VII.

Dani bácsi az óriási almafa sötét árnyékában ült.

Azon almafát értem, melynek töve mellől Dora a tavasz kezdetén a legszebb ibolyát és császárszakállt kötötte bokrétájába.

Most már melegebb napok járnak, s még az árny is hő.

A nagyuram oldalánál öreg várnagyunk görnyedt, félig nyitott szemmel.

Kőművesek bontogatták a megszüntetett szerzet jószágigazgatói lakát, hogy építéshez foghassanak, s Dani bácsi a várból még az ebédet is a fa alá hozatá, mert látni akarta, mint alakul éppé és csinos külsejűvé az a ház, melylyel Barnabás diák eltávolításáért akará Dorkát a két testvér vigasztalni.

– Csak ne ölnék meg a németek!

– Futni fog előlök, jó uram!

– De ha utána fut a golyó.

– Különb ember is halt meg a hazáért, mint Barnabás diák.

– De senki sem sírt úgy, mint a hogy Dorka őt siratná, s úgy sem átkozódott.

A várnagy mintha Dani bácsi talpra esett megjegyzésén elmélkedni akarna, egészen behunyá szemeit és lassan lógatta fejét.

Kövek rohantak le.

– Íziben foly a munka, várnagy koma!

– S nagy lármával.

– A mesteremberek meg akarják érdemelni kenyeröket.

– Ki is kapják szalonnástul, borostul.

– Csak a pénz a bökkenő!

– A pénztől magam is tartok, – sóhajtá a várnagy.

– Régen jobb idők voltak;… de még él a híres rokon, a nagy Werbőczi István.

– Annak is van hová adja forintjait.

– Elhajtják Buda mellől, atyámfia! a németet, s a marschallus campestrisnek sátrát hatalmokba ejtvén, találnak ott drága ezüstmarhákat, margarétákat és vert aranyat.

– Ha találnának is, nemzetes uram! Török Bálint hordja el, vagy a frater Martinuzzi.

– Az igaz, hogy a nagy Werbőczi Deák-családból származván és a mi águnkkal legközelebbi vérviszonyban lévén, abhorrescálni látszik a gazdagságot. No de jó az Isten, s ha úgy akarja, Dorka asszony számára szép házacska fog itt emelkedni, és még a konok Barnabás diák is ránkor nélkül fog nevetni azon furcsa ötleten, hogy mi őt fegyverhordásra csábítottuk.

Míg Dani bácsi ezt beszélte, a domb horpaszán, honnan egy ösvény az építés alá vett ház kapuja mellett vezet a vár felé, valami mozgó feketeség tűnt fel, melyet most a sűrű faágak eltakartak, majd a verőfényesebb rés a szem elébe vont.

– Alighanem barátkalap, – szól a várnagy, ki először fordult figyelmével arra felé.

– S alighanem barátcsuklya, – mondá kényelmetlen találgatással Dani bácsi.

– Már a fehér kötelet is kivehetem.

– Valóságos minorita a szomszéd kolostorból.

– És felénk tart.

Az egyén, kiről a vitatkozás folyt, a mély völgyösvényen oly ponthoz ért, honnan a csalit és árok közül csaknem egész tomporáig kilátszott.

– Az a boldogtalan pater, – szólt megszeppenve Dani bácsi, – bizonyosan Dorka asszonyhoz megy, hogy Barnabás eltávozásáról értesítse.

– Talán csak a káplánt látogatja meg.

– A szeme sem úgy áll, – valami konokságon töri a fejét.

– Hisz a szemét, nemzetes uram, még nem lehet kivenni.

– Hiában, koma, én csak rosszat sejtek.

Dani bácsi a kapu elé sietett, utána a várnagy.

A pater nagy lélekzések közt és bár lassú, de nagy léptekkel közelge.

– Ez biz’ az alamizsnás.

– Tulajdon maga a híres Florián pater, ki tollkésével szenteket farag, s ha a zárda szekerére ül, alig halad két falun át, s már minden tarisznyát teletöm összekéregetett sajttal, csibével és sonkávál.

– Hej! pater Florián, hova olyan gyorsan? – kiáltá Dani bácsi teli torokkal.

– Dicsértessék az Úr Jézus Krisztus! Domine spectabilis, én bizony épen a kegyelmetek várába sietek.

– S nem állna meg egy szóra?

– Akár kettőre, nagy jó uram!

– Csak azt szeretném tudni: mi járatban fárad hozzánk?

– Barnabás diákot kell a néneasszony mellől haza kergetnem.

– Soha se fáradjon, pater! Jó helyt ül az, a ki rokonainál ül.

– De, kérem alásan, Barnabás diák távolléte máris sok hátramaradást okozott a kolostorban.

