II.

A történetben, melyet elbeszélünk, Elemér és Barnabás diák jelentékeny szerepet játszanak. Nem lesz tehát felesleges olvasóimnak az egyik multjából annyit közleni, a mennyit Pista és Dani bácsi tudnak, a másikéból pedig, a mennyit Dorka nem titkolt el.

A dobokamegyei Deákok nemcsak Werbőczi, a híres rokon kedvéért, hanem belső meggyőződésből is Zápolya pártján állottak, s több táborozásban vettek részt; mert nem volt Pista bácsi lába mindig köszvényes s Dani bácsi keze mindig bogos.

Harczias hajlamuk legmagasabb fokra 1532-ben hágott, midőn Szulejmán császárt a mohácsi térről Kőszeg faláig kisérték, bár az ozmánok ellen nagy gyűlölettel viseltettek.

Ha minden török oly vitézül küzdött volna, mint a két Deák, akkor Jurisics alkalmasint kapitulál – legalább ezt hitte nemcsak a nagyuraimék várnagya, hanem számos jóismerős; – azonban másként történt. Jurisics nem adta föl Kőszeget, s a nagy Szulejmán szeptember 27-én megszüntetve az ostromot, másnap még virradat előtt fölszedte sátrát, s dúlva, pörzsölve fordult Stájerország felé.

Dani bácsi szerencsés volt, mert még a vár körülvétele előtt Budára küldetett, hogy száz portyázóval az Esztergom vívását megszüntető Grittihez csatlakozzék.

De bezzeg Pista bácsinak mindig nézni kellett az égő falvakat és a tatárok, szerecsenek fosztogatásait.

Álmában is tüzet, reszkető aggokat és patakban folyó vért látott.

Végre az előcsapatok a stájer hegyekbe mélyen elmerültek, a sereg zöme is átlépte Szulejmánnal hazánk határát s Pista bácsi szabadabban kezdett lélegzeni, mert a pusztító vihar idegen vidékekre vonult, s mert ő is visszatérhetett néhány magyar huszárral János király seregéhez. Fel is fogadta, hogy egy són, egy kenyéren soha sem fog harczolni a törökkel. Lelkiismeretét égette a sok hamu és üszök; pedig ő soha sem vetett kanóczot az eszterhára, soha sem fojtott a füstbe jajgató árvákat. De tették mások, s ő együtt járt e másokkal, kik pogányok és fosztogatók voltak. A mint visszautaztában a nagy ármádia utócsapatának derekával is találkozott, szíve egészen megkönnyült. – Istennek hála! már nem fognak éjenként a falvak házainak fedelei vezérszövétnekül szolgálni; nem kell az utczákon óva vezetni lovainkat, hogy a legyilkolt csecsemők és aggok holttesteire ne tapossanak: Isten hála! megmenekedtünk «a dúló és perzselő» dandártól, mely a nyert zsákmány ötödéért űzi rémítő hivatását.

E gondolat Pista bácsi arczáról letörölte a gond és aggodalom sötét színét.

Vidáman, majdnem negédesen ügetett huszárai élén.

De íme, alig ezer lépésre, előtte tűzbe borul egy helység.

A lég csendes volt, a szél nem jött a pusztítás segítségére, még a por sem mozdult meg, még az avar sem ingott, mindenik ház külön lángolt, s a füst karcsú oszlopokban szállt föl a hideg, könnyű és tiszta láthatárra.

Bősz ellentéte volt a szép őszi nap nyugalmának a vad zaja, mely a szerencsétlen faluból tört ki.

Megint «dúlók és perzselők!» sóhajtott Pista bácsi és szitkozódtak huszárai.

A legénységnek kedve csattant, minden török frigy és véduralom ellenére a világhódító szultán martalóczait a préda mellől szétugrasztani, s nem igen vevék számításba, hogy a kifosztott, a legyilkolt község Izabella királyné csecsemője helyett Ferdinándot uralja. Pista bácsi fölbuzduló természete mellett is bírt annyi belátással, hogy – a közmondás szerint – ne vessen a kútba oly követ, melyet aztán senki sem tud kiemelni.

Mellékútra téríté tehát katonáit, a zsákmány alá ejtett helységet ki akarván kerülni.

Haladtak is a horpadásos és csavargó hegyi ösvényen, de az egy dombról egészen visszagörbedt a falu tulsó végéhez.

