VI.

Dorka a tegnap esti találkozás óta rettegett Dora szemébe nézni.

– Mily nagylelkű volt irántam ő, kit kötelességből és családja iránti tiszteletből talán örökre szerencsétlenné tettem; mint szánakozott boldogtalanságomon, holott szívébe az apai házhoz tartozó tisztelet miatt tőrt döftem! Oh Istenem! mily kínokat kell kiállanom! Meg vagyok győződve, hogy Dora éjei álmatlanok s hogy szétdúlt szerelmének emlékei az átvirrasztott órákat a gyötrelmek vad tombolásaival töltik be. S mégis ez az angyali teremtés, midőn engem szenvedni látott, maga mellé akart visszavinni, hogy ápoljon, hogy vigasztaljon s hogy kórágyam mellett őrködhessék. Gyűlölnie kellene engemet, s ime! megbocsát és szeret. Nemes lény, választottja a szeretetnek s áldozati készségnek, nem fogok visszaélni jóságoddal! Dorka, az elátkozott vén asszony, keblébe zárja, mint szent ereklyét, nevedet s midőn az Istenre gondol, egyszersmind rólad fog emlékezni, hogy az emberi nem gonoszságaiért az éggel szembe ne szálljon s vándorbotot veend kezébe, házról-házra jár koldulva s keresve Barnabást, a nyomorult és gyámoltalan rokont s föltalálja őt, vagy a mit szintúgy óhajt, a halált… Isten veled, ég angyala, kedves és megbántott Dorám! ne lássuk többé egymást!

Ily kínzó, ily önvádló benyomások közt szedte össze holmiját a vén asszony s várta az alkonyt, hogy a várból kisuhanjon.

Hogy pedig Dorát elámíthassa, épen hozzája készült elbeszélni, mily örömmel költözik át régi szállására; de roncsolt testű lévén, miután tudja, mennyire nem képes a szállás megváltoztatásakor az első éjen aludni, kéri őt, hogy csak holnap reggel történjék az átköltözés, mert a mult éjt álmatlanul töltvén, szeretne előbb kipihenni.

Mikor Dorka a kendőt ősz hajára tette, hogy Dorát meglátogassa, a legény akkor lépett be hozzá Deák uraimék azon rendeletével, hogy tüstént siessen hozzájok.

– Tudom, nagy lakomára készülnek és ezért hivatnak – szólt.

– Dániel uram ő kegyelme nem rég jött vissza a vendégkeresésből – válaszolta a legény.

Dorka sóhajtott, elgondolván, mennyi zavar fog eredni az ő távozása miatt, de szándéka szilárd volt.

Midőn a refectorium helyett a fegyvertárba utasíttatott, hová hetekig sem szokott senki tévedni, a félénk nőt már az is meglepte.

Mihelyt pedig belépett, István bácsi a szemüveget, melyet orrán felede, lekapta, hosszú gyér haját hátra simítá s hogy a bátorság s lélekjelenlét tökéletes kifejezését megadja, görbedt derekát kiegyenesíté s oly mereven állt, mintha épen most soroztatott volna be ujoncznak.

Ellenben Dani bácsi fürgén került a vénasszony háta megé s a csikorgó reteszt előtolá.

– Menybeli atyám! hisz ezek már tudják, hogy szökni akarok, – gondolá Dorka elképedve.

– Asszonyom! – szólt István úr köhögve és szemével öcscse felé vágott.

Az öcs azonban nem látszott észrevenni a jelt, hanem a helyett megvizsgálta, hogy csakugyan elő van-e tolva a retesz?

Dorka tűhegyen állott.

– Asszonyom, – folytatá István keményebben hunyorítva Dani felé – kegyelmed vén s valamint az életben sok jót, szintúgy sok rosszat tapasztalt, s talán tett is. Miért ne mondanám, hogy tett, holott emberi természetünkben fekszik, hogy cselekednünk kell jobbra, balra.

– Most már véged neked Dorka – gondolá a vénasszony.

– A religio, – elmélkedett István úr, haragosan tekintve a még mindig piszmogó öcsre, – azt tanítja, hogy a bűn kétféle, eredendő és cselekedeti, és a bűn első neme miatt kikerülhetetlen a második is. Ennélfogva megbántás nélkül állíthatom, hogy valamint nekem és a most szólani akaró Dániel öcsémnek vannak cselekedeti bűnei, szintúgy kegyelmed is, asszonyom, el van látva efféle cselekedeti bűnökkel. Vallja meg csak, hogy igazam van, s aztán következtessünk belőle.

Dani bácsi a csillogó reteszt előretolá.

Dani bácsi a csillogó reteszt előretolá.

– Könyörüljenek rajtam, nagy uraim! – rebegé Dorka.

Dániel egy széket tolt a vénasszony alá, látván, hogy erejében fogyatkozik s erre nekibátorodva bátyjától átvette a szólást és szaporább nyelvvel s hangnyomatok nélkül kezdett beszélni.

– A hazaszeretet az emberi s különösen a magyar természetben fekszik. Azt hiszem, nálunk a ló is inkább ragaszkodik a jászolhoz, az ökör is a járomhoz, mint másutt. Csak a bivaly nincs eléggé megbarátkozva hazánk földjével, de ezt neki meg lehet bocsátani, miután indigena és nem rég vándorolt be.

– Igen soká laterizálsz öcsém! – közbeszólt István úr, – én jobb előszóval nyitottam meg a tárgyalást.

Dorka csak azt látta, hogy megtámadtatik, de már többé nem tudá, hogy mily oldalról.

Dániel úr visszautasító tekintetet vetve Pista bácsira, folytatá: A hazaszeretetből foly, asszonyom! a haza oltalmazása. De minden időben vannak öregek, kik haladott éveik miatt személyesen nem alkalmasak a megtámadók ellen szülőföldjüket védeni. Valljuk meg nénémasszony, hogy mi hárman, fájdalom, ily állapothoz nagyon közel állunk. Hármat mondottam, mert miért ne képzelhetném, ha korára nem gondolok, asszonyomat is katonának, holott Semiramis országokat hódított meg s Rozgonyi Czeczilia férjével minden táborozásban részt vett.

Dorka félni kezdett a Dániel által kivonandó következtetésektől s hogy katonának nem igen alkalmas, azzal bizonyítá be, mert álla már reszket és fogai összekoczognak, még mielőtt a csata megnyílt.

A kérlelhetlen logikájú Dani bácsi pedig folytatá beszédét, mondván:

– A ki rokkant és bármi okból harczolni képtelen, nem jöhet-e arra a gondolatra, hogy zsoldost küldjön a táborba? S ha kegyelmed asszonyom! a kellő pénzzel el volna látva s ha oly ficzkóra akadna, kire a háznál nem sok szükség van, már akkor nem nagyon ütközném meg azon, ha Budavárra zsoldost fogadott volna. Vallja be, hogy az ily tett kegyelmedtől is kitelnék?

– Siess, öcsém! siess a tárgyra, mert ily hosszas függőben tartás egy külön neme a torturának.

Dorka szepegve mondá:

– Kigyelmetek mindent tudnak s nincs miért titkolnom, a történteket. Bevallom tehát.

– S még ő akarja bevallani! – szólt bámulva Dániel.

– Még ő nem titkolja tőlünk! – mond ugyanakkor István.

– Tapossanak szét, nem titkolom, bevallom – zokogá Dorka, hogy én küldtem Elemért a táborba.

– Mit mond ez a vén bolond?

