VII.

Turgovics sötét nézeteit, melyekkel Werbőczit folyvást kedvetleníté, vas következetességgel igazolták a tények. Minden nap új bizonyítékokkal czáfolta meg azon reményt, hogy a török hódoltságban a magyar magánjog, a magyar büntetőtörvény és pörfolyam föntartható lehessen.

Dániel nagy erőlködéssel fölemelkedett a kocsiból és visszatekintett.

Dániel nagy erőlködéssel fölemelkedett a kocsiból és visszatekintett.

A szultán rendeleténél fogva Werbőczi az egész tartomány főbirája volt, és Zulkifar, a tudós mudderi, csak a budai mohamedán őrség közt támadt pörpatvart intézte volna el.

De a gyakorlati élet megfordítá a helyzetet, s tettleg Zulkifar lett a tartomány főbirájává és Werbőczinek oly szerep jutott, melyet a falujegyző és a járásbiró is elvihetett volna.

Buda városában az igen egyszerű örökösödési ügyek, a boltnyitási szabadalom, a korcsmák és mészárszékek miatt támadt viták valának azon tárgyak, melyeket a nagy magyar jogtudós körülbelül szabadon intézhetett el.

Már a többiekben éles összeütközései voltak Zulkifarral, ki, mint Werbőczi, szintén a királyi udvarban szolgáltatott igazságot. Ha egy török a keresztyén ellen csínt követett el, vagy ha a keresztyén bántotta meg a törököt: menten előlépett Zulkifar, s hivatkozván a kánunokból (török törvényekből) vagy a divánira (a hatósági rendeletekre), vagy a serire (a Korán parancsaira), körmei közé ragadta a bűnöst, s onnan, bármint is tiltakozott Werbőczi, soha ki nem bocsátotta. Ha a pék rossz kenyeret sütött, vagy a szatócs és hentes hamis mértéket használt, akkor Zulkifar magához hurczoltatá a vádolt egyént, s akár keresztyén volt, akár nem, a Hármas könyvvel össze nem hangzó módon a talpára verette az ütlegeket, azt állítván, hogy az ily fajtájú kihágások az őrizet és a városi hatóság közös kérdései, miután a gyaur polgár s az igazhítű katonaság egyformán szenved általok. Ha a keresztyén férj többé a nejével ki nem jöhetett, jelenté Werbőczinél, hogy válópört akat indítani; ekkor a lelkiismeretes magyar jogtudós a kanonokból magyarázta meg, hogy a papiszéken és mily módon indítsa meg keresetét; vagy ha az eset nem volt válópör tárgya, akkor béketűrésre és a nővel kiegyezkedésre inté őt. A férj azonban pörleni a papi törvényszékhez nem mehetett, mert az más tartományban itélt, és az út a sok költségen kívül, még több életveszélylyel volt összekötve; a feleségét azonban nem akarta a házánál tartani, tudván, hogy ezért feleletre nem vonathatik, minthogy a városban a nagy zavar miatt még a plébánus sem vala található. Zulkifar értesülvén a dologról, a kanonok helyett a kanunokból megmagyarázta, hogy bocsássa szárnyára feleségét, s vásároljon helyette jobbat. Werbőczi az új nőt gyalázatos személynek tartotta, ki tilos viszonyt folytat; de Zulkifar a seriből ellenkezőt bizonyított be és a magyar jogtudósnak hátrálni kellett azon politikai tekintetből, ne hogy szigora által a bűnöst a keresztyén hitről áttérésre kényszerítse.

