VI.

Másnap a tehénpásztor kürtje még össze sem gyűjté a csordát, s a pacsirta a hajnalszürkületet üdvözlő dalt alig zengette el, midőn a pánczélos vitéz Turbuczáról, a hol meghált, kiindult. Arczán már alig látszott az öklözés nyoma, de szivében a harag és bosszu, mint a pók a falszögleten, szorgalmasan font és szőtt a legtarkább eszmékből oly hálót, melyen a darázs könnyen áttörhet ugyan, de a légy talán fönnakadna.

Barnabás, a mint izmos és északi vérű lován tovább döczögött, meglátta a falu bikáját.

– Széles homloka és erős zömök szarva van, – gondolá. – Ha én most elébe döfhetném Elemér úrfit, legalább két ölre hajítaná föl.

Turbucza közepén egy faház épült, melynek zsindelyzete hiányzott még.

Midőn bajnokunk mellette haladott el, így elmélkedett:

– Ha e házról most a legizmosabb gerenda földre hullana és a lantost találná, könnyen tehetné nyomorékká.

Néhány öllel tovább Barnabás diák cseréppel födött és ódon alakú épületekre veté szemét.

Arczán düh és sáppadtság ült. Megállította lovát, mormogva mondá:

– Kürtőiden éjente kisértetek járjanak be, s háborítsák a földesúr és a nagyasszony álmát; a fekete kandur szőre szikrázzék s félelmében kapjon nehéznyavalyát a fölébredt csecsemő; a bagoly röpüljön az ablakrostélyra s huhogjon oly rémségesen, hogy eszét veszítse a serdülő leány, ki épen akkor szerelemről és boldogságról álmodott; a vén komondort, Kormost, mely Dorka néni ruháját tépte le, midőn alamizsnát kértünk, harapja meg a veszett farkas, s üsse agyon a család tagjai közül az, kinek testébe utoljára oltá be a dühödés mérgét, a halál legiszonyúbb nemének előérzetét.

A pánczélos bajnok elvégezvén átkát, tovább lovagolt.

A zöld vetés közül nyúl ugrott föl.

– Mi szép látvány lenne, ha a hegyke Elemér az ellenség elől még gyávábban szaladna, mint e bohó állat!

Az útszélen esett marhára szállongtak a hollók.

– Szeretném, – gondolá ekkor Barnabás diák, – igen szeretném, ha a kalandor úrfi helyettem a sarmasági táborba menne, s a többi katonákkal együtt úgy megéheznék, hogy a büzhödt húst a hollók előtt fölemésztené.

Még tovább kisérhetnők a pánczélba öltözött diák bősz eszméit, ha Zsibó határán görnyedt vén asszony nem lépett volna elébe, reszkető ajkakkal, ősz fürttel, esdő tekintettel.

– Oh, Istenem, hisz ez Dorkához hasonlít, – mormogá Barnabás, s erszényét kivonva, egy ezüstpénzt dobott az útra.

Hálálkodva emelte föl a gazdag ajándékot a vén asszony; de midőn áldással akarta kezét a lovag felé terjeszteni, már csak hátát látta.

Barnabás bátorságot vett sarkantyúja használatára, s az ügető paripa a nyeregben oly magasra dobálta őt, hogy majd az egyik, majd a másik lába elveszté a kengyelt, s kezével hol a nyeregkápát, hol a ló sörényét kellett megmarkolnia. Végre a válságos percz lejárt. A ló lassúságát, a pánczélos úr a súlyegyent visszanyerte.