E dombról Pista bácsi a következő jelenetnek volt tanúja.

Csinos alakú és ernyős tornáczú faház égett; a fedél gerendái a padlózatra kezdettek hullani, helyenként betörve azt.

A tornácz lépcsője előtt tisztes aggastyán fuldokolt vérében. Mellette két deli férfiú harczolt, már lankadtan és sebekkel terhelve. Nem a vívók kardja, de biztos helyről irányzott tegez vesszeje ölte meg az egyiket. A másik férfiú alig tizennégy éves gyermeket látott most maga és az elhullott rokon mellett küzdeni. Ijedten lökte hátra baljával e – mint sejteni lehet – reá nézve mindennél drágább alakot, s míg ezt tevé, rést talált a martalócz a halálos döfésre. Bálványként állott a tornáczon s a vérfagylaló történetnek lebűvölt, mozdulatlan, élőhalott tanuja volt egy éltes nő, fehér merev arczczal, fehér, megbomlott fürtökkel. Midőn pedig a martalóczok a három halott testénél erőtlenül, de hős lélekkel küzdő gyermekre tevék kezöket, a bálvány éledni kezdett, kiterjeszté karját, s hirtelen megfordulva, egy fülcsendítő sikoltással az égő ajtónak rohant, eltünt a füstfelleg- és lángözönben. Senki sem látta többé.

A borzasztó jelenet oly gyorsan be volt fejezve, hogy Pista bácsi ki sem ámult, midőn már a törökök a fogoly gyermeket az utczán hurczolták.

Most «megálljt» kiálta ingerült huszárainak. – A ki életét szereti, ne merjen moczczanni.

Akarta is, nem is a legénység a parancs megtartását. Szerették Pista bácsit, tudták, mi a katona törvénye; de dühösek voltak a pogányokra és sajnálták a falu népét. A törökök figyelmét sem kerülte ki e hangulat, a mi okon el sem mulaszták a mieinkkel farkasszemet nézni. Ha sokáig tart így, még kitör a zivatar. Ennélfogva Pista bácsi, a mit száz szóval volt szokás eligazítani, egygyel kivánta. Tüszőjéből kivett ötven aranyat, s előmutatván, – adjátok ide ezért a rabgyereket – szólt teljes bizalommal, ajánlatának sikere felől.

De nagy álmélkodására hallá, hogy száz aranyon alul a martalóczok nem alkusznak.

Vontatva nyúlt tüszőjéhez, attól tartván, nehogy hiányozzék abban a szükséges öszlet; azonban örömmel tapasztalá, hogy egy pár arany még fölül is marad.

Míg a díjt számlálta, messzünnön dörgé valaki: – Dzsemil aga maga veszi át tőletek a rabot száz aranyon.

Pista bácsi ráismert a dörgő hangú egyénben a vitéz agára, kinek oldala mellett harczolt Kőszeg falainál, s kit csak imént a dombról látott a martalóczok rablása korlátozásán működni.

– Nemes aga! kegyelmed jó szívéről sok dicséretet hallottam minden nyomon. Kérem, hagyja nálam az árva fiút.

– Nekem tetszik a gyermek, – válaszolta röviden és tört magyarsággal a török.

– Vegye nagylelkűsége fejében e pisztolyt tőlem.

Pista bácsi ritka szépségű pisztolyt adott az agának.

– Fogadja barátságom jeléül kegyelmed az én kedvelt fegyveremet. De a gyermek nálam marad.

Az aga még szebb, még drágább pisztolyt nyujtott Deák Istvánnak.

– Nem elég, hogy a hatalmas császár «duló és perzselő» csapatai kiirtották az egész családot? hát még e gyermek is rabbá legyen?

– Hasonlóan bántak az én családommal is Török Bálint portyázói, – válaszolta Dzsemil. – Kegyelmed pedig ügyeljen huszáraira, mert különben legott összekoczczannak a hatalmas padisah seregeivel.

Pista bácsi látta, hogy nincs veszteni való idő, s katonáihoz akart menni; de útját kezdék a martalóczok állani, szidalmazva őt kutya gyaurnak és fenyegetve.

Az agán volt most a rend fentartásának sora.

Dzsemil a legvakmerőbb martalócz fejéhez úgy csapta az ajándékba nyert pisztolyt, hogy szédülten bukott földre.