– Talán csak félrebeszél, bátyám! hisz láthatja, hogy megzavarodott – csillapítá Dániel Pista bácsit… Dorka! szólt most az asszonyhoz fordulva, ugy-e csak azért említé kegyelmed Elemért, mert értésünkre akarja adni, mennyire fájhat valakinek, ha kedvelt emberét, kihez rendkívül ragaszkodik, egy idegen elszökteti és katonának állítja be? Elemér tud a maga lábán járni, tud saját eszével okoskodni. Ő hálátlanul idehagyott ugyan s meg is fogjuk érte jól mosni a fejét, csak térjen vissza; de, ha kegyelmed minket akar megszégyeníteni ballépésünkért: akkor elismerjük, hogy jussa van rá; azonban, higyje el, magunk is eléggé bánkódunk rajta.

– Én nem említettem volna Elemért, ha nagyuraimék nem hozzák föl: – szólt könyekbe lábadt szemekkel a vénasszony.

– Öcsém! ez az asszony mégis ellenünk működött… Dorka itt e fegyvertárban, hol a halál annyi eszköze néz fenyegetve rád, kérlek és kényszerítlek: – valld be, hogy tudtad Elemér elszökési szándékát s még sem jelentetted be nekünk.

– Én küldtem el őt, nagyuram!

– Ne higy neki. Hadd, hogy én beszéljek vele… Dorka asszony mondja hát meg: mivel küldte el? honnan volt rá pénze?

– Volt néhány régi arany és ezüst darabom s mátkagyűrűmet vetettem zálogba Óváriéknál – szólt sírva-zokogva Dorka.

– Hallatlan! iszonyú, rettenetes! – kiálták Deákék. Mit vétett Elemér, hogy ily bűnre szántad el magadat s épen a sír szélén? – mondá Dániel. S mit vétettünk mi ellened, hogy nekünk ekkora bosszúságot okoztál – kérdé István úr… No! bátyám! talán ezt az oldalát a kérdésnek ne bizgassuk – súgta Dániel, ki miután az ügy bonyolódni kezdett, nagyobb diplomatának látszott, mint idősb testvére.

Dorkát a heves támadások nyilatkozatra kényszerítették.

– Koldus és földönfutó voltam, midőn kegyelmetek, nagyuraimék, hajlékukat számomra megnyitották s az erőtlen vén asszonynak, bár hasznát alig vehették, ételt, nyoszolyát, ruhát és barátságos szavakat nyujtottak: nem tartozom-e én ezért hálával? Elemér, kit kegyelmetek érdemén felül becsülnek, kit most is a vakságig szeretnek, semmi más, mint vakmerész kalandor s háládatlan szívét azon fekete bűnnel bemocskolni nem iszonyodott, hogy feledve származását és helyzetét, ő a szolga, ki kegyelemkenyeren élt, a mi Doránkra merte vetni szemét. Ezért küldtem el. Tartsanak hát felettem ítéletet, ha tetszik, de hogy jegygyűrűmet feláldoztam, azért férjem árnyéka meg fog bocsátani.

Dorka, midőn titkától menekült, hideg nyugalommal várta a történendőket.

– Hallod-e, Elemér szemet vetett unokahúgodra?

– Igen, ő szemet vetett a te leányodra.

– Az csakugyan merészség volt.

– Nem állítom az ellenkezőjét – jegyzé meg Pista bácsi.

– Nekünk várunk van.

– Van kettőnknek egy.

– Családunk régi.

– Régi s meg is apadtunk a miatt.

– Rokonunk a nagy Werbőczi.

– Még pedig jó rokonunk.

– Nádor is volt.

– De hát most mi?

– Igaz bátyám, a szerencse kereke forog.

– A föld golyóbisa is forog, öcsém.

– Hol a lábunk van fenn, hol a fejünk.

– Nem öcsém, a fejünk mindig fenn van és ez nagy hasznunkra szolgál.

Úgy látszott, most erősebb diplomata István lőn s ezen előnyt felhasználva, kérdé Dorkától:

– Hát a mi Doránk milyen indulatot mutatott Elemér iránt?

– A gyermekleányoknál egy csinos és mézes beszédű fiatalember szerelme könnyen találhat viszonzásra, – mondá Dorka kikerülőleg.

– S Elemér csakugyan mézes beszédű – erősíté Dániel.

– És Dora tizenhét éves sincs, – jegyzé meg István úr, még pedig Dorka iszonyú csodálkozására, oly nyugodt hangon, mintha közönyös tárgyról beszélnének.

– Ha boldog emlékezetű kedves feleségem élne, talán idősb lantossal taníttatta volna Doránkat énekre.

– Egy szóval sem állítom, öcsém, az ellenkezőjét.

– Az apák nehezen pótolják ki, főleg a leánygyerekeknél, az anya helyét.

– A nagybátyák sem sokkal többek e részben.

– Azonban Elemérről vakság volna állítani, hogy magában véve nem eléggé tisztességes ifjú.

– Sőt nagyreményű is.

– Szent Istenem! hisz én, a mint látom, rendkívüli vétket követtem el.

– Mit lát maga, vénasszony! tud is maga látni! Elemér szolgánk, s hibázott, hogy a házikisasszonyra merte vetni a szemét. Egyébiránt ha a háború ily hamar be nem végződik, még híres vezérré vált volna, mint Magyar Balázs, ki parasztból emeltetett mágnássá. S béke alatt is, midőn észre és okos tanácsra van szükség, miért ne nevezhetnék ki belső tanácsossá, mint Athinai Simont, ki jobbágytól származott?

– De miért czélzasz öcsém mindig parasztokra, midőn Elemérről beszélsz. Igaz, hogy ő szegény; de a Komjáthy-család a jobb nemesek közül való – jegyzé meg István bácsi rendreutasítólag.

– Ne vitassuk ezt bátyám, mert a vénasszony még azt képzelhetné, hogy a mi kedves és szép leányunk azon eladó szűzek közé tartozik, kiket a szüléknek kell árulgatni, mert a magok erején konty alá sem jutnának. Köszönje meg Erdély legkitünőbb leventéje is, ha oly takaros menyecskét vihet haza, mint a minő a mi Doránk. De, hogy szavunkat ne feledjük, tudja-e Dorka néne, hogy még más is mert szemet vetni a mi leányunkra?

– Tudja-e – közbeszólt István bácsi – hogy mi ezért azt tettük vele, mit az asszony tett Elemérrel?

Dorka sikoltva esett vissza székére.

Dániel és István úr aggódva tipegtek körüle, dörzsölék homlokát, mondák: hisz! visszaérkezik Barnabás is, beszéltek a házról, melyet Dorka számára építtettek, de a vénasszony, mihelyt eszméletét visszanyerte, jajgatva kiáltá:

– Oh, hogy tört volna el lábam, midőn e küszöböt átlépte! oh, hogy fuladtam volna meg az első falat kenyértől, melyet tőletek elfogadtam, s oh, hogy folyt volna ki szemem, midőn körültekintett és megnyugvék azon, mit rajtatok és házatokon látott.

– Öcsém, ő minket tegez.

– Erős indulatokba jött, ne vegyük számba.

– Kegyetlenek, miért nem ütöttétek főbe Barnabást! miért nem döftetek tőrt szívébe, miért nem lőttétek le egy golyóval, mint a veszett ebet, a helyett, hogy gyilkoló fegyverekkel ellátva kiküldöttétek a széles világba, hogy őrjöngését, bosszúállását s az emberi fogalmakat felülhaladó bűneit az élőkor rettegve beszélje el az utódoknak. Oh! uraim! ti könnyelműségtekkel többet ártottatok, mintha a sátánnak tudva adjátok el magatokat s a pokol bélyegét, letörölhetlen jegyül, homlokotokra süttetitek.

– Lassabban, asszonyom, mi a nyelveskedést tűrni nem szoktuk – szólt Dániel.

– Aztán a kutya is úr a házában, – jegyezte meg István bácsi fenyegető és méltóságteljes állást foglalva.