– Nem szorulnak tisztelendőségtek ő reá.

– Azt csak mi tudjuk, hogy igen. Miatta minden kezdőbetű hetek óta ruházatlan, vagy csak félig van felöltöztetve; pedig már legalább kétharmadának egész mundurban kellene lenni. A nagy Á, a mi a testit illeti, eléggé elláttatott ugyan czirádákkal és színezéssel, de fölötte az ékezés czímere hiányzik, pedig szarvasfőt kellett volna képeznie. A fő kész is, de, me hercle! csak az egyik szarv van meg, a másik teljesen hiányzik. Ez nem maradhat így. Szégyent hozna a kolostorunkra. Hát aztán a szegény E betű, melyre különben büszkék vagyunk, hogy járt? Felső ágát szépen borítják be a tiltott alma levelei és gyümölcsei, s csak az volna még hátra, hogy derekán csavarodjék fel a kigyó, és dugja ki arczát a lombok közül. De hát ott van-e a kigyó? A henye diák csak üres helyet tartott számára. Már most kérdem, domine spectabilis, hol tehát az eredeti bűn, az embernek természetes hajlama a rosszaságra?

– Az egész világon, pater.

– De nincs a mi kolostorunkban, s épen ez a baj. Meg is mondta a gvardián, hogy e miatt három napig tartja kenyéren és vizen Barnabás diákot.

– No már azt csak ne tegyék, tisztelendő uraimék. Jobb lesz kiegyenlíteni a dolgot, hadd maradjon Barnabás pár hétig még a nénjénél, s íme én kötelezem magamat, hogy az egész folyó éven ingyen makkoltatást engedek erdeimben a szerzet minden sertésének, s a templom szegényei számára a jövő vasárnap, minden levonás nélkül, két magyar forintot szolgáltatok át kegyelmeteknek.

– Nagyra becsüljük a vitézlő úr grátiáját, azonban nekem szoros kötelességemmé tették előljáróim, hogy Barnabás diákot rögtön visszahozzam.

– De tud-e tisztelendőséged másfél ölet ugrani?

– Már arra nem ajánlkozom.

– Akkor hát három napig vendégem lesz. Mert nálam most igen vígkedvű urak és asszonyságok vannak, kiknek csak az a hibájok, hogy útra készülnek. Ezt megtudván, várnagyomnak utasítást adtam a dobogó tüsténti fölvonására. S majd meglátom, ki tud átugrani a várárkon. Mert, úgy segéljen, különben három nap és három éjjel nálam fog danolni, tánczolni és serleget üríteni. Siessen, várnagy uram! Kísérje a tisztelendőt szerény házamba és mihelyt átlépett a hídon, tüstént vonassa föl azt.

– Induljunk, pater! – szólt a várnagy.

A jámbor szerzetes nem volt ellensége sem a dalnak, sem a bornak. Vonta is ezer incselgő kép a vár felé; de a gvardián szigorú arcza, mely most az ő szeme előtt lebegett, komolyan inté: – Ne menj Florián a kísértet elé, mert még inkább megfenyítelek, mint a csavargó Barnabás diákot!

– Ha a spectabilis a dobogó felvonásától el nem akar állni, akkor szíves igéretei felől értesíteni fogom előljáróimat, s Isten kegyelmével ezennel visszaballagok a kolostorba.

Dani bácsi szabadon lélekzett, mihelyt a pap neki hátat fordított.

– Most szerencsésen megmenekedtem a bajtól; de, várnagy komám, ezentúl kendnek lesz kötelessége oly elmés módot találni ki, mely a papokat a vártól és Dorkát a zárdától távol tartsa mindaddig, míg a ház felépül. Isten őrízzen attól, hogy a vén asszony fölfedezze tettünket. Ha Barnabás elmaradása nyugtalanítani fogja, kend meséljen neki czifra dolgokat. Irtózom Dorka könnyeitől, kétségbeesésétől, megőrülésétől… és nem tudok hazudni. Legfölebb Florián pátert hitetném el… Dorkának hiúzszemei vannak és Barnabást fiaként szereti. De menjünk már haza, mert Pista bátyám zsémbelni fog hosszas kimaradásunkért.

Dora kötött, az öreg nagybátya egy törpe zsöllyén ült. Helyzete kényelmetlen, mert köszvényes lábait jól terjegetni nem tudja, de legalább közel van unokahugához. S mennyi szemrehányást, mennyi figyelmeztetést nem kell elmondani. Hol is kezdje, és hogy?

Dora szorgalmasan kötött.

– Te most csak akkor beszélsz, mikor kérdenek.

– Pista atyus mindig kérd.