– Mint fog búsúlni néném, ha értesül eltünésemről, – töprenkedik most Barnabás diák. – Talán a sírba is viszi bánata. De miért is ragaszkodik hozzám? Anyám a karjai közt halt meg. Szemem még jól ki sem nyitottam, midőn miattam örökre behunyta szemeit. Akaratom ellen gyilkosa lettem. Ilyen kaján a sors! Akkor terheli leginkább vállunkat, midőn tudja, hogy kölönben is összeroskadnánk. Ej, vajjon miért ragaszkodik hozzám Dorka? Enni adtam neki, midőn éhezett; de ő is adott nekem, ha éheztem. Pontosan lefizettük tartozásainkat és semmi fölösleges adomány nem maradt a hála számára. Dorka szeretete végtére is ostobaság, mert nem alapul semmi tényen, nem mozgatják semmi látható rúgók. De hát okosabb-e nálánál a bagoly, mely saját rekedt hangú családját szereti a szép énekű csalogány mellőzésével? jobb ízlésű-e a banka, mely ronda atyafiságával társalkodik, a helyett, hogy a csinos vörösbegy és a finom alkatú csíz barátságát keresné? Ösztöneink vakok s Dorka szeret engem. No ugyan szépen megcsaltam szegényt? Deák uraimék kedvéért távozásommal nagy bánatot okoztam a vén asszonynak. Ezért nem tanácslom senkinek, hogy más iránt jó indulattal viseltessék. Miért szedetné rá magát? Gyűlöljön, utáljon! Ez a két indulat nem kötelez le senkit. Bánom, hogy csak egyszer is Dorára, a hitvány dalnok szeretőjére néztem. Kevés az a méreg, mely a darázs fullánkján van. A skorpió jelesebb állat.

A hóbortos Barnabás diák szemében könny csillogott, s hatalmasan kezdett fütyörészni, hogy meneküljön azon jobb érzésektől, melyeknek maradványait még eddig nem tudta kebléből kiírtani.

Midőn Szamos-Udvarhelyre ért, első, a mi a szemébe tünt, az egyház új tornya volt, melyre az ács épen akkor akarta föltenni a keresztet. Ily alkalommal a népcsődületet merészségével szereti az illető egyén mulattatni, s a fiatal ács testi ügyességére hiú levén, oly hajlásokat tett, oly kétséges pontokra támasztotta lábát, oly bohóczhoz méltó bókok közt forgatta kezében az érmellékivel telt serleget, hogy a nők ijedtökben kötényök szegletét vagy tenyeröket vonták szemök elé, a gyermekek sikoltoztak, s az öreg kőmívesek is kárhoztatva mondák: – Menten nyakát töri e ficzkó, ha az imádság fönn nem tartja.

Barnabás diák feszült figyelemmel kisérte a suhancz minden mozdulatát.

– Ha a mesterlegény a lantos volna, most, midőn féllábát fölemelte, elsiklanék, orra czimpáját a kúperesz párkányához csapná, s bukfenczet vetve úgy zuhanna a földre, hogy agyveleje épen azon az éles kövön fröcscsenne szét, melyre egy kék dolmányú öreg úr a botját támasztja. Tömött sárga haját mint elundokítaná az aludt vér, szájából, melylyel engem fenyegetett s Dorát csábítgatta, mint kitörnének a szép fogak! A felcser a helyszinére érkezne, aczéltűjét bedugná a sebekbe, s tudós arczczal mondaná: hogy ez az egyén nem vízkórban, nem tüdővészben, nem hólyagos himlő következtében halt meg, de a mint a contusiók és sebek mutatják, magas helyről bukott vagy taszíttatott alá. Erről ő kész hivatalos nyilatkozatot is írni. A kupaktanács pedig összegyűlne a fölött tanakodni, vajjon az ismeretlen úr halála nem fog-e nagy veszélyt hozni a helységre? nem fogják-e rokonai a balesetért a templom tornyát hibáztatni és a jámbor lakosokat, kik magas tornyot mertek építtetni, nem gondolván meg, hogy még nyaka törhetik annak, ki a korcsmaasztal helyett a torony tetején iszsza le magát, ha! ha! ha!

Barnabás diák bősz hahotája a nézők örömrivalgásába vegyült, kik a létrán leszálló ácslegényt üdvözlék.

Nem volt miért tovább mulatnia Szamos-Udvarhelyen.

Szilágy-Cseh felé vette útját.

