufolva. Mindig zavarosabb a láthatár. Már a késő éjt sejtetik a csillagképletek s a kimerült, elfáradt vándor lassú lépései. Szerencséjére egy kanyarulatnál egész ablaksorból özönlik a gyertyavilág elébe. Még csak néhány száz lépést kell tennie, s megint híres várhoz érkezik. Ha kürtjébe fú, bár az idő éjfél felé jár, tüstént bebocsátják, legyen zarándok vagy lovag, úr vagy pór. Barátságos tanya ez, pótolja a vendéglőt az idegennek, a családot az ismerősnek. Régen a beteget a háziasszony orvosolta, most a búst a háziúr kupái derítik föl, az üldözöttet a nemesi telek joga és a jóakarat védi.

E vár egy megszüntetett szerzet kolostorából készült. A czellák termekké tágultak; de a refectorium épen elégségesnek találtatott, hogy palotává – étteremmé – legyen. Itt gyakran pendül meg a sarkantyú zajos zene és szelid lant mellett; bár történnék ritkán! Eljárják biz’ a lassú lengyelt s a friss magyart; öregje az elsőt, ifja a másik jobbikat. Részemről nem vagyok ellensége a mulatságnak, s a krónikákban olvastam, hogy a régi kolostor kápolnája azon módon maradt, mint volt, s abba buzgón elmegy imádkozni Pista bácsi, Dani bácsi, Dora és Dorka; szóval az egész család. A kegyességben tehát úgy nincs hiány, mint a víg életben. De az a baj, hogy mindig karcsúbbak az asztagok s a papoktól maradt nagy hordókból sok kong. Pista bácsi ezt néha észreveszi, s mondja: Dani öcsém, szegényedünk! Látom, Pista bácsi, feleli ekkor Dani, de csak egyszer élünk a világon s ha szakadni találna, majd segít rajtunk Werbőczi urambátyám. Igaz, Dani öcsém, jegyzi meg erre Pista, a mi urunkbátyánk nagy úr. Temérdek nagy úr! egészíti ki Dani. A frater1) után legnagyobb úr: vitatja az öregebb testvér. Legfölebb Petrowics, a temesi gróf versenyezhet vele: figyelmezteti Pista bácsit az öcs. Török Bálintot nincs is miért említsük, szól most fitymálva Pista bácsi. Az a Török Bálint, végzi a dicsekvést Dani, a mi urunkbátyánknak, a híres Werbőczy Istvánnak mindig csak a hátát látja. Meg kell adni, hogy Török uram alig kujakomnyi úr a mi hatalmas rokonunkhoz képest. – Nincs különben, szeretett öcsém, igyunk tehát egyet, a mi urunkbátyánkért! – Bölcs ajánlat, Pista bátya, igyunk!

E vár egy megszüntetett szerzet kolostorából készült.

E vár egy megszüntetett szerzet kolostorából készült.

Ily megnyugtató okoskodások a vendéglátás élveire még fogékonyabbá tevék a jámbor öregeket. Volt serlegök elég s akadt minden nagyobb serleghez ember. A tiszttartó nem szerette a dolgok menetelét, a kulcsár sem. Az ily cselédeknek gyakran megtücskösödik a fejök, s kivált ha régi szolgák, szeretnek zsémbelni, mintha a magokéból fogyna. Morfondirozó arczuk egy-egy gondolatot költött hol Pista bácsi, hol pedig Dani bácsi agyában.

– Leányod, Dani öcsém, Sarlós Boldogasszony napján tizenhatodik évét tölti be.

– Igenis, Pista bátyám, még pedig délután három órakor.

– Maholnap fejkötő alá növi ki magát.

– Aligha nem.

– Sokan máris nagy leánynak tartják Dorát.

– Tapasztalhatod ezt, Pista bácsi, vendégeink szerelmes tekintetéből.

– Meglehet, hogy még a jövő nagybőjtön férjhez kell adnunk.

– Miért ne, Pista bácsi! ha az Isten ő szent felsége is úgy akarja.

– De attól tartok, hogy ha idejekorán nem ügyelünk, kevés hozománya lesz.

– Már arra biz’ én is gondoltam, Pista bátyám.

– Igaz, Dora szép leány…

– Szép és jó, – vágott közbe Dani bácsi, apai büszkeségtől áthatva.

– De a nehéz selyem rokolya és a nagyanyjáról maradt klárizs, meg gránát mellé nem ártana egy kevés pengő pénz és lábasmarha. A vagyon a mai világban még a kendőzésnél is inkább növeli a menyasszonyok szépségét.

– Mit kendőzés, mit vagyon? Kövesse meg magát, Pista bácsi! Az én Dorám az egész megyében a legszebb hajadon. Minden ujjára akad gazdag kérő, ha zsákból varratok is neki ruhát.

– Nem a megyében, az egész országban legdelibb leány a mi Doránk, – hajlított be Pista bácsi.

– A szépség valódi kapitális, – jegyzé meg az apa.

– Roppant kapitális, – tódítá a nagybátya,

– Meghiszem ám! – hümmögött hegykén az apa.

– Ürítsünk tehát poharat a mi kedves Doránk egészségére.

– A legrégibb czelnaiból, – javítá az indítványt Dani bácsi.

Ittak.

– Ne feledkezzünk el a vén Dorkáról se, ki Dorát előbb szoptatta, aztán varrni, hurkolni, himezni tanította, – szólt kedélyesen Pista bácsi.

Ittak.

– Nekem megint van egy gondolatom. Nem sejdíti-e bátyám?

– Eb legyek, ha igen.

– Tehát én a mondó vagyok, hogy egy kanál bort mégis csak megérdemel Barnabás diák, a ki a mi gyönyörű Doránkat a betűírásra és az olvasás mesterségére tanítá.

Ekkor Pista bácsi haragosan kirugta maga alól a széket. – Mit fecseg, öcsémuram. Majd bizony a czudar Barnabás diákért fogom én a bort torkomba tölteni! A kiért iszom, azt gondolatomban megsüvegelem. Szőkefalvi Deák István a szemétről szedett embereket nem élteti.

– Hát urambátyám, mivel különb nálamnál, hogy oly fönn hordja az orrát? – puffogott Dani bácsi.

– Mivel különb, he? Kegyelmed öt teljes évvel fiatalabb, mint én s még sem köszönném meg, ha a csürhe Barnabás diákért csigert is innék. Jusson eszébe a mi nagy rokonunk Werbőczi István s rázzon le magáról minden póriasságot.

– De hát nem nemes ember-e, nem a szent korona tagja-e nemzetes és vitézlő Barnabás diák? kérdem; feleljen urambátyám.

– De hát nem nótázták-e meg árulásért az atyját? kérdem; feleljen uramöcsém.

– Hát hibás-e ő azért, hogy atyja bűnt követett el, na? – agyarkodék Dani bácsi.

– Hol van a jószága? Másnak adományozták, he!

– Hát a szegényért az ördög se igyék-e? Mit?