– Mert nem szeretem, hogy a szemed fáj és mégis folyvást rontod a sok varrással, hurkolással és kötéssel.

– Még több az üres időm, mint a dolgom.

– De ha a szemed fáj, foghatnál másféle munkához.

– Édes Pista atyus, nincs a szememnek baja.

– Hisz héjai vörösek.

– Bizonyosan a szél fujta meg.

– Te selma, hisz alig jársz ki a szobából.

– Bizonyosan az ablakot tartottam sokáig nyitva és bejött a friss szél.

– S mit látok? cziterádat a szögön por lepi.

– Elpattant az egyik húrja.

– Helyébe én is tudok mást feszíteni. Add ide csak az illő húrt. S hát a virágokat miért nem öntözted meg?

– Micsoda virágokat?

– Amott a cserépben.

– Dorka azt mondja, hogy féreg rág gyökerökön s azért hervadnak. Dorka értelmes asszony.

– Fürteid közé sem tüzesz félig nyilt hónapos rózsát? Pedig mostanáig soha sem mulasztottad el.

– De mind édes atyámnak, mind Pista atyusnak reggelenként hozok friss bokrétát, míg csak a kert utolsó virága nem hullatja el leveleit.

– S hát magadra miért nem gondolsz?

– Nem fontam-e gyöngyöt fürteimbe, mikor sok vendégünk volt?

– De mit használ, ha ifjak helyett többnyire öreg urakkal társalogtál.

– A fiatalokat az öröm magától fölkeresi; az éltesek számára időtöltést a háziasszony figyelme talál. Így tanította ezt nekem Pista atyus. Azután nem tánczoltam-e eleget?

– Mert mindenik úrfi erővel is elvitt volna. De mentél-e a többi nőkkel együtt lovagolni?

– Leányhoz talán nem is illik e férfias mulatság.

– S régebben miért nem vélekedtél így?

– Fiatalabb voltam. Az idő hozza a megfontolást.

– Épen azt nem szeretem, hogy mostanság igen bölcs akarsz lenni. Maholnap már nem is fogsz igazán örvendeni tudni. Hejh, csak az a rossz Elemér ne barangolna annyit! Már látom, hogy róla ragadt a víg kedv mindnyájunkra; még te sem nevetsz azóta igazán. Kész a czitera, próbáld meg rajta az új húrt.

– Eléggé összhangzik.

– Hm! Dani öcsém is hosszasan hagy magamra. Dalolj egyet, leányom.

– Melyik éneket kivánja?

– A melyet utoljára készített Elemér.

Dora elsápadt; de lélekerejét hamar összeszedte.

– Nem emlékszem jól reá, – szólt kikerülőn.

– Hisz legtöbbször énekelted.

– Azután szomorú is.

– Nem tesz semmit, leányom; mi sem vagyunk víg hangulatban. S minden szomorusága mellett az benne igen furcsa, hogy a költöző madarak beszélik el a lovag halálát. Csak az a lurkó Elemér gondolhat ki ilyen csodálatost. Hányszor nem lantolta el hosszú barangolása alatt a szép nőknek? Képzelem, mint dicsérik őt a palotákban és a piaczokon. Nem… arra Elemér mégsem alázta le magát, hogy a vásáron énekeljen, mint a közönséges hegedős. Büszke, délczeg fiu. Talán nem is származott rossz családból. Pista bátyád haragszik, ha Elemér születését ócsárolják. Csak jönne haza már a kópé. Énekeld el, Dórám, a nótáját.

A leány szilaj kézzel nyult a kobozhoz, s Pista bácsinál élesebb szemű az ő szép és sápadó vonalain, a hideg elszánásban annyi égető szenvedést látott volna, hogy rettegne a húrtól, melyre ujjait teszi, és a hangtól, mely zengeni fog.

– Kezd el, Dorám, kezd el már.

A leány kebléhez szorította a kobozt, s halk, de fájdalmas hangon éneklé:

Vándor madár, vándor madár
Szárnyad mindenfelé eljár,
Szemed mindenüvé teként,
Nem láttad-e a vőlegényt?…

Könny csillogott Dora pilláin; lehanyatlott keze.

– Pista bácsi, elfeledtem a dal folytatását! talán majd tudni fogom. Akkor eléneklem Pista bácsi!

Dorka nyitott be. Midőn Dora a vén asszonyra veté tekintetét, az előbb könnyes szem sötéten szikrázott, s a bánatnak magát átengedett arcz és termet most szoborszerű, majdnem merev kifejezést és állást vett.

A falusi leányka leeresztett kezekkel, egyenes tartással úgy ült székén, mintha a művész véste volna oda, ábrázolván vagy a kifáradt részvétet, vagy a haragra ébredő részvétlenséget.

