II.

– Felséges asszonyom! – jelenté Turgovics Miklós, a budai bíró, ki Izabella királyné kegyeltjei közé tartozott, – Muhamed basa a Gellérthegy délkeleti lejtőjén fogott állást, ugyanazon módon, mint a tegnapi csata előtt Roggendorf. A jobb szárny Pestet tartja elfoglalva, a bal a hegyeken át majdnem a zsidó temetőig szállott alá. Ha városunk kapui nem volnának tárva, azt kellene gyanítni, hogy csak ellenséget cseréltünk, s új ostromra van kilátásunk.

– Új ostromra? – kérdé Izabella, ajkain finom, de fájó gúnynyal. – Kegyelmed rózsaszín világításban látja a helyzetet. Ostrom nincs ellenszegülés nélkül… S van-e még más vígasztaló híre számunkra?

– Kémeim Tolna és Paks közt látták a török császár hajóit.

– Országunk, azaz kincstárnokunk kémei, kétségkívül jól ismerik a Duna medrét, s reméljük, a hatalmas padisah egy hajója sem fog zátonyra jutni, – szólt a királyné.

– Ez esetben már holnapután számolhatnak városunk polgárai arra a rendkívüli szerencsére, melyben tizenöt évvel előbb részesültek, – jegyzé meg Turgovics.

– A szerencse most még bővebb mértékben áraszthatja a kellemes meglepetéseket önökre. 1526-ban, szeptember 11-én Szolimán császár a Herkules, Apollo és Diana rézszobrait vitette Budáról Stambulba; most talán élő szobrokra is lehet szüksége, kiknek csak szívök volt érczből, midőn a váradi békekötés megsemmisítésével a polgári háború lángját fölszították. S mit gondol ön, Turgovics uram, vajon a Boldogságos Szűz templomának nem adna-e új díszt a kereszt helyébe kitűzendő félhold? s vajon Buda hölgyei erkölcsiségökre nézve nem nyernének-e új biztosítékot a magasan bekerített és jól védelmezett háremek által? Ön buzgó katholikus és két fiatal leány atyja, méltó tehát, hogy e fontos javításokról előre gondolkozzék.

– Felséged – szólt Turgovics – a legfeketébb éj színébe mártott ecsettel rajzolja a bekövetkező eseményeket. Csekély erőm mértéke szerint én is kivántam hatni a háború eltávolítására, s e miatt üldöz is György frater, a váradi püspök ő nagysága. De noha a négy darabra vágott Atádi uram terveibe is, felséged parancsolatából némileg beavatva voltam; mégsem képzelhetem, hogy a török császár mostani és 1526-iki Budára jövetele közt bármi hasonlatosság legyen. Akkor Szolimán mint hódító érkezett Budára; most mint felséged szövetségese és védője jön.

– Térdre borulva kérem a Boldogságos Szűzet s egyedül igaz hitem minden szentjeit és vértanúit, hogy közbenjárásaik s imáik által mentsenek meg ezen utált védelemtől! – rebegé Izabella áthatva… Turgovics! – folytatá kegyes és tudakoló kifejezéssel arczán – Turgovics! a nagy idők képesek nagy elszánásokig fokozni még az ingadozók kedélyét is. Nem érez-e valamit azon lelkesedésből, mely által a közönséges halandó egyszerre hőssé, és majdnem félistenné magasúl?

– Felséges asszonyom, én csak Buda város birája vagyok. Forgottam ugyan háborúkban, de a közvitézekkel mindig együtt haladtam előre, vagy vonultam vissza. Úgy látszik, több hivatásom van a törvény szellemi pallosával, mint a katona szablyájával harczolni.

– Jól tudjuk, Turgovics, hogy kegyelmed nem ugrott volna le Nándorfehérvár tornyából azért, hogy a törököt is magával vonja. Jól tudjuk, kegyelmed tétovázása volt egyik oka Atádi összeesküvese meghiúsulásának. De a bátorság több nemét ismerjük. Például, udvarmesternőm, ki nem szereti, ha szemtől-szemben dicsérem, gyakran hagy engem magamra, pedig az ily elnézés miatt György frater, az én börtön- vagyis palotaőröm háromheti bőjttel és az ahhoz szükséges imákkal fenyegette. Nem egy neme-e a bátorságnak, ha udvarmesternőm, mint kegyelmed láthatja, épen most távozik a teremből?