– És mi menten azt mondjuk neked, Dorka, künn tágas, benn szoros.

– Igen, a várnagy szűredet tüstént kiteszi a kapun.

– A nélkül is elmegyek, csak előbb beszéljem ki magamat, – szólt Dorka sűrűn omló könnyekkel.

– Nem épen azt mondtuk, hogy menj el; de rágd meg jól, a mit mondasz, – említé Dániel úr engedékenyebb hangulattal.

– Aztán te elküldötted Elemért, mi elküldöttük Barnabást, s ugyanazon okból. Kinek s mit lehet tehát egymás szemére hányni? – szólt Pista bácsi.

– Nagyuram! nem úgy áll a dolog. Én vétkeztem, midőn a Deák-család iránti tiszteletből, idegen ügybe avatkozni elég balga valék. De Elemér a nagy világ által csak nyerhet. Vitézségét, elméjét kitüntetheti. Tetteit talán versekben fogják megénekelni, vagy pecsétes oklevelekkel, czímekkel, uradalmakkal jutalmazzák. Azonban tudják-e kegyelmetek, hogy ki Barnabás, s mire fogja használni azt a fegyvert, melyet kezébe adtak, és azt a szabadságot, melytől annyi gonddal, annyi aggodalommal oltalmaztam? Tigris volt ő, kalitkába zárva, elfárasztva, kiéheztetve, megtörve, kegyelmetek titkon fölnyiták a reteszt, s mondák: eredj a szabadba, s keresd a martalékot, melyet széttéphess. Őrült volt ő, ki a kór rohamai közt mindig az égő parázst kereste, hogy a kazalba vesse be, s a terjedő lángokban gyönyörködhessék; s kegyelmetek a lobogó kanóczot kezébe adták, mondván: siess a nagy világba s gyújtsd föl a kunyhót, de a büszke épületeket is. Oh, hogy ezt nekem kell mondani, ki rokona vagyok, oh, hogy ezért magam fejére kell átkot szórni, mert a végzeten kívül én voltam az, ki őt a boszúra nevelte! Mit használ a bűnbánat, ha jóvá nem teheti az elkövetett gonoszságot! De ki gondolkozott, ki érzett volna helyzetemben másként, s ki keresett volna az égben Istent akkor, midőn a földön mindenütt csak a sátán kezét látja? S nem igyekeztem-e később jóvá tenni vétkemet? Ime! midőn a czélhoz már közel valék, kegyelmetek megsemmisítik a hosszú évek fáradságos művét… És tudjátok-e, ki vagyok én, s ki Barnabás?

– Az asszony a mi kulcsárnénk, ki rossz humorban van, s míg haragja tart, mindent sötét színben lát, – szólt Dani bácsi.

– Barnabás pedig, – egészíti ki István úr – nem dicséretre méltó magaviseletü férfiú ugyan, de azért a világot aligha fölforgatja, mert vannak törvényeink és biráink, s a bűn hamar megleli illő bérét.

Dorka éles s őrjöngő nevetésben tört ki.

– Törvény és bíró! ha! ha! ha!… Hadd beszéljek tehát nektek a törvényről; hadd szóljak a birák felől! Én Devecsery Dorothea vagyok, s anyám a híres Mihal bég családjából származott, ki Szerb- és Bosnyákország leghatalmasabb herczege vala, férjem Csapi András a Miczbánok utódja volt. Atyám vára, hol férjem is, míg élt, lakozott, a Duna balpartján feküdt, Péterváradhoz közel, s testvérem férjének a vára, Szendrővel, hol Mihal bég unokája, a mahomed hitre tért Ali parancsolt, egészen átellenben. Kinizsi Pál, ki évek óta esküdt ellenségünk volt, a mély béke idején a fekete seregből háromezer emberrel átkelt a befagyott Dunán, s tudván, hogy a dúsgazdag Ali Szendrőből eltávozott, véletlenül meglepte a híres várat, s mielőtt a török őrség fegyvert ragadhatott volna, elfoglalta. A fekete sereg minden férfit legyilkolt, a roppant kincset és drágaságokat elharácsolá. Kinizsi csak azon bosszankodott, hogy Ali bég nőit, kik egy titkos ajtón menekültek, nem ejtheté rabul. Másnap Ali visszaérkezvén, nyolczezer katonával Kinizsi után indult; de midőn a Dunához ért, látta, hogy már megengedt az idő, s a jég zajlani, szakadozni kezd. Kinizsi üldöztetés nélkül vonult Pancsovába, melynek parancsnoka az én nővérem férje s Barnabás atyja volt. Ott a város lakói, kik várnagyukra a szigorú fegyelem miatt nehezteltek, tudja Isten mit súgtak a fülébe, s rég takart gyűlöletét a nyomorult árulkodás fölszította.

– Isten legyen irgalmas az ő lelkének! – kiáltá nagy felindulással István úr. Most már emlékszem a rémítő történetre. Apród koromban hallottam elbeszéltetni. A kegyetlen férfiú azzal vádolá néném asszony sógorát, hogy rokonával Ali béggel titkon czimborál, s kezére akarja játszani Pancsovát, s hogy ő azért volt kénytelen Szendrőt, a béke idején, megtámadni.

– Ne legyen poraim számára az anyaföldben egy arasznyi hely is; beszentelés nélkül, temetetlen heverjen testem a vad állatok hullájaként, s lelkem ne találja meg a pokol és ég közt az utat, sőt a vihar közé vegyülve nyögjön, verje fel az alvókat édes álmaikból, jelenjen meg kísértetként ott, hol a halálmadár az ablakon besivít, s a megijedt beteg a rossz jóslatra veszíteni kezdi reményét, és essék vissza minden átok, mit életemben Kinizsire szórtam, az én ősz fejemre, ha csak egy szó is igaz volt a sógorom ellen szórt vádból! – szólt Dorka a fájdalom és düh túlragadtatásával.

Dani bácsi félénken tudakolá: – S mit követett el Kinizsi a Barnabás diák atyján?

– Kiszemelt csapattal vendégként szált hozzá, s midőn előintézkedéseit megtevé, levetette az álarczot, a várurat elfogatá, megsütteté, mint a kost. Azokat pedig, kiket a honárulási bűnben részeseknek tartott, kényszeríté, hogy husából egyenek – mondá István úr.

– Talán ez csak mese.

– Öcsém, oly igaz, hogy a krónikába is feljegyezik.

– Zuzmarás Szilveszter-alkony volt, – szólt Dorka, mintha most is a hideg miatt dideregne. – A kandalló mellett ültünk, én és atyám – áldás legyen hamvain! – Vidor, majdnem dőrén víg voltam. Bosszantám őt, hogy előérzetekről beszél, s hogy csodálkozik, mily kevéssé nyomja szívemet Ali bég szerencsétlen sorsa. Kötekedőleg említém, hogy Ali bég török hitre tért, s ez által elszakított minden családi köteléket; rokonomnak tehát nem ismerhetem el… S ha testvéred férje a mahomed hitet öltené fel, nem sajnálnád-e, midőn hasonló sorsban részesülne? – kérdé boldogult atyám oly tekintetet vetve rám, mintha nagy kék szemeivel lelkembe akart volna nézni. – Istenem! hisz csak hat hét óta házas, s hogy tagadhatná meg ily hamar azt a vallást, melynek oltára előtt nejének hűséget és örök szerelmet esküdött – válaszoltam kikerülőleg, s kezemet atyám vállára tevén, szemébe nevettem a furcsa kérdés miatt. – Igen, nagyuraim! minden igére, minden részletre emlékszem e szerencsétlen estéből. Avagy nem kezdik-e eszembe juttatni a távozó fecskék és darvak; nem figyelmeztet-e rá a fák fonnyadó levele; nem süvölti-e az őszi szél, midőn nedves szárnyain hozza az első dért, s nem harsogják-e a folyamon összeütköző jéghasábok, hogy közeledik azon évfordulat, midőn atyámmal csendéletünk végperczében a kandalló előtt beszélgettünk: ő sejtelmes rettegéssel, én badar elfogulatlansággal? Még le sem vevém válláról kezemet, még meg sem szüntem szemébe nevetni, midőn… midőn… oh! mentsenek meg kegyelmetek a részletektől!… Anna sápadtan, mint a halál, átázva mintha a kútból vették volna ki, fáradságtól lihegve, mintha a rablók vagy az üldöző démonok sarkában lennének, zilált hajjal és torzvonalakkal, mintha eszméletét, mint terüt, mely a szaladásban akadályoztatja, ledobta volna, – Anna, szerencsétlen és kétségbeesett Anna, szobánkba tört, s lábunk előtt össszerogyott.