Dorka sanda s a zavar miatt tétovázó léptekkel ment a szekrényekhez és a polczokhoz, hol rakosgatni és keresni valója volt.

– No, hát mi ujság, jó barátom? – hangzék künn Dani bácsi harsány szava.

– Csak azt jöttem jelenteni kegyelmeteknek, nemzetes és vitézlő uraimék, s respective tudtul adni, hogy a nemesi fölkelés, mely az alvajda ő nagysága rendeleténél fogva Sarmaságra gyült, hogy dandárokká alakulván, Budát az ostrom alól fölmentse, újabban vett parancs következtében szét van oszlatva. Már kiki hazamehet családja tűzhelyéhez, s a tábori nehéz fáradozások után az édes nyugalom karjaiba vetheti magát. Szulejman császár, kinek palástja széléhez fogódzott a mi országunk, Nándor-Fehérvár körül sátoroz, a vitéz szemendriai basa és a hatalmas boszniai vezér eddig már Buda alá érkezett, s a királyné ő felségének nincs többé az erdélyi hadak segítségére szüksége.

– Úgy hiszem, – dörmögé Dani bácsi, – hogy mégsem vált volna gyalázatunkra legalább egy kanállal a magunk véréből is ontani, és Budát a királyi családdal együtt nem bizni csak a török kegyelmére. Az én fiatal koromban akadt volna elég önkéntes, ki a harczvágy miatt álomra sem hajtaná a fejét, míg Mátyás király palotája előtt nem mutathatja meg, hogy mi az a magyar vitézség.

– Most is ment egy pár Sarmaságról Budára; de ha vajon a sok német és török közt megérkezik-e, csak a jó Isten tudhatja.

– Vegye az ég oltalma alá az ily derék magyar embert!

– Amen! – szólt az idegen rikácsoló hangja.

S ezzel a Dora szobájába léptek.

Pista bácsi a vékony termetű és hosszú bajuszú egyéniségben rögtön ráismert a hirnökre, kit néhány héttel előbb annyi vendégszeretettel fogadott.

Dora sejtelmes szive hangosan kezdett dobogni.

Dorka gerinczén hideg nyargalt át, a félelem fagya.

Most már Dani bácsinak is eszébe jut, hogy a ki Sarmaságról jön, Barnabás diákról beszélhetne valamit. Bánni kezdte, hogy a hirnököt előbb nem kérdezte ki mindenről. Egyébiránt többé nem volna nagy baj, gondolja, ha Dorka a történteket orrolni fogná; mert Barnabás sem késhetik soká a visszatéréssel.

A hirnök e közben táskájából levelet húzott ki.

– Egy lovagtól hoztam Deák Dániel nagyuram ő kegyelmének.

– No hát az nem Barnabás, ha lovagnak néz ki, – számítgatá egész hidegvérrel Dani bácsi. – Édes Dorka asszony, hozza el csak a pápaszememet!

– Nálam volna egy szemüveg, öcsém uram!… de talán kegyelmeddel külön levelezést folytatnak, – szólt nehezteléssel Pista bácsi.

– Sőt ellenkezőleg, inkább bátyám uram ír olyan leveleket, melyeket nekem el sem olvas.

– Megkövetem kendet, én nem szoktam titkolózni.

– Hát én miért rejtegetném a correspondentiákat?

Dani bácsi egész formasággal átnyújtotta a levelet Pista bácsinak, ki szintén hasonló ünnepélyességgel visszanyujtá neki.

Dorka elhozta a szemüveget.

– Itt a kegyelmed üvege, – szólt István úr.

– A kegyelmedé is kegyelmednél van, – válaszolta Dániel úr.

– Így lévén a dolog, mondá a hirnök, – ha nemzetes és vitézlő uraiméknak nincs ellenökre, tehát elolvasom én hangosan, mint illik.

Most azonban Pista bácsinak ötlött eszébe, hogy hátha a levelet Barnabás diák írta. Megszeppent tehát.

– Engem illet az elolvasási juss, mint nagyobb testvért, – szólt vészhárítólag.

– Nem a jussért, de itt a levél. Tessék, urambátyám! válaszolá Dániel úr.

Deák István jól illesztette orrára a szemüveget, feltörte a pecsétet, kibontá a kisded papirt, pattogatá ujjával, pedig beporozva sem volt, s midőn ezen előzményeken szerencsésen átesett, az aláírásra veté szemeit.

– Mi a hékő! – kiáltá, – hisz ezt Elemér írja.

Dora visszanyerte már nyugalmát, de Dorka a falnál fehérebb lett.

– Mit keres Elemér Sarmaságon? – dörgé Dani bácsi.

