VIII.

A Hét vezér közönsége most nem a régi józan, komoly és hallgatag polgárokból állott, kik egy meszely bor mellett az ágostai ötvösek műveiről, a nürnbergi posztóról, a linczi hamar foszló kelmékről, a török szattyánról, a novográdi prémekről, az erdélyi szűrt mézről, a nagybányai aszalt szilváról, a Fuggerek üzérkedéseiről, a Thurzók pénzcsikarásairól, a felső vidéki várurak rablásairól, a marhavásárról, a hús limitatiójáról, a czéhmesterek szabadalmairól, az eretnekek vakmerő prédikáczióiról, a magistratus választásáról, a Ferdinánd és Izabella közt kiütött háború indokairól, folyamáról, s az a miatt támadt éhségről, döghalálról, jövedelmező szállítmányokról és irtózatos harácsolásokról beszélgettek.

Ezek a derék, rendszerető polgárok ma naplementekor már bezárták boltjaikat, műhelyeiket, raktáraikat és irodáikat. Kitelhető pontossággal állították össze vagyonaik és adósságaik mérlegét, mintha tüstént számot kellene adniok, az örökkévaló birószéke előtt, hol semmi igazságtalan fillért nem lehet zsebre dugni, semmi csalfa csődöt nem lehet elpalástolni. Miután pedig vagyonukkal s lelkiismeretökkel tisztába jöttek, s ha az arkangyal trombitájától rettegtek is, semmit többé jóvá nem tehetének, gondolkodó arczczal vonultak lakásaikba, megparancsolták leányaiknak, hogy az ablakon, ha megvirrad is, ki ne nézzenek, megcsókolták nejeiket, kiket idegen ölelésektől már nem féltettek, s karszékeikre leülve, mint a római senatorok a gallusokat, nagy elszántsággal várták azt, a mit török-tatár rablásnak neveznek, csakhogy bereteszelt ajtókkal.

A Hét electornál vagy Vezérnél üres helyeiket részint fiatal polgárok, kik az óvatosság és körültekintés mesterségét ezután tanulják meg, részint katonaviselt egyének, részint pattogó megyei nemesek, részint hírterjesztő és hírszomjas egyéniségek, részint pedig kémek s megvásárlott izgatók foglalták el.

János diák, mint a külváros legnagyobb politikusa, a közönség közt hamar tért tudott nyitni, s épen a kert kellő közepébe vezette tisztelt vendégeit s egy kis külön asztalt diadalmasan el is foglalt.

A nagyszámú közönség nem működtette oly szorgalommal a kést és villát, mint életerős kinézésétől várni lehetett volna. A helyett csupa rossz hírekkel táplálkozott, s egyik a másiknak látszott étvágyát elrontani akarni.

Ellenben a borbély, ki mióta princzipálisának özvegyét nőül vette, s az officinát tulajdonának vallja, mindig kötelességének tartá a tekintélyes polgár szerepét játszani, ha tudniillik elég nézőközönsége volt, most nagy lármával szólítá magához a vendéglő szolgáit, s frissiben megrendelt minden kész ételt, minden drágább bort, s az asztal csakhamar terhelve lőn tányérokkal, poharakkal, tálakkal és kupákkal.

Barnabás hatalmasan ivott; Elemér a reggeli gyaloglás és elmulasztott ebéd miatt éhes volt; János diák, ismert mértékletessége mellett sem akará megbántani a borbélyt, ki mind evésben, mind az ivásban jó példával járt elől. E miatt nem is kisérhetik figyelemmel a nagy napi kérdéseket, a melyek a szomszéd asztalok borozó közönségét szellemi eledellel táplálták.

De egyszerre az éktelen zaj közt megpendült a lant.

Elemér arra tekintett, s egy külön kis asztalnál látá a szikár, öreg egyént, kinek ajkai s hihetetlen sokaságú vékony arczredői élénken mozogtak a költői lelkesedés miatt.

A lant pengett, a dalnok vékony hangját kísérve; de a közönség érzéketlen maradt s folytatá vitatkozásait.

– Ki ez a szegény vén ember? – kérdé Elemér részvéttel.

– Csak annyit tudok róla, – szólt János diák, – hogy még az ostrom előtt jött Egerből ide, s kedvelt lantos vala; de egyszer eszébe jutott a török ellen dúdolni, s minthogy épen akkor Szolimán császár nekünk segítséget igért, a közönség kidobta a korcsmákból, s végre György fráter ő nagysága börtönbe záratta, honnan alkalmasint nem rég menekült ki, mert két hó óta ma látom először.

Míg Elemér szivéből sajnálta a dalnokot, mind a szenvedett fogságért, mind a tapasztalt részvétlenségért, ez új nótához kezd, mely Lehel kürtjének történetéről regél, de minden siker nélkül.

Elemér a Dorka néne még megmaradt kevés pénzdarabjai közül egyet kivett, s a lantos asztalára tevé, ki azt könnybe lábadt szemmel köszöné meg.

János deák, a külváros legelőrelátóbb politikusa, a lantoshoz sompolygott, s fülébe sugá: – Most kell a török nótákkal előállani.

– Lovagok, vitézlő várőrök, tekintetes rendek, különösen tisztelt polgárok! – szólt a lantos, agg kora ellenére is élénken pattanva fel az asztalra. – Jó uraim! már a török rabságba hurczolt magyar fogoly bús nótájára került a sor. Hallgassák meg, a kiknek kezökön még nincs bilincs, a kik azt hiszik, hogy ma csendesen fogják fejeiket ágyvánkosaikra hajtani, ámbár a holnap már többé nem biztos.

A lantos le sem szállott az asztalról, midőn mély csend lett.

A lantos le sem szállott az asztalról, midőn mély csend lett.

A lantos le sem szállott az asztalról, midőn mély csend lett.