Dorka a megindulástól legyőzetve elnémult és keresni látszott a lélekzetet.

– Kedves nénémasszony, ki volt Anna? – kérdé Dániel.

– Térjen magához néném, előbb pihenjen ki, s csak azután szóljon, – szólt István bácsi, részvéttel szorítván meg a vén nő kezét.

– Ki volt Anna? A szeretetnek vértanúja, az Istent és műveit káromló gonoszság martaléka. Ő a Barnabás anyja volt, ki midőn férjét az emberi alakba bújt ördögök megsütötték, eszét veszíté, s hóban, esőben, egyedül és gyalog bolyongott, míg egy hű szolgája várunkhoz közel rátalált, s hozzánk kisérte. S nekünk tőle kellett a történtekről az első hírt hallanunk!… Hetekig virrasztottam ágyánál, de bár ápolásom testi egészségét helyre állítá, rémülve vettük észre, hogy lelkileg beteg marad és hogy viselős. Atyám – folytatá Dorka töredezett hangon – atyám szelid volt házánál, de büszke és daczos ellenségeivel szemben. Mihelyt hallá, hogy sógorom bátyja, ki a Kinizsi jobb keze és czinkosa volt, a meggyilkolt testvér várát és uradalmát elfoglalta, tüstént fegyvereseket gyűjtött, rárontott a várra, s abból kivervén a bitorlót, az egész uradalmat az özvegy és leendő utódja nevében birtokba vevé.

– Úgy kellett tennie, néném asszony! iszólt Dániel úr.

– Másként nem is történhetett volna. A mi nagy rokonunk Werbőczi a Hármas törvénykönyvben szintén ezt rendeli, – tevé hozzá István úr.

– De, folytatá Dorka siránkozó hangon, épen e miatt jutottunk tönkre. Mert a zsivány nagybátyának, több szomszéd várúrral kölcsönös örökösödési és védelmi szövetsége volt s azok összetartván, valóságos sereggel fogták körül a gonoszúl kivégzett testvér várát, s atyám a védelem minden reményével felhagyva, csak rendkívüli vitézségének köszönhette, hogy néhányad magával kimenekült.

– Most már pörbe kellett volna fogni a rablókat – kiáltá hévvel István bácsi.

– És még azon kívül megnótáztatni – toldá hozzá teljes erélylyel Dániel.

– Minden máskép történt, nagyuraim! – sóhajtá Dorka száraz kezével könnyeit törölgetve. – Budán az ország rendjei a Boldogasszony német egyházában összegyűltek. A gonosz nagybátya s a vele szövetkezett várurak, midőn Kinizsi a másik párt által kegyetlenségért vádoltatott, nagy lármával keresztül vivék, hogy a Barnabás atyja hazaárulónak nyilváníttassék. E mocskos győzelem szarvat adott ellenségeinknek, s tanácslák, hogy a rablott uradalmat a véráruló bátya királyi adományozás czíme alatt biztosítsa magának. Atyámat a kétségbeesés új vállalatra nógatta, hogy birtokon belűl védhesse a születendő gyermek jogát, s egy szerencsés – de iszonyú következményü – perczben ismét hatalmába ejté a várat és uradalmat.

– Temérdek militáris virtussal birt a nénémasszony tisztelt atyjaura – mondá a daliás jellemü István bácsi.

– De talán mégis a más végén kellett volna megragadni a dolgot. Én inkább pört javasoltam volna, ámbár tagadhatlanúl nagy volt a kisértés – jegyzé meg Dániel úr.

– A bátya és czinkosai most már szabadon hagyták őt a birtokban; s erőszak helyett nagyobb hatalmassági pört indítottak. A megye karhatalmat küldött ránk, s atyám tiltakozott és ellenszegült. Ekkor országos erő fogta körül a mi saját várunkat, s atyám a közbéke megzavarójának, lázítónak, földönfutónak nyilváníttatott!

– Erről bizonyosan semmit sem tudott a mi nagy rokonunk – erősíté Dániel.

– Sőt akkor még talán el sem készítette törvénykönyvét – mentegetőzék István, nehogy a bekövetkezett eseményekben a Deák-család is közvetőleg bűnrészesnek tartassék.

– Régi dolgokról beszélek, nagyuraim! a midőn még Barnabást a bölcsőben sem ringattuk. Várunk ostromoltatott, mintha törökök bírnák. Pedig az nem volt hadviseletre építve, bár kőfala tömör, kapuja erős vala, s két gömbölyű és kinyúló szögletszobáját bástyának neveztük. Atyám belátta, hogy legfeljebb két hétig tarthatjuk, a szerint tette intézkedéseit. Előbb saját kezével ásta el kincseinket és a könnyen elvihető ékszereken kívül a többi drágaságokat, azután leöleté lovait s a behajtott barmokat. Kivette a hordók dongáit s a szerémi legfinomabb bor tócsáját állatok hullájával, liszttel, beleöntött zsiradékkal elundokítá. Butorainkat sem kimélte, mert hasznát vehették volna ellenségei. Midőn már nem volt mit megsemmisítnie, gyöngyeimet s a könnyebben rejthető ékszereket magamhoz véteté, s éjfélkor egy titkos kijáraton, melyet én sem ismertem volt, s melyet biztos cselédeivel kitisztíttatott, távozánk. «Még hajnal szürkület előtt világítsd ki az épületet, s aztán ha melegetek lesz, tűzzétek ki a zászlót»: adá a várnagynak utasításul. Nem fogtam jól fel szavainak értelmét, s aztán a szerencsétlen Anna, kit magunkkal vittünk, elég gondot adott arra, hogy egyébről sokat ne gondolkozhassam. Gyalog mentünk a zord időben, míg a fenyegetethetett pontokon túl valánk, s akkor atyám kis ezüst sípjába fútt, melyre éles fütty adott választ. Csakhamar szekérzörgést hallék. Egyik haszonbérlőnk fogata volt. Épen a legsürgetőbb perczben jött; mert már a gyönge és beteges Anna nem bírt többé menni. Atyám egy vezeték lóra ült; mi a paraszt kocsiba. Messze, igen messze haladtunk a rengeteg rónán, midőn hátunk mögött nagy távolban egyszerre verhenyes színt öltött a még nem is szürkülő láthatár. – A várnagy sietett a szurokba mártott anyagok meggyujtásával – szólt atyám haragosan. Az Istenért! mi ég ott – sikolt Anna még inkább reszketve a félelem, mint az átfázás miatt. – Semmi más, csak a vár, mondá atyám szilaj nyugalommal. Azért gyujtattam meg, hogy ellenségeink ne tévesszék el a bejárást, a puszta romokhoz. De te Anna beteg vagy! – A szegény nő görcsös nevetéssel válaszolt, mely perczenként növekedett és az őrjöngés erősebb jeleivel vegyült. – Ez a nő nem állja ki a hosszú útat, súgá apám. Neked ápolni kell őt, míg nekem nem lehet magamat jól ki is pihenni, ha nem akarom ellenségemet azon diadalra segíteni, hogy lánczra verve hurczoljanak zsiványlataikért oly törvényszék elébe, hol a bírák vagy czimboráik megvesztegethetők.