Zulkifar gőgös és a török természet ellenére vitatkozó egyén volt; Werbőczi pedig önérző és heves vérmérsékű, s a két főbiró egymást kiválólag tudatlannak és nyeglének hitte. Meg kellett vallani, hogy saját szempontuk szerint volt is némileg igazok. Mert Werbőczi szintoly keveset értett Zulkifar jogrendszeréhez, mint Zulkifar a Pandectához, a Nagy Károly capitulárejához, a magyar királyok decretumaihoz, a Hármas törvénykönyvhöz, s mind azon forrásokhoz, melyekből Werbőczi gazdag ismereteit meríté. Ingerültségöket növelé az a körülmény, hogy hosszasan szerettek nyilatkozni, s egyik a másik nyelvét nem tudván, várakozniok kellett, míg a budai főbasa csauza Werbőczinek a Zulkifar, és Elemér Zulkifarnak a Werbőczi érveit megmagyarázza. Mind a két főbiró pedig részint a lenéző modor, részint pedig az egymásra szórt mérges tekintetek miatt, többnyire sokkal sértőbbnek képzelte versenytársa ellenvetéseit, mint a hogy az a tolmácsolás után ütött ki. A budai főbasa, ki mint renegát Werbőczivel szemben némi átallást érze, örvendett e czivódásokon; mert félszegnek tekinté Szolimán császár intézkedéseit, s tényekkel akará bebizonyítani, mennyire tarthatatlan Werbőczi helyzete, s mennyire gátolja az új tartomány czélszerű átalakítását. A főbasa éles elméje azon gondolattal is sokat foglalkozott, hogy Lufti és Rustan basa tulajdonkép az ő buktatására tervezték a hires államférfiu Budán marasztalását, s hogy a szultán előtt még mindig nagy tekintélyben álló Werbőczi, a törökül tökéletesen értő Elemér segítségével igen veszélyes ellenséggé válhatik, ki ha hamar nem viseltetik el, még rajtok mindnyájokon felül fog kerekedni. A mily buzgón csökkentette tehát Budán Zulkifar Werbőczi biráskodási jogkörét, szintoly mértékben hatott a főbasa politikai intézkedések által arra, hogy a vidékből mentül kevesebb pör kerülhessen a magyar főbiró törvényszéke elébe. Az új török tartományban maradt csekély számú nagy földbirtokosokat üldözé és kiköltözködésre kényszeríté. Védelmi czélokból és azon elvből, hogy a hódított tartomány a hódítóé, a földesurak jobbágyát s megürült vagy elfoglalt majorság-birtokait kilidzsekké, azaz kardhűbérekké alakította át, melyekért a török tulajdonosok határozott számú lovas katonák kiállítására voltak kötelezve. Ezek ősi szokás szerint magok hajtották fel saját magok számára az adót, abból fizették a kiállítandó katonákat, a földmíveléssel nem törődtek, a jobbágyok panaszait belátásuk szerint intézték el, s a főbb bűnösöket összefogdosván, falkánként küldözték Werbőczi helyett Zulkifarhoz, a ki a sok munka miatt birái számát folyvást szaporítá; míg Werbőczi Turgovicsnak s János diáknak sem tudott volna elég dolgot adni. Ehhez járult még, hogy a budai főbasa a városokat és nagyobb helységeket rendre császári birtokká emelte, hogy teljes önállósággal intézzék belügyeiket; kivévén azon eseteket, midőn a kerületi parancsnok – a szandzsákbég – a közügyre vagy saját zsebére nézve hasznosnak tartotta a közbe vegyülést. Werbőczi hathatósan tiltakozott jogkörének ily megnyirbálásai ellen; de a síma modorú főbasa azzal mentegetődzött, hogy ez az új szervezésből foly s tőle, ki a szultán kegyelméből egy hódított tartomány igazgatójává neveztetett, nem lehet követelni, hogy más formák szerint rendezze a kormányzatot, mint a minő a többi hódított tartományoké.

– Nagyságod túlmegy jogkörén, s azon nemzet iránti gyűlöletből, melynek egykor tagja volt, a szultán intézkedéseit kijátszsza vagy fölforgatja – szólt indulatosan Werbőczi.

– Jól tudom, hogy nagyságod e szempontból készít ellenem fölterjesztést – válaszolá a főbasa gúnyosan mosolyogva.

Werbőczi megdöbbent, hallván, hogy ellensége ügyes kémjei által erről is értesítve van; de polgári bátorsága, mely a katonai vitézséggel tökéletesen egyenlő volt erélyben és határozottságban, hamar győzedelmeskedett elfogultságán.

– Igaz, nagyságos uram! én egy fölterjesztésen dolgozom. Azonban az nincs egyének ellen intézve; mert még mostani helyzetemben is nem könnyen szállhatnék le odáig, hol a dolog helyett személyeket kellene följelentenem. Az ily foglalatosságot csekélyebb rangúak szokták űzni, még nagyságod udvarában is.

– Megvallom, nálam oly tekintélyes urak űzik ezt, mint a minő nagysádnál például Komjáthi Elemér, a még fiatal, de nagy befolyású titkár – jegyzé meg a főbasa.

– Reméllem, nagysád nem fogja tűrni, hogy stambuli levelezői hazafiságomat kétségbe vonják, s a török főméltóságokat úgy értesítsék, mintha én is a mostani jogtalan és tarthatatlan helyzetet pártolni tudnám.

– Alig hihetem, szólt a főbasa, hogy udvaromban oly tapasztalatlan egyének létezhessenek, kik nagyságod eljárásait e szempontból foghatnák föl. Ellenben attól tartok, nehogy közülök többen úgy vélekedjenek, mintha a helyzet nehézségeinek egyedüli oka Werbőczi István volna.

– Kegyelmességed, kormányzó úr! csakugyan tartana ettől? – kérdé Werbőczi különös hangnyomatot ejtve a végszavakra.

– Szándékosan használtam épen e kifejezést; mert ha csakugyan nagyságod volna czéljaink egyedüli gátja, akkor féltenem kellene a felelősség roppant súlyától. De az igazságnak tartozom annak bevallásával, hogy intézkedéseinknek valódi nehézsége épen az, a melyet még az aldunai és görög tartományokban sem küzdhettünk le egészen. Bár mily erőtlen tudniillik egy nemzet önállósága föntartására, még sem szeret meghódítottnak tekintetni, s bizonyos szívósággal bír az ellenszegülésben.

– Kivált midőn meg sem hódították – mondá Werbőczi.