Borongó kedélyét kellemetlenül érintette egy falka sátoros czigány. A vén asszony hátán két kis poronty ült. A kiséret előtt az idősebb rajkó muzsikált, a malaczok visítottak, a serdülő leányok az út szélén czigánykereket vetettek, s az öreg dádé az üsttel, szitával, pemetével, sátorfával, bögrével s hosszú rongyos vászondarabokkal együtt a hét sovány esztendőnél nyomorultabb szürke gebén czammogott, meleg báránybőr süvegben, szakadozott zöld ködmönben és sárga foltos karmazsin nadrágban.

Ah, Barnabás ilyen társaságban is utazott már Dorkával! Régen történt, de a kiállott nyomor emléke még friss, mintha tegnapi volna.

A szemtelen had körülfogta őt, kérve, rimánkodva, s mihelyt fillért adott, gyanus mozdulatokkal nyomultak hozzá. Csak a lándzsa, mely kézügyben volt, okozá, hogy nem húzták le a nyeregből.

Midőn közülök kibontakozott, ijesztgették lovát, hamar észrevéve, hogy azt gyarlón üli meg.

– Oh, szerencse, te ledér hölgy, ki a festett arczú és üres szívű rimaként mindennel kaczérkodol, akadj csak egyszer kezeim közé, úgy fogok kedvezéseddel visszaélni, s úgy meggyalázom nevedet, hogy szégyenpír borítja a becsület arczát, midőn hozzá közelítesz, és a szemérem kétrétű fátyolt vet szeme elé, félvén, nehogy meglásson téged! Hát csak én nem bosszulhatom meg családomat? Hát csak hozzám jár-e föl sírjából hasztalanul atyám lelke, és bátorít czél nélkül a viszatorlásra?

Barnabás e veszélyes eszméinek fonala is hamar megszakadt.

Mutós, Széplak, Solymos és Szilágy-Cseh felől több lovag szállingózik az országútra. A diák fegyverzörejt és patkócsengést hall háta mögül is. Élénkebbé vált az egész környék. Itt-ott tárogató sírt, dob perdült meg s egész huszárszázad festői csoportja tünt föl a láthatár előterén, egy dombélen.

– Hova megy? – kérdék az áthaladók.

Barnabás diák a közelebbi helységet említé.

– Honnan jön?

– Most Szamos-Udvarhelyről

– Mi járatban van?

– Kiszellőztetem magamat.

– Hogy hívják?

– Futkosinak.

– Nem ismerjük családját.

– Pedig széles családom van.

Ily furcsa társalgás közt talált rá Elemér.

Barnabás arcza elsötétült.

– Ezt a lantos kopót – gondolá, – bizonyosan Deák István és Deák Dániel uraimék azért küldték utánam, mert félnek, hogy a zsoldot zsebemre rakva, lovastul, pánczélostul elszököm. Csakugyan kedvem volna valami ilyesre, hogy őket hitvány gyanakodásaikért megbüntessem. Talán egy haramia-bandához is beszegődném, ha tudnám, hogy sokáig fognak jajveszékelni. Ni-ni! kardot övezett tomporára az átkozott lantos! Csalhatatlanul a Deákék kémje. E praktikáknak még rossz végök lesz.

Elemér, ki valóban örvendett, hogy a diákkal találkozott, szíves szavakkal és tekintettel üdvözlé.

– S nyomomra akadt az úrfi? Ez nagy ügyesség volt, miután magam sem tudtam, merre fogok csavarogni.

Annyi lenéző gúny rejlett Barnabás száraz, hideg észrevételében, hogy Elemér tegnapi szelid töltételei, melyeket reggel is megujított, tűzpróbát állottak ki.

– Uram! – szólt, magán erőt véve, – én egyenesen Budára utazom, s bár kedves meglepetésemre szolgál, hogy kegyelmedet ismét láthatom, e szerencsére nem számíthattam, miután a bajnok úr utazási czélja előttem oly ismeretlen volt, mint az enyém kegyelmed előtt.