Hökkenve vonultak vissza a többiek, Dzsemil pedig Pista bácsit a háborgó huszárokig kisérte.

– Oly fiatal és oly bátor voltam, mint rabom, midőn Török Bálint fogságba ejtett, – szólt most az aga. – Keserű a rabság kenyere, ha tiszta buzából sütik is. A szörbet nem ízlik és a rózsaolaj elveszti szagát, midőn lábunkon csörög a bilincs. A madárdal sem szól szívünkhöz, mihelyt tudjuk, hogy hazánk egéről csak a felhők repülnek börtönünkig. Bajnok atyám Karamániából jött a Szávához, midőn Török Bálint a várat, hová küldeténk, mély béke idején földúlta. Engem rabbá tőn. Jól ismerem, magyar urak! hogy néz ki tömlöczötök. Egyébiránt ha kegyelmed majd pénzhez jut, s annyi váltságot fizet e gyermekért, a mennyit érettem vett föl Török Bálint, számolhat, hogy szabadon fogom bocsátani, föltéve, hogy a fogságban nem kap jobb nevelést, mint én Török Bálintnál.

Dzsemil rabszolgája Elemér volt…

Barnabás diák története titokszerűebb s talán borzasztóbb is. Dorkának iszony villámlik sötét szeméből, s arczát minden vércsepp odahagyja, ha valaki csak távolról is czéloz bizonyos évekre, bizonyos körülményekre, s bizonyos névre. Midőn pedig Sylvester napja közelg s a marczona tél hóval födi a mezőt, jéggel a patakokat, megindulnak a vénasszony könnyei, s arczának barázdáin sűrűn omlanak le. Minél nagyobb a hideg, minél felhőtlenebb az ég, csikorgóbb a szánút, nyugodtabb a természet tündöklőbb a csillagok fénye, tünderibb a hold világa, hallgatabb az éj, ünnepíebb és szebb a korány: Dorka keblében annál erősebb vihar küzd, annál aléltabb és bánatosabb arczczal lép ki hálókamrájából a gyűlölt újév elébe. Ezt a napot nem állhatja. Ez a nap őt néha leveri és ágyba szegzi. Dani bácsi rég megjegyezte, hogy az öregség szembetünőbb jelei mindig Sylvester éjén mutatkoznak Dorkánál. Ősz fürtei tömegestől akkor mutatkoztak, sovány, fehér arcza akkor váltott sárgaviasz színt, csengő hangja akkor kapott rezgést, dereka ismeretlen terhek alatt akkor hajlott meg végkép, kezében a kulcscsomó azóta csörömpöl, és Sylvester éjén kezdődött Dorka mellén az a lidércznyomás is, mely álmából rövid időközökkel fölébreszti s alkalmasint a vízkór előhirnöke. Pista bácsi a karácsoni ünnepek körül már kezdi figyelmeztetni a családot és cselédeket, hogy hagyjanak békét Dorkának, ne bosszantsák őt, ne háborgassák szobájában, vegyék el tőle a kamara kulcsát, igazítsanak helyette minden dolgot. Majd rendbe jön úgyis a kedve és egészsége, s akkor kipótolja, a mit mulasztott.

Miért vannak a vén asszony életében válságos napok? E kérdésre egész pontossággal sem Pista, sem Dani bácsi nem felelhetnek.

A mit tudnak, ebből áll: Mielőtt nagy rokonuk Werbőczi István a szokásos törvényeket összegyüjtötte, rendezte és a kinövésektől megtisztította volna, sokkal zavarosabban folytak az ügyek, sokkal több önkény történt, mint azután. Még a királyi udvar birái sem figyelték jól meg az eljárási formák természetét, s néha úgy mondattak törvényt a vádlottakra, s úgy hajtották végre az itéletet, hogy az egész ország füle megcsendült bele, s vidékről-vidékre bizonyos nyugtalanság terjedt az ember fejének és vagyonának biztossága iránt. Az is előfordult, hogy a hatalmas úr vagy hadvezér, kivált ha az uralkodó gyönge volt, önkényesen hozott itéletet a királyi udvar birájának hatósága alá tartozó ügyekben is, s a mi hiba el volt követve, később jóvá sem lehetett tenni.

Isten tudja, mi része volt e visszaéléseknek azon homályos történetben, mely Barnabás diák atyját, mint honárulót, életétől és birtokaitól megfosztotta.