– Hát miért mereszti Dorára szemét Barnabás diák, ha atyja nótát kapott és maga koldusbotot, no?

– Talán Dorkát érti? urambátyám!

– Tüzes mennykőt! Dorát értem, a te leányodat!

– S csakugyan mereszti? – hökkent meg Dani bácsi.

– Mikor köntöse suhog Dorának, már akkora szemet nyit, mint egy tárt kapu.

– Hogy folyjon ki a szeme a czudarnak! No várj, Barnabás diák, majd úgy megforgatlak én sarkadon, ha az ajtón beléptél, hogy többé soha sem fogod kitalálni: hátul van-e az orrod vagy elől?

– Ketten forgatjuk meg őt, kedves öcsém; – sivalkodott Pista bácsi.

Komor csend állott be s a kupák érintetlenül álltak az asztalon, mintha le volnának szegezve.

Dani bácsi már többé nem tűrheté a hallgatag és méla társaságot, mely néhány régi széken és ősképen kívül csak magából és testvéréből állott. – Min töröd a fejedet, édes bátyám? – szólt szeliden.

– A világ aljasságán, drága öcsém! S hát te?

– Azon, hogy mikor lesz a második özönvíz, – sóhajta Dani bácsi.

– Emlékezzél a szivárványra, öcsém! és inkább törd a fejedet a nagy világégésen, – igazítá Dani bácsit rendre Pista bácsi.

– El kell ismernem, hogy kegyelmed valódi bölcs, – szólt az öcs nyájasan.

– Miután, szeretett vérem, bölcsnek mondál, az én elmémben is egy gondolat villant meg.

– Hadd halljam, bátya.

– Ürítsünk, még pedig körömig serleget – az istentelen pogányok börtönéből szerencsésen kiszabadult Elemérért.

– A kit a mi rokonunk, a nagy Werbőczi váltott ki, – folytatá hévvel Dani bácsi.

– De a te sürgető figyelmeztetéseidre, öcsém! – szólt dicsérőleg Pista bácsi.

– De te írtad meg a kérőleveleket minden három évben egyszer, – hárítá az öcs magáról tovább a dicséretet.

– De te küldötted el gyorspostával a nagy Werbőczihez, a mi rokonunkhoz.

– De bátyám adta a postapénzt.

– Hogyne, mikor azzal csak keresztyéni kötelességet teljesítettem.

– De nekem használt bátyám vele, mert Elemér az én leányomat tanítja cziterára és énekre.

– Hát Dora nem az én gyermekem is?

– Bátyám csak csak második atyja; én vagyok az első és igazi, – tiltakozék Dani bácsi.

– Nem szeret-e ő engemet, szintúgy, mint téged?

– Azt, bátyám, nem tagadhatom.

– No, hát igyunk Elemérért!

– Tegnap ment el; hozza Isten még holnap vissza!

Ittak.

Midőn e párbeszéd történt, a vendéglátásról híres vár meg látszott becsületéről feledkezni.

Még délután eltávozott az utolsó vendég s azóta a kapu előtt senki sem fútt kürtjébe.

A nap leszálla s az egész világ bácsijaihoz még egy árva utas sem tévedt.

Végre a vacsorát fölhozták, megették, Dora s Dorka aludni mentek s még sem hangzék a kürtszó.

Ekkor gondolta ki Dani bácsi, mint fürgébb eszű ember, hogy az útra néző ablakokat fényesen világítsák ki, mert úgy az idegen, vélvén, hogy országos lakoma van, okvetlenül be fog hajtatni.

De néha a legjobb tervek sorsa is a meghiúsulás.

Ott ült a két öreg a nagy refectoriumban a hosszú asztalnál. Kezdetben, mint láttuk, vitatkozának eleget, de midőn Elemér iránt is kifejezték baráti indulatjokat, nem volt többé, a miért szívök megcsordúljon s lelkes és lelkesítő szavak szálljanak ajkaikra.

Deák István karszékébe hátrahuzódott, mintha arczát el akarná takarni a gyalázat elől, mely a híres várat érte.

Deák Dániel pedig forgatta szemeit, mintha várná, hogy most már a falból lép ki egy vendég s véget vet az egyhangú óráknak.

– Min gondolkodik, öcsém, – kérdé részvevőleg Pista bácsi.

– Hát biz’ én nem bánnám, ha őseink képei kilépnének a rámából s velünk poharat ürítenének.

– Én pedig nem bánnám, ha a megholt szerzetesek lelkei fölszállanának sírjaikból s látogatásunkra jönnének, hogy velünk vacsoráljanak. Kettő mellém ülne, kettő uramöcsém mellé, a többiek a többi üres székekre s a kik helyet nem kapnának, hátunk mögé állanának s onnan nyújtanák kezeiket a tálak felé. Készíttethetnénk még nekik vacsorát s ők eljöhetnének, mert közel van már éjfél.

– Uram őrizz! az még sem volna jó, – válaszola Dani bácsi elhalványodva.

Pista bácsi látván, hogy kedves öcscsének nyugtalanságot okozott, vétségét helyre akará hozni.

– Gondoltam valamit, – szólt kevés szünet után.

– No hát mit? – tudakolá mohón a testvér.

– Tegyük vendéggé a várnagyot s ültessük az asztal fejére. Úgy hárman leszünk.

– Igaz biz’ a, – kiáltott föl Dani bácsi.

Tüstént elhozatták a várnagyot, ki ezer mentegetések közt foglalá el a számára szánt díszhelyet, de alig ült le, midőn megharsant a kürt.

– Nosza, fusson s tüstént hozza ide azon tisztelt urat, a ki oly soká várakozik künn! – rivalgá Pista bácsi.

– És szépen kérjen bocsánatot a késedelemért, – adá utasításul Dani bácsi.

Homályosan említettük, hogy a reggeli harangozástól késő éjig, hány nevezetes vár előtt haladna el egy ügyes gyalogló s nem lehetetlen, hogy azt meg is tevé valaki és most a várnagytól kísérve a refectorium ajtója előtt áll.

Csakugyan köhécselés hallatszik. A két testvér arra függeszti szemét és egy különösen poros, különösen kopott alak belép.

– Kurta nemes lehet – súgja Pista bácsi.

– Talán csak szabadalmazott puskás a királyi uradalmakból – jegyzé meg Dani bácsi. De e csekélylő észrevétel nem gátolá a két testvért, hogy a székről fölkelve az idegen elébe ne induljanak.