Felséges asszonyom, én csak Buda város bírája vagyok.

Felséges asszonyom, én csak Buda város bírája vagyok.

A szegény vénasszony, ki kötelességénél és kiváncsiságánál fogva a nagy terem hátterében állott, a királyné e czélzatára meglehetős zavar közt osont ki.

– Turgovics uram! – szólt ekkor Izabella, – kegyelmed tökéletesen ismeri a magyar és török tábor mai elhelyezését. Nem találhatna-e módot, hogy gyermekemmel atyámhoz, a lengyel királyhoz távozhassam? E merész terv kivitele által engem a lealáztatástól, fiamat beláthatatlan veszélyektől, s az országot tán a polgárháború dühöngésétől mentené meg. A siker önt, az egyszerű polgárt, ha nem is herczegi rangra, de herczegi vagyon birtokosává emelné.

A budai biró mérlegelni látszott az ingert, melyet a kincs nyújt, s a veszélyt, mely egy koczkáztató lépés eredménye lehet.

– A vár eléggé körül van ugyan fogva, de rést mégis találhatni, a min egy nő kiférhessen, ha az egyszersmind nem a királyné. Azonban így is talán sikerülne. Csakhogy, felséges asszonyom! e szerencsésen megoldott föladat sokkal szerencsétlenebb eredményű volna, mintha árulás- vagy vigyázatlanságból meghiusul. Szolimán épen azért, mert uratlanúl maradt az ország, magáénak tekintené azt, s Ferdinánd nem adná vissza sem felséged hozományát, sem a Zápolya-család birtokát, mert ezt az ország átengedéseért igérte meg. Az én csekély vagyonom Budán feldúlatnék, s a herczegi ellátás, mely Krakkóban várna rám, hihetőleg abból a díjból állana, melyből a rossz tanácsadókat szokták kifizetni, ha az elkövetett tényből csak a bűn üti ki magát, s nem a hasznos is.

Izabella érzé, hogy Turgovicsnak igaza van.

Kitérőleg válaszolt tehát.

– Egyik áruló alattvalóm azt terjeszti Stambulban, hogy fiam nem az enyém, a másik, hogy nem a férjemé, a harmadik, hogy leány. Tanácsosaim a trónt nem a jogért védik, mert arról a váradi békében lemondtak, hanem mert uralkodni szeretnek. Gyermekemet féltem, Turgovics! s rémes alakban lép lelkem elébe a jövő. Egyébiránt nem fogok Budáról távozni, de jóslom nektek, hogy a töröknek lesztek szolgái és mostantól egy hétre már kevés fog közöttetek találtatni, ki ne veszítette volna el önbecsülését. Jegyezd föl augusztus 24-ikét; ekkor monda felőled is véleményt Izabella királyné.

A szolgálattevő kamarás, Török Bálint megbizásából jelenté, hogy Perényi hadának maradványa Eger felé tartva, a királyné csapatai által szétveretett, hogy Roggendorf, a német fővezér, Csallóközben meghalálozott, s hogy Szolimán császár hajóhada már Paksnál van és óriás táborának előcsapatai Székes-Fehérvárt érintik.

Mennyi örömhir fellegzi be Izabella arczát.

Turgovics, a mint szapora léptekkel halad a palota lépcsőzetén, Bornemiszába ütközik.

– Jaj nekünk tizenhármunknak, – kiáltá ez, hóbortos hévvel rángatva a városbiró ezüst mentegombjait. – Jaj nekünk tizenhármunknak, kik a királyné parancsolatából a Boldogasszony czintermén át a kis kapun…

– Pszt! ne lármázzon! – szólt Turgovics sápadozva.

– A kis kapun akartuk bebocsátani Roggendorf generálist, – kiáltá még emeltebb hangon Bornemisza.

– Az Istenért fogja meg a száját!

– Miért fognám meg? Jaj nekünk…

– Ereszszen legalább szabadon, – huzalkodék Turgovics, hogy menekülhessen.

– Jaj nekünk! – rikoltá egészen kivörösödött arczczal és szürke szakállára hulló könnyekkel – oh! jaj nekünk tizenhármaknak, kik a királyné parancsolatára és kegyelmed tanácsára…

Itt Turgovics tenyerével szorítá le Bornemisza száját.

– Szerencsétlen ember, nem látja-e, hogy az őrök már közelgenek! Hogy merészel a királyi palotában ordítozni?