– Akkor a mi nagy rokonunk bizonyosan még nem volt a királyi udvar birája – szólt Dani bácsi.

– Ha az lett volna is, öcsém! egy fa nem erdő, s egy tántoríthatlan bíró még nem az igazságszolgáltatás.

– Réges-régi időkről beszélek, nagyuraim! – szólt Dorka megnyugtatólag, s elbeszélését így folytatá tovább: – Kedves atyám! rimánkodtam összefogott kezekkel, ne taszítson el magától. Osztozni akarok veszélyeiben. – Azt, egyetlenem! ha velem maradnál sem tehetnéd, mert engem börtönbe hurczolnának; téged pedig még a Kinizsi által kinevezett törvényszék sem tudna vád alá vetni. Aztán magára hagynád-e boldogtalan nővéredet, az ügyefogyott özvegyet, ki még most sem bírt magához térni, s inkább halott mint élő?… Ekkor halkan sugta fülembe a helyet, hol találkozni fogunk, mihelyt Anna annyira rendbe jön, hogy hosszabb útra képes leend.

Zokogás szakítá félbe a vén asszony beszédét s csak perczek mulva bírt ismét szóhoz jutni: – Menhelyemből, mely a legközelebb fekvő helység volt, végre atyám fölkeresésére indultam, de már csak egy árva csecsemővel; mert Annát a könyörülő Isten magához szólította. S képzelhetik kegyelmetek, mekkora volt kétségbeesésem, midőn a találkozásra kijelölt helyen atyámra nem akadtam s midőn nyomozásaim után hinnem kelle, hogy ott meg sem fordult.

– Talán csak nem hagyta el nénémasszonyt szándékosan? – kérdé Dániel úr.

– Fájdalom, úgy látszik. Szegény atyám, bősz ellenségeit ismerve, alkalmasint nem tartá biztosnak még a mi életünket sem, ha vele együtt esünk kézbe. Lehet, hogy főleg a viselős Annát félté, kit, ha a megtámadás közben, egy golyó vagy tőr találna, akkor örökösödésileg is a rabló testvérre szállna a jogtalan adományozás mellett birt uradalom. Havak teltek, míg meggyőződtem, hogy atyám csakugyan kézre került, s hetek folytak, míg azon hírt vevém, hogy a budai börtönben szenved, s bilincs közt várja itéletét. Nem kell mondanom, mert nagyuraimék a nélkül is képzelik, hogy arra vettem utamat. Csikorgó, szikrázó havon vitt a szán a Dunán át, s Barnabást kezembe fogva, egyenesen a börtönhöz indultam. Midőn a Boldogasszony német egyháza előtt voltam, fölemeltem a csecsemőt s rámutattam a toronyra, mondván: – Nézz arra az épületre, árva fiú! mert a hazugok és rágalmazók ott nyilváníták atyádat hazaárulónak! A csecsemő sírt, szemét a keresztnek fordítva; pedig tán nem értheté szavamat, hiszen alig volt féléves… A börtönben már nem volt atyám! Szegényt a temetőbe kísérték. S kik? A porkoláb, egy pap, három ministrans s a város legvénebb koldusnője. S mikor halálozott meg, kérdém a börtönőrtől? Épen Szilveszter estéjén, kilencz óra körül, s így épen akkor, midőn egy évvel előbb az őrült Anna szobánkba rohant s mi a kandalló előtt ültünk.

– Csodálatosak a gondviselés útjai! – sohajtá a két Deák egyszerre.

– Kivált ha megbódíttatnunk vagy bűnbe kell sodortatnunk, mert akkor ezer véletlen és meglepő szövetkezik buktatásunkra – jegyzé meg Dorka keserű mosolylyal. – Elpusztított váram átvétele semmi akadályba nem ütközött, az okozott károk, fáradság és költségek megtérítése mellett. Ékszereimet pénzzé tettem, s ha az elásott drágaságokat felfedezem, akkor talán birtokom nem lesz adósságok által eltemetve: ezt gondolám, s egyezkedtem ellenségeimmel, vétkesen megfeledkezve Anna koporsójánál tett azon eskümre, hogy éltem egyedüli czélja családom becsületének visszaállítása s Barnabás elrablott birtokainak kézrekerítése leend. Tettem ugyan ez iránt is lépéseket; de midőn a birák és zászlós urak nevetve kérdezék: hogy én gyönge nő akarom-e Kinizsit legyőzni, s a Barnabás atyja emlékére nyomott bélyeget egy országgyülés homlokára sütni? akkor, nagyuraimék! magam is meghökkentem vakmerőségemen, mintha érezném, hogy veszélyes rajongás vett erőt rajtam. Midőn haza indultam elpusztult birtokaim átvételére, akkor már rekkentő nyár volt, s a Boldogasszony egyházának keresztje sugárzott és vakított, mintha lángba öltözött volna, és íme! Barnabás, kit épen ölemben tartottam, szemeit a keresztre függeszté, míg sírásra fakadt s oly erősen csimpolykozott nyakamhoz, mintha rettegne, félelmében menedéket és védelmet keresne.

– Bizonyosan, nénémasszony! a fény sértette szemét, – szólt Dániel úr.

Dorka kétkedőleg csóválta fejét, s aztán folytatá; – Csak a midőn váram kapuján bementem, akkor vettem észre a roppant pusztítást, melyet részint atyám sivár gyűlölete, részint ellenségei rosszakarata idézett elő. Nemcsak az egész fedél leégett, de a hulló gerendák néhol betörték a bolthajtást is. Ajtók, ablakok s minden butor össze volt rombolva. A nedv áthatolt a falakon, s zöld penészszel hálózta be a repedt és porló vakolatokat. Fönn egész növényzet támadt mohákból s burjánokból és az esőtől rohadt padlazaton patkányok nyargaltak s rejtekéből fölijedt a denevér; míg a bástyaromok közt fészkelő vércsék szintén boszankodni kezdettek a megzavart csend miatt, s vijjongva röpkedtek a légben. Senki sem tartá méltónak az elhagyott épületben lakni, egy rablóbandán kívül, mely az üldözés elől a dögvészes gőzű pinczeboltokban rejtezkedett, s csak néhány hete került a hajduk kezébe. A kandalló, hol husz évvel előbb nyugalmas életünk történetét bevégeztük, s honnan az ádáz sors új pályára ragadott… a kandalló oly ép volt, mint midőn elhagytuk. Egyedül ez nem szenvedett a közrombolás alatt. S engem annyi fájdalmas emlék vont hozzá, hogy a várt düledezni hagytam, s csak a kandalló termét egy kis mellékszobával tekintettem lakásomnak. És nagyuraim! ebből eredt minden későbbi szerencsétlenségem.

– Tán a kandalló alá volt aknázva, mint a fortificatióknál gyakran megtörténik? – tudakolá István úr.