– Nagyságos, tekintetes, nemzetes, vitézlő jeles és körültekintő uraim, minden rendű, rangú és állapotú hazafiak, részint kik tagjai a szent koronának, részint kik valami szabadíték és mentesség által az ország védelmére kötelezve vagytok, az al-vajda ő kegyességének és méltóságának parancsából, hozzájárulván a tanácsurak megegyezése és rendelete is, ezennel hirdetem és adom tudtul nektek, föntartva a föntartandókat, hogy Ferdinandus német császár hadai szorongatják Buda várát, melyben a királyi özvegy ő felsége, a kírályi csecsemő ő felsége, ennek magas gyámjai és országunk kormányzói s maga a szent korona és a jelvények együtt vannak iszonyú veszélynek kitéve. Ragadjatok tehát fegyvert egyenként és egyetemben s a veletek ezennel közlendő nyilt levélben kitűzött napra szigorú büntetés terhe alatt haladéktalanul jelenjetek meg a mezei és insurgens hadak generálisának – kit az Isten győzelemre segéljen – sarmasági táborába, hogy onnan fölkerekedve Buda megmentésére siessetek. Másként nem cselekvendők… Nagyságos, tekintetes, nemzetes, vitézlő, jeles és körültekintő uraim! a szövetség és eskü által közvédelemre egyesült három nemzet nevében kérlek és intelek rangjaitokhoz s állapotaitokhoz méltó kíséret összegyűjtésére és oly fegyverekkel ellátására, melyek a közmustrákon hibátlanoknak találtatnának, élelemről a sarmasági táborig magatok gondoskodván, költségről pedig a törvények értelmében, azontúl is… Nagyságos, tekintetes, nemzetes, vitézlő, jeles és körültekintő uraim! Véres karddal jöttem volna közétekbe, ha Fernandus német császárnak regimentjei átlépték volna országunk határait, de miután Budavár mintegy a mi hazánknak is városa, Magyarország mintegy a mi országunknak része s a mennyiben Ferdinandus hatalma alá nincs erőszakkal hajtva, a mi királyunknak hódol, kérlek, tekintsétek e pálczát, melyet magasan tartok kezemben, véres kardnak. Vésztüzeket gyújtottam volna halmainkon, hogy tömegestül talpra keljetek, ha Ferdinandus német császárnak regimentjei vérét ontották volna Erdély lakosainak, de miután Magyarországnak ezer sebből omló vére a mi vérünk apadása is, kérlek, uraim! tekintsétek lelkesítő szavaimat a halmokon meggyújtott tűz világolásának s elszakadva feleségeitektől és édes magatokéitól, siessetek a segítségért esdő haza oltalmára, hogy vele együtt megvédjétek hazátokat és nemzetünk becsületét. Úgy legyen! Egyébiránt én valósággal Kolozsvári Sándor gyorsposta és helyettes hírnök vagyok, mit megbízó pecsétes levelem, melyet a fölkelési rendelettel együtt ezennel a várnagy ő kegyelmével közleni sietek, minden kétségen kívülivé fog tenni.

A gyorsposta a refectorium küszöbétől hármat lépve, gyertyaegyenes állásban, erős, de a fáradság és por miatt rikácsoló hangon mondotta el betanult szónoklatát s miután az okiratokat a várnagynak átadá és hivatalos szerepe véget ért, bókra görbíté magát s vagy kimerülésből, vagy tiszteletből hajlottan maradt.

Dani bácsi serleggel jött hozzá, ellenben Pista bácsi karon ragadta, hogy székhez vezesse.

A két öreg arczán a kellemetlen meglepetés jele világosan mutatkozott ugyan, de azért mégsem feledék a háziúr kötelességeit.

– Igyék, atyafi!

– Üljön le kend!

– Ne oda, ide az asztal mellé.

– Csak ne mentegetőzzék. Foglaljon helyet.

A gyorsposta ivott, tenyerével megtörlé bajuszát s leült.

– Hozzatok sültet ő kegyelmének – kiáltá Pista bácsi.

– Jól megabrakolják a gyorsposta uram lovát – harsogtatá Dani bácsi.

– Azt nem abrakolhatják meg, nemzetes uram! – szólt most a vendég.

– Miért nem? – kérdé sértett méltósággal az öregebb testvér.

– Mert, követem alásan, nincs lovam.

– S mégis gyorsposta! – hüledezett Pista bácsi, s gúnyolódott Dani bácsi.

– A hol tegnap háltam, pártütők és czinkosok laknak. Kereken megtagadták tőlem a lovat. Eleget rimánkodtam a magam, eleget fenyegetőztem a király és ország nevében, de nem használt.

– Nótára kellene szedni a gonoszokat, – vélé Dani bácsi.

– Az mégis igen súlyos büntetés volna, – jegyezte meg csillapítólag Pista bácsi.

– Ne búsuljon, atyafi, holnapra lesz friss lova – szól a várnagy.

– Mit használ, kedves felebarátom, – válaszolá a vendég stoicus nyugalommal, mit használ minden postaló és gyorsposta, ha a tekintetes rendeknek nincs kedvök a Pest mögül kilépni, hogy Budát megmentsék. Kívülem is nyargal elég hirnök szekeren, nyeregben, gyalog: de nyomukban sehol sem látok insurrectiót. Egyik azt mondja, hogy az alvajda pecsétes levele semmit sem ér, mert a fölkelést nálunk csak az országgyűlésnek van joga megrendelni. A másik a részletes és portalis insurrectiót nem bánná ugyan, de a személyes és általános ellen protestál. A harmadik úgy vélekedik, hogy a váradi békepontok szerint Ferdinandus a királyunk. Miért űznők hát el Buda mellől? A negyedik abban bizik, hogy Izabella királynét majd kirántja a bajból a szultán, még pedig a mi buzgóságunk nélkül is. Az ötödik hitelesen tudja, hogy Török Bálint és a frater rég elűzték Buda mellől a németeket, s most az alvajda és tanácsurak csak azért ütnek lármát, mert fervorjokat akarják kitüntetni. A hatodik az aratás közelgését, a hetedik a tavalyi szűk termést és a pénz szűkét hozza fel, s higyék el tekintetes és nemzetes uraim, hogy több hírnök nyargal fölszólítással az országban, mint a hány nemes úr fog a fölszólításra fölkelni. Teremtuccse! követem alásan! – jobban czélt érne az alvajda s több katonát kapna a főgenerális, ha minket gyorspostákat küldenének a sarmasági táborba. Talán veszedelmet sem állanánk ki többet; mert utaztomban engem tizen is fenyegettek börtönnel és bitóval, noha armalisom van, s csak oly nemes ember vagyok, mint akárki. Hány gyorsposta dicsekedhetik ezzel?

– Siralmas időket élünk! – sóhajta Pista bácsi.

– Elfajult a magyar! – sopánkodik Dani bácsi.

– Nagyapám korában a magyar név említésére magoktól is ledőltek a falak. Nagyapám Hunyadi János banderiumához tartozott, – szólt a várnagy.

– Apám korában sem állottunk alább. Apám a fekete seregben szolgált, – hozá föl falatozás közben a gyorsposta.

– Hát a mi őseink milyen vitéz dolgokat műveltek! Megmutathatnám a krónikákból.

– Meg donationalisokból – toldá meg ismét Pista bácsi.