– Olvasd el, leányom, – szólt megindulással István úr, – olvasd el a levelet, hadd lássuk, mit tett az a háládatlan ifju.

– Csak most adj erőt, Istenem! – rebegte lelkében Dora, s bár kezében a papir ingott, mintha halk szellő mozgatná, bár szíve összeszorult, mintha a halálváz ujjai érintenék, mégis tiszta és rezgés nélküli hangon szavalta el azon néhány, de érzékeny sort, melyben Elemér búcsút vett pártfogóitól, hogy a dicsőség mezején onthassa vérét.

Dani bácsi haragosan törlé ki hüvelykével szeméből a könyet.

Pista bácsit csak az vigasztalta, hogy talán a szemüvegen át nem is lehet észrevenni, nedvesek-e ősz pillái.

– A nagy Werbőczit is említi a rossz fiu! – sohajtá hosszú szünet után az öregebbik testvér.

– És a hazát, – tevé hozzá az öcs.

– Elbúcsúzik tőled, édes Danim!

– S tőled, kedves bátyám!

– És a mi szegény Doránktól is, kit annyi szépre, jóra tanított.

– S minden ismerőseitől, kik őt szerették. S ki ne szerette volna Elemért?

– Kedvelte öcsém, a ki csak vele találkozott.

– Még a leghitványabb ember is.

– Kivéve… de Dorka miatt hallgatok.

Pista úr Barnabás diákra gondolt, s a hirtelen ejtett szó miatt zavar lepte arczát.

– S milyen érzékenyen búcsúzik Elemér, mintha az élettől válnék meg, mintha lelke már ajkain volna, hogy kirepüljön.

– El is vérzik ő a csatán, kedves öcsém! Rá mernék esküdni, hogy vége neki.

Dorka zokogni kezdett.

– Ne pityeregjen az asszony! – kiálta Dani bácsi, kinek szemeit megint facsarta valami.

– Nem menekszik Elemér, – folytatta mélabús elmélkedéseit István úr. – Jól ismerem vakmerőségét.

A hirnök úgy hivé, hogy neki kötelessége a közgyászban a vigasztalás hangját pengetni.

– Nemzetes és vitézlő uraimék, – szólt, – régóta tapasztalom, hogy sokkal több tér vissza a csatából, mint a hány ott marad.

– Talán csak nem czéloz kegyelmed arra, hogy Elemér gyáva volna? – kérdé ingerülten Dani bácsi.

– Isten őrizzen ekkora vakmerőségtől, – mentegetőzött a hirnök.

– Vívtam én is csatát huszár csapatommal, – szólt István úr, kedélyének alagyai hangulatát továbbszőve. – A golyó elhordotta alólam a lovat, a kartács-szögek mint a szúnyogok szüntelen körüldongottak, s katonáim jobbra-balra hulladoztak. Tudom, mi a veszély s mi a bátorság. De Elemér hősebb volt kis gyermek korában is, mint legedzettebb bajnokaink. Láttam küzdeni. Oldala mellett esett el apja, ölettek meg rendre testvérei; de ő nem tágított, nem hátrált. Oly büszkén, oly vakmerőn küzdött, mint a hadisten; pedig csak gyermek volt.

Dora a kéj elragadtatásával hallgatta nagybátyját. Keble emelkedett, szemei eddig idegen lelkesedéstől csillogtak, s most boldogabb volt szerencsétlenségében, mint más a kinálkozó örömök és elért vágyak közepett.

István úr a hirnök felé fordulva, folytatta:

– Kend állítja, hogy sok katona tér ép testtel vissza a csatából; de én meg azt mondom, hogy ha csak három kap sebet, már közülök egyik Elemér lesz, ha kettő marad a mezőn halva, az egyik okvetlenül Elemér. A ki őt a csatába viszi, a halál torkába dobta.

Dorka nyárfalevélként reszketett. Szeretett volna kimenni a szobából, de érzé, hogy nincs elég ereje, hogy a falhoz kellene támasztani kezét, s mégis, mielőtt a küszöbhöz érne s a kilincsre tenné ujjait, már térdre rogynék. Egy széken összezsugorodott, s csak azon igyekezett, nehogy szeme a Doráéval találkozzék.

– Eltemettük Elemért… annyi, mintha eltemettük volna, – visszhangozá István úr eszméit Dani bácsi.

– Mintha szemem előtt volna sírgödre!

– Mintha látnám félig elsenyvedt holttestén a sebhelyeket! – erősíté Dániel úr.

– No, kedves öcsém, talán azt még sem látod, – szólt az ellentmondás ösztönétől megkapatva István bácsi.

– Bizony, bizony már ő kimult, sóhajtá mellre tett kezekkel az öcs.

– De hátha él? – fordított a dolgon István bácsi.