– Bár úgy lett volna! – sohajta Dorka. Bár az a tűz, melyet esténként fölszítottam, a légbe röpített volna! De a száraz fahasábok kedélyesen pattogtak, s oly vonzó és melegítő világítást terjesztettek körülem, hogy lehetetlen volt tőlük megválni, s már régtől kezdve folyvást vágytam azon pillanatra, ha beéjjeledik, s Anna csecsemőjét elaltatva, a gyertyákat kiolthatom, és a kandalló mellé ülvén, hajnalszürkületig merenghetek, szememet a lángokra függesztve, a hamuvá égetett multon, a vesztett boldogságon. Ime, nagyuraim! végre a pattogó hasábok beszédbe eredtek velem és én megértettem meséiket s tanácsaikat. Elmondák az ifjú házaspár boldogságát, midőn a vadászat, a lovaglás, a táncz és más zajos mulatságok után, csak magokra ültek a kandalló mellett, és a szív a szívhez, ajk az ajkhoz oly közel jutva, esküvének, hogy nincs az életnek valódi öröme a viszonzott szerelmen kívül. Oh! és e szerelemnek nem volt záloga, s a menyasszonyi ágy mellett nem ringott a bölcső! A férj fiatal korában halt meg, s az özvegy – mint a lobogó bükkhasábok szemére vetették – most oly ridegnek, oly barátságtalannak tartotta a kandallót, hogy ritkán közeledik hozzá. S csoda-e, ha ekkor a mellőzött pest tüze sustorékolt, mintha nyers fából gerjedne, s oly csípős füstöt támaszta, hogy a férjetlen nő szeme könnyezett, mintha csakugyan sírt volna. Négy év kelle ahhoz, míg a kandalló régi becsét újra visszanyerte, s vidám lángokkal világított a nevető arczokra. S ez épen Szilveszter-éjen volt, midőn Anna magával hozta a szerencsétlenséget, s a gyalázat hírét. – Nagyuraimék! ezeket mondá nekem s napról-napra a kandalló és a tűz suttogó nyelve a késő éj óráiban tudakozni látszott tőlem: mit tettem azóta? S én elbeszéltem az éjnek, míg künn a szél süvöltött s verdeste a hópillékkel ablakaimat, és elbeszéltem a bátorító melegnek, mely a kandallóból sütött rám: hogy azóta Anna koporsójánál esküvel fogadtam föl, hogy minden vagyonomat családunk becsületének helyreállítására fogom áldozni, hogy azóta atyámat vesztettem el épen Szilveszter-estéjén… Talán nem teljesítéd esküdet? kérdezék erre a lármás hasábok, s megint lódíták a füstöt szemem felé. Fölkeltem, de valami titkos erő, egy sajátszerű neme a bűvöletnek vont hozzájok, felelnem, válaszolnom, sírnom kellett egész virradatig. Másnap a kis szobába zárkóztam, hogy ellentálljak a kísértetnek, de nem tudtam aludni, s minden idegemben tombolni éreztem a lázat. Mért daczoljak a végzetes erővel, gondolám, s a következő alkonyon a szokottnál korábban fektetve le Barnabást, ismét üldözőmnek, a kandallónak elébe ültem. Hosszas és rettenetes lehetett társalgásunk, de én arra már nem emlékszem, s csak azt tudom, hogy reggel cselédeim a földről emeltek föl és ágyba vittek. – Micsoda nap van ma? kérdezém. Uj év, nagyságos asszonyom! tegnap volt Szilveszter éje, válaszolták. Sokáig sírtam, zokogtam, de íme! aztán egyszerre megkönnyültem, mintha látatlan kéz vette volna le rólam a kór súlyát. Igaz, hogy újra szentül felfogadám: utolsó filléremmel visszaszerezni családom becsületét és ellenségeink gyűlöletére oktatni Barnabást. Emlékeztetésül Szilveszter-éj előtt mindig meglátogat betegségem, s az új évvel búcsút vesz tőlem, hogy midőn órája üt, visszatérjen.

– Talán az orvosok, ha nénémasszony rosszúllétének okát megtudnák, segíthetnének rajta – szólt Dániel úr.

– Én mint régi ember, ki őseim hitéhez és szokásaihoz ragaszkodom, azt sem tartanám megvetendőnek, ha kegyelmed valamely csodatevő kép búcsúhelyére vándorolna, s a szükséges imát és penitentiát pontosan és töredékeny szívvel leróná – mondá István bácsi mélyen elmerült arczczal.

– Magam is sokat remélek a búcsújárástól; de előbb Barnabást kell megtalálnom – sóhajtá Dorka s azzal folytatá elbeszélését. – Képzelhetik, nagyuraimék! hogy a legnagyobb szigorral teljesítém eskümet. Minden jövedelmemet az ügyvédeknek adtam, elzálogosított ékszereim árát a hatalmas birákhoz hordottam; s minthogy atyám elfeledé a rejtett kincs helyét nekem megmondani, az egész várt és kertjét fölástam; de hasztalanul. Lakásom csupa kútakból, kőfejtésekből és földhányásokból látszott állani. Mind hiában! Csak azt értem el vele, hogy a gazdaság folytatására nem maradt napszám és pénz. Ekkor mondák, hogy sok oklevelet és vallomást szerezzek össze s nemcsak Kinizsi Pál különféle kegyetlenségeiről és a vagyonbitorlónak, ki adományozást nyert, számos bűneiről; hanem Anna férjének teljes ártatlanságáról is. Tanácsolák, bizonyítsam be, hogy Barnabás a nyársra húzott embernek valóságos fia; nem pedig felvett gyerek, a mint nagybátyja állítja. Én részint egyenként adtam el földeimet; részint birtokomat adósságokkal terhelém. De az óriás pör nem akart helyéből kimozdulni, vagy oly fordulatokat vett, hogy megint oda kanyarodott vissza, hol eredetileg volt. Az urak pedig, ha az utczán láttak engemet, nevetve mutattak rám s mondák: Ime! ez a kicsiny asszony akarja a nagy Kinizsit megbuktatni! Voltak olyanok is, kik mosolyogva súgták egymásnak: – Ez a szerencsétlen Csapi Andrásné maholnap tönkre jut egy rögeszme miatt; pedig szép vagyona volt, s arcza is még elég csinos arra, hogy közülünk egy férjre tegyen szert, és azon töltse ki pörlekedési vágyát, mi ily módon kevesebbe kerülne; mert csak szóbeli eljárás volna, s ügyvédek nélkül találna remediumokra, sőt ha szükség, akárhányszor novizáltathatnék… Nagyuraim! lassanként méreggel telt el szívem a világ iránt, mely az igazságtalanságot nem orvoslá, s a panaszt, hogy elnémíthassa, kigúnyolta. Én midőn szegénynyé lettem, azt vevém észre, miként ellenségeim helyett általában az embereket kezdem gyűlölni. Csak az volt egyedüli vigasztalásom, hogy a boszuló Isten egy szörnyű betegség által akkor tette Kinizsit némává, midőn a pénz hiánya miatt őt többé nem vádolhattam, s akkor került váram romja idegen kézbe, midőn Barnabás nagybátyjának várait a törökök úgy földúlták, hogy kő kövön nem maradt. Ez a kettős istenitélet megrendíté keblemet, s megint fogékonynyá tette a szelidebb benyomásokra; de már ekkor, fájdalom, a Barnabás jellemén nehéz volt változtatni. Fájdalom! ő tőlem dajkamesék helyett csak atyja meggyilkoltatásának és anyja szenvedéseinek történetét hallotta, elbeszélve, eldalolva. Ha nem tudott aludni, rémek helyett, kik a rossz gyermekeket elviszik, Kinizsivel, a nagybátyjával, a rabló főurakkal s az igazságtalan birákkal ijesztgettem. Ha neve- és születésnapjára ajándékot vettem neki, azok a meggyaláztatást és ármányt iszonyú kegyetlenséggel visszatorló képek voltak. Ha oktatni akartam, a bosszúállást, ha az emberekkel bánásra szoktatni igyekeztem, a megvetést és lenézést oltottam szívébe.

– Ez iszonyú túlzás volt nénémasszony! – szólt Dániel.

– S merem állítani roppant bűn – toldá hozzá István.

