VIII.

Elemér hosszas barangolás alatt hódításokat tett Barnabás diák kegyében.

A féltékenységre – mint a diák hivé – megszünt minden ok.

Mindketten földönfutók.

A szerencse még nem találkozott egyikökkel sem, pedig már hat nap óta keresik közös úton.

Ha csak egy perczig mosolyogna a távol ködéből Elemér felé, ha kaczér szemének csak egy sugarát vetné a fellegek közül a lantosra, akkor a diák talán visszaesnék régi hangulatába.

De most miért gyűlölné Elemért ezerszer inkább, mint általában az embereket.

Szelidűl Barnabás.

Puszta csárdába szállottak meg.

Elemér hosszan dőlt a zsupágyra s elaludt.

A diák fölemelte lándzsáját, mintha a pihenő mellének akarná szögezni, de hamar leereszté és megelégedett azzal, hogy nehéz talpú csizmájával mintegy véletlenül a lantos lábára lépjen.

– Ezt az embert utoljára is én fogom megölni, – mormogta néha. Elemér is meghallott valamit ebből s elmosolyodott a diák hangos gondolkodásán. Azonban rendre kimaradt Barnabás mormogása s volt idő, midőn nem egészen rosszakaratú mosolylyal beszélt utitársával.

A Hortobágy közepén a gulya bikája Elemérre rohant.

Barnabás, ki hátrább maradt, megállítá lovát s csendesen nézte a jelenetet. A szó legszigorúbb értelmében semleges maradt. Nem mutatott több rokonszenvet a támadó, mint a megtámadott fél iránt. Nem segítette a bikát az ostromnál, szívesen mosolygott az ellentállási ügyességen és őszintén elismerte, hogy Elemér nem csekély föladatot oldott meg, midőn a veszélyből menekült.

Szolnokon, közel a város kerítéséhez, két zsivány vagy csendháborító lógott a bitófán. Barnabás föveget emelt a törvény keze által kimultak előtt s azután velök szembeállva, sokáig őgyelgett torz vonásaikon. A merengés fölkölté benne a vágyat s hő képzelődése megfosztá a fát halottjaitól, hogy reá másokat akaszszon föl. S talált két áldozatot e czélra, de közöttök nem volt Elemér.

Roppant haladás a kiengesztelődés felé.

– Úrfi, – szólt Barnabás, a mint a Tisza füzesei közt utaztak s a hold világítását a badar alakú törzsek s a rendetlen ágak körrajzai furcsánál furcsább árnyékkal hintették be, – úrfi, látott-e kegyelmed lelkeket, kik álmában jelentek meg s hiúz-szemökkel, mint a gyújtóüveggel, égetik a testen azon pontot, melyre tekintenek… nálam többnyire a homlokot? látta-e atyját a kisértet minőségében?

– Sohasem.

– Talán atyja természetes halállal mult ki?

– Megölték gyermekeivel, testvéreimmel, nejével, édesanyjával együtt. A családból csak én maradtam életben.

– Dajkája beszélte el a történetet?

– Szemtanuja valék.

– Szerencsés! Ha én szemtanuja lettem volna atyám megsüttetésének, az izzó vassal kiszúrták volna szememet. S tudja-e ki? Saját nagybátyám. Ebben egyébiránt semmi különös nincs. Én is úgy tennék unokaöcsémmel. És ha az égnek a nap valódi szeme volna s karjaim a végtelenségig terjednének, tüstént kivájnám azon nagy bambának, a mindenségnek szemeit. Haha! Hiszi ezt uramöcsém?

– Mihelyt, – válaszolá mosolygva Elemér – a nemzetes úrnak oly hosszúra nyúlnék a keze, bizonyosan az esze is hasonló arányban nőne. Ennélfogva, úgy hiszem, öntől kegyelmet nyerne a nap, habár világosságával néha alkalmatlankodott.