Barnabás a csodálkozás miatt száját nyitva hagyta, s kereste a hangokat, melyeket fogai között kibocsásson.

– Hu, hu, hát ki lesz már a Dora kisasszony udvarlója?

– Azzal nem szolgálhatok, ha csak kegyelmed vissza nem tér.

– Én? Hisz én a sarmasági táborba megyek, s onnan Budára. De mit is beszélek? – tevé hozzá Barnabás arra az ötletre jőve, hogy Elemér csak ámítja, s titkát fondorkodva kicsalta, – az úrfi sokkal nemesebb, hogysem hitelt adjon szavaimnak. Szilágy-Csehen megvasaltatom lovamat, ebédelek, s aztán visszautazom.

– Ma nem érkezhetnék haza.

– Fecskeszárnyakkal igen. Különben aligha.

– Gondolom, csak holnap délután látogathatná meg Deák nagyuraimékat?

– Ha tudniillik kedvem volna rá.

– Természetesen. S csak ez esetben kérném a bajnok urat egy szivességre.

– Engem és szívességre? – hüledezett Barnabás diák.

– Értesíteni akarom Deák Dániel uramat utazásomról, s igen lekötelezne kegyelmed, ha levelemet kézbesítené.

– Úgy-e, az apákhoz írt levélbe nem szokás egy pár szerelmes sort a kisasszonykák számára becsempészni?

– Legalább igen ritkán kerülhet elő ily eset, – válaszolta Elemér, a diák bárgyúságán mosolyogva.

– S a büszke Deákéknál, kiknél az úrfi szolgál, úgy hiszem, soha.

Ekkor Barnabás nagy hahotával kezdett kaczagni.

– A levelet nem vihetem el, úrfi, ha, ha, ha! Küldje mástól, ha, ha, ha! Én a sarmasági táborba megyek, ha, ha, ha! Az úrfi Budára, hi, hi, hi! Két bolond összetalálkozott, hajtsuk meg magunkat egymásnak, s gratuláljunk.

Ekkor Barnabás a mély tisztelet minden jelével háromszor borult a nyeregkápáig.

– No, kár volt rovást készítenem az úrfiról. Tüstént ki is vetem a zsebemből. Előkereste a fadarabot, s a porba dobta.

– Vegyünk közköltségen egy csörgő sipkát, s hordozzuk fölváltva.

– Megvallom, e kiadásra nem számítottam, – válaszolá Elemér.

– No, az úrfinak külön sipka kell, s én másutt keresek felezőt.

– De hát miért tart a bajnok mindkettőnket őrültnek?

– Tüstént megmagyarázom. Az öreg Deákok orrolták Dora kisasszony iránti vonzalmunkat, s hogy föl nem ötlő módon túladhassanak rajtunk, háborúba küldnek. Míg minket az ellenség lekaszabol, összeaprít, lánzsára szúr, buzogánynyal ver agyon, pisztolylyal, mordálylyal, karabélylyal, mozsárral, petárdával, kartácscsal, szakállas ágyúval és bombával a levegőbe röpít, ízekre lődöz, porrá tör, addig majd akad Dora kisasszonynak szemenszedett udvarlója, kivel a dölyfös várban senki sem szégyelheti meg magát, s a kit Dániel és István őkegyelmék hetykén fognak fiauramnak nevezni. Úrfi, ez az oka a mi katonáskodásunknak. Kikaptak rajtunk, megcsúfoltak bennünket, de azért, mint látom, büszkén, negédesen billegünk odább, mintha nem is rajtunk történt volna ily pironság.

A diák gyanakvó természete még a felhőtlen és tiszta kedélyű Elemérre sem tévesztette el hatását. Egy perczig lehetségesnek tartotta, hogy Dorka nem a maga fejéből tette, a mit tett, de józan értelme és nemes szive hamar visszautasítá e méltatlan elővéleményt.