– Ordítok én a templomban is, ordítunk tizenhárman, míg szájpadlásunkra nem ragad a nyelvünk. Mi csak azt cselekedtük, a mit kegyelmed tanácsolt, s tehetünk-e, hogy megváltozott szándékát velünk nem tudatá?

– Mit piszkálja föl Bornemisza uram azokat a régi dolgokat? Meglakolt már érte Atádin kívül Korcsolyás Péter és Bor Tamás. Adjon hálát, hogy nem lett semmi baja.

– Nekem semmi bajom? Hát mi történhetik még rajtam? Jaj nekünk tizenhármunknak, s a tizennegyediknek is, a kit Turgovics Miklósnak hívnak… Ereszszen, hogy menjek a királynéhoz… ereszszen.

Most Turgovics ragadá meg Bornemisza karját.

– Atyámfia, – szólt félig kérlelő, félig parancsoló hangon, – kend budai polgár és nekem engedelmességgel tartozik. Parancsolom tehát, beszéljen halkabban, s beszélje értelmesen el a baját, hogy akár magam segíthessek rajta, akár pedig ő felségének jelenthessem föl.

– Hát Turgovics uramnak épen semmi baja nincs?

– De hát mi bajom volna?

Bornemisza derekát előre hajtva, kezét csipőjére szegezve, torz vigyorgással mondá: – Van-e Turgovicsnak aranymedenczéje, ezüsttányéra, bogláros diszkardja, nehéz selyme, drága atlacza, vertművű billikoma, skofiumos nyeregtakarója, s nyereg alá való deli ménje? Menjen haza, s nézze meg; mert Bornemiszának már nincs. Van-e Turgovicsnak föl nem tört zárú pénzes ládája, mert Bornemiszának reggel óta nincs. Van-e Turgovicsnak fölserdült leánya, kit a pap áldása mellett akart férjhez adni? Menjen haza, nézze meg; mert Bornemiszának már nincs többé. Jaj a tizenhármaknak, kik Budavárát, királynéjok parancsából ezelőtt öt héttel Ferdinánd kezére akarták játszani. Ütött a bosszú rettenetes órája. S van-e még Turgovicsnak szeplőtlen életű jámbor neje? Ránduljon haza, nézze meg; mert Bornemiszának, ha jól emlékszem, már nincs. Oh ez irtózatos, irtózatos!

– Ember, megőrültél-e? vagy az éhgyomorra hörpintett bor vette el eszedet? – kérdé a budai bíró, kétkedve a hallottakon s mégis rettegve, hogy igaz lehet.

– Micsoda bor? A tizenháromnak borseprője sincs. S vizsgáld meg te is hordóidat, Buda városnak okos és körültekintő főbírája.

Turgovics félrelökve Bornemiszát, kettőzött lépéssel méregette a palota udvarát, de midőn már a hídhoz ért, mely a körülsánczolt és erődítményekkel ellátott királyi lakot a belváros többi részétől elválasztja, találkozik az öreg Podmaniczky Jánossal.

– Kegyelmednek, mint Buda első hivatalnokának részletesen kell tudni azokat az okokat, melyek miatt a Roggendorffal szőtt összeesküvés ügyét ismét fölmelegíteni szükség vala. Kérem, világosítson föl engemet.

Podmaniczky e szavára hüledezve, sápadozva kérdé Turgovics:

– Hát csakugyan igaz volna, hogy Bornemisza háza földúlatott?

– Előttem hurczolá el a katonaság a megkötözött Sziri Imrét; láttam a Müller Godofréd uram boltjának teljes kiüríttetését, hallottam, hogy Bornemiszát is nagy szerencsétlenség érte, s csak azon csodálkoztam, hogy kegyelmed, ki szintén némi gyanúval terheltetett…

– Rágalom volt, nagyságos uram! – szólt közbe növekedő nyugtalansággal Turgovics.

– Igen csodálkoztam, – folytatá Podmaniczky, – hogy kegyelmed is, ki, mint mondja, bűnrészességgel rágalmaztatik, kezet nyújthatott az üldözés művéhez.

– Én kezet? Száradjon el jobban, ha csak sejtelmem is volt a történendőkről.

– Lám, lám! s pedig városbíró.