A hirnök megint idején látta a közbeszólást.

– Nemzetes urak! Mindnyájan tudjuk, hogy a seregnél van előcsapat, derékhad és utócsapat. Vannak csatározók, van tartalék. Vannak, kik előre küldetnek a harczba, s viszont vannak, kik a retirálást födik. Az tehát, hogy Elemér lovag, kit közelről nincs szerencsém ismerni, saját vakmerőségének áldozatul essék, leginkább a körülményektől függ, és ennélfogva, kérem alásan, meg sem jósolható. A fővezér oly pontra állíthatja, a hol puskaropogást sem hall.

– Minő bolondság ezt csak képzelni is! – dörmögte Pista bácsi.

– Oda állítják őt, a hol legnagyobb a tűz, – jegyezte meg Dániel úr.

– S ha a podgyász mellé küldenék, onnan is elmegy oda, hol a veszély bizonyos, – szólt az öcs.

– Tudom én, – mentegetődzék a hirnök, – hogy oly előkelő lovagnak, minő Elemér úr, a fővezér is sokat elnéz; de a fegyelem ellen még sem szabad, nemzetes és vitézlő pártfogóim, ennyire véteni. A ki a podgyászhoz van rendelve, nem léphet harczolni az első sorba. Hiába, a regula csak regulának marad.

– De hát miért mondja kend Elemért lovagnak? – pattant most föl Pista bácsi, valami sejtelemtől megkapatva.

– Hát honnan van neki pénze? – kérdé Dániel úr, hasonló irányú gyanítások felé vonatva.

Dorka tűhegyen kezdett ülni.

– Pénzét, nemzetes uraim, nem volt alkalmam látni, – szabadkozott a hirnök, – de szent igaz, hogy tekintete és magatartása rendkívül úrias, s kardján a türkisz, jáspis és smaragdkő igen szép boglárokba van foglalva.

– Hallod-e ezt, öcsém, Dániel? – szólt feléje fordulva István úr.

– S hallja-e ezt kegyelmed, tisztelt urambátyám? – kérdé az öcs, hasonló csodálkozással.

– Nem te küldötted-e el titkon Elemért?

– Lelkemre állítom, hogy nem, – esküdött mellére tett jobb kézzel Dániel úr. De talán te küldötted el?

– Lelkemre mondom, hogy nem, – fogadkozék szintén mellre fektetett jobbal Deák István.

Dorka alatt tánczolt a szék, körüle forogni kezdett a fal, lebegni a bolthajtás, s minden butor hol közelebb jött hozzá, hol távozott tőle.

– Édes Dorka néni, kisérjen be engem, – szólt fölindulással Dora.

A vén asszony mozgott, de látta, hogy lábai nem birják.

A két Deák pedig elvörösödött a harag miatt.

– Ihol ni! elcsábították, ellopták tőlünk Elemért.

– Pénzzel, kincscsel idegenítették el.

– A világ csúfjává tettek minket.

– S nyakunkra vonták a nagy Werbőczi örökös haragját.

– Sírba tették becsületemet, öcsém!

– Házunk hitelét ölték meg, bátyám!

– De majd megtánczoltatom én azt a nyomorultat, a ki ekkora kudarczot kent rám.

– Kikutatom én a hitványt, ha utolsó fillérem belevesz is. Ne búsulj, bátyám, tudok én mozogni, jó a lábam.

– Te megkeresed, én megölöm. Arra jó kezem van.

– Édes atyusék! – rimánkodott Dora könnyezve, – ne lármázzanak úgy, hisz nagy kiabálásaikkal a szegény beteg Dorka nénit annyira megijesztették, hogy már lélekzeni is alig tud. Azután Elemérnél mindjárt megérkezése után magam láttam egy kis erszényt telidesteli velenczei aranyokkal. A lantos mindenütt kap ajándékot, a hol az emberek a bánatra és örömre fogékonyak. Én legalább úgy képzelem… De az Istenért! Dorka néni, jőjön a szobájába.

Késő volt már. Dorka ájultan rogyott össze. Körüle topogtak az öreg urak. Egyik kezét tartá, másik homlokát dörzsölé. Végre éledni kezdett és a hirnökre támaszkodva, az ágyig vánszorgott.

– Nem jó a hangos beszéd, mondtam neked, öcsém, Dani, – szólt István úr, midőn a falajtót betette.

– Csak urambátyám ne mutatott volna épen asszonyszemélyek előtt a gyilkolásra akkora passziót.

– Igaz biz’ a! Elfeledtem, hogy szegény Dorkába csak hálni jár a lélek.

– Őszi levél ő, a szellő is leveri.