– Volna csak az úrfi, – szólt Barnabás, arczán a bosszu és ábránd kifejezésével, – volna csak oly indulatú mint én, akkor tudnék valami czélszerűt javasolni. Menjünk vissza, raboljuk el Dorát, s midőn az erdők rengetegében többé senki sem kisérheti nyomunkat, küzdjünk meg egymással, míg valamelyikünk elhull, s az élő vegye el nőül a rableányt.

Elemér megborzadt.

Barnabás, mintha feleletet várt volna, egy hosszú perczig hallgatott, s azután folytatta.

– Kegyelmed lágy nevelést kapott, de nekem még a bölcsőm is tüskékkel volt kirakva. Míg te a henye törököknél szőnyegen heverészve pengetted a lantot s ittad a sorbetet, én házról-házra jártam az alamizsnáért, s az út szélein aludtam el, verőfényen, zivatarban; pedig apámnak várai voltak. Neked kerítőnő ez élet, ki élvekre csábít, nekem hóhér, ki naponként keresztfára feszít. Én mielőtt a táborba mennék, bejártam azokat a helyeket, hol legtöbb igazságtalanságot szenvedtem; te ez alatt hihetőleg a mosolygó szerencse számára üdvözlő dalt készítettél. Mi közünk lehetne tehát egymáshoz? Ne vegye az úrfi komolynak javaslatomat. Barnabás diák nem ad és nem fogad el tanácsot. Szilágy-Csehen túl különválik útunk, s nem fogjuk vitatkozásainkat tovább folytathatni. Az úrfit kiűzték házokból Deák uraimék, mint az ölebet, engem mint a komondort, s ha az egyik a megszégyenítésen mosolyog, a másik pedig a fogát vicsorítja, csak saját természetét követi; legrosszabb volna, ha a két kutya bosszúságában egymást marná meg. Ezt, kedves úrfi, ne tegyük mi.

– A kegyelmed hasonlítása rám nézve kevéssé hizelgő ugyan, de a mi a kérdés lényegét illeti, az ellen semmi kifogásom.

Elemér alig birta már fékezni indulatait, midőn udvarias hangon e megjegyzést koczkáztatta.

Ha a diák hóbortosságáról nem lett volna meggyőződve, ha nem nyomná az a tudat, hogy titoktartása miatt kénytelen Barnabást valódi helyzete felől ámításban tartani, akkor hajótörést szenvedne a szelidség és kimélet, melyre magát elszánta, akkor utitársa goromba és ingerlő modorán haragra gyúlna.

Így érkeztek Szilágy-Csehbe.

A korcsmában alig volt hely, hová lovaikat kössék.

Hangyabolyként nyüzsgött az udvaron a sok kardos és tarsolyos egyén.

Egyik a táborba siet, a másik haza.

– Nincs többé tábor, – erősíték többen.

– Mi oda megyünk, minket oda küldöttek, – kiabálták szintén számosan.

Elemér, mint élénk és nyugtalan kedélyű ifjú, tudakozódni kezdett; Barnabás, mint a világra keveset hajtó férfiú, meglesve az alkalmat, egy üléséből fölkelő huszár helyét a bormérő-szobában gyorsan elfoglalta és irigykedő kitartással evett, ivott.

– Csakugyan igaznak látszik, – súgá neki a mindenről értesült Elemér, – hogy a szultán már Belgrádon van.

– Mi közöm hozzá. Legyen, a hol neki tetszik, – szólt Barnabás félvállról.

– De attól tartok, hogy a sarmasági tábornak kegyelmed hült helyét fogja találni.

– A mennykőbe! hát még erről is lehet szó? Hát én egész életemben kezdőbetüket fessek és a kolostor konyhaköltségeit jegyezgessem? Most először kaptam állapotomhoz méltó ruhát s visszaadjam-e Deák uraiméknak? Most először van ezüst tallér és arany forint zsebemben s megfoszszam-e magamat azoktól? Hombárral volt atyámnak kincse és lábatlan marhája. Koldus legyek-e örökre, csak azért, hogy Sarmaság környékén a magyar urak nem gyújtanak tábortüzet, nem feszítik ki többé a sátrakat? Az úrfi természetesen ajánlani fogja, hogy menjek haza henyélni, mert a mely tett engem árnyékba helyez, az kegyelmedet emeli! Úgy-e, takarodjam haza?