– A Deákok…

– És a Werbőcziek…

– Kikkel szoros atyafiságban vagyunk…

– Nem is említve Werbőczi Istvánt…

– Ki törvénykönyvet írt…

– És mint nádor az ország főkapitánya volt…

– S a németet és törököt egyaránt megverte volna…

– Ha közülök akármelyik be mert volna az országba rontani…

– Fölszámlálhatatlan…

– Számos és emlékezetes nagy dolgokat műveltek, – végezte be Dani bácsi szerencsésen a közerővel rögtönzött hosszú phrasist.

– De hiszen! ha a többi vár is ilyen volna, mint ez, ha a többi urak is oly velős, csontos fajták és oly magyar szívűek volnának, mint nemzetes és vitézlő uraimék, akkor a sarmasági tábort még megemlegetné Ferdinandus, – szólt beszínlő hangon a gyorsposta.

Pista bácsi Dani széles vállára, domború mellére, kerek barna arczára, hosszú szürke szakállára tekintett és föllelkesült; Dani bácsi ugyanakkor Pista nyúlánk, de izmos termetére, széles homlokára, vállait elborító fehér üstökére veté szemeit, s bátyja jeles voltán szintén fölbuzdult.

– Majd kiteszünk mi magunkért!

– Dejsz! nem maradunk mi hátra!

– Ember kell a gátra s te az vagy Dani öcsém.

– Te vagy a tagból szakadt ember, Pista bátyám.

– Nem is félnék én egy officzirtől.

– Magam sem, Pista bátyám.

– Szaladt előlem már turbános és bugyogós akárhány.

– Előlem nehéz vasas is

– Fogtam agát és lajtnandot.

– Én meg fénrikét vágtam le.

– Nem voltunk mi, Dani öcsém, soha pribék, gyáva emberek.

– Megállottuk mi a sarat, Pista bátyám.

– Most sem tágítnánk egykönnyen.

– Isten úgy segéljen! Pista bátyám, nem tágítnánk.

– Csak rajta, öcsém.

– Csak rajta, bátyám!

– Menjünk!

– Induljunk egyenesen Budavár alá.

Az öregek tüstént fölkeltek a székről, hogy megkeressék és kiköszörültessék rozsdás kardjaikat.

A gyorsposta pedig használta az alkalmat a visszavonulásra, mert igen el volt fáradva s az igért lovon még hajnalhasadáskor távozni akart.

Midőn a testvérek magokra maradtak, mint a heves gerjedélyekkor szokás, fontolgatóbb alakot váltának, s majdnem búskomoly hangulat szállt kedélyökbe.

A hadi borostyánnak árnyéka is volt, mely most sötéten játszott halántékaikon, s a kor redőit az aggodaloméval is szaporítá.

– Mi történik Dorával, ha mi elmegyünk? – szólt Pista bácsi.

– Ügyelni fog rá Dorka, – válaszolt az apa. – De az más kérdés, hogy ki tartja gazdaságunkat rendben?

– A csűr és gabonás mellé valahogy kapunk embert; azonban, öcsém, azt már nem szeretném, ha oly féltett kincsre, mint a mi leányunk, csak a vaksi Dorka vigyázna.

– Dorka az én szelid és okos Dorámnak még vakon is jó őrje fogna lenni; azonban, bátyám, nem óhajtanám, hogy a csűrt és gabnást oly ficzkó venné át, a ki keveset hord beléjök és sokat szeretne belőlök kivinni.

– Akármit beszél kegyelmed, én Dorát féltem.

– Akármit papol bátyámuram, én a gazdaságot – viszonzá Dani bácsi.

– Nekem Dorka ellen van kifogásom.

– Nekem a tiszttartó ellen.

– A tiszttartó helyét, ha épen kend orrol reá, pótolhatná a várnagy.

– Dorka helyét, ha urambátyám apprehendál a jámbor asszonyra, pótolhatná a várnagy.

– Mi történik Dorával, ha mi elmegyünk?

– Mi történik Dorával, ha mi elmegyünk?

– Miattam! – szólt vállvonva Pista bácsi.

– Miattam! – szólt vállvonva Dani bácsi hasonló vállvonással.

– Tehát indulhatunk.

– Induljunk még holnap reggel.

A várnagy nem látszott elégültnek a kettős szereppel, melylyel a testvérek közös bizodalma megtisztelé.

– Kérem alásan nagyuraimat, hallgassanak ki, mielőtt aludni mennének! hátha így jobb gondolattal hálnak, mint a milyennel most le akarnak feküdni.

– No! szóljon hát.

– Adja elő gondolatját.

– Tálalja föl tervét…

– Hadd ízleljük: főtt-e, vagy nyers?

– Jelenthetem alásan, hogy maholnap belejtek a hetvenharmadik évbe. Lábinaim még nem roskadoznak ugyan és szemem néha a magasban is meg tudja a héját a pacsirtát különböztetni, de az egyik szántóföldtől a másikig futkosást már nem győzném többé, s a gazdálkodással járó sok praktika fenekére tekinteni a régi szemeimmel sem voltam képes. Kinevetne a világ, ha egyszerre egy terhes és sok törődéssel járó gazdaságot vennék át, s e nevetésből a felerész nagyuraimékra hárulna, mert ha igaz, hogy a cselédet uráért becsülik, azt sem lehet tagadni, hogy az urát cseléde után itélik meg. Vén szolgájokat tehát ne terheljék kegyelmetek olyannal, a mihez nem ért. Hagyják tisztességben meghalni.

– A mi várnagyunknak igaza van – szólt Pista bácsi.

– Alkalmazzuk hát csak Dora mellé, s keressünk más gazdasági felügyelőt.

– Megköszönöm e bizodalmat, de szintén nem fogadhatom el. Kegyelmetek tapasztalhatták, hogy oly várat én is jól meg tudok védelmezni, melyet senki ostromolni nem akar. De a szép Dora kisasszonyt, kinek arczán és nyulánk termetén annyi szem megakad, én a végvárakhoz hasonlítom, melyeknek oltalmazását a legügyesebb kapitányokra bízzák, s mégis gyakran megtörténik, hogy bevétetnek.

– Nem megmondám, Dani öcsém, hogy Dorát kell távollétünk alatt félteni. A várnagy is velem tart.

– Úgy van. Dorát hagyják kegyelmetek veszendőbe, meg a gazdaságot.

– Lám, a várnagy csak úgy tart Pista bátyámmal, mint velem.

– De miért is akarnak nagyuraimék Buda alá menni? Nemde, hogy segítsék Werbőczi ő nagyságát, aztán a temesi grófot, meg Török Bálintot és a fratert a németek megverésében?

– Világosan azért – szólt egyszerre a két testvér.