– Hát még ha…

– Igen, ha még…

A két testvér megdöbbenve tekintett egymásra.

– Hirnök uram! – szólt most Pista bácsi, a hirnök oldalához vonulva.

– Tessék, – felelt ez szokott vékony hangjával.

– Pszt! – inté Dani bácsi.

– Hirnök uram, nem látott-e útjában valahol egy… egy tizenhat markos lovat?

– Akárhányat, nemzetes uram.

– Pszt! – intett megint Dani bácsi.

– De rajta, egy… egy katonát?

– Minden esetre.

– Pszt! a falnak is füle van, – szólt Dani bácsi.

– Kinek sisakja volt és… – ekkor István úr kört vont kezével melle fölött.

– Vértet ért, uram!

– Csak halkabban! – súgá Dani bácsi.

– Vértet értek s karján pajzsot.

– Legalább százat láttam ilyet, – felelé a hirnök.

– Majd jobban kérdezem én, urambátyám.

S erre Dániel úr sompolygott a hegyes hangú egyén füle mellé.

– Nem találkozott-e kegyelmed olyan könnyű lovassal, a ki lovagolni nem tud s hirtelen nem mondhatná meg, jobb vagy baloldalra kell-e a kardot kötni?

– Vetődött egy pár ilyen is a sarmasági táborba.

– S közöttök ugy-e valaki katonává öltözött papnak látszott?

– Pszt! öcsém, pszt! – sziszegte most Pista bácsi, ujjával a falajtóra mutatva. – Engedd, hogy én kérdjem, mert jó ötletem van.

Ekkor a hirnöknek még el nem foglalt füléhez rukkolt.

– Ebédelt-e kegyelmed katonákkal?

– Itt-ott igen.

– Mondja meg hát nekem, hogy nézett ki az a mamlasz és otromba ficzkó, kinek legszélesebb szája, legnagyobb fogai vannak és legtöbbet evett?

– A kinézése után gondolkoznom kellene, különben pedig Keresztúri Ábrahámnak hívták.

– Az nem a mi falánk zsoldosunk.

– Pszt! meghallja a vénasszony.

– De minek beszélsz te oly nagyon?

– Urambátyám az, a ki kiabálásával mindent elront.

– E szerint, nemzetes uraim, helyesebb lenne talán a refectoriumban beszélgetni, – indítványozá a hirnök.

– Egy pohár bor mellett, úgyis a nap már hőn süt, – így szólt Dani bácsi.

– Menjünk hát, – egyezett bele az öregebb testvér.

– Sejtem én már, – súgá hátok mögül a hirnök, – hogy ki után tudakolnak vitézlő uraimék.

Pista és Dani bácsi erre rögtön visszafordították arczokat.

– Szóljon tehát.

– Nyilatkozzék gyorsan.

– Elemér úr a szilágy-csehi korcsmában egy katonának pennát nyomott a kezébe, hogy levelet írjon, talán épen ez lehet a kegyelmetek zsoldosa.

– Úgy van. Bizonyára Barnabás diák volt.

– Csitt, halkan! menjünk ki a szobából, csitt!

Ily kölcsönös csillapítás közt távoztak.

A hirnök mentől többet merített a kupából, annál kevésbbé tudott fölvilágosításokat nyújtani s Deákék kénytelenek voltak puszta gyanításokkal beérni.

Nagy szomoruságukra hallák, hogy a hirnök már Zsibót, Egregyet, Drágot összebarangolta, mielőtt hozzájok jött volna. Ebből következtették, hogy Barnabás diáknak legalább három nappal előbb kellett volna hazajönni. Hol késik tehát? Nem vette-e önszántából nyakába a világot, vagy nem beszélte-e rá Elemér, hogy vele együtt Budára menjen? oly kérdések, melyeket könnyű volt föltenni, de nehéz megoldani. Az öreg urak csak azt sejtették, a mi legkeserűbb volt rájok nézve, hogy tudniillik könnyelműségökkel Dorka ellen nagy vétket követtek el s csak a vakesetnek fogják köszönni, ha hibájok világosságra nem jő s ha a következmények nem lesznek gyászosak és a lelkiismeretet terhelők.

Alig várták s most az egyszer történt ez a vendégszerető urakkal, alig várták, hogy a hirnökön túladhassanak s azután egymásközt meghányják-vessék teendőiket.

Midőn végre magokra voltak, kezdődött a fontolgatás nehéz szerepe.

– Írjunk a mi rokonunknak, a nagy Werbőczinek, Elemér eltávozásáról.

– Minket ügyetlenséggel vádolhat; de mégis küldjünk hozzá levelet, kedves bátyám. De hát Dorkával mit tegyünk?

– Titkoljuk, a meddig csak lehet, Barnabás diák eltűnését.