– Ugyan ki kérdezi most a városbírót a város ügyeiről? Intézkednek nagyságtok vérünkről és pénzünkről úgy, a mint kedvök tartja. Hanem hisz nagyságod a királyné ő felsége titkos tanácsosa, minisztere, s így bizonyosan tudhatja a magasabb politika érdekeit és irányait. Remélem tehát, nem veszi tolakodásnak, ha alázatosan kérdeni bátorkodom, hogy micsoda okok bírták a titkos tanácsot épen a jelen körülmények közt, midőn egyetértésre, és kölcsönös kiméletre volna szükség, oly gyűlöletes szabályokat, minőket nagyságod szavai gyaníttatnak?

– Bah, bah! hogyan lehet valaki oly tapasztalatlan, hogy titkos tanácsról beszéljen nálunk! A titkos tanács, drága barátom! legalább egy órával később szokta megtudni a királyné akaratját, mint az utczagyerekek, és a királyné egy órával későbbre, mint a titkos tanács. Zivataros időket élünk, jó atyámfia, s az embernek gyakrabban kell meggyőződést változtatni, mint ruháját, ha azt akarja, hogy megázás miatt egészsége ne szenvedjen. S kegyelmed, Turgovics uram, micsoda ruhát akar most magának szabatni? Török szoknyát-e, vagy feszes német kabátot? Én szőrruhát ajánlanék.

– Mit méltóztatik nagyságod a szőrruha alatt érteni?

– Valóságos barátöltözéket, s ezt három okból ajánlanám kegyelmednek. Először, mert a mi uralkodónk, György frater is olyant hord; másodszor, mert a szőrruha a bűnbánás jelmezének is tekintik; s mert egy világi úr, ha érzi a sáfrányillatot, még aránylag legkönnyebben szökhetik el szőrruhában remetének, vagy kolduló barátnak öltözve… Egyébiránt ajánlom magamat kegyelmed tapasztalt jóindulatába, sietnem kell, ő felsége parancsolni méltóztatik velem. Szerencsés utat, jámbor remetém!

– Remete… és szerencsés út! tehát csakugyan veszve vagyok. Szent Isten! Bornemiszának igaza lehet, házam földúlatott, földönfutó koldussá lettem.

Turgovics háza a Szentháromság-téren feküdt, nem messze a királyi palotától. Pár perczbe került tehát, hogy rémítő szorongatásaitól meneküljön. Az épület csak azon sebeket hordá, melyeket Roggendorf ágyúi ejtettek rajta, s neje és egyik leánya épen az ablakból tekintettek ki.

– Tehát csak kötekedett velem az a gúnyos Podmaniczky! – sóhajta egészen megkönnyült kebellel. Az övével átellenben feküdt Bornemisza laka, melyet sok nép vett körül. Mégis nem olyan tiszta a helyzetem, mint az első tekintet mutatta. Bornemisza vagyonát alkalmasint földulták. Ha! a nép is beszéli!… hm! e szót hallám: hazaáruló. Valaki nevemet is említi. Gyalázatos uralkodók! Majd számolok veletek! Ime! nőm s gyermekem egyszerre visszavonultak az ablakból, mintha kellemetlenűl érintettek volna. Szétoszlattatom e csürhe népet. Menjenek vissza a pőrölyhöz, a sütőkemenczéhez és kaptafához. Nem rájok bízták az ország dolgait.

Turgovics sokáig tartá átölelve feleségét és leányát, kik szintén föl voltak indulva.

– Mi lesz belőlünk! a nép háládatlan, ismerőseink idegenkednek tőlünk, jön a török: ezt a panaszt, ezeket az aggodalmakat emlegették különböző változatokban a nő és a leány.

Turgovics éles elméjű, sok tapasztalású, de hajlékony jellemű férfiú volt. Hazáját szerette vértanuskodási vágy nélkül. Családjához ragaszkodott; házi és hivatalos kötelességeit teljesítette. Nem irigylé mások boldogságát; de nem mulasztá el – a mennyire aljasság nélkül lehetett – saját érdekeit előtérbe tolni. Kedélyes ember volt, mély érzések nélkül, s takarékosságát csak azok nevezték fukarságnak, kik őt rendkívül gazdagnak vélték, bár minden alapos ok nélkül.

– Atyám! sokan távoztak már el a városból.

– Elég balul tették, leányom!

– Lippainé is elment, a mi szomszédunk, – jegyzé meg a nő.

– Meg Stemmer uram mind a hat leányával, – hozá föl Turgovics növendék, de kecses és sokat igérő magzata.