– Épen ellenkezőleg, a lovag úrnak Budára kell velem jönni.

Barnabás gyanakodó tekintetet vetett Elemérre, s már úgy rémlett előtte, mintha mégis czélszerűbb volna Dorka néni és a kolostor védszárnyai alá visszatérni.

E közben az ivószobában és az udvaron oly zaj és tolongás támadt, hogy egyik a másik szavát többé nem érthette, s a korcsmáros ijedten tekintett hol az asztalra, honnan a vendégek tünedeztek, hol az eresz felé, hol a jászol mellől a lovak kötőfékét kezdték oldozgatni.

– Jemini! mi lesz belőlem? Fele fizetés nélkül megy el? Azt gondolják, az ellenség földén vannak. Itt a sok étel! Uram Krisztus! ki fogyasztja már el? Verte volna meg az Isten a beste fiát, hogy miért nem jött egy órával később! Leölettem a tulkot, egészséges volt, csak a nyelve töve fájdult meg, s most a nyakamon marad, mintha esett marha volna. Fizessenek kendtek legalább két polturát fejenként, azután szerencsés útat kivánok. Nem adtam én csigert, hallják kendtek, s nem is kútból merítik a bort; több kell hozzá, mint vályu, veder és kútágas. Jemini! már szállingóznak ki a kapun! Hallják, atyafiak! kik nem tartoznak a mezei hadakhoz, személyenként fizessék meg a két polturát. No, hát nem világos, a mit mondok? Adjon a kezembe minden ember két polturát, aztán szerencsésen utazzék tovább.

Barnabás diák csipőire tett kezekkel hurrogott és röhögött a korcsmáros rimánkodásain.

Elemér a közbejött zavar okát, a hírnököt kereste föl.

Ez ugyanazon vékony termetű és hosszú bajuszú egyéniség, a kit a vendéglátó várban már alkalmunk volt megismerni.

Hivatalos készséggel, s majdnem a közkikiáltó magatartásával értesíté Elemért, hogy Jahja-oghli, a szemendriai basa és Ulama, a boszniai vezér, nagy haddal érkeztek Buda alá; Ferdinánd fővezére, Roggendorf, már tökéletesen elvesztette a fejét, s azt sem tudja, merre fusson. A sarmasági táborra tehát nincs többé szükség, s annyival inkább, mert Szolimán császár tengernyi erővel közelít Nándor-Fehérvárhoz, és rövidebb idő alatt mehet, ha kegyelmes szándoka az volna, Bécs kapuihoz, mintsem az erdélyi sereg, melynek még csak igen csekély része gyűlt össze, derekas haddá gyarapodhatnék.

– S most kegyelmed a táborba sietőket visszatéríteni küldetett? – kérdé Elemér.

– Nem fáradnék el ily munkában tizedrésznyire is így, mint midőn a vitézlő urakat részvételre kellett nógatnom; de most a Zsibóra, Egregyre és Drágra menetelen kívül más megbizásom nincs. Drágból betekintek a derék Deák István és Dániel nagyuraimékhoz is, mert a multkor szívesen fogadtak, s tudom, hogy a várkaput most sem csukják be az orrom előtt.

– Ez esetben, kérem, adjon át egy levelet Deák Dániel uramnak.

– Szívesen; de majd csak a jövő szombaton mehetnék hozzájok.

– Négy vagy öt nap nem okozna semmi hátramaradást. S mikor indul innen kegyelmed?

– Mihelyt abrakoltattam.

Elemér leoldá a nyeregkápáról táskáját. Egy papirdarabot göngyölgetett ki, s késével ketté vágta.