– Meg is lakoltam érette, nagyuraim! mert a mihez nyúltam, semmi sem sikerült, kivévén Barnabás elrontását; s mert végtére is az embereknek, kiket gyűlöltem, alamizsnájára szorultam. De Isten bizonyságom! hogy undok vétkeim a szeretetből eredtek, s hogy Barnabásért, midőn lelkét veszítém el, meghalni, darabokra szakíttatni és széttapostatni kész lettem volna. Hogy ő észbeteg anyjától a születéssel együtt az őrjöngésből is részt kapott, s hogy hóbortos képzelődése különben is a féktelenség és sivár tervek felé ragadta: ezt én csak később vettem észre; de ha előbb tudom is meg, érzem, hogy még sem változtattam volna nevelésén. Midőn mint gyerek a gyerekekkel játszott, és a sertés-tort adták elő, kis szolgáját szalmával betakarta s valósággal rágyujtá azt; midőn háborút indítottak két kis csapatra oszolva, az ellentábor minden tagját azután is ellenségének tekinté, s nyiltan és alattomban üldözte. Azonban a mit ő vétett, azt tanulótársai busásan visszatorolták. Midőn tudniillik vagyonom nagy része már föl volt áldozva s egyik kis városból a másikba vonultam, hogy a költséget kimélve takaríthassak meg valami táplálékot óriás és kielégíthetlen gyomrú perem számára: családom történetének híre mindig velem együtt vonult be a jámbor polgárok közé, s néhány napig részvétet gerjesztett irántunk. Csak a gyerekek voltak állandó ellentégeink, s a mely iskolában Barnabás megjelent, a legszelidebb tanuló is megannyi kis ördöggé változott át. – Ennek az apját sütötték meg nyárson! kiabálták nevetve, kötekedve az utczán, az ablakokból ki, sőt az iskolamester előtt is. S mentül szigorúabban valának büntetve, annál inkább összetartottak Barnabás ellen, s ha meg nem verhették, kövekkel dobálták, ruháját besározták, és kénytelen voltam az iskolából kivenni őt, s hogy neveltethessem, más városba vonulni. Pöröm felhagyásával megszünt árnyékként követni családunk szerencsétlenségének története. De mit használt ez? Barnabás már elég erős, elég izmos volt arra, hogy számos magánál gyöngébbre találjon, s azokon töltse mindenre kiterjedő boszúját. Midőn, fegyverrel bánni nem tudván, nyers ereje czélhoz nem vezetett volna, cselt gondolt ki, alattomossággal pótola fogyatkozásait, s a számtól és ruházatomtól is el kelle mindent vonnom, hogy az általa okozott kárt és szenvedéseket megtéríthessem, vagy őt a fogságból kiszabadíthassam. Mily boldog valék, midőn egészen koldussá lettem; mert védetlen helyzetben, s az elhagyatásban szövetségesekre találtam, hogy a mit Barnabás jellemében évek óta rontottam, legalább egy részben helyrehozhassam! Lassú, nehéz, sok visszaesésekkel járó és soha be nem fejezhető munka volt ez, melyben a legnagyobb hálával nagyuraimékon kívül a minoritáknak tartozom, kik, a mit oktatással nem érhettek el, elősegéllék fegyelemmel, foglalkoztatással, kevés eledellel, sok imádkoztatással és főként azzal, hogy a világgal majd minden érintkezéstől elszigetelték. Oh! bár ne kivántam volna, hogy néha meglátogasson! Oh! bár teljesíthettem vala azt, mit fölfogadtam, hogy tudniillik halottnak tekintem őt, s könnyezek, imádkozom érette, a nélkül, hogy vele beszéllenék.

– Arra, nénémasszony, ércz szív kellett volna – mond Dániel.

– Azt kigondolni rajongás, végrehajtani kegyetlenség lett volna, – toldá meg öcscse szavait Pista bácsi.

– De legalább kikerültem volna, hogy Dorát lássa, és Elemért gyűlölje.

– S mit? Ő csakugyan gyűlölte Elemért? – kérdé István úr.

– Gyűlölte, midőn először látta, s minden találkozással sokat sülyedt vissza a régi természetébe – válaszolá Dorka, csüggedten eresztve fejét melléig.

– Már pedig ez nagy baj, nagy kellemetlenség.

– Több mint kellemetlenség, öcsém! valódi veszély.

– Az igaz, bátyám, ők egybekoczczanhatnak.

– De öcsém! még kardot is vonhatnak egymásra.

– Talán csak Elemérnek lesz esze.

– S ha elkapatná is magát a haragtól, Barnabás meg fogja gondolni, hogy Elemér híres vívó, míg ő a fegyverforgatáshoz nem ért.

– A szent Isten szerelméért! – kiáltá Dorka, talán csak mégsem történhetik meg, hogy unokaöcsém Elemérrel találkozzék. Hisz oly széles a világ, annyi út visz Budára, annyi ezer ember él a táborban, annyi zászló alá vannak osztva, annyi különböző ponton küzdenek, hogy a sátán különös cselszövénye nélkül Barnabás és Elemér egymás mellé nem kerülhetnek. Oh, e találkozás borzasztó volna.

– Ne féljen, nénémasszony! Elemér nagylelkü, – csitítá Dániel a rívó Dorkát.

– Ő nem fogja kardját Barnabás mellébe szúrni – erősítette István.

– De Barnabás engesztelhetetlen. Megölheti Elemért, midőn imádkozik, midőn alszik, midőn beteg, vagy, midőn őt védelmezve, siklott el. Ha oly helyen találkoznék vele, hol az élet olcsó, s az egyes sorsa a közveszély miatt majd senkit sem érdekel: oh, akkor a nap mindent látó szeme, vagy a hold sápadt és reszkető arcza rémítő bűn titkába avattatnék be. Térdeim reszketnek, nagyuraimék! fejem szédül… De úgy-e, kegyelmetek csak tréfát űznek a szegény vén asszonynyal, midőn nem hazudtolják meg azon lehetséget, hogy Elemér Barnabással együtt van?

István és Dániel, míg Dorka beszélt, nyugtalanul topogtak a szobában, s képök változásából belküzdelmeik egész története olvasható volt. Azonban Dorka nem akart hinni az arczvonások néma nyilatkozatának, s választ sürgetett, elkékült ajakkal és lázas mohósággal.

– Mi tagadás, a hírnök alkalmasint őt látta Elemérrel a szilágycsehi vendéglőben – szólt Dániel magán erőt véve.

– Alkalmasint Barnabás volt, kit a hírnök jelenlétében Elemér tollal kínált, hogy levelet írjon, de nem akart, – mondá ugyanekkor István úr, kibontakozva elfogultságából.

– Mennybeli szent atyám, könyörülj rajtunk! – imádkozott most Dorka összekulcsolt kezekkel.

Valaki zörgetett az ajtón.

A vén asszony hangja elakadt, csak nyelve és ajkai mozogtak.

– Atyusék itt vannak?

Mély csend.

– Nyissák ki az ajtót, kérem! valami fontosat akarok mondani.

– Várj, leányom, egy kevéssé! – szólt az apa.

– Szedje össze magát nénémasszony, – nógatta Dorkát István úr.

– Nagy szerencsétlenség történt, bocsássanak be – sürgeté Dora.

– Nyitom kedvesem! Mit nem kell még hallanunk? Nyitom! – mondá az apa a reteszt hátra huzogatva.

– Mutasson, nénémasszony, férfias jellemet, s ne áruljon el minket – sugdosott Dorka fülébe Pista bácsi.

Ekkor sebten belép Dora, de midőn Dorkát meglátja, visszahökken, s márványszoborként áll mozdulatlanul, némán.

– Mi történt gyermekem?

– Szólj angyalom!