– Nem mondhatnám, hogy a nap sugara volna a legesküdtebb rosszakaróm. A hold, a csillagok és világtalan éj még többször bosszantanak. Midőn az emberektől menekültem, a holtak társasága fogott körül… s mit nem beszéltek azok nekem! Vagy tíz kisértetnek már az arczképét tollal lefestettem. Ha visszatérünk, elhozom a zárdából s megmutatom kegyelmednek. Ugyanazon könyvben vannak, a melyre Dora kisasszony alakjáról szerzett tapasztalataimat igtattam. S tudja-e, hogy hívják e kisérteteket? Furcsa! csak kettőnek hallám a nevét, a többi oly halkan nevezte meg magát, hogy lehetetlen volt kivenni… Rácz István és Targovics Péter iszonyúan sápadtak. Nem csoda, hisz megcsömörlöttek atyám húsától s betegségökből még a halál sem tudta kigyógyítani. Sovány, silány kisértetek. Mindig borzadoznak az elnyelt falat utóízétől.

Elemér eleinte az őrültség bősz ötleteinek tartotta Barnabás diák beszédét, de utóbb föltámadt emlékezetében némi töredéke egy hajmeresztő büntetésnek, mely Nándor-Fehérvárott hajtatott végre.

– Édes barátom, – szólt megindulással Elemér, – uralkodjék kedélyén nappal s akkor éjente nem fognak fölkelni sírjaikból a kisértő lelkek.

– És miért ne látogatnának meg? Hadd fedezzék föl titkaikat s vázujjaikkal hadd jőjjenek, hadd vonják le az emberiség arczáról a fátyolt, hogy tekinthessek utálatos vonásaira! De a szél süvölt, lidércztánczot járnak a holdvilág rezgő szőnyegén a fák árnyai, keressünk tanyát magunknak, nincs hideg s mégis úgy tetszik, mintha fáznám. Ni, amott ablakfény csillog.

– Bojtártanya lehet.

– Kutyaugatást hallok. De mondja meg az úrfi, mondja meg Elemér barátom, mit csinálna kegyelmed azon török martalóczokkal, kik testvéreit és atyját megölték s a kik a házat nagyanyja fejére gyújtották?

– Ha az életben rájok találnék, kardot rántanék, hogy megvívjak velök.

– De én nem ölhetem meg atyám kínzóit, mert már mind meghaltak. S véres árnya mégis bosszúra ösztönöz. Uram, elvették falvaimat, váramat: de a bitorló nagybátya mag nélkül mult ki és idegen kezekre került a rablott birtok s íme a kisértet, ki atyámnak nevezi magát s a kinek képét több példányban rajzoltam már le, szüntelen arra buzdít, hogy irtsam ki e rablókat. Hol találok rájok? – kérdezém. Az egész országban, felelte. Mi a jegyök, hogy őket megismerhessem? Arczukon az öröm, szivökben a boldogság, testökön a gazdag ruha, szólt atyám.

– A sátán jelent meg kegyelmednek s csak hazudta atyja nevét. Imádkozzék, vezekeljen s nem fogja többé háborgatni.

– Dorka néni is ezt tanácsolta, de nem használt. A vén bagoly, hogy kábaságomért kikaczagjon, mondá: rajzoljam le tehát atyámat, úgy, a miként álmomban szoktam látni. Tudta, hogy anyám velem volt viselős, midőn férjét, mint az ürüt, nyárson sütötték meg s hogy ő ennek arczképét hasztalan követelte vissza a zsivány testvértől. Megégettük a honárulót képben is, volt a válasz… Uram, midőn Dorka kivánságát hallám, rögtön a kolostorba mentem, s elhoztam a tollrajzot, szeme elébe tartottam. A vénasszony élesen fölsikoltott, fogai vaczogtak s egész testében úgy reszketett, mintha csontja is csupa kocsonya volna. Később azt állította, hogy a kép csak göndör nagy szakála és vastag ajkai miatt látszott atyámhoz hasonlónak, de különben egészen idegen arczú és termetű. Léha beszédek. Esküszöm reá, hogy velem a magános éjeken atyám lelke vitatkozik a bosszú eszközei felől.