– E könnyelműségök veszélybe ejtheti őket, kedves leányom. Villongós időkben legtanácsosabb szép csendesen otthon ülni.

– De hátha hozzánk jön a rabló török. Ellenségeid kincses Turgovicsnak neveznek, s gondold meg, hogy neked nőd és fölserdült leányod van, – mondá Turgovicsné.

– Kecses és még mindig szép nőm van – válaszolta a férj – s leányom is meg tudná babonázni még a szultán kisebbik fiát is, ha azt bábjaival együtt a háremben nem feledték volna. De aggodalmaid eloszlatására meg kell említenem, hogy a török nem mint ellenség, de mint szövetséges jön. Aztán nem is a városban, hanem künn a táborban fog tartózkodni; mígnem rövid pihenés után Bécsnek indul.

– De ki fogja megtiltani, hogy a várba föl ne tévedjen?

– A katonai fegyelem, kedves nőm!

– S tudod-e, atyuskám! bizonyosan, hogy egy sem tekint be sem az ablakunkon, sem az ajtónkon. Én talán elájulnék, ha egyet is látnék, kivált a szerecsenek és a kutyafejű tatárok közül.

– Tudja Isten, miért, de én iszonyodom a közelebbi napoktól, – szólt a nő. – Minket gyanuba vettek, s az árulkodók száma sohasem volt nagyobb, mint most. Hát csakugyan nem lehet attól tartani, hogy a hitetlen, a rabló és száz feleségű pogányok várkapuinkon belül jöhessenek? Nem vezetheti-e be őket egy alávaló és áruló ember, a ki kegyelmet vagy zsoldot remél.

– Emberi számítás szerint, kedvesem, attól épen semmit sem lehet tartani.

Még nem végződött be a vita, midőn a városszolga levelet hoz.

– Ki küldi?

– A kincstárnok ő nagysága, – válaszolta a távozó cseléd.

Turgovics vére szívére tódult, s palástolhatlan nyugtalansággal törte fel a pecsétet.

A mint olvasott, arcza sápadtabb lőn, utóbb szemei elvérmesedtek, keze reszketett, s a levelet a földre ejté.

– Koldusok vagyunk! – szólt halk és töredezett hangon, s a karszékbe dőlve, kezeivel arczát eltakarta.

A levél tartama a következő volt:

«Városbíró uram!

Rendeljük, hogy holnap reggel pontban nyolcz órakor az egész városi magistratussal induljon a legyőzhetetlen török császár elébe, s egyenlő, de mérsékelt léptekkel haladva mindig előre, midőn a főtáborhoz érkezik, a magistratussal együtt a lovakról leszállva, gyalog és fedetlen fővel menjenek a magas sátorig, mely kegyelmes védelmezőnknek, a fővezérnek, kit Isten soká tartson meg, külön jegygyel, három lófarkas zászlóval és aranyból vert félholddal ellátott fényes sátora. Itt földig borulva esedezzenek, hogy engedtessék meg kegyelmednek a fölszabadított Budaváros nevében a világhódító császár palástjának szegélyét megcsókolni. Secus non facturi.

Minthogy pedig a török nemzetnél szokásban van, hogy az esdeklők a nagyságos basák s a szultán ő felsége szine elébe csak illő ajándékok bemutatásával járulhatnak: miután az igazság hozza magával, hogy azok, kik az ellenséggel tartott titkos egybeköttetéseik által a törököt nyakunkra hozták, egyszersmind magok viseljék a sarczot, melyet a szerencsétlen városnak leginkább hűtlenségök miatt kell fizetnie; ennélfogva, a nélkül, hogy kegyelmedet legtávolabbról is gyanúba venni akarnám, csupán csak atyafiságos indulatból és keresztyéni szeretetből javaslom, miként ne terheltessék saját vagyonából tízezer tallért délután öt órakor ő felsége pénztárába, mint önkéntes ajándékot, pontosan beszolgáltatni. Secus non facturus. Ki egyébiránt maradtam Kegyelmednek, jó uram, stb. lekötelezett szolgája a szegény György frater.»

Turgovics leánya, ki csak a fájdalmat érezé ki e jelenetből, szenvedélyesen karolta át atyját, hogy könnyeit könnyével vegyítse, azonban Turgovicsné, bár szerető nő, de szintoly, vagy talán nagyobb mértékben gazdasszony is lévén, az irat után nyujtá kezét, hogy a családját fenyegető veszély terjedelméről értesülhessen.