Pista sokat hallott a kivégzett úr gazdagsága felől.

Dani bácsi azt rebesgette, hogy Barnabás diák talán a Héderváryakkal is rokon. Mások ily magas összeköttetésünek nem képzelhették a szegény diákot; de kétségbe sem vonták előkelő származását. Azután arról sem volt meghasonló vélemény, hogy a kivégzett honáruló uradalmaiba előbb erőszakkal ült be a testvéröcs, s utóbb Ulászlótól új adományozást nyert.

Barnabás diák anyja a lakodalom után hat héttel őrülten vitetett férje holttestétől Dorkához, ki neki nénje és fiatal, de gyermektelen özvegy volt.

Majdnem kilencz hó telt el, midőn a tébolyodott nő örökre behunyta szemét, s csecsemője először látta a világosságot.

Dorka a koporsó és a bölcső közt állva, fölemelt három ujjal esküvé az Atya, Fiu és Szentlélek nevére, hogy utolsó fillérét is rákölti, és nem fog addig nyugodni, míg a csecsemő vagyonát, s az apa becsületét vissza nem szerzi. Bár ne esküdött volna! Pöre lőn elég, pénze is elfogyott; de az új adományozást megsemmisíteni és a honárulási bűn mocskát letöröltetni nem tudta. Az egyikben a bitor öcs hatalmas befolyása, a másikban egy nagy név varázsa gátlá. Dorka koldusbottal vette nyakába a világot, s Barnabás diák pennás ember lévén, itt-ott szerzett magának és mellékesen nagynénjének is kenyeret, könyörületből vagy munka után. Jobb sors csak akkor derült rájok, mikor Dorka a Deák István és Dániel úr vendégszerető várába telepedett le, s midőn kevéssel utóbb Barnabás a szomszéd kolostorban állandó foglalatosságra talált, s hogy több hányatásnak kitéve ne legyen, az egyházi életre akarta magát végkép szánni.

A múltból vett ennyi értesítés mellett ismét fölvehetjük történetünk fonalát.

*

Junius első napjainak egyike derülten virradt meg. A hajnal aranysugáraival az égen, gyémánt harmatcsöppjeivel a füvön, bimbóikból most fakadt rózsáival a kertben, s dalos madaraival a zöld lombok között oly bűbájos volt, hogy alig lehetett szépségeit élvezve, emlékezni az átvirrasztott éjre, s a lélek, mely a csüggedést, mint nehéz bilincset, hurczolta magával a hajnalszürkületig a friss, a balzsamos, a mosolygó tavaszreggelen egyszerre visszanyerte erélyét, tevékenységét mára, hitét a holnap iránt, hitét a gondviselésben.

Elemér eloltotta gyertyáját.

Forró homlokáról a hűvös szellő lecsalta a sötét merengés árnyait. Szemei és arczvonásai megint eleven, negédes, kalandori kifejezést nyertek. Ajkaira ismét megjött a mosoly, mely az örömet üdvözlé, a veszélyt megveté, s annyi gyöngéd és szilaj érzést fejezett ki, a mennyi csak egy merész, fogékony, mindent szeretettel átölelni, és magától büszkén eltaszítni egyaránt kész kedélyben támadhatott.

Pista és Dani bácsi, kik a reggeli harangozáskor találkoztak vele a tornáczon, a vár számos vendégei, kik csaknem éjfélig voltak víg szeszélyeinek bámulói, oly kellemes társalgónak találták őt, mint eddig soha. Pedig Elemér, egymás közt szólva, a török rabságból kiszabadulása óta a múlt éjjel érzé először, mi a bánat, mi a küzdés, mi a lemondás, mi a képzelet fellegvára romjaiban, mi a szív ízekre szakítva, mi a szerelem-remény, mi a dicsvágy, azt szentesítő magasabb érdek nélkül. Szerencsés a fiatal kor, mely a benyomásokat a mily gyorsan veszi át, oly hamar veti tovább.

Dorka nem volt fiatal.

Nála sem aludt ki a mécs egész virradtig.