– Azonban, – folytatá a basa, mellőzve a közbeszőtt észrevételt, – a kormányzásomra bízott tartományban kevesebb makacsságot tapasztalok, mint eleve képzeltem.

– Kiváncsian hallgatom az adatokat. Kegyeskedjék nagyságod néhányat azokból említeni.

– Miért ne? ha nagyságodnak vele kellemetlenséget nem okozok. A városok és nagyobb községek meg vannak elégedve, mert császári birtokká emeltem, s ennélfogva oly széles önkormányzással ruháztattak föl, mintha megannyi kis államok volnának. Még a pallosjogot is gyakorolhatják, néhány eset kivételével.

– Vagy a föntartott esetek számosabbak, mint nagyságod be akarja vallani, vagy kormányzása alatt a bűnök mennyisége szaporodott; mert falkánként látom a Zulkifar uram törvénytelen itélőszéke elébe tereltetni még a tisztes polgárokat is.

– Ezek többnyire magok fölebbezik a hozott itéletet, s mi csak könyörgéseiket teljesítjük.

– Ne gyanusítsa nagyságod oly kiméletlenül azt a nemzetet, melyhez egykor tartozott.

A főbasa arcza idegesb kifejezést nyert, de az eddigi gúnyoros nyájassággal folytatá beszédét: – Hallotta-e kegyelmességed Hamzsa bégnek hírét?

– A ki nőket és hajadon leányokat rabol?

– Kérem, alku szerint viszi el az apáktól, a mostohaanyáktól, a közelébbi rokonoktól, vagy magától a férjtől. A mi hitünk nem tiltja a soknejűséget – válaszolá a basa.

– A ki házakat borít lángba, csordákat és méneseket hajtat el.

– Csak a pártütőktől; mert nem tagadom, hogy az általam kormányzott hódoltságban helyenként békétlenkedők is laknak, kik az új viszonyokhoz még nem akarnak simulni.

– A ki hazánk egyik főnemesének uradalmát elfoglalta – folytatá Werbőczi Hamzsa bég elleni kikeléseit.

– Ellenkezőleg, Hamzsa bég az uradalmat a győzhetetlen padisahtól katonai hűbérként nyerte, s így annak élte fogytáig egyedül ő a jogos ura. Halála után más érdemes mozlim fog e sokat adózó birtokkal megjutalmaztatni. Mert nálunk a hűbér nem száll maradékra, mint nagyságotoknál. Mi nem a családot, de az érdemet jutalmazzuk. Tehát ez a Hamzsa bég – folytatá a basa – magyarból lett renegát.

– Átok legyen új és régi nevén! – kiáltá Werbőczi.

– Az átkot nálunk Allah osztja, s nem hiszem, hogy e fontos ügyben különös figyelemmel lenne a keresztyének óhajtásaira. Egyébiránt ne vitatkozzunk hiteszmei ügyekről. Én csak azért említém Hamzsa béget, hogy az ő legközelebbi hivatalos jelentéséből arról győzzem meg nagyságodat, hogy a meghódított tartományban nemcsak a községek, hanem a kisnemesség egy része is alkalmazkodni kezd az új rendszerhez. Hamzsa bég az ő kerületéből már ötven egytelkes nemest jelentett be, kik előjogos helyzetökről lemondva, hogy nyugalmasan élhessenek közöttünk, a parasztadó fizetésére, s a kadi hatósága alá tartozásra önként és minden erőltetés nélkül kötelezték magokat.

– Az lehetetlen – erősíté Werbőczi.

A főbasa kikereste a magyarul írt levelet, s megmutatá neki.

– Ha ez a neme az aljaskodásnak nem volna csak kivételes eset, akkor kérném az Istent, szólítson el még ma e nyomorult világból – sóhajtá Werbőczi elérzékenyülve.

– Nem óhajtanék nagyságodtól ily rögtön megválni – mondá Szoliman kétes mosolylyal. Noha, tevé hozzá, mint hallom, már messze haladt azon érdekes emlékiratban, melyet nem tudom, mily uton a hatalmas padisah lába elébe szándékozik letétetni, s mely által az új állapot jogtalanságát és tarthatatlanságát akarja bebizonyítani.

– Át vagyok hatva ily meggyőződéstől, jó uram! és csak ez tartja még fönn bennem az életet.

– E szerint tehát én minden törekvésemmel a nagyságod drága életét fenyegetem, – mondá a basa hangosan nevetve.

Midőn pedig a távozó Werbőczi a lépcsőkön lehaladva, díszhintójához közeledett, melyet nyolcz világosszürke és ezüstös szerszámú paripa vont, a basa az ablakon kitekintett, s aztán visszafordulva, egyik biztos emberének mondá: – A magyar főbiró úgy-e most megint szaporította kiséretét?

– A mult héten még csak titkárja, a törvényszéki ülnökök, Turgovics az alelnök, a városi hatóság némely tagjai és tizenkét fiatalember járdaltak a hintó előtt; utána pedig négy fegyveres hajdú lovagolt. Most már a henyébb polgárok és a pörlekedő felek is a menethez sorakoznak.