A leány némi küzdelem után eltökélve lőn s nyugodtan, majdnem hidegen mondá: – A vén lantos, kivel Flórián atyánál találkoztunk, meglátogatott, és ezért késtem, nem pedig az átköltözködés miatt. Ő a királyné udvarába akar utazni.

– És segélyezésre van szüksége, úgy-e? Adunk szivesen, a mennyire csak szegénységünktől kitelik – szólt az atya könnyebbülten.

– Nem szükség. Adtam én már neki. De ő épen akkor szökött meg Budáról, midőn a várost a janicsárok elfoglalták és látta, hogy török fogságba vittek két katonát s a mint termetöket s arcokat nekem leírta, úgy hiszem az egyik… Elemér volt, és a másik… Barnabás.

Akkora lélekerejével bírt Dora, hogy csak a Barnabás nevének említésekor tört ki zokogásba.

– Bravo!

– Ezt már szeretjük.

Ily kiáltások közt tomboltak az öreg urak előre hátra, s aztán az egyik Dorkát, a másik Dorát csókolta meg, és akkor megfordították a sort, s kiki azt csókolá meg, a kinek a szilaj öröm közt nem ad vala elsőséget.

A leány borzadozni kezdett, félvén, nehogy az atyusék elméjében valami bomlás történt legyen.

– A derék janicsárok! a vitéz janicsárok! De jól tették, hogy elfogták őket. Legalább gondosan őrzendik martalékukat s mi készpénzen kiválthatjuk! Holla! ma e botor szökevényeknek egészségeért iszunk, s azután kiváltjuk, ha várunk odavesz is. Nénémasszony más kolostorba viszi Barnabást, s minden jól üt ki. A nagy Werbőczi iránt szintén lefizethetjük tiszteletbeli tartozásunkat. Csak képzeld, Dorám! a roppant férfiu, a mi rokonunk, zsidóbiróvá lett. Lába helyett feje lágyán jár ezentúl a világ, de ne említsünk kellemetlen dolgokat. Éljenek a becsületes janicsárok, kik helyreütik hibáinkat, mert a kiket kábán a világba szétszórtunk, azokat letartóztatták, hogy nekünk pontosan visszaszolgáltathassák.

Dora sajátságosnak találta az atyusék beszédét, de szive mégis könnyebbűlni kezdett.

Remélt, azonban öröm nélkül, s kedélye oly ellentétes volt, mint a láthatár, midőn sugárzik a nap és permetez az eső.

*

E jelenet után Dora megfejthetetlen dolgokat szemlélt, s naponként kirívóbb alakban.

Dorka nénét, minden tiltakozásai mellet az asztal fejére ültették, egy hatalmas karszékbe.

A várnagy, mint kivételes esetekben szokás volt, szintén részt vesz az úri ebédeken, s az asztal végén állandó helyet nyer.

A házszentelés ünnepe pohárürítések nélkül, s falusi egyszerűséggel folyt le.

Aztán hosszas és titkos tanácskozások tartattak a refectoriumban a várnagy, Dorka és Flórián atya jelenlétében.

Csakhamar a fegyvertár szekerekre rakatott s Deésre és Kolozsvárra vándorolt. Az ökrök, tehenek és lovak fölött szigorú mustra tartatott, s a Dani bácsi díszparipáján kezdve a czímeres ökörig majd minden barom fogyakozással teljesnek találtatván, arra itéltetett, hogy más gazda jászlánál egye a drága kosztot. Némely rokonnal és szomszéddal, a ki nem eresztett zálog és határosztály miatt régi pör folyt. Ez urak rendre megjelentek Deákéknál, s kivánságuk szerint sikerült egyezkedést kötni. Az uradalomhoz tartozó erdőségekből nagy darab kebeleztetett ki, hogy ne kelljen többé egy kézügyben nem eső birtokkal kinlódni.

Dani és István bácsi elővették a nyugalmazott és megvedlett régi bőrszekrényeket, s jól kitömve záros helyekre rakosgatták.

Ennyi fáradság után beállott a szombatnap, melyben Isten jóvoltából megpihenhettek, még pedig a refectoriumban és telt kancsóknál.

De az asztalra hordott száraz sütemények nem voltak igazi korcsolyái a bornak. A kupák lassan ürültek, s előbb István bácsi szeméből gördült le egy nagy könnycsepp, azután Dani bácsi kezdi törülgetni szemét, s Dorka szégyelvén gyengeségét, fölkelt és kibiczegett a refectoriumból.

– Nem állom ki, öcsémuram! nem állom ki! – sóhajtá István, de, hogy mit nem áll ki, arról mélyen hallgatott.

– Nyugodjék meg, urambátyám! az Isten akaratján és saját választásán – szólt Dániel, szaporán hullatva könnyeit.

– Könnyű neked, öcsém!

– Csak oly könnyű urambátyám, mint a kinek hátára malomkövet raktak – ümmegetett Dániel.

– Miért mondod Dorát malomkőnek? – pattant fel Pista bácsi.

– Nem ő a malomkő… hisz! kegyelmed tudja, mit értek én.

Rejtelmes hallgatás következett.

A várnagy idején látta csillapító szavakkal lépni föl. Ő nagysága, ki nádorispán is volt, zsidóbirává neveztetett ki s még sem halt bele. Ime, egy nagy példa. Szőkefalvi Deák Boldizsár uramat, ezelőtt két századdal Miklós szentszéki követ átok alá fogta a Venczeslaushoz szításért s még sem halt meg e miatt. Ime, a másik nagy példa. Szőkefalvi Deák László, a jeruzsálemi András korában, földönfutóvá lévén, vezeklés végett gyalog ment Jeruzsálembe, s még sem halt meg. Ime, a harmadik példa. S hogy magamra térjek, kegyelmed István nagyuram, tőlem a hetvenkét éves aggastyántól elveszi a vár kulcsát, hogy a kaput maga nyitogassa. De én azért még sem fogok meghalni. Ime, a negyedik, bár nem nagy példa. Merítsen tehát kegyelmed is erőt, s ha már fogadása tartja, álljuk ki a sarat.

Ez ékes beszédre nem István, hanem Dániel úr kezdett zokogni. – Cseréljük meg bátyám! a helyzetet – szólt áldozatkészséggel. – Legyen az enyim a kulcs; tied az út.

– Megbántasz ily ajánlgatásokkal. Bizony lelkemet sérted vele – válaszolta István szigorú hangon. Ekkor Dorához fordulva mondá: – Eredj leányom! még ma rakd össze ruháidat, a többi szükségesekkel együtt, hogy minden percz az útra készen találjon.

– S hová kell mennem? – kérdé.

– Az nem a te dolgod, kis selma! de ne félj a töröktől. A maga helyén és idejében atyád majd hozat a nagy Werbőczitől salvus conductust. Igaz, hogy ő most csak zsidóbiró; de ennyit mégis kieszközölhet.

*

Másod napon Dániel úr, Dora, Dorka és főfő cselédi minőségben a hírnök, utra indultak; míg ellenben Flórián atya előljárójától engedélyt nyert a várba költözésre.

A bucsú fájdalmas perczeit nem írjuk le.

Midőn a kis karaván azon ponthoz érkezett, hol az út balra fordul és a vár a szem elől eltünik, Dániel nagy erőlködéssel felemelkedett a kocsiból és visszatekintett.

Dora, ki elől ült, látta, hogy a dobogót fölvonják és a kapu becsukatik.

– Vége István bátyámnak, – zokogá Dániel, leereszkedve az ülésbe. Szegény, fogadást tett, hogy míg vissza nem térünk, egyetlen vendégnek sem nyit kaput.

– S miért nem akadályoztatta meg, atyus? – tudakolá Dora ijedten.

– Lehetetlen volt kedvesem! de ez még nem is a fő baj. Csak az ő részére eső bort is ne igérte volna Flórián paternek!