– Igen ám! – de ott a bökkenő, válaszolá a várnagy, – hogy Deák István uram ő kegyelme Buda falai körül frissen levághatna egy-két németet, mert erős karja van, azonban Budáig el nem érkezik, mivel lábköszvénye miatt nem üli meg a lovat. Ellenben Deák Dániel uram ő kegyelme elég frissen vágtatna Buda elébe, mert ép lábszárakkal áldotta meg az Isten, s a lovaglásban akármelyik portyázóval versenyez; de fájdalom! a csúz miatt ujjai bogosak és merevek. Következésképen Budavárnál farkasszemet fog ugyan a németekkel váltani, de teremtuccse, egyet se vág le közülök. Elteltek már a dicső napok, nagyuraimék! midőn kegyelmeteknek táborba kellett menni! Másokon van most a sor.

Pista bácsi hüledezve nézett Danira: – Csakugyan akkora kézbogaid vannak, öcsém, mint egy galambtojás.

Dani bácsi csodálkozva veté szemét Pistára. – Csakugyan kedves bátyám, úgy begöngyölgeted lábaidat, mintha pünkösd helyett karácson volna.

– Talán, van valami abban, a mit várnagyunk mond.

– Biz’ Isten! ha rád nézek, kezdem hinni.

– Én meg, ha rád nézek.

A testvérek megint egymást méregették, s kedvök serkent, magok sem tudják miért, mint két kos összetűzni.

– Egy gondolatom van, – kiáltá ekkor vészhárítóként a várnagy.

– Hadd halljuk! – dörmögték elébe könyökölten Pista és Dani bácsi.

– Küldjék a sarmasági táborba Elemért.

Iszonyú hatást okozott e javaslat.

Pista bácsi köszvényes lábával nagyokat toppanta, öcscse pedig összeszorítá csúzos kezét mintha kardot akarna forgatni.

– Kegyelmed furcsa ficzkó!

– A mi várnagyunknak bolondos ötletei vannak.

– Tudja-e kend, mi a talizmán? – kérdé Pista bácsi.

– Olyan kő, mely betegségeket gyógyít – felelé higgadtan a várnagy.

– Én egy talizmánért sem küldeném a sarmasági táborba Elemért.

– S tudja-e, mi a bölcsek szürke pora? – tudakolá még peczkesebben Dani bácsi.

– Olyan por, mely aranyat csinál.

– Én e várból szürke porért sem engedném ki Elemért.

– De hát miért őrizik úgy, nagyuraimék, Elemér úrfit?

– Maga mindent elfeled, várnagy uram!

– Maga semmire sem emlékszik.

– Hát nem tudja-e, hogy a mi nagy rokonunk Werbőczi három évig szűntelen ki akarta váltani Elemért?

– S hogy három év mulva akkora sommán váltotta ki, mint a generálisokat szokás!

– Hogy ideiglenesen nálunk lakik ugyan, de valósággal Werbőczihez tartozik.

– S hogy úgy van a mi kezeink közt, mint a hitre bizott depositum…

– Melyet ha elvesztenénk…

– Vagy elidegenítenénk…

– Ellopnánk…

– Vagy megsemmisítnénk…

– Akkor, – kiáltá Pista bácsi, – megérdemelnők, hogy nemességünktől megfoszszanak.

– S hogy – rivalt közbe Dani bácsi – vasra verjenek.

– Tömlöczbe zárjanak.

– Bárddal vágják le nyakunkat.

– Vagy ló farkára kössenek.

– Vagy kerékbe törjenek. Érti-e kend?

– Nem tudtam, nagyuraimék, bizony nem tudtam, hogy ilyen drága portéka Elemér úrfi, – mentegetőzék a várnagy.

– S ha nem is tartana hozzá jogot a mi nagy rokonunk Werbőczi István, még akkor sem bocsátanók el.

– Mert ki tanítaná danolni, lantolni Dorát!

– Ki beszélne nekünk annyi szép történetet!

– Ki örvendene úgy velünk!

– Ki tudná úgy feledtetni bánatainkat.

– Megifjodunk az ő társaságában.

– Csupa gyermekekké leszünk.

– És nemcsak önzésből történik, hogy visszatartóztatjuk Elemért.

– Biz’ Isten! nemcsak önzésből – támogatá öcscse szavait Pista bácsi.

– A derék fiu zsenge korától kezdve mindig rabságban szenvedett.

– És érczből, kőből volna annak a szive, a ki alkalmat nyujtana, hogy török fogságból már most németbe kerüljön.

– De, nagyuraim, ha Elemér vitézkedik, ő fog másokat el s nem megfordítva – szólt a várnagy.

– Ugyan mit hadonáz kend?

– Csupa fonákságokat mond.

– Hát nem volt-e híres lovag a gallusok királya, Franciscus primus és mégis elfogta őt Carolus, a német császár?

– Hát nem volt-e vitéz a nagy Hunyadi János, s mégis Drakula rabja lett?

– Mondjunk-e több példát kendnek?

– Fáraszszuk-e még magunkat?

– Nem szükséges, nemzetes uraim! mert már más ötletem van, mely talán inkább megnyeri tetszésöket. Küldjék a háborúba Barnabás diákot.

A testvérek egymás szeme közé tekintettek.

– Hejh! ha elmenne! – sajogatá Pista bácsi.

– S ha ott maradna! – tevé hozzá Dani bácsi.

– Még se haljon meg. Ládd, öcsém, a vén Dorka búsulna érette! S te is sokalnál akkora fatumot egy kis szemtelenség miatt.

– Nem is úgy értettem. Miattam sokáig éljen, de tőlünk távol.

– Ugy van? Csak hogyan küldjük el? Szégyelni fogná zsoldban menni, mert atyja nagy úr volt.

– Alig hiszem, hisz most is könyörületből a minoriták tartják – említé a várnagy.

– Barnabás diák, – mondá Pista bácsi, – Dora oktatásáért sem akart jó szónál egyebet elfogadni.

– S a gőgös és bukott urak inkább veszik el a koldusfalatot a kunyhóból, mint a dús ajándékot a gazdag szomszéd várából. Ezt magam is tapasztaltam. De Barnabás diáknak úgy magyaráznám meg a dolgot, hogy a zsoldért kegyelmeteket tartaná maga iránt hálára kötelezetteknek.

– Mily okosan gondol ki mindent a mi derék várnagyunk! – szólt elragadtatással Dani bácsi.

– Csak hajtsa aztán akként végre! – sopánkodott vágy és kételkedés közt hányatva Pista úr.

– Remélem, czélt fogunk érni, föltéve, hogy Dorka asszony nem mozdít meg unokaöcscse visszatartásáért minden követ.

– De, várnagy koma! Dorka megmozdít ám minden követ.

– S néhányat a megmozdított kövekből fejünkre is dobhat.

– Már az sajnos volna, nagyuraimék.

– Sajnos ám!

– De Dorka mérges, mint a vipera.

– És öcscsét úgy szereti, mint párját a gerlicze – hozá föl Pista bácsi.

– Magam is azt tapasztaltam – szólt a várnagy. – Azonban itt csak ez a kérdés! vajon Barnabás diák hasonló mértékben kedveli-e nagynénjét?

– Ördögöt! – kiálta Dani bácsi.

– Barnabás egy lelket sem tud igazán szeretni.