– Azt akarja észrevétetni, hogy Budán csak két úr van: én és ő. Izend meg Hamzsa bégnek, hogy kétszáz szpáhit küldjön hozzám kiséretül, egy alaj-bég (alkapitány) vezérlete alatt. Ha jobbnak látja, maga is eljöhet. Szemre kell venni a titkárt, Komjáthi Elemért.

– Minden lépését lesik kémjeim, s közülök többen vele barátságot kötöttek, mintha nem volna gyaur – szólt a basa hű embere.

– Ha irományokat akar küldeni Izabellához, Ferdinándhoz vagy Stambulba, szép móddal kerítsétek kézbe.

– Azon leszünk, nagyságos uram! De a titkár szemes és fortélyos fiatalember. A szíve tüzes, az esze hideg, nyelve kétélű, mint a kígyó és jobbra-balra jár.

– Azt érted, hogy több esze van mint nektek?

– Allah adománya az elme is, s úgy gondolom, hogy a titkár, ámbár hitére nézve kutya, többet talált az adományból kapni, mint egyenként a nagyságod hű rabjai.

– Ha tehát szép módon nem tudjátok, akkor vegyétek el tőle erővel az irományokat.

– S megölhetjük-e, mihelyt védelmezi magát?

– Annyit fecsegsz, mintha nem moslim, hanem gyaur volnál. Izend meg Hamzsa bégnek, hogy okvetlenül személyesen jőjjön el.

*

Turgovics, mint szokása volt, a palotából haza kisérvén Werbőczit, bement hozzá, a teendőkről beszélni.

– Istennek hála, – szólt sötét arczczal és vontatott hangon – ma két óráig elhúzhatjuk az űlést, de a jövő hét igen meddő fog lenni.

– Fog akadni addig tárgy, melyről itélhessünk – biztatá Werbőczi.

– Nem reméllem, ha a zsidók ki nem segítenek; azonban ezek is félvén a törökök neheztelésétől, a rabbi közbenjárásával egyezkednek ki.

– Kegyelmed, Turgovics uram! roppant pessimista; mindent sötét szemüveggel néz. Van még a hódoltsági megyékben elég bátor szívű nemes, ki a magyar törvényt védelmezi, s daczára a fenyegetéseknek, igazságszolgáltatás végett hozzánk fog folyamodni.

– De, nagyságos uram! Hamzsa bég útjokat állja, s vagy lovas katonáival haza terelteti őket, vagy még ki is fosztja.

– Megkötöm én a koszorúját annak a pórlázító Sertoriusnak – fenyegetődzék Werbőczi.

– Ha nagyságod Hamzsa béget megbuktatja is, a mi elhagyatott állapotunk magából az új rendszerből foly, s lényegesen nem javulhat. Fiatal koromból emlékszem, hogy egy híres tudós, vagy mint sokan hivék, egy híres varázsló, azt állította, hogy a levegőt ki tudja húzni és a zárt edényben csak az üres tér marad. Állítása bizonyításául nagy üvegpalaczkokba madarakat tett be, s azok előbb vígan röpdestek, de rendre fogyni kezde lélekzetök, fuladoztak s eszmélet nélkül buktak el. Most nekem mindig eszembe jut e varázslat, s úgy képzelem, hogy mi Budavárában ily palaczkba fojtott madarak vagyunk, kik már is nehezen tudunk lélegzeni, s néhány hét alatt aligha ki nem fogyunk minden levegőből.

– Kegyelmed elvesztette a hitét a gondviselésben, – szólt Werbőczi benső sajnálkozással. – Én nem azzal fárasztom eszemet, hogy mentől több okot találjon a kétségbeesésre. Szívem remélleni akar, s könnyekbe lábadt szemeim a bánat sűrű fátyolán át is a távolból mindig csillámlani vélik elszórt sugarait a szebb jövendőnek. Hinni szeretem, hogy Emlékiratom magát a szultánt is meg fogja győzni helyzetünknek jogtalanságáról és veszélyei felől.

– S kész-e már a nagyságod emlékirata?

– A jövő hét végével befejezem.

– És hosszú-e?

– Középvastagságú könyvet tenne.

– Hiszi-e nagyságod, hogy a szultán, ki örökké háborúzik, nyugodtan végigolvassa azt?

– Hogyne, midőn egyike kelet legtudósabb férfiainak.

– S ha el fogja olvasni, vajjon lemond-e a hódítás jogáról? Megtagadja-e Budán azt, a mit három földrészen vaskövetkezetességgel űz?

– Hát kegyelmed, Turgovics uram! hódítási jogról beszél? – szólt neheztetőleg Werbőczi.

– Nem én, nagyságos úr! de a budai basa.