A férj indulatosan ragadta meg neje karját, s életében most először volt iránta gyöngédtelen.

– Rögtön ide add e levelet, – mondá szokatlan ingerültséggel, majdnem dühhel.

A nő csodálkozásában nem bírt szóhoz, gondolathoz jutni. Gépileg engedelmeskedett. Mereven, mozdulatlanul várta be, míg férje darabokra szakítá a kincstárnok sorait, s hogy még inkább megsemmisíthesse, elhamvasztá.

– Jer, leányom, – szólt az anya szelid, nyugodt hangon, s a még mindig zokogót kivezeté a szobából.

Rendkívüli változáson kellett átesni Turgovicsnak, hogy eszébe sem jutott nejét követni és kiengesztelni.

A helyett elméje a következő tekinteteket mérlegelé: Tízezer tallér a többi adósságaimhoz toldva, talán még egészen nem nyelné el vagyonomat; de azért tönkre jutok okvetlenül, mert uzsorásokhoz kell folyamodnom, még pedig többekhez, hogy a nagy összeg ne vezesse őket az indok fürkészéséhez. Húsz éve egy pintlivel jöttem ide a végvidékről, midőn atyámat a törökök kirabolták s megölték. S most hogy állok? Megvan még a pintlim, de hozzá feleségem, leányom és egy csecsemő járul. Ezek nem árverezhető tárgyak. Utoljára is csak hivatalomtól függ családom elélhetése. De hát hivatalom mitől függ? Ha tovább nem terjed az a hír, melyre Bornemisza és Podmaniczky czélzottak, s melyről a nép, mint gyanítom, ma már hangosabban suttog. Ez Martinuzzi műve, s figyelmeztetés arra, hogy a tízezer tallérral siessek. Gyűlölöm e papot és a törököt, de ha a kósza hír a basák fülébe hatna, a vezérletem alatt megjelent magistratus szemeláttára fölakasztanának… A haza saját kezével ássa sírját, s úgy hiszem, Izabella királynénak van igaza, midőn Szolimántól jobban fél, mint Ferdinándtól. De betöltheti-e az én kicsiny és sovány testem azon mély és tág üreget, melybe egy ország vágy lázas sietséggel temetkezni? Bizonyára nem… A budai főbíró teljesíti a mit parancsolnak, azért is, mert csekély helyzetében nem illeti őt meg a dacz, s azért is, mert családját ruházni, táplálni kell. Ah! voltak nekem szebb álmaim az emberi s honfiui hivatás felől, mint a minőt az életgondokkal kialkuvás eltűrhet!… Hiú ábránd! Szolimán segítségére jött országunknak, illő tehát, hogy az ország fővárosa tisztelkedjék nála. Ez tény. S ki szónokolhat más a város nevében, mint annak első hivatalnoka. És az én vagyok. Szónoklok hát, s a mi őszinteségemből hiányzik, kipótolja a tízezer tallér. S ha megcsókolom György frater kezét és Szolimán lába porát, és ha nem háríthatom el a veszélyt, melyet nem én idéztem elő, s ha kedvem nincs eljátszott rokonszenvek vértanujául ajánlkozni: vádolhatnak-e azok, kik Catónál kevesebb erkölcsi szigorral és Aristidesnél kevesebb igazságérzettel bírnak? Bizonyára nem… Megyek előbb nőmet megnyugtatni, s azután a zsidókkal alkudni és a magistratust lóra ültetni.

*

A György frater által kitűzött idő előtt már a Turgovicsra vetett harács kifizettetett, s a kellő perczben a teljes számú városi küldöttség a bíró vezetése alatt fényes ruhában, de aggódó, komor arczczal indult a padisah elébe.

A budai tisztes polgárok, kik Ferdinánd ellen vitézül küzdöttek, s kik szivökből örvendettek, midőn a legnagyobb veszély pillanatában a törököktől segély érkezett; most már sokalni kezdték a szultán jóakaratát s midőn a székesfehérvári kapun az egész előljáróság eltávozott, hosszú sorban kisérte a nép, szerencsét kivánva nékik, kivánva fölindulással, könnyek közt, s azon elborult, sejtelmektől terhelt hangulattal, mely legkevésbbé sem tett volna kedvező benyomást a felszabadítóknál a megszabadítottak iránt.

A küldöttség hamarabb érkezett vissza, mint gondolni lehetett, de hiányzott közülök egy… a városbiró.

