I.

A mióta Izabella királynét egész udvarostul a márványtermekből a pinczeboltokba költöztették s az öreg Roggendorf ágyúi és az éhség Buda város érdemes polgárait csak úgy tizedelték, mint a vitéz várőrséget, nem csoda, ha még az udvarmesternő is – kinek férje három versen szolgált Ferdinánd alatt s ki egy telet Madridban, egy mást pedig Nápolyban töltött – szívéből óhajtá, hogy Török Bálint, vagy ha ez szerét nem tehetné, tehát a pogány Mohamed pasa és Kazim bég verjék meg a németeket.

Tagadhatatlanúl az udvarmesternőknek szép hivatásuk van, a míg selyem, bíbor és arany közt figyelmeztethetik a deli palotahölgyeket az illem legfínomabb szertartásaira és a szolgálati hűség örve alatt kémlelhetik a királynék minden mozdulatát, titkait, vágyait.

De mit mondjunk oly állásról, melybe Roggendorf és György frater juttatá Izabella királyné háztartásának legfőbb nőhivatalnokát.

A vén német generális feledve a szépnem iránti gyöngédséget, szenvedélyesen lövette a királyi palotának még azon részét is, hol az udvarmesternő lakott s bombái és ágyúgolyói nemcsak a királyi gyermek, nemcsak az özvegy királyné, de azon érdemes úrnő életét is fenyegették, ki néhai férjével Bécsben, Madridban és Nápolyban mindig szívesen fogadta el a fiatal német bajnokokat… réges-régen.

A makacs bombázás miatt György frater – kit Némelyek Martinuzzinak, mások Utissenichnek hívnak s minden név alatt mogorva egyén – a pinczékbe szállítá az egész udvart és ott maga a királyné is, összehalmozott drága bútorok közt csak úgy teng, mint a ritkaságok raktárában a felügyelő nő, midőn roppant becsű tárgyakon ülve, reggeltől estig nélkülözéseire gondol.

Mert meg kell fontolnunk, mekkora baj eredhet abból, ha a német lelövi a cselédeket, kik a Dunára és a kutakhoz vízért lopóznak. Néha egy korsó víz egy életbe kerűl; nem is szólva a puttonokról, melyekért együtt ott marad az ember és marha.

Sokkal olcsóbb tehát a bor.

De a szegény udvarmesterné réműlve tapasztalja, hogy valahányszor a palotahölgyek égető szomjukat egy kisded pohár borral oltják el, mindannyiszor hegyesebbé lesz nyelvök s még az sem bizonyos, hogy a fohászkodás helyett, a zord napokat könnyelmű dalokkal nem fitymálják-e?

Ámbár jól felfogva a dolgokat, valóban kevés okuk volna ilyen szélsőségekre vetemedni, minthogy ha víz nincs, mivel főz a szakács? s ha poshadttal teszi ezt, kinek van kedve még a leveshez is?

És tüzelésre nem hordják-e el a fehércselédek nyoszolyáit is? Hány asztalláb, hány seprőnyél, hány szekrényfiók nem hiányzik s rövid időn még az udvarmesternő tiszafa-ágya is fenyegetve lesz… egy ebéd miatt.

Aztán a baromfiak elfogytak, a piaczon lóhúst árulnak s az is milyen!

S csak György frater ne volna oly kiméletlen! A minap az udvari kamarákból zsákokkal vitette ki a lisztet és tömlőkkel az olvasztott zsírt. Csak úgy kong helyök. E miatt az udvarmesternőig hatott fel a panasz.

– Az Isten szerelmeért! püspök uram, éhen akar-e minket elveszteni?

– Katonáim tegnap óta koplalnak s azokra most a királynénak több szüksége van, mint a vászoncselédekre, – válaszolá a goromba ember.

A kincstár is a frater kezében. Őrzi az aranyokat, mint a grifmadár. Azt mondja, hogy azok zsoldra kellenek.

Az ostrom óta e palotahölgyektől fölfelé senki sem kapta ki havi fizetését, s némelyiknek már a selyempapucsa is félig kifejlett a lábból.

Maga a fukar udvarmesternő is oly pénztelen, hogy midőn két rokonát, a németekkel czimborálás gyanúja miatt, György frater a vár kapuján kilökette, kénytelen volt gyémántos ékszerét nekik ajándékozni utiköltségül.

A királynét sem gyönyörködteti az ostrom.