– Épen abban áll ez a hazaáruló Catilinának, e rabló Clodiusnak, e közpénzeket sikkasztó Verresnek a legnagyobb bűne. A hódításra legyőzött ellenség kell. Mi a szultán szövetségesei voltunk s vele együtt küzdöttünk a közös ellenséggel. Hogy lehet itt csak gondolni hódításra? Ezt belátta maga a szultán s ünnepélyesen aláírt diploma által biztosította Izabella királynét, hogy Budát és országunk egy részét csak azért szállatja meg katonasággal, mert így könnyebben tudja oltalmazni Ferdinánd ellen. Vagy talán nem ekként hangzott a pecsétes oklevél? s nem kötötte-e le általa a szultán magát, hogy az ideiglenesen megszállott részeket csorbítatlanul vissza fogja bocsátani, mihelyt Zsigmond ő felsége a teljes kort eléri?

– Tagadhatatlanul ez áll, nagyságos uram, a diplomában; de a budai basa az ünnepélyes tényre hivatkozik, midőn a szultán a Boldogasszony német templomának közepére trónt építtet, s arra leülvén, e templomot az izlam babonájára fölszentelé.

– Mi közünk a templomszenteléshez, vagy igazán szólva a megszentségtelenítéshez, a visszakövetelésen kívül?

– De a basa azt mondja, hogyha egy tartomány fővárosában a székesegyház közepére a szultán trónt építtet s arra leül, ez ünnepélyes ténynyel a fővárost és egész tartományt nemcsak hódítottnak nyilatkoztatja ki: hanem egyszersmind azt át is engedi Ozman utódjainak, mint kalifáknak és az izlam hitnek, még pedig oly esküvel és kikötéssel, hogy ezen átengedést soha meg nem másíthatja, sőt a próféta zászlajának hordozásával, s az utolsó vércseppig védelmezni és föntartani köteles. A basa szerint a templomszenteléssel kihirdetett hódítás ellen még elévülési jog sincs.

– Kegyelmed, mint tudós, talán csak feléri eszével, hogy a mi nem a szultáné, azt a szultán el nem ajándékozhatja.

– Jól értem én azt, nagyságos uram! de, fájdalom! soha egy török basa sem fogja érteni, s mindenik jogczímként hivatkozni fog szeptember hónak azon ránk nézve örökre gyászos emlékű napjára, melyben a szultán a Boldogasszony templomának közepén a trónra leült.

– Ne hígye. Csak buktathassam meg a mi Catilinánkat, utódja nem fog többé oly veszélyes utra lépni, melyen egyik már a nyakát törte.

– S talán nagyságod emlékiratának egy része a főbasát vádolja?

– Két harmada tisztán gravaminalis természetű, s csak az eleje tárgyalja magát a hódítás kérdését.

– S nagyságod, mint nyilt szivű magyar főur, úgy-e meg is mondta a basának, hogy a szultánnál be fogja vádolni? – kérdé Turgovics.

Werbőczi méltóságteljes hangon válaszolt: – Midőn a nemzetnek a rossz rendszer és a hatalommal visszaélő hivatalnokok által okozott sérelmeit terjesztem elő, akkor szigorúan csak kötelességemet teljesítem.

– Kétségkívül. De vajjon a főbasa nem fogja-e útját állani ily fölterjesztéseknek?

– Nem meri elfogni a szultánhoz indítandó futárjaimat. Én vele egyenlő rangú vagyok.

– A főbasa e részben is ellenkező nézetben van. És innen magyarázható az a hír, hogy neheztel nagyságod számos kísérete miatt.

– Még többel fogom magam körülvenni. Megválik, melyikünk lesz kénytelen engedni.

– Nagyságodnak csak egy embere van, ki törökül tud, s ki által a szultánnal megértetheti a nemzet sérelmeit.

– Igaz, de az egész irodánál többet ér, – válaszolá Werbőczi.

– De hát ha e kitünő ifjú véletlenül meghalna.

– Hisz, talán csak nem hiszi, hogy a basa titkáromat orozva gyilkoltassa meg?

– Nagyságos uram! én még azt sem tartom lehetetlennek, hogy mindnyájunkat kardra hányjanak.

– Hagyjon föl már valahára kegyelmed e sötét világnézettel, mely minden erélyt elöl s végre még bennem is megtántorítaná a hitet.

– Oltalmazza az Isten nagyságot optimismusát, – szólt Turgovics – hogy legyen ki a levett harangok, a széttört keresztek, a feldult koporsók és összerombolt síremlékek városában oly igéket hirdessen, melyektől fülünk rég elszokott.

– Ha a szultán emlékiratomra kedvező választ nem ad, a rám ruházott méltóságot tüstént le fogom tenni, s hazámból kibujdosom.

Volt valami szokatlan és bánatos a Werbőczi hangjában, mely ha nem is csüggedést, legalább kételyt és aggodalmakat árult el, de Turgovics keserű mosolyából kitünt, hogy még ezt is optimismusnak tartja.

Azonban szó nélkül távozott.

Werbőczi pedig kiizent Elemérnek, hogy ma már szabad ideje van, mert csak holnap fogják az emlékiratot folytatni.

Kedvesebb meglepetés alig érhette volna Elemért.