A rajongás szavai s egy iszonyú történet homályos hagyományai Elemér idegeit is izgalomba hozták. A csodálatos, a szertelen vonzereje hatni kezdett az ő fiatal képzelődésére s e varázs érdeket, részvétet gerjesztett benne a szerencsétlen Barnabás diák iránt. Nem tartotta többé csak eszelős embernek, sőt valami nagyszerűt látott a boszúban s annál inkább, minél határozatlanabbak tárgyai, minél inkább tágul általános gyűlöletté.

Alig tartott néhány perczig ez ámulata, de eredményei keserűek voltak.

– Ha én bosszút akarnék állani a nagyokon, igyekezném nagygyá lenni, – szólt a pillanat hevében.

– Mondja el még egyszer, barátom! – kéré Barnabás diák, mintha nem értette volna jól.

Elemér ismételte a tett észrevételt.

– De az élet oly rövid és az előhaladás útja oly hosszú! Én már érett korú férfiú vagyok.

– Kitünővé egy szerencsés percz alatt is válhatunk; hasznos emberré a fáradságos évek tesznek… De már a tanyához értünk.

– Az még egy parittyadobásnál is távolabb van. Addig folytassuk beszélgetéseinket, – szólt a diák nyugtalanúl.

Elemér már érzé, hogy a veszélyes zsarátnokról a hamvat fújta le s a szén elevenebbé lett.

– Csak arra akartam figyelmeztetni, – mondá csillapítóan, – hogy ha Athinai Simon parasztból zászlósúrrá lehetett, úgy ön, a ki valószínűleg fényes család származottja, hamar szerezhet magának állást s még régi birtokait is visszanyerheti.

– Birtok és boszú szép volna együtt! – sóhajtá Barnabás diák… – Csakugyan a tanyánál vagyunk. Hejh! Nyissatok ajtót! He, hollá, ki van benn? Szólítsátok a kutyákat! Sánta lakik-e e kunyhóban, hogy oly lassan mozog? Belőjjek az ablakon? úgy talán meghalljátok a bekéredzést. No már mozognak!… Soha sem fogom bánni, hogy az úrfival utaztam. Ne élt volna Dorka, a vén boszorkány, nem sompolyogtam volna annyit a kolostorokban… most úr lennék. Tüntessük ki magunkat, Elemér barátom; nosza, tüntessük ki!

Barnabás diák, mihelyt zilált élete számára vezéreszmét nyert, mohó, görcsös szenvedélylyel szorítá azt lelkéhez.

Szótalanabbá lőn, merengőbbé, gondolkozóbbá s midőn beszélt is, azon sarkpont körül forogtak eszméi, a melyhez bűnös reményeit köté.

Elemér figyelmét nem kerülte ki a hatás, a mit gondatlanul ejtett szavak útitársára gyakoroltak; de azzal vígasztalá magát, hogy végtére sem könnyű a Barnabás tulajdonaival kitünő helyzetbe jutni, s ha ez véletlenül mégis megtörténnék, a mint emelkedni fogna, tisztúlna és szélesednék előtte a láthatár; a mint a nyomor lehullana vállairól, könnyebbnek érezné az életet; a mint az emberektől tisztelve volna, feledné gyűlölni az emberiséget.

Ily szempontból Elemér magára tukmálá a buzdító szerepét.

– Uram! – szólt Barnabás, midőn már a Rákosra értek s keresték a magasabb pontokat, hogy Buda várát s az ellenség táborhelyeit láthassák, – uram, ütött az óra, melyben kitüntetésről kell gondoskodnunk. Melyik félnél keressük a hírre kapást? Ha a török a magyar ellen folytatna háborút, természetesen törökké lennék. Úgy hallom, görög rabszolgából lett Ibrahim nagyvezérré és százezreket hányathat kardélre a nagyvezér. Ezt tőle még csak rossz néven sem veszik. A némethez pártolni czélvesztett eljárás volna. Szítsunk, uram, a magyarokhoz, lopózzunk valami kitörés alkalmával a várba s ajánljuk karunkat és kardunkat Izabella királynénak!