S ha még csak páratlan metszetű sötétkék szemei, melyeket hosszú pillák árnyalnak, hogy a könnyet csillogó nagy keleti gyöngygyé gyüjtsék egybe, mielőtt a liliomfehér s mégis élet- és ingerdús arczra lepörgeni engednék; s ha még csak ajkai, melyek a visszatartóztatott fájdalom sóhaja és a kifejezésekben gazdag panaszok által egyenlően igéznek; s ha még csak naponként növekedő idegessége és az általános levertség, mely őt környezi, tennének bizonyságot arról, hogy palotája a gondok és nélkülözések tanyájává változott! De nem retteghet-e, hogy György frater váltig akadályozni fog minden békekötést Ferdinánddal; hogy Török Bálint elveri Buda alól a németeket; s hogy saját rokona, az öreg Petrovics is kényszeríteni fogja őt a trónon maradni: pedig nem nyilatkoztatta-e ki férfiúi erélylyel és asszonyi szeszélylyel, hogy inkább akar egy keresztyén király rabnője, mint a török kegyelméből Magyarország királynéja lenni?

Zord idők!

*

Végre fölvirradt augusztus huszonegyedike. A szakács a konyha ajtajába állott, s nézte a napot, mely szép haladást tett a láthatáron, s ragyogó arczával mindent látszott igérni, s pedig ő – a tapasztalt szakács – azt sejdíté, hogy megint csalni fog.

– Van is miért mosolyogni reám! Vagy tán kapok annyi sugárt tőled, hogy melegével csak egy tojást is megsüthessek? Könnyű engem az udvarmesternő ágyfájával, vagy a kisasszonyok hímző rámájával bíztatnod; de én tapasztalt ember vagyok s imerem a veszélyeket, melyeknek most a szakácsmesterség gyakorlata ki van téve. Ámításaidra tehát én csak azt felelem, hogy ma füstölt nyelven, penészes kenyeren és kőnél keményebb sajton kívül nem lesz más ebéd, hacsak a német bombája föl nem gyújtja valamelyik polgár házát; mert akkor magam is elfoglalhatok néhány megpörkölt léczet. Annyi auctoritása mindig van a királyné első szakácsának… Azután miért tetteted magadat, álnok égitest, mintha semmi rossz hírt nem tudnál! Hisz! a te első sugárod fedezte fel azon jámbor csatlós holttestét, kit a fejedelmek asztalára való tokajival csábítottunk rá, hogy az éjjel a várból kiszökjék vizet meríteni. Alkalmasint kis kuktám is úgy járt, ki a hajnalszürkület előtt kiosont a zsidó-kapun, a hegyek közt keresni oly kútfőt, melyre a német nem leskelődik. Szegény poronty! még föl sem serdült, s már meg kelle halnia, egy füles kannába való víz miatt!

A szakács előkötényének szalagába dugott hüvelykkel s gondolatokba merűlten indult a megégetendő bútor keresésére.

– Pál bátya, itt vagyok. Velem jött Anna, az ifjabbik szamár és Erzsók, az ő édesanyja, s meg az én tulajdon néném, Klára. Mindenik szamaron négy vizes putton van, de Klára néném csak egyet hoz.

E veséig ható örömhírre pereszlenként fordult meg a világhírű éhség ellenére is még mindig gömbölyű Pál, a szakács.

– S nem gyilkoltak meg a németek, kedves szolgám? – kiáltá, elragadtatással szorítván tág kebelére a kis suhanczot.

– Még hajamat sem görbítették meg, Pál bátya! Becsületes, jámbor németek. Midőn történetből a korsót leejtettem, s az el is tört, láttak engem szépen a földre lapulva, azaz én láttam őket egyenes sorban Kelenföld felé menve. Sokan voltak, s mikor a lovasok is utánok jöttek, már tisztán ki lehetett venni mindenik fején a sisakot. Mihelyt pedig egy öreg ágyú kereke épen rajtam akart keresztül menni, felugrottam és a zsidó temetőbe nyargaltam. Ott egy sírkő mellé búva láttak engem, azaz én láttam őket a Gellért hegyének háta mögé czipeltetve. Legalább húsz öreg ágyú volt. A kik az ágyúk után ballagtak, folyvást mondották «szakarment», s azt értették rajta, hogy lassan halad az ágyú és virradni kezd. Hát egyszerre csak pitymallik is; de ekkor egy láb németet sem láttam a Sashegy dülőjén és a Gellérten. Így történt aztán, hogy Klára nénémhez betekinték, mondván: – Nosza; töltsék meg kendtek friss vízzel a puttonokat a felséges királyné számára.

Míg Pál mester nagyreményű tanítványának előadását hallgatta, a konyha népe ostrommal foglalta el Klára nénitől a puttonokat, s a drága víz nevezetes része már el volt harácsolva, és csak a legszigorúbb intézkedések állíthaták vissza a megbomlott rendet.

Az ellenség hadállásának változtatása a várőrség figyelmét sem kerülte ki, s hogy az alkalmat használni tudá, néhány foglyon kívül, a katonai fedezet alatt a királyi palotába bevont friss eleség is tanusítá.