Tüstént nyergeltetett, és a csinos és keleti eredetű paripán, melyet védnökétől nyert ajándékba, kardosan és forgós süveggel kilovagolt.

Szerette bizonyos negéddel viselni magát a törökök ellenében, kik minden magyar fegyverét elkobozták; azonban Werbőczi magas helyzete miatt Elemér daczát tűrni voltak kénytelenek.

A holt városban egyedül ő képviselte a pezsgő, a hivatását érző és jogait követelő életet.

A mint keselyszürkéjét a bécsi kapu alatt tomboltatta, török ismerőseivel találkozott, kik a barátság örve alatt leskelődtek utána.

Tudta, hányadán van velök, s bizonyos pajkos kéjt érzett, ha tévútra vezette őket, vagy tréfáival bosszantá.

A belvárosban kellemesb arczok vártak rá. A visszavonultság divattá vált szabályait megtörve, igen csinos szőke és fekete fürtű alakok jelentek meg az ablakok előtt. Egyik történetesen a virágait öntözé, a másik a függönyökön talált igazítani valót, a harmadik, homályosnak vélvén a szobát, hímző keretét épen oda helyezé, honnan lehetetlen volt a deli lovagot észre nem venni, s bókját egy bátorító vagy szemérmes mosolylyal nem viszonzani.

Elemér a gyászoló városban egyetlen lovag, s ha daliás idők volnának is, még a legkitünőbb körben sem lévén könnyen legyőzhető, akár férfiasságban, akár szépségben; természetes volt, hogy a fiatal budai nők és leánykák nevezetes részének valódi eszményképévé dicsőült át, s megjelenése mindig nagy hatást gerjesztett.

Tagadhatatlanul hízelgett hiúságának e kitüntetés, s bár Dora még gyakran jutott eszébe, nem vala érzéketlen a budai szépségek hódító kecsei iránt.

S most is lehangolt volt, ha a szokott ablakoknál nem látta a szokott kedves arczokat, s mosolya egy pár alkalmi bókkal el nem maradt azon deli alakok üdvözlésekor, kik az őszi virágokat pontosan ápolták, s bár az ebéd ideje közelgett, még néhány perczet az ablak előtt himzésnek, hurkolásnak s más női munkáknak szenteltek.

Midőn a Szent-György-téren áthaladva a Turgovics házához ért, szemét az ablakra veté, bár bizonyos volt, hogy ott senkit sem üdvözölhet, s aztán lovát gyorsabb ügetésre buzdítván, így okoskodott: – Mily kár, hogy e szerencsétlen városban annyi szép szem és arcz fog a soha el nem ért, vagy hamar elvesztett boldogság után epedni! A török hárem, vagy az észre nem vétetés: ez a két sark, mely körül forog sorsuk. Csak a homályos helyzet vagy a szégyen közt választhatnak. Pedig mennyi deli, mennyi igézetes lény lakik e komor és zárt épületekben. Közöttök végre is legszebb a Turgovics leánya. De az nem megy az ablakhoz semmi női munkával. Mit is tudna a kis tündér ott dolgozni, ha drága könnyeit nem fűzheti gyöngysorokba, hogy a legfényesebb királyi ékességgé varázsolja át. Ha Buda ronda török fészek helyett még most is magyar főváros volna, akkor a béke idején, mint Mátyás király alatt, vitézi gyakorlatok és harczjátékok tartatnának. Én is részt vennék bennök lándzsával vagy magán viadalban karddal. De előbb óvatosan bevárnám, hogy valamely lovag a Turgovics leányának színét tűzze mellére; akkor kihirdettetném, hogy azzal én lándsát fogok törni, ki nem Deák Dorát tartja az ország legszebb hajadonának. Nem kétlem, a Turgovics kisasszony választottja fogná a keztyűt ellenem fölvenni, s minek tagadnám, e kis tündér a maga nemében talán egy kevéssé szebb is Doránál; de nekem végtére is Dora tetszik leginkább. Hasztalan ábránd! sóhajtja Elemér, mintegy saját magát akarva rendre utasítani. Balga fiatal ember, hogy tudnál te a török városban akkora hírre-névre szert tenni, mely a Deákék család büszkeségét kielégítse? Dora férjhez megy valamelyik szomszéd úrfihoz, s a Turgovics leánya, miután Budára egy-egy lovag csak rabul hurczoltatik be, jobb kérők nem létében singes kereskedőnek, fegyverkovácsnak, vagy városi irnoknak adja kezét, ki a török kiváncsiság elől udvarszobába zárja, és szeretet helyett kulcscsal és lakattal őrzi. Jámbor barátom! ne álmodozzál tehát tornákról, dicsőségről és a delnők szalagjainak melledre tűzéséről! Irkálj, mulass és feledj.

Elemér ily épen nem lélekemelő elmélkedések közt haladt el János diák laka előtt. Betérnék hozzá, gondálá, de ismét azt fogja tudakolni, hogy a szultánhoz küldendő sérelmek közé beigtattuk-e azt a lábrugást, mely mellett a janicsárok a börtönből szabadon bocsátották. A mióta törvényszéki ülnök lett, ismét sajgani kezd hátulja a nemesi oklevelen ejtett sértés miatt. Jobb lesz tehát a tárgyalást kikerülni.