– Nekem is az a véleményem, csak egészen más okokból.

Némán lovagoltak tovább, kiki saját eszméin borongva.

– Most nekem két kezem van, szakítá meg a hallgatást Barnabás, de a hatalom által sok kezem lesz, Bryaraeussá változom át. Emelkedjünk, Elemér úrfi! Most két szemem van, de a hatalom módot ad, hogy ezer szemmel lássak. Mind elfoglalom a szemeket, hogy számomra nézzenek. Hozzám képest vak lesz Proteus. Uram! tüntessük ki magunkat! Csak ne volnék haladott korú!… Szerelmet tud-e szerezni a hatalom? Ezt a zsákmányt, mint az aranyat és gyémántot, elrabolhatja-e a martalócz, hogy szabadon bírja?… Hány éves Dora? Míg mi, Elemér úrfi, nagy urak leszünk, sok lakodalom történhetik. Az emberek szaporodnak. De e házias tréfát is megzavarhatja a hatalom. Anyám, úgy látszik, velem viselős volt, midőn az úrrá lett molnárlegény atyám életét kioltá. Akkor, ha akarja, birtokába ejthette volna anyámat s a világ soha ki nem fogta volna találni, hogy a gyilkos, vagy a legyilkolt gyermeke vagyok-e?… Hadd legyen Dora menyasszouy, hitves, anya! Nekem hatalom kell. Ragadjuk üstökön, Elemér úrfi, a legelső körülményt, mely megengedi, hogy lábunkat az emberek nyakára tegyük és por helyett a lelket kitapossuk.

Némán lovagoltak tovább, kiki saját eszméin borongva.

Némán lovagoltak tovább, kiki saját eszméin borongva.

E szavak hideg borzadással tölték Barnabás útitársát. Az első indulat benyomása közt kardjára tette kezét, hogy megbüntesse a szemtelent és szörnyeteget. De Dorka rokonát gyilkolja-e meg? Azért vásárlott-e a vénasszony pénzén fegyvert? S jöhet-e szigorú számítás alá egy hóbortos? És nem fogadta-e föl magában, hogy Barnabást üldözés helyett védelmezi?

Ily tekintetek fékentarták Elemért.

– Ne feledje, hogy kegyelmednek tiltva van Dora nevét ajkára venni, szólt kimért és szigorú hangon.

– Bocsánatot kérek bűnömért, válaszolta eddig szokatlan alázattal Barnabás. Nekünk nem szabad egymással ellenkezni. Czélunk közös. Urak akarunk lenni.

Ekkor tárult szemök elébe Buda és környéke.

Barnabás a távolban csonka tornyokat, dőlt bástyát, rongált falakat látott csak; de Elemér gyakorlott és éles tekintete egyebet is vőn észre. S oh az az egyéb reményeinek fellegvárát rombolta szét!

Keresztbe font karokkal nézett, nézett, míg elhomályosodtak szemei s könnycseppek gördültek arczára.

– Oh az én arany álmaim! Isten veled, dicsőség! szállj keblembe, lemondás! – rebegé hosszú mély sóhajjal.

Barnabás nyugtalanúl sürgött körűle. – Mi történt! mit lát, jó uram? szóljon! ne tartson függőben! Csak most tanultam meg kíváncsisággal lenni az élet eseményei iránt s ezen új indulat, mint tapasztalom, igen alkalmatlan természetű. Szóljon, barátom!