Barnabás diák találgató figyelemmel méri az ablakból a künn történteket. Arczán hol gyanu, hol fájdalom látszik. – Mindennek számára, gondolá talált a véletlen egy lényt, a ki osztozzék örömeiben, bánatában. Még a hiábavaló lantos is, ámbár a várból csak úgy távoztatták el, mint engemet, levelet akar írni. Vajjon kinek?… Én senkit sem értesíthetek állapotom felől. Csak egy vén banya könnyezne, ha meghalnék, s annak is a szeme nem szebb a fülesbagolyénál, s testének rútságából csak az hiányzik, hogy tolla nincs.

– Bajnok uram! – szólt a belépő Elemér, – a hírnök fel akarja Deákékat keresni, hoztam kegyelmed számára papirost, ha levelet akarna írni.

– Kinek, lantos uram, ugyan kinek? – kérdezte nehezteléssel Barnabás. – Talán Dorának? de fogad-e el az titkon kegyelmedtől vagy tőlem szerelmes leveleket?… Deák uraiméknak? Hisz ha azt jelentem, hogy még nem tört ki a nyakam, sajnálni fogják. Dorkának? hisz a szegény balgatag asszonyt már eddig alkalmasint értesítették a zárdából elszökésem felől s a várnagy kikötötte, hogy én ne firkáljak neki. Ha meghal szomorúságában, Deák uraimék lelkén ragad. Bánom is én.

– Hát Dorka nem tudta a bajnok távozását?

– Alig képzelem, ha valamelyik czigány nő meg nem jósolta.

– S Deákék kivánsága volt az eltitkolás?

– Ezért kaptam tőlök lovat, pénzt, pánczélt.

Elemért kellemetlenül lepte meg Barnabás fölvilágosítása. Oldhatatlan rejtélynek látszott, hogy őt Dorka, és a Dorka rokonát Deákék titkon küldötték a táborba. Tudta, hogy a vén asszony csak nagy áldozatokkal vihette ki tervét, s a Deák-család sincs oly fényes vagyoni helyzetben, mely könnyűvé tehetné egy önkéntes gazdag fölszerelését. S ha a hazafiság ösztönzé István és Dániel urat ily erőfeszítésre, mi szükség volt azt Dorkától titkolni? S ha Dorka ellenezte az unokaöcs katonáskodását, nem volt-e gyöngédtelenség őt rászedni? S nem bizonyos-e, hogy a fegyverhordásban járatlan Barnabás helyett félannyi költséggel sokkal alkalmasabb egyént lehetett vala szerezni?

E gondolatok Elemért a féltékenység örvényébe sodornák, ha szeme előtt nem állna Barnabás mindazon tulajdonokkal, melyek a szeretetreméltósághoz legkevésbbé hasonlítanak. De minthogy önhízelgés nélkül is hinnie kellett a nagy különbséget, mely őket egymástól elválasztja, fölhagyva a rejtély hüvelyezésével, néhány sorral értesíté Deák Dánielt távozása felől, bocsánatot kér tőle és István úrtól, hogy engedelmök nélkül ment a zászló alá, s megnyugtatásukra becsületszavát adá, hogy Izabella királyné jogainak védelmére semmi veszélytől visszadöbbenni nem fog, s minden törekvése Buda várába jutni, hogy Werbőczi Istvánnak, ki őt a török rabságból kiváltá, hű szolgálatára szentelhesse egész életét.

A levelet térden írta meg s kardmarkolatának gombjával pecsételte le.

Midőn a hírnök az iratot tőle átvette, Barnabás diák a sisakot fejére tevé és a vállrojttal leszorítá.

– Ideje már, hogy induljunk, – szólt Elemérhez. – Én Székelyhíd felé veszem utamat, s ha az úrfi még nem jöhet, ott fogom beérkezését megvárni.

– S tehát a lovag csakugyan nem tér vissza?