Ezzel Elemér a Dunaparton lefelé kezdett lovagolni, s kedélye, a mint a végső ház is hátra maradt, visszanyerte egész derültségét.

A bő esőzések miatt megáradt Dunán csolnakok és nehéz kompok eveztek. A hullámok fölött halászmadarak keringtek, s közéjök néhány kócsag tévedt, a Csepel-sziget felé huzódva. Elemér a Gellért ormairól az átelleni partokra vivén tekintetét, az ama félhomályba burkolt fokon pihent meg, hol Podmaniczky naszádját elfoglalva, Barnabással együtt eveztek a még akkor szabad Buda városába.

Mily idő, s mennyi keserű és kiábrándító tapasztalással megterhelve.

– Sehogy sem tudok Barnabás nyomára akadni, pedig már elég váltságdíj van kezemben – sóhajtá Elemér. Nem kellett volna őt a börtönben s bősz álmai közt hagynom. Ragaszkodott hozzám, s úgy fordultak a dolgok, hogy kevesebb embergyűlölet mellett is csalónak s álbarátnak kénytelen tartani. S ment vagyok-e az önvádtól? Nem fátyolozta-e be elmémet a Dora neve, és nem tett-e igazságtalanná az a félelem, hogy ha Barnabás Deákékhoz visszaküldetik, nevetséges szenvedélyével Dorának sok keserűséget okozhat. Nem kellett volna nélküle és adott szavam ellenére a börtönt elhagynom; úgy is hamar kiváltott volna mindkettőnket Werbőczi, annyira rám volt szorulva. Isten látja, hogy magammal is kicserélném a töröktől Barnabást, csakhogy ne hígyen csalónak. Életem legsötétebb oldala a könnyelműség, melyre a rosszul palástolt szerelem csábított.

Midőn Elemér e kedvetlen behatásoknak alá volt vetve, egy csolnakot vett észre, mely megfordítva irányát, hirtelen lefelé kezdett evezni.

Ezt kendőlobogtatás követé.

Elemér a hat evezős járműben egy urat látott ülni, ki feléje integetett, s kiben végtére a pesti városbiróra ismert.

– Épen az ifjú urat akartam meglátogatni.

– S minek köszönhessem e szerencsét?

– A szerencsétlenségnek, melyet egyébiránt még más névvel is lehetne nevezni. Tetszik emlékezni, hogy aklomban tartattam két lovat, egyik csak tizenöt markos almásszürke volt, de jóvérű tüzes állat; a másik a tizenhat markot is meghaladta, de megvagdalt hátulsó lábait sok költséggel kellett gyógyíttatni.

– S a költség nem térült meg?

– Nem arról van szó, uram! Hanem a két ló kegyelmed által árúba bocsáttatott.

– S talán igen drágán vásároltatott meg?

– Nem arról van szó, uram!

– Miről tehát?

– Csak arról, hogy a nagyobbik lovat tulajdonkép az üllői kapu mellett egy kovács vette meg, s most tőlem követeli árát, noha az a kegyelmed zsebébe ment.

– Természetesen, miután a biró úrnál csak gyógyítás végett volt.

– De, kérem alássan, épen az a kérdés, hogy ki fizeti már vissza a ló árát?

– Hát miért kell visszafizetni?

– S ha csak visszafizetni kellene? De hát még a többi bajt és veszedelmet ki fogja magára venni?

– Beszéljen az úr világosabban.

– Semmi sem könnyebb, mint világosan beszélnem, ha azzal minden el van intézve. A kovács nemcsak lovakat patkolt, de mint ügyes kezű és értelmes mesterember fegyvereket is készített, melyek a lovagok számára elég csinosak nem voltak ugyan, de a közkatonák bizvást használhatták. Most török világ lévén, a spáhik számára kellett eladni minden készletét; pénzt azonban nem kapott, csak igéretet. Végre megúnta a várakozást, s fölszerelve a tizenhat markost, Hamzsa bég ő nagyságához utazott a pénz fölhajtása végett. Ő nagysága gorombán fogadá s mondá, hogy a talpát megvereti a drága és rossz kardok miatt. Mi jámbor polgárok nem szoktunk a bothoz, s testünknek egy pontját se tartjuk oly csekély fontosságúnak, hogy az ütlegekre minden aggodalom nélkül átengedhessük. Ennélfogva a szegény kovács készítményeiért fele árral megelégült, s nyakra-főre sietett, hogy a tizenhat markosra ülhessen. De midőn már a kengyelben volt a lába, a poroszlók üstökön ragadták, s bevonszolák Hamzsa bég ő nagyságához, ki mérgesen kérdé: – Honnan loptad ezt a lovat? A boldogtalan kovács végre neki bátorodva válaszolá: – Én nem vagyok tolvaj, nagyságos uram! s engem ily undok bűnnel még senki sem vádolt. A lovat a városbiró aklából vásároltam kész pénzen. Ekkor Hamzsa bég ő nagysága így szólt: – Tehát városbirátok tolvaj, s mihelyt Pestre rándulok, okvetlenül föl fogom akasztani. – A szegény kovács menteni kezdett engem, a minek következése az volt, hogy a pandurok a nyerget minden szerszámostul hátára kötötték, a lovat pedig Hamzsa bég aklába hajtották, s még azonkívül egy spahi utána kiáltá, hogy ha a lóhoz tartozó igazi nyerget vissza nem küldi, akkor egész műhelyét harács alá vetik. Már most ifjú úr! – folytatá a városbiró, – ki fizeti meg a ló árát? ki vállalja el az ellenem intézett fenyegetést, nem is szólva a nyeregről, mely történetesen még a kovácsnál van, s csak az ára nincs?