Az orgonafa, mely az ő és a Dora szomszéd szobájának ablaka közt terjeszté ki ágait, a múlt éjjel érdekes vendéget fogadott galyai közé. Egy csalogány érkezett a holdsugártól vezetve oda. Nem tudom, hol hagyta és miért hagyta el párját? De kis kebele tele volt bánattal és dallal, s minthogy szívtitkainak elregélésében semmi illem vagy világi tekintet nem korlátolá, az egész kert meghallotta féltékenységének, csalódásainak és növekedő szerelmének történetét. Dora szóról-szóra újra elálmodá, a mit a madártól hallott; melle a szűzlepel alatt nyugtalanabbúl emelkedett, ajkára édes mosoly, szempilláira reszkető könny lopódzott, s midőn fölébredett, nem birta elhatározni: vánkosain szőjje-e tovább álmait, vagy nyilt szemekkel a kert rózsalugasaiban?

Ellenben Dorka a csevegő madárnak tulajdonította, hogy folyvást körüle ólálkodott a lázas aléltság mákonyával az álom; de midőn a behunyt szemhéjak a halál testvérének jótékony érintéseit várnák, visszarezzent, tova tünt az. Hasztalan oltá el Dorka a mécset, újra meg újra meg kellett gyujtania. A vén asszony ágyában hánykolódva, s a karszéken virrasztva, a lármás madarat vádolta vörös szeméért, még összébb fonnyadt, még színetlenebb arczáért. Pedig a csalogány nélkül is ébren töltötte volna az éjet, s csak annyiszor sóhajtották volna vékony, vászonfejér ajkai: – Szegény Dora, Oh, miért nem pótolhatom nála az anya helyét! Miért tart bohó nénikének! Miért fog holnap vagy holnapután vigasztalásom oly kevéssé hatni reá, mint tanácsom tegnap, vagy tegnapelőtt! Boldogtalan percz volt az, midőn az idegen közénk jött lantjával és kalandor szivével!

Dorka restelte a hajnal kora jöttét is.

Miért nem hosszú az éjtszaka, ha álma nincs? Miért nem feledi magát a földön addig, míg elménk a kedvelt arczoktól elszokik, míg a sötétségben hiába keressük és meg nem szoríthatjuk kezét annak, kit szereténk, hogy midőn végre fölvirrad, már nem is tudjuk, hányan voltunk s hány nincs többé közöttünk?

A vén asszony a szokottnál későbben lépett ki szobájából. A mint a kamrába ment, hogy a szakácsnak a szükségeseket kiadja, keze közt a kulcsok hangosabban reszkettek, és zörejökben valami megdöbbentő, valami óva intő volt… legalább ő úgy hitte. Le is tevé az áruló érczeket egy hombárra. Nézte, de nem látta a sok lisztet, tojást és szalonnát, a mit a szakács fürgén magához vett. Akart volna még többet időzni a kamrában, de nem talált rá okot, s midőn a tornáczhoz visszaérkezett, hol már Pista és Dani bácsi a tiszttel és jobbágyokkal komoly dolgokról vitáztak, boldog volt, hogy most az egyszer senki sem állott vele szóba, s hogy észre sem vették, midőn a lépcsőn saját köntösébe megbotlott.

*

– Vajjon miért akar ma Dorka Óváriékhoz menni? – kérdé ebéd után Pista bácsi.

– Hát valóban akar? – tudakolta Dani bácsi.

– S öcsémuram nem hallá?

– Nekem nem jelentette.

– Hozzám fordult az engedelemért.

– Eh! s nem mondott kegyelmednek semmit szándéka felől?

– Úgy vélem, öcsémuramnak beszélte el.

– Igen nagy tévedésben van kegyelmed.

– Ej!

– Ej! hát min jártatja Dorka eszét? – pattant föl Dani bácsi.

– Házunkkal nincs barátságban Óvári uram.

– S a mi rokonunk, a nagy Werbőczi István ellen mindig torzsalkodott.

– Felesége meg azt mondta Doráról, hogy nincs elég ügyelet alatt.

– Ki ne volna ügyelet alatt? Óvári uram felesége Batthyányi Orbán úrfira kacsintgat.

– Azt mi nem tudjuk, kedves öcsém!

– Nem is rágalmazok én senkit; de az Óváriak Majláth czinkosai.

– Hazafiságukról magam sem dicsérem.

– Gritti elrabolt ékszereiből építtették az orrunk elébe a várat, a hol most laknak.

– Nincs az a mi orrunk előtt, öcsém. Egész mérföldre fekszik tőlünk.

– Minek töri hát roncsolt testét oly hosszas úton Dorka?