Őt visszatartóztatták. Miért? Senki sem mondhatta meg. E hír nagy rémületet okozott.

Lehettek neki ellenségei, azonban tevékenysége, belátása és részrehajlatlan igazságszolgáltatása oly tulajdonok voltak, melyek Budán és mindenütt a világon nagy tekintélyt s nem csekély ragaszkodást szoktak a hivatalnokoknak szerezni.

Politikai rokonszenvei nem mindig hangzottak ugyan össze a közvéleménynyel, mely egy nemzeti uralkodót, a török védhatalom gyűlölt istápolása mellett is inkább szeretett a trónon látni, mint Ferdinándot, ha ez által a polgárháború és az ország kétfelé szakítása is megszüntethetnék, de Turgovicsnak a bécsi udvarhoz szítása csak azért sem látszott a nép előtt veszélyesnek, mert köztudomás szerint Izabella királyné kegyeltebb emberei közé tartozott. Hizelgett a polgárok hiuságának az is, hogy oly férfiu, ki nemesi levéllel nincs ellátva, s egy fillér nélkül jött Budára, a fontosabb kérdésekben csak úgy kihallgattatik az udvarban, mint országzászlós. Megnyerte az önérzőbbek szivét az is, hogy Turgovics nem követi a régi példát, mely szerint minden magát csak valamennyire kitüntetett polgár nemesség és czimer után vágyik.

Az érdemes városbiró tekintélye kétségkivül nagy csorbát szenvedett akkor, midőn fölfedezték azon összeesküvést, mely a Boldogasszony templomának czintermén át késő éjjel a várba vezetett kétszáz német katonát, kik a békétlenekkel egyesültek volna, ha egy őr a merényt észre nem veszi és zajt nem üt. György frater tüstént befogatott minden gyanus egyént. Ezek közül a kisbíró, Palczán Péter, az összeesküvés indítójának Turgovicsot állította; de minthogy a királynét is vallomásában emlegeté, ez okból őt György frater, mint istentelen rágalmazót, rögtön kivégeztette. A hadi törvényszék Turgovicsot sem foghatta tehát kereset alá oly vádért, mely egy rágalom miatt elitélt egyén szájából eredt. Történetesen Atádin kívül, kit tetten értek, s ki még a kínpadon sem akart senkit fölfedezni, Bornemisza is, néhány tekintélyes polgárral együtt, csak Palczán vallomásai által voltak terhelve. Turgovics a többi gyanuba vetteknél még annyiban is szerencsésebb volt, mert az egész város tudta, hogy az elkövetett árulás előtt már egy héttel ágyban fekvő beteg volt. Igaz ugyan, hogy Bornemisza tegnapi megsarczoltatása alatt a csőcselék nép ismét föl volt izgatva a város főbírája, mint a németekhez szitó egyén ellen; de miután kiki látta, hogy mily nyugodt arczczal lovagol a küldöttség élén, s miután kiki azt képzelte, hogy ha vétkezett is Turgovics, a magistratusból többen voltak százszor inkább bemártva, mint épen ő, nem lehetett csodálkozni azon, ha a részvét és szánalom, mely iránta mutatkozott, mindinkább a török elleni gyülölettel kezdett összeolvadni.

Eleget mondták a magistratus tagjai, hogy ők nem tudják, miért tartóztatták le a főbíró ő kegyelmét; de azt látták, hogy senki vasra nem verte, s hogy még a basák is majdnem túlságos tisztelettel beszélgettek vele.

A nép csóválta fejét az ily nyilatkozatokra, képtelenségnek tartotta Turgovics barátságát a kontyosokkal, inkább hitt azon rebesgetni kezdett hírben, hogy a basák Magyarország fővárosának első hivatalnokát zsineggel végzik ki. S midőn Szolimán császár hadainak előcsapatjai a budai határt átlépték, midőn hajós serege a pesti partoknál horgonyt kezdett vetni, már akkor minden vagyonos budai polgár a koldusbotot a kezében tartani vélte, minden anya fölserdült leányát elrejté szem elől, minden kereskedő a legértékesebb kelméket boltjából eltávolította, minden bűnös fogadást tett Istenhez térni, s minden ártatlan, tiszta lelkiismerete mellett sem hitte szükségfölöttinek, magát és szeretetének többi tárgyait az általa ismert nevű szentek és vértanuk különösebb pártfogásába ajánlani.