– S ha megtudja, hogy öcscse nincs a zárdában?

– Akkor nekünk is megütközést kell színlelnünk, mintha ártatlanabbak volnánk a ma született gyereknél.

– Ha sima, fiatal volna arczunk, könnyebben lemoshatná egy kevés tiszta víz a tettetés mázát; de félek, úgy bemocskolja redőinket, hogy szennyét semmiféle szappan sem viheti le többé.

– Mondasz valamit, öcsém! Azonban maradna-e fél perczig is nálunk Dorka, ha megtudná, hogy öcscsét, a kit szemevilágánál sokkal inkább őrzött, alattomos úton vezettük a halál torkába, noha tudtuk, mily jó tehetetlen, mint nem képes egyébre az öklöződésen kívül.

– Azután ha legalább a haza védelme forgott volna eszünkben!

– Az már más volna, öcsém. De mi tagadás, mi bizony csak azért küldöttük a háborúba, mert bosszankodtunk, hogy a mi Doránk felé forgatja sanda szemét.

– Szent igaz, bátyám s pedig nem volt miért féltsük a mi szép leányunkat az ő éktelen arczától és faragatlan viseletétől.

– Itéletnapig sem hozta volna vele senki gyanuba. S most hasztalan építünk házat Dorka asszony számára.

– Ő azt fogja mondani: készíttessetek számomra inkább koporsót.

– Szobáit hasztalan butorozzuk be!

– Ő azt fogja mondani: rendeljetek fejem alá inkább gyaluforgácsot, arczomra szemfödelet.

– S ebbül, öcsém, az következik, hogy a föld fenekéből is elő kell kerítenünk Barnabás diákot.

– Úgy van. Írunk Elemérnek levelet azon meghagyással, hogy tüstént indítsa vissza őt.

– De nem tudjuk, hová czímezzük.

– A mi nagy rokonunk levelébe csatoljuk az Elemérhez szólót is.

Ez kielégítő megoldásnak látszott. De most már új nehézség merült föl. Az akkori közlekedés még béke idején is igen hiányos volt s a háboru alatt majdnem legyőzhetetlen akadályokra talált. Erdélyben még az én gyermekkoromban sem volt szokatlan, hogy a földesúr a levéllel jobbágyát küldötte az ország egyik szélétől a másikig, még pedig gyalog. S ha ez megérkezett az illető helyre, néha egész hetekig pihent csendesen, míg választ kapott, melyet haza vigyen. Akkor még kiváncsiságunk nem a perczek, de a hetek teléséhez szabta magát s bár mint érzés nem birt kevesebb ingerlő erővel, mint most, a távirdák korában, de kitöréseit mérséklé és megosztá a roppant időköz korlátja.

Dani bácsi szemlét tartott jobbágyai jó és rossz tulajdonai fölött.

Az egyik jól gyalogolt, de gyakran tekintett a csapszékbe. A másik szerette a vizet, de lába lőcsös volt. A ki fürge és szeles, mint a gondtalan ifjú, kihullathatta tarisznyájából a levelet; a kinek óvatosságát dícsérték, félénkségéről is hírben állott. A kinek lova volt, rossz kedvvel hagyná oda gazdaságát; a ki alá az uraság adott volna lovat, nagy kérdés, mikor tér vele vissza. Sok tanakodásra lett tehát szükség, míg Dani bácsi kiszemelte s Pista bácsi elfogadta a czélszerű egyéniséget.

Aztán meddig küldjék?

Az öregebb testvérnek Szinérváralján lakik a jó barátja; az ifjabbnak Nagy-Kállóban.

Kit tiszteljenek meg azzal, hogy a vett levelet máshoz tovább küldje s az ismét máshoz, míg kézről-kézre adatván, végre a nagy Werbőczi István tulajdon kezébe érkezik?

Hogy dőlt el e nehéz és sok tanakodásra méltó ügy, arról a krónikákban semmi adatra nem akadtam.

De bizonyos, hogy harmadnapon már a levél nemcsak meg volt írva és lepecsételve, de valósággal útnak is indult s folyvást haladott rendeltetése felé.

Mire elérkezik, Budavárában sokat nem talál úgy, a hogy kellene. Talán Mátyás király palotájába is idegenek költöztek. Talán a templomok is más hitet és imát türnek a szentek képeitől megfosztott boltíveik közt. Talán maga Werbőczi István sem lesz többé Izabella királyné szolgája, a csecsemő királyfinak gondnoka és Magyarország ügyeinek egyik fő intézője!

Ki tudja, mennyi ideig vándorolnak Pista bácsi kézvonásai?

Addig térjünk más vándorok úti kalandjainak elbeszéléséhez.