– Ne bizgasd, öcsém, nem tesz ő semmit helyes ok nélkül.

– Az igaz, Dorka jámbor, becsületes asszony.

– Tiszta színarany.

– Hej! valami bántja őt most.

– Én is szomorúnak találom. De mi baja lehet?

– Tudja, kegyelmed, némelyikünkön nehéz malomkőként fekszik az élet.

– S terhe némileg csak az oly víg kedély által könnyül, minő a derék Elemérünké.

– De hová is tünt e fiú közülünk?

– Vendégeinket tartja szép szóval. Már az igaz, mi nem is tudnánk Elemér nélkül lenni.

– Úgy hozzászoktunk.

– Csak ne parancsolná hamar magához a mi rokonunk, Werbőczi István.

– Remélem örökre nálunk feledte őt, – végzé a társalgást Dani bácsi.

Ez optimismus annyira tetszett Pista bácsinak, hogy nevettében majd kicsordult a könny szeméből.

*

Azalatt Dorka fölnyitá szekrényét s egy aranyat, nyolcz tallért és néhány denárt számlált össze.

Volt néhány halpénzvékony ezüstdarabja is, Zsigmond császár képével s olvashatatlan betűkkel.

Külön rongyba takarva talált még két zechinára, mely Törökországból vándorolhatott hozzánk Gritti rövid kormányzósága alatt.

Ennyiből állott vagyona s kevésnek hivé azt bizonyos tervnek, melyet elméjében forgat, létesítésére.

Most keze reszketni kezdett.

A mit akart, az ő szíve szerint, szentségtörés volt.

A mit akart, azzal félszázados emlék vesztené el zománczát, a kegyeletet s értékére nézve vásári árúvá sülyedne, melyet karátra venni, pontosan megbecsleni és kifizetni a kalmár dolga.

Elkövesse-e Dorka, saját kedélye ellen, az iszonyú merényt?

Megkisérlé, de ujjai vagy erőtlenek voltak, midőn a selyemzsinórt illeték; vagy pedig a jegygyűrűt, – mely a vén asszony keblében úgy el volt rejtve, mint a koporsóban a halott, kit egykor elragadtatással nevezett férjének, – látatlan kéz védte, míg lehetett, az idegen szemek elől.

Dorka csóválta fejét.

– Majd az úton… majd, ha a kocsin leszek… majd Óvári uram ő kegyelme előtt… midőn a tallérokat zörgeti… majd akkor kiveszem én a gyűrűt. Igaz, gondolá megint Dorka, szegény Barnabás számára nem lesz aztán semmi elzálogosítani valóm. Ha valaha az élet utain találkozni fogna a szerencsével, melyet nevéről sem ismer, s ha mondaná az neki: egy marék pénz árán bevezetlek a világba, hogy tanulj remélni, szeretni, megbocsátani, – oh, Istenem! hol van akkor az a marék pénz? Jegygyűrűmmel eltünt örökre! De minek is lépjen Barnabás valaha a világba? Lehet-e a megvetéssel szeretni, a kétségbeeséssel remélni, a gyűlölettel megbocsátani? A ki már őt a világba küldené, csak a bűnbe taszítaná. Maradjon ő az egyház védszárnya alatt. Ha valaha szerzetessé lehet, ha a kolostori magány egy-egy emlékkel egy bánatot, egy bosszútervet kiolt kebléből; ha a bőjt, ima, szeges öv és a fenyőhasábokból rakott ágyvánkos összetöri jellemét, hogy újra alkossa: akkor boldogabb lesz, mint eddig volt, mert kibékül az Istennel! Úgy van, nekem most csak Dorától kell a veszélyt eltávolítanom; Barnabás jó kezekbe került. Őt nem féltem. Jegygyűrűm árán Elemér fegyvert vásárolhat magának. Lovat nagyuraimtól kapott s az útiköltségre kijut az én készpénzemből.

Dorka a magyar aranyat, a zechinát, a tallérokat, Zsigmond császár apró pénzeit és a dénárokat még egyszer összeszámítván, úgy találta, hogy ennyi kincscsel könnyen lehet Budára és Werbőczi Istvánhoz érkezni. Csak ki kell az alkalmat lesni a várba surranásra. Azt majd eligazítja az idegen, a ki Dora szívébe is oly könnyen tudott lopódzni.