– A Gellérthegy tetején összerombolt táborhelyet, aljában szétszaggatott hidat látok, melynek maradványait nyaldossa, sodorja és viszi tovább a hullám. A német sereg nincs többé. Vagy semmivé tétetett, vagy maradványaival a visszavonulást kísérti meg. Szaladó csapatjai hátunk mögött lehetnek. A Nyulak szigetét a török tartja elfoglalva, hajói a Duna felső partjait ellepték. Amott Ó-Buda! Kis gyermekkoromban utczáin játszottam. Török tárogatók hangja érkezik onnan felénk. És a hegyeken félholdas sátorok körrajzai mutatkoznak. Vége az ostromnak, vége a háborúnak!

Barnabás diák sárga arcza szederjessé lőn a düh és ijedtség miatt. – Tehát későn érkeztünk? tehát többé nincs reánk szükség? tehát nem tüntethetjük ki magunkat? Édes barátom! ne tegyen szerencsétlenné baljóslataival. Úgy-e, csak ingerelni akar? A kolostorba vonuljak-e ismét, mint ketreczébe a koncztól korbácscsal visszariasztott kuvasz? Uram, nézzen körül, hátha csalatkozott!

Nem volt szükség hosszasan vizsgálódni, mert néhány magyar katonával találkoztak, kik ezt beszélték:

– A németek a török haderő megérkezése után nem mertek nyílt csatát koczkáztatni. A Gellért tetejét védték makacs, vitéz küzdelmek közt. Ezalatt segélyt is nyertek, de elégtelent arra, hogy állásaikat hosszasan oltalmazhassák. A Gellértről és a pesti oldalról tehát tüzes ágyúzást nyitottak meg, mely a Duna jobb oldalán a Török Bálint és a temesi gróf csapatait visszahúzódásra kényszeríté. E csekély győzelem után másnap reggelre egész hajóhaduk a Gellért lába elé vonult. Mi okból történt? mily szándokot forralnak? nem lehetett tudni. Esteledék s a hajók még mozdulatlanul állottak. Késő éjjel azonban a kémek hírül hozták, hogy a németek egy rögtönzött hajóhídon a pesti partra szállanak át. A gyorsan összevont török és magyar erő megtámadta őket és soraikban iszonyú mészárlást vitt végbe. A Dunán sűrűn hömpölyögtek a holttestek; Pesten ezrekre ment a felkonczoltak és foglyok száma. Buda ostromának vége szakadt s a szultán féltvén seregeit a holttetemek büzhödt gőzölgéseiből támadható ragályoktól, az óbudai magaslatokra épen most költözik át.

– Mihez fogjunk már, édes barátom? – tudakolá Barnabás diák, még mindig képéből kikelten.

– Én szolgája leszek Werbőczi István uramnak, ki a fogságból drága pénzen váltott meg, – sóhajtá Elemér.

– S hát én?

– Haza megy és a szerzetesek számára kezdőbetűket rajzol.

– Száradjon el a két kezem, ha tenni fogom.

– Deák uraiméknak volt zsoldosa s illő, hogy szolgáltassa vissza a lovat és fegyvert, melynek hasznát többé nem veheti. Én is tartozom valakinek a hadi készületekért, de remélem jó uram, Werbőczi István, kegyelméből adósságom lerovását.

– Ne taszítson el az úrfi magától. Min kezdjem én az életet, ha haza megyek? Fölgyújtsam-e a kolostort vagy Deák uraimék házát? Vesztemre gondolt a két vén ember Dora miatt. S kívánja-e kegyelmed, hogy mégis haza menjek?

Elemér fölfogta az iszonyú okoskodás egész horderejét.

– Próbáljunk hát együtt szerencsét! Megválik, mit szánt számunkra a sors!

– Meghálálom e szavait, édes barátom! ámbár eddig azt hittem, hogy ha mathusálemi éveket élnék is, köszönettel senkinek sem fogok tartozhatni. Emelkedjünk együtt, Elemér úrfi! Ne taszítson el engem magától!

Elemér kezet nyújtott.