– De annál többet gyűlöl.

– Annál többre irigykedik.

– Annál többet szeretne egy kanál vizben is megfojtani – egészíté ki Dani bácsi a sötét jellemrajzot.

– Épen ez szolgál, nagyuraim! hasznunkra, mert miután Barnabás diák Dorka asszonynyal, ki őt anyjaként táplálta, nevelte, oltalmazta, s a ki utolsó filléreit is számára zsugorgatja, csak ímmel-ámmal bánik: könnyen elképzelhetem, hogy búcsúvétel nélkül is el tudna tőle távozni, ha érdekei javasolnák.

– De azt nem javasolják, várnagy koma!

– Már hogy ne? Adjunk mi a diáknak sok pénzt, bizony lemond a búcsúzásról! – szólt a várnagy.

– Hát hol van a pénz?

– Az én zsebem üres.

– Még a szekrényem fiókja is.

– Lábáról adtuk el az új árpát.

– S a pórszászok már több méhkast vettek meg tőlünk, mint a hányat a kertben látok. Tegnap számláltam össze.

– Igaza van Dániel nagyuramnak a kasokra, István nagyuramnak az árpára s mind a két nagyuramnak a pénz teljes hiányára nézve, – szólt a várnagy. – De, – tevé hozzá – Ábrahámnak, a deési fegyverkovácsnak és Dávid mesternek, a kolozsvári ötvösnek annál több pénze van.

– Az a pénz nem a miénk.

– A mi másé, nem Tamásé.

– A szükség törvényt ront, nagyuraimék. Becsülöm én a családi emlékeket, s ha az ember rájok tekint, úgyszólva az ősökkel társalog. A rozsdától rágott kard daliás időkről regél szép történeteket, s fájlalja a mai napot, mely őt a hüvelyben élés szégyenének adja át, hol pedig a pártvillongások számára köszörültetvén ki, a haza ellenségeinek kezébe szolgáltatja. A nagyuraimék régi fegyverei a hosszú téli estéken sokszor beszélgetnek velem országunk sülyedéséről. Az egyik Szent-Imrén, a másik Kenyérmezőn volt, a harmadik Nándorfehérvár ostromát és Hunyadi halálát látta. Nagyatyám is ottan volt, közel Capistránhoz. Legyen áldás porain! Sírköve nincs. Közvitéz volt, s az olyannak koporsója helyét csak az Isten szeme figyeli meg, hogy a föltámadáskor semmi íze, csontja veszendőbe ne menjen. Nem vagyok én érzéketlen – folytatá a várnagy – Deák István ő kegyelme apróbb ezüst serlegei iránt sem, melyekből nagyuraimék régóta nem isznak, de a melyeket, mint pohárnok, boldogult Istvánné asszonyom menyegzőjén tettem először ez asztalra, hol most ülünk. Szegény asszony, mind a három gyermekét eltemette s aztán sietve utánok ment!… Süveget emelek én a nagy ezüst tálnak is, mely az almárium fenekén évek óta csendesen nyugszik, de Dora kisasszony születésekor tündöklött s esküvőjére akartuk ismét kitisztíttatni. Jámbor, kegyes lakótársaink a falon függő vagy szekrényben őrzött családi kincsek, s mint a bornak ereje, úgy növekedik hatásuk az idővel. Egy-egy bűnt elfeledünk körülök, s egy-egy jó szándék megfogamzik bennünk általok. S mégis az volna tanácsom, ne ellenezzék nagyuraim, hogy a fegyvereket Ábrahámnál, az ötvösműveket pedig Dávid mesternél zálogba vessem. Mi tán soha ki nem váltjuk e zálogokat, de a kölcsönzött pénzzel Barnabás diákot Budavár és Izabella királyné védelmére útnak indíthatjuk.

Dani bácsi törölgette könnyeit.

Pista bácsi azt hitte, gyászravatal előtt áll, s komolyan nézett a refoctorium falán egy kis repedésre. Jól ügyelt, látja-e még, s nem szerette volna, ha a nedv befátyolozná szemeit, hogy többé ne láthassa. E borút nagy szégyennek tekintené… s mégis megtörtént.

– Szegény fegyvereim! – tört ki keserves bánattal.

– Hát az én nagy ezüst tálam nem szegény-e? – gáncsoskodék, hogy keblén könnyítsen, Dani bácsi.

– Nem fog fegyvereimmel kímélve bánni a deési Ábrahám!

– Az én kardjaimat pedig, mert markolatjok csak meg van futtatva, bitangoknak alkuszsza el, kik rablanak vele a helyett, hogy harczoljanak.

– Kedves néhai feleségem megfordul koporsójában, midőn az ezüst poharak, melyek menyegzőjén körben jártak, Dávid mester irgalmatlan kezébe fognak jutni, – sóhajtá Pista bácsi.

– Az én nőm szelleme majd kijön a várkápolnából éjente, s fenyegető ujjával az üres almárium felé mutat, honnan a mi kedves Doránk ezüst tálát elcsentük. De nem is kell, hogy kijőjön. Magam előtt látom most is, s bánatos szemei háborgatják lelkemet, mint a hold a tengert.

Oly bús volt Dani bácsi, hogy Pista úrnak kellett a fölvidításhoz fogni.

– Hát asszony lett-e kend öcsém? Megérem még, hogy pityeregni kezd.

– Elhiszem, hogy kegyelmedtől kitelik a sírás is, – válaszolta sértett büszkeséggel az öcs.

– Nem adtam még annak jelét. A mit vesztek, megnyeri a haza. Miért bánkodnám hát?

– Ne volna csak a mi rokonunk, a nagy Werbőczi veszedelemben, aligha küldeném ilyen áron Barnabás diákot Budavár alá, – szólt Dani bácsi.

– Várnagy koma, csak azt mondom, minél előbb eltakarítsa innen az én fegyvereimet és serlegeimet. Gyávaság volna tőlünk, öcsém, a közveszély alatt magunkra gondolni.

– Mit varrja, urambátyám, galléromra az önzést? Ha kend, várnagy, titokban Barnabás diákkal mindent jól elintéz, azt a szép paripát kapja ajándékul, melynek testvérét tegnapelőtt Elemérnek adám.

– Hejh, várnagy! megemlékezzék, hogy ha Dorka unokaöcscse távozását nem veszi huszonnégy óráig észre, akkor a kend tomporájára övezem ezt a drága kardot, melyet Kőszeg előtt Elemér kiszabadításáért ajánlottam a goromba agának, de el nem fogadta. Mondom, a kendé lesz e díszes kard, – szólt erős hangnyomattal Pista bácsi.

– Bizzák csak rám a dolgot, nagyuraimék, mindent jól elintézek.

– Mi pedig menjünk már aludni.

– Aludjunk, ha tudunk, – zárta be a vitát Dani bácsi.

Reggel a két öreg kerülni látszott egymást és a családot.