S csakhamar teljes tevékenységben látjuk Pál mestert nagyobb és kisebb rangú segédeivel együtt.

E hetek óta nem tapasztalt sürgeség, s a kilátás hogy ha nem is fejedelmi, de legalább élvezhető lakomára lehet számítani, eseményszerű hatást gyakorol az egész udvari személyzetre, s különösen a nőnemre.

Előbb a leányzók és komornák kandisága ébredt föl, azután a palotahölgyeké, s a szolgálattevő tisztes matronáké. Egész csoportozat, s mind érdekesebb alakokból, fogta körül és részvétével a boszankodásig akadályozá Pált. Nézték a húsdarabokat és zöldségeket, mintha egy egészen más égalj alól hozott delicatesse-ok volnának. Bámulták a söreget és pontyot, mintha a Duna Budavártól száz mérföldre esnék. Mindeniknek saját nézete volt az elkészítés gyorsasága és ízletessége iránt, s Pál mester egész tekintélyére volt szükség, hogy kiki saját maga számára ne süsse, főzze és rántsa meg, a mire kezét ráteheté.

S a mi a királyi palotában csak rendetlenség volt, valóságos zendüléssé fajult a város többi részében. Az első fuvart, mely eleséget szállított, lefoglalta a tömeg; de az első foglalókat rögtön megtámadták a többiek. A másodkézből a harmadikba és így tovább ment át s mindig megújuló küzdelmek közt a tömött zsák, míg elszakadt, kilyukadt, s így a gyöngéknek, az éhségtől elkínzott és kisértetes alakoknak is a földön henteregve, tépelődve, dulakodva alkalmuk lőn egy marék lisztet az utczakövekről, az utczaporból fölszedni, vagy életkoczkáztatással néhány hagyma és sárgarépa tulajdonosává lenni.

A későbbi szállítások számos fedezet alatt történtek, s ekkor már az a derék várőrség, mely a védelemben oly vitézűl ontá vérét, ellenségnek tekintetett, mely a rablott és harácsolt marhákat és élelmiszereket drága áron akarja a pékek, mészárosok és zsidók kezére játszani.

Szidalmakkal halmozták el a fegyvereseket, s kövek is vegyültek az éles szavak közé.

Utóbb az a gyanu kapott lábra, hogy magában a városban is az uzsorásoknál, pékeknél és szatócsoknál van elrejtett gabona, páczolt hús, kétszersűlt kenyér, s csak azért nem bocsátják árúba, mert addig akarnak várni, míg a nép fele az éhhalál martalékául esvén, a másik fele kénytelen egy font eleséget egy font ezüsttel fizetni.

Épen a rég nélkülözött húsra és kenyérre vetett első tekintet, épen az éhség lecsillapíthatásának először fölvillant reménysugara vala a legalkalmasabb, hogy a gyanu által a gyűlöletet, a gyűlölet által a bosszút lángralobbantsa.

– Halál a pékekre! halál az uzsorásokra! irtsátok ki a zsidókat! – hangzék köröskörül.

A boltok bezárattak; s erre a tömeg a boltok ellen rohant.

György frater, a szerzetes, a kincstárnok, a tábornok, a szükségben egyedül segíteni tudó egyén, – míg a távolból tompán kezdettek bömbölni az ágyuk! – kénytelen volt fegyveres erővel tisztíttatni ki az utczákat.

E sötét képét az inségnek, elégületlenségnek és zavarnak hamar váltották föl a derültebbek és örömre hívók.

A marhákban és élelmiszerekben tett zsákmány nagyobb vala, mint a mennyire a legmerészebb remény is jogosíthatott volna.

Roggendorf tábora az elárult és ügyetlenül végrehajtott új hadállás miatt, utócsapatjának s élelmiszereinek jelentékeny részétől metszetett el, és a mindinkább elhangzó ágyúdörej az egybeköttetés helyreállítására tett sikertelen kísérlet hirdetője vala.

A gyéren látott tűz vidoran pattogott a pékeknél, a mészároslegények diadori ujjongással vittek ökröket a vágószék elébe, s a hanyatló nap annyi vidám arczra tekintett most, a mennyi daczost, kétségbeesett és fenyegetőzőt látott akkor, midőn pályája tetőpontjáról árasztá sugarait azon térre, honnan katonasággal kellett a népet a boltok feltörésétől és a vérengzéstől visszatartóztatni.

György frater az egész városban a szegénység közt ingyen osztatá a húst és kenyeret.

S midőn a hold megvilágítá a késő esti láthatárt, víg dalok hangzottak a máskor oly néma utczákon, s tömör csoportozatok bámulták a királyi palota felső emeleteinek ablakaiból egyszerre fölvillanó fényt.