– Szerződésemben ez van írva: «Barnabás diák uramat a sarmasági táborba küldjük, hogy alkalma legyen Buda ostrománál megkülönböztetni magát». Ebből önként következik, hogy küldőim a «magam megkülönböztetésére» vetették a súlyt, nem pedig a sarmasági táborra, s nekem magamat meg kell különböztetni, vagy a pénzt, ruhát és lovat visszaadni. Ámde a pénzből már annyit költöttem, a mennyit saját zsebemből ki nem pótolhatok; a pánczélt és lovat pedig megkedveltem. Ebből önként következik, hogy meg kell magamat különböztetni, úgy a hogy nekem tetszeni fog, miután erre nézve a szerződésben semmi kötelező utasításom nincs.

– A megkülönböztetésen vitézséget szoktak érteni.

– Ha Debreczent fölgyújtanám, azzal is megkülönböztetném magamat; ha valakit úgy gyilkolnék meg, mint valaki atyámat, az is úgy megkülönböztetne a többiektől, mint húsevő természete a hiénát a nyúltól. Egyébiránt elfogadom a megkülönböztetés értelmezéseül a vitézséget.

Elemérnek nem tetszett a szerződés ily magyarázata, feledve tehát éhségét, szomját, sietett lova után, hogy a diáktól el ne maradjon.

Midőn úton voltak, mondá:

– Ha Jahja és Ulma basa össze is kötötték magokat Izabella királyné seregével, Roggendorf nem fog hamar tágítani, s remélem, számunkra is marad kitüntetési alkalom.

– A hol három sereg csatázik, ott könnyen kap két katona helyet a sorba állásra, s czélt, a hová golyóját irányozza.

– Számunkra csak egy sereg létezik, az Izabella királynéé, – válaszolá Elemér.

Barnabás tarsolyából pecsétes levelet vőn ki, s előbb megnézegetvén, átnyújtja a lantosnak.

– Izabella királyné nevét sehol sem találom. Olvassa el az úrfi is.

– Csak nem hiszi a lovag, hogy Deák István és Dániel uraimék a Roggendorf táborába küldötték volna?

– Hát a törökökhez?

– Önként értetik, hogy kegyelmedet azért fegyverezték föl, hogy védje a Zápolya házát, melynek ők oly hívei, mint rokonuk, a hatalmas Werbőczi István.

– Melyik pontja ez a szerződésnek? nézze meg jól az úrfi. Hol van említve a Zápolya-ház és Werbőczi? Hát nem lehet-e az embernek magát megkülönböztetni Szolimánnál, Ferdinándnál és Zápolyánál egyaránt? Ha a várnagy föltételhez kötötte vitézségemet, miért nem közölte azt velem? miért hagyta szabad tetszésemre a választást? Hát a németeknél, hát az ozmánoknál nem harczolnak, nem ölnek, s nem lehet-e valaki nagyobb harczos, nagyobb ölő, mint mások? Ha Deák uraimék azt akarták, hogy a németet, vagy törököt s ne magyart lőjjek, miért nem tették ki a szerződésbe? Midőn valaki conventio mellett erdőmestert és vadászt fogad, azt mondja-e, hogy csak bölényt ejtsen el s nem medvét, csak szarvast s nem dámvadat, és csak rókát s nem borzot? Ki akarom magamat tüntetni, s ha e miatt könny csordul ki a két vén ember szeméből, mit bánom én? Készítettek volna okosabb szerződést.

Elemér most érzé először, hogy sokkal kevésbbé hóbortos, mint megromlott emberrel van dolga. Szédelgett, midőn rágondolt Deákék könnyelmű tettére. Erősen elhatározta, nem tágítni Barnabás mellől, s ha szellemével, erélyével, szívességével, kegyvadászatával, önlealázásával sem adhat e vad jellemnek becsületes irányt, inkább kész leend a legszélsőbb végletekre is, mintsem azon általa tisztelt háznak, mely annyi jótéteményekkel halmozá, meggyaláztatását eltűrje. Most érzé először igazán, hogy Dora kezének elnyerhetésére érdemessé teheti magát; s most sejté a merengő lélek mélabús jóslatával, hogy nem a táborzaj, nem az ágyúzörej, nem a küzdők fegyvere a legnagyobb veszély, melylyel őt végzete fenyegeti.