Máskor Dani bácsi, kilépve ágyából, pongyolát ölt, a még fekvő Pista bácsi hálószobája ajtóján bedugja fejét s mosolyogva kérdé: – Hogy aludtunk, urambátyám? – s azzal távozik.

Pista bácsi pedig a szíves tudakolás után rögtön öltözéshez fog, s mihelyt kész és még dolmányát is nyakig begombolta, öcscséhez siet, kopogtat, benyit, s a nélkül hogy a karszékbe leülne, kérdi: – Mit álmodott Dora? nem beteg-e Dorka?

Aztán együtt a folyosóról nézegetik az udvart, a távolabb eső csűrt, a ködös hegyeket, az eget.

Dorka ilyenkor szokott a kamarából visszajönni, s elbeszéli nagyuraiméknak a várban történt nevezetesebb dolgokat, és különösen, hogy melyik vendég ébredt föl, melyik szunnyad még.

E közben a kérő és panaszló jobbágyok, nemkülönben a tiszttartó is közelítnek a tornáczhoz, elkezdődik a gazdasági ügyek intézése, s tart, míg a refectorium jól ki van szellőztetve, s Pista bácsi egyenesen oda indul; de öcscse, kinek vállaira nagyobb terűvel nehezül a háztartás gondja, megnézi a mosolygó Dorát, s elbámul, hogy még szebb, mint a mult perczben. Dorkától szintén tudakozódik a reggeli felől, s kielégítőnek találván a nyert értesítéseket, vendégeit keresi föl s a refectoriumba vezeti, hol már Elemér a legérdekesebb vitát folytatja Pista bácsival.

Így volt ez máskor.

De most a napi rend, a jámbor szokások és kölcsönös szívesség feledésbe mentek.

Dani bácsi nem dugta be a fejét Pista bácsi ajtóján, Pista bácsi nem kopogtatott a Danién, Dorka a kamarából visszajőve, üres folyosóra talált s a jobbágyok hasztalan várakoztak.

Hevesen sütött a nap, noha csak május vége volt, midőn az idősb testvér rászánta magát, hogy az ifjabbikat meglátogassa, s mivelhogy az ifjabb is hasonló eltökéléssel ment ki szobájából, találkoztak a folyosón, s némán fordíták lépéseiket az étterem felé, hol a nagy asztalon csak két teríték állott; mert Dora és Dorka már reggeliztek.

Pista bácsi menten az almáriumra néz, és szemét lába követé; arra húzódott Dani bácsi is. Tudták, hogy még ott van minden, de azért félve tekintenek az apró serlegek helyére. Dani bácsi kezébe fogja az ezüst tálat s libegteti, mintha súlyát mérné, mintha nem tudná, hogy nehéz, s nem is találja már annak. Örömmel hordozta volna egész óráig a tenyerén. Bátyjaura jól megszámlálta az ezüst poharakat, mintha most akarná kipuhatolni, hányan vannak. Közben mindketten lopvást pillantottak az ajtóra, nehogy valaki véletlenül benyisson.

– Nem fösvénységből válunk mi meg ezektől oly nehezen, – dörmögé Pista bácsi.

– Ellenségeink sem mondanak zsugoriaknak, – suttogá halkan, de mintegy válaszul Dani bácsi.

Alig hallá már ezt az idősebb testvér, mert a refectoriumból távozóban volt.

Dani úr sem nézett a teríték felé, nem a hideg sültekre s az izletes lepényre. Feledve étvágyát, elballagott, a merre Pista bácsi, s nem tudva, hogy és miért! hát egyszerre a fegyvertárban vannak.

Kisded szoba volt, téglapadlazattal, karikás ablaküveggel, pókhálós falakkal és négy nagy almáriummal.

– Ezek mennek Deésre…

– Meg ezek, urambátyám! – szólt Dani úr föltartott mutatóújjal.

– S nekünk marad…

– Az üres almárium.

– S néhány rossz vas, – egészíté ki Pista bácsi.

– És Dorka, – tevé még hozzá ráadásul Dani bácsi.

– Úgy van. Dorka könnye…

– S Dorka átka.

– Szegény vén asszony! minő aggodalommal jött reggel hozzám, félvén, hogy beteg vagyok.

– És mint mosolygott, mint örvendett, midőn látta, hogy nekem nincs bajom.

– Soha szívesebb nem volt irántunk, – szólt Pista bácsi.

– S nem vette-e kegyelmed észre, hogy fogyott, összébb esett és sokkal gyöngébb, mint tegnap volt?

– Arcza is fehérebb, – jegyzé meg Pista bácsi.

– Csak úgy függ az életen, mint fán a sárga levél.

– S mi az őszi szelek vagyunk!

– Magam is attól tartok urambátyám, hogy Dorkát a föld porába vetjük le.

– Megszakad a szíve Barnabás diák távozásán.

– Nem is leszek én itt, midőn hírét fogja venni.

– Kend, öcsém, itt hagyna engem, hogy egyedül legyek tanú, egyedül szenvedjek? Lám, mint válik vízzé a vér!

– Ne nevezzen kegyelmed rossz testvérnek. Minek czélozgat a vízzé vált vérre? Hát mondtam-e, hogy kegyelmed ne menjen el akkor hazunnan? Távozzunk együtt.

– Hát azzal segítünk-e Dorkán? He?

– De micsoda szavakkal mondjuk meg, hogy mi szöktettük el tőle Barnabás diákot?

– Igaz, hogy bizony meg kell ily esetben latolni a szavakat.

– Meg ám, Pista bátya. Csak gondoljunk arra, ha valaki tőlünk elszöktetné Elemért, lecsendesíthetne-e minket még az aranyszájú szent János nyelvével is.

– Úgysegéljen! Nem kommendálnám, hogy papolni előmbe álljon.

– S ha például Dorka tenné?

– Ne fecsegj ily badar dolgot! Minek bántanók a szegény Dorkát gondolatunkban is!

– Igaza van, urambátyám! Ej, be szeretném kitalálni a balzsamot, melylyel Dorka fájdalmát enyhítni lehetne.

– Öcsém uram! épen erről villant meg valami az eszemben.

– Szóljon hát kegyelmed.

– A kertünk alatt van a szerzetesek egykori jószágigazgatójának romba dőlt háza.

– Két ablaka még ép, s pinczéje nincs megrepedve.

– S kertjében néhány vén gyümölcsfa máig is terem.

– És az óriási almafa sötét árnyéka alól szakítja a mi Doránk a legszebb kékviolát és császárszakállt.

– A diófát pedig a falu gyermekei szüntelen fosztogatják, s mégis marad rajta szedni való.

– Mentát, ökörnyelvet és ezerjófüvet onnan gyűjt Boriska asszony a betegek számára.

– A sövény körül egy betöltött kút helyét találták meg tavaly, s rebesgetik, hogy ott volna elásva a templomosok kincse.

– Szóval, nem megvetendő az a régi telek – mondá Pista bácsi.