Nem volt ez éjnek oly biztató csillaga, mely annyi elragadtatással, hittel és áhítattal árasztotta volna el a kebleket, mint az a gyertyavilág, mely Mátyás király lakostalan márványtermeiből ismét kisugárzott.

– Vége van az ostromnak, mert a királyné a sötét boltokból felköltözött. Holnap ki lesznek tárva a várkapuk, holnap minden templomban meg fog zendülni az «Isten téged dicsérünk», s holnap e rongált falak közől és e büzhödt légből, mely hullák párájából ragályt terjeszt, a vidám és mosolygó természetbe menekedhetünk. Éljen a felszabadított Budavár! éljen a szabad Magyarország!

Hány torok nem kiáltá e hatalmas éljent, s hányan nem voltak arról meggyőződve, hogy hazánk és Budavára kiállotta a legfenyegetőbb veszélyt, s most már bizton tekinthet egy szerencsés, bár talán még küzdelmes jövő felé!

*

A királyné más nézetben van. Ő, ki olasz anyjától fényhez volt szoktatva, s a természettől indulatos szívet és felötlő hajlamot nyert a szép, a művészi iránt, – ő, kinek ügyéért annyi hő kebel, annyi áldozati készséggel ontá vérét, pazarlá vagyonát, – ő, a szellemes, széles olvasottságú és ritka szépségű királyné, megdöbben, midőn jelentették, hogy a sötét, a komor és egészségtelen boltok közől minden veszély nélkül felköltözhetik Európa egyik legékesebb palotájába.

– Szegény gyermekem! – e sóhajjal viszonzá az örömhírt.

Környezete soká töré fejét, hogy értelmezhesse azon elragadtatást, mely ily visszás szavakat használ, és a fájdalom kifejezését a kellemes meglepetések jelzésére fordítja.

A márványoszlopok, az óriási rézszobrok, a széles lépcsőzet gyönyörü faragványai, a mozaik padlózat, az előcsarnok tánczoló, nevető istennői, kiket művészi ecset várázsolt a falra, a vert müvű ajtófelek, a titánok s amazonok harczaival, Diana és Venus versenyző diadalaival; – minden, a mivel Izabella szeme találkozott, a megdöbbenés s majdnem ijedelem árnyaival borítá el e bűbájos nő arczát, mely, a mint a nagybecsű és a képzelődést megragadó tárgyak száma szaporodott, folyvást élesebb kinyomatot nyert, s a belső termekben már remegéssé alakult át.

– Hagyjatok magamra! – szólt a királyné, s visszavonuló kísérete látta, hogy kimerűlten rogyott a karszékre.

– Riposo io bramo, e non lo trovo in trono! (nyugalmat óhajtok s nem találom a trónon) – sóhajtá, két kezével eltakarva arczát és sűrűn omló könnyeit.

– Oh! miért kényszerítetek a véres bibor hordozására! Ti nem tudjátok, hogy fejemet a korona nagyon nyomja! Ti nevettek, ha mondom, hogy keresztyén nő vagyok!

*

A késő éj irtózatos harcz tanuja volt. Roggendorf haditanácsa elhatározá, hogy a tábor, mihelyt besötétül, négy osztályban Pestre költözködik: elsőben az ágyúk, melyeknek megmentését Ferdinánd király Roggendorf lelkére kötötte, s a magyar hadak; aztán a cseh és német lovasság, harmadik és negyedik sorban pedig a gyalog zászlóaljak.

Midőn az ágyúk és a magyarok már túl voltak, néhány szökevény Budára szaladt, hírül hozni a tábor továbbkelését. Muhamed basa is idején értesült a szándékról, s a cseh és német lovasságnak átszállítása után a budai őrség a török sereggel együtt megrohanták az ágyúk nélkül maradt német gyalogságot. A kik ellenállottak, felmészároltattak; a kik futásban kerestek menedéket, többnyire a Dunába ölettek.

Roggendorf, a vén gyermek, sátorában várta a halált, megsebesítve, s e szavakat mormola: – Ő Felsége tönkretevé becsületemet, testemet, életemet! – Néhány híve őt naszádra vitte, mások is szerencsésen hajóra kaptak az éjfél után támadt szörnyü zivatarban.

De György frater felgyújtotta a Mátyás király csűrei mellett – a mai halászvárosban – a szénakazlakat, szövetnekűl Kazim bég naszádosainak, kik több hajót elsülyesztettek; néhány, köztök Roggendorfé, Komáromba menekült.

Másnap hajnalban a hadak Pestre szállíttattak, melynek őrsége, úgyszintén Roggendorf és Perényi összes lovassága, a boltok kifosztása után megszaladt vagy felkonczoltatott.

Az éji és reggeli ütközetben levágattak és Dunába fulladtak száma tizenhatezerre rugott, míg a foglyoké alig haladta meg a nyolczszázat.