– S épen azért gondolám, uramöcsém, hogy a romot építtessük föl és legyen szakasztott olyan, a minő hajdan volt. Mert a hol a szerzet gazdasági igazgatója lakott, ott mindig kényelmesen férhet meg Dorka és Barnabás. Addig, míg a háború véget ér, talán kipallérozódik a diák, nem néz oly illetlenül Dorára, s nem irigyli a rókától is a prémet, az ökörtől is a szarvat és minden becsületes embertől a jó hírt és nevet. Aztán, uramöcsém, ha már életét érettünk koczkáztatja Buda alatt, legyünk itthon türelemmel és engedékenységgel iránta.

– Nem bánom, Pista bátya!

– Az volna tehát nézetem, hogy helyreállitva ajándékozzuk Dorkának a kert alatti fundust. Akkor aztán vigasztalásul mondhatjuk neki, hogy Barnabásnak van már hajléka és nevet majd hoz magával a harczból.

– Fején találta kegyelmed a szeget, – válaszolá derült arczczal Dani bácsi. – De mivel fizetjük a kőmívest? – jutott tüstént eszébe és elszontyolodott.

– Majd ád az Isten rá módot, s eddig sem történt Deák Istvánon és Deák Dánielen semmi kudarcz.

– Nem ám, urambátyám! S még ma küldjük a kőmíves után, hogy ősz fordultával minden rendben legyen.

– Nagy kő esett le a lelkemről, – szólt billegetve fejét Pista bácsi.

– Magam is megkönnyültem s csaknem repülni tudnék, mint a madár.

– Már én még sem repülnék – sóhajta most Pista bácsi, – mert a földhöz húzza lábaimat nem a köszvény, hanem az a fegyvertár. Mintha a tégla mágnes volna, ej! de nehezen tudok innen mozdulni.

– Szegény fegyverek!

– A jámbor, becsületes fegyverek!

– Csak lenne valamelyiken bár egy lehellet a szégyenből, bár egy rozsda a bűnből!

– De mind hűn szolgálták őseinket.

– És szerencsét hoztak reánk.

Pista bácsi kinyitotta az almárium ajtaját.

Dani bácsi szomorúan nézett bele.

Áradozott keblök s elmerültek a nézésbe, visszaemlékezésbe, bánatba.

– Találják ki, atyuskáim, hogy kit láttam? – csendült meg egy édes és zengő hang.

Dora rontott a fegyvertárba, kipirult arczczal, hamis nefelejcs-szemmel, dévajon, szeliden, annyi vonzó bájjal, annyi gyermeteg hévvel… egy már fölserdült leányka, a növendék és hajadon vegyes igényeivel és varázsával, a két kor elválasztó vonalán egyaránt emlékeztetve a gyermekre, ki bábjait öltözteti, s a pártás szűzre, ki a hódításért és menyegzőért kendőzik.

– Hát még sem sejtik? Találják ki már, atyuskáim, kit láttam?… Hát elmentem a kertbe, – folytatá Dora választ sem várva.

– Azt látjuk, kis sellő.

– Még most is harmatos a papucsod.

– Pedig a nedv könnyen megárthat.

– Mondta azt Dorka néni is. De a pallón túl nincsenek az ösvények kitisztítva.

– S oda mentél?

– Onnan elmentem a kis ajtóhoz. Hátra húztam a reteszt.

– A reteszt?

– Azt, kedves Dani atyus, s leszállottam a völgybe.

– Egyedül?

– Nem volt senki velem. Aztán fölmásztam a hegyre, s az élén mentem egészen addig, tudja, Pista atyus, a hol magánosan áll egy óriási tölgy.

– Tudom, kis selma! félórára van az ide.

– Lenéztem a vidékre s úgy tetszett, mintha a sötét tekintetű erdő, a virágos völgy, a csevegő patak, melynek tükrére a part vadrózsái még egy levelet sem hullattak, fönn a kék ég boltozata alatt lebegő sas, a fűben a kis tücsök, a széles láthatár, a kígyózó ösvény és a Gorbó felé repülő vadgalambok mind azt mondanák, hogy csak nézzem őket, mindig nézzem.

– S elandalodtál?

– De figyeltem is. S hát egyszerre távol, igen távol a hegyormon, mintha lovast látnék.

– S erre tartott?

– Biz’ erre!

– Vendégünk! – szólt derülten Dani bácsi.

Dora incselgőn rázta fejét. – Alig hiszem, mert a hogy a távolból kivehetém, lova almás-szürkének látszik.

– No, az hát Elemér, – kiáltá Dani bácsi.

– Nem lehet más, – erősíté Pista bácsi.

– A derék fiú előbb jött el, mint igérte.

– Csak nálunk találja ő legjobban magát.

– Megjárjuk, ha nincs számára reggeli.

– Hogyne volna, hisz atyusék sem reggeliztek még.

– Nem-e? – kérdezte Dani úr.

– Hogy történhetett? – csodálkozék Pista bácsi. – No, duplán fogjuk utánpótolni.

Az öregek gyorsan vezetteték magokat Dora által a folyosóra s oly nyugtalanul várták Elemért, mintha édes fiok volna hosszas vándorútból megérkezendő.

*

De Dorka szobájába zárkozott.

Szive erősebben vert minden perczre, mely a kalandor ifjút közelebb hozza az eddig boldog vár lakóihoz.

– Oh, hogy azon óra, melyben ő először lépett küszöbünkre, megváltathatnék életemmel, s a semmiségbe térne vissza, – sóhajta az agg nő és sárga redős arczára keserű könnyek hullottak. – Nincs semmi kétségem többé, hogy Dora halálosan beleszeretett. Hiában őrködtem! hiában kisértem kora gyanuval gyakori együttlétöket; hiában távoztattam minden alkalmat… a szív a szívvel hamar érintkezik, s a szem titkos nyelve egy percz alatt egész történeteket beszél el, miket mi, fölvigyázók, nem tudunk érteni. Átkozott legyen a lant és ének! Hisz velök jött e boldog lakba az álmezbe öltözött szerencsétlenség, mely nevét és természetét még megtagadja, de majd be fogja vallani. S ime az öregek a folyosón tárt karokkal várják az ifjut, ki bűvöletének erejével fejökre fogja rázni ez ősi épület íveit, hogy romjaiba temessen mindnyájunkat. Szegény Deák István, szegény Deák Dániel! A könnyek savával fogják befaló kenyeröket áztatni. Mit rabol el tőlök Elemér? A leány szemérmét-e, vagy a családi büszkeséget? Bukott és meggyalázott családhoz tartozom én is. Tudom, mit tesz lealáztatni s kigúnyoltatni. Hosszú életemen át csak itt találtam még szivességre, s midőn körülünk annyi rossz ember lakik, e várra lássam-e az Isten kezét nehezedni? Szóljak-e nekik?…

Nevető öröm, hangos üdvözletek szakíták meg Dorka gondolatait.

Elemér lépett a tornáczra.

Tombolt Pista bácsi és Dani bácsi a kedves ifjú hazaérkezésén.