– A ló egy ismerősömé volt, ki török fogságba esett – válaszolá Elemér. Saját lovamat is az övével együtt eladtam, hogy váltságdíját előállíthassam. Pártfogóm, Werbőczi István ő kegyelmessége saját pénzével toldá meg a hihetőleg még hiányzó öszletet, s az egész pénz készen áll, csak a fogolynak nem akadtunk még nyomába. Én ezennel visszafizetem a biró uramnak a ló és nyereg árát, s reméllem, hogy a hópénzemből kipótolhatom az ez által okozott hiányt; csak azt sajnálnám, ha az egyén, kiért véduram és én tetemes áldozatot hozunk, az a spahi volna, ki a nyerget a kovács hátára köttette. A mi Hamzsa béget illeti, tessék őt csak egyenesen hozzám utasítani, megmondván, hogy ha nem közönséges zsivány és gyáva ember, akkor oly helyen, hol magánosan leszünk, megpróbálhatjuk akár kardunkat, akár lánzsánkat.

A városbiró megköszönte a kezébe számlált pénzt, de nem igéré, hogy a rettenetes Hamzsa bégnek szó szerént el tudja mondani az ifjú úr izenetét.

– Majd találok én hát kegyelmednél jobb emlékezetű férfiúra – szólt Elemér megsarkantyúzva lovát.

S vajjon az ügető, a száguldó ló, míg patkója szikrákat csalt a kövekből, a míg zablájáról foszlott a tajték, gyorsasága által megmenthette-e a rajta ülőt csak egytől is azon gondok és vádak közül, melyek körül fogták és üldözék!

– Szenny, szenny esett nevemre, vád, keserű vád égeti, szorítja össze belsőmet! – gondolá Elemér saját magától megborzadva. Könnyelmű lépésem, mely szószegéssel párosult, bősz embergyűlöletébe visszasülyeszté Barnabást, s ő boszútól elragadtatva levetkezé hitét, mint közönséges spahi gyujtogat, foszt, őrjöngéseire tárgyakat keres, melyeket lerombolhasson. És még mi által nem nyerhet ösztönt, hogy az aljasságra törjön? Ha a beteg vagy haldokló nő feje alól kiragadja a vánkost, ha az arának lemetszi ujját, hogy a jegygyűrűt könnyebben vonhassa le, s ha templomaink szent képeit izzó tűzre dobja, hogy egy szemernyi aranyat vagy ezüstöt olvaszthasson ki belőlök: nem fogja-e kéjittasan kiabálni: miért cselekedném máskép! hisz a ki az erkölcsi szempontokat akarta velem megértetni, azzal magyarázta meg a becsületességet, hogy ellopta lovamat. S hiába válaszolnám, hogy váltságdíjának kiegészítésére adtam el, mert nem tiltakozott-e börtönében épen az ellen? S mit használ neki minden válság, ha Mahomed hitére térvén, többé ki nem váltható, s mint lovas közkatona addig fog gyujtogatni és gyilkolni, míg meg nem öletik? Ez a sorsa; ez a mit nagy részben az én megfontolatlan eljárásomnak köszönhet.

Elemér megsarkantyúzta lovát.

Elemér megsarkantyúzta lovát.

Valóban bősz és csüggesztő eszmékkel volt terhelve a lég, melyet Elemér beszívott, s minden tárgy, melyre szemét veté.

E ködön végre átcsillant egy sugára a reménynek.

De hátha a spahi utoljára sem Barnabás; ily kecsegtető ötlet lobbant át Elemér agyán, de hamar eloltá azt a szigorú logika.

A lóra nem ismerhetett rá más, csak Barnabás: ez tény. Következőleg vagy a spahinak kell Barnabásnak lenni, vagy magának Hamzsa bégnek. Ámde még csak alajbég – százados – sem lehet az, ki a háborúban levágott több ellenség fejét vagy nyelvét nem mutathatja föl vitézségének bizonyítványául. Egy kerület kormányzójának, s pedig Hamzsa ily ranggal biró bég, még a személyes vitézség próbáin kívül vezéri tehetséggel is kell bírnia vagy rendkívüli érdem által fedni be katonai érdemeinek hiányát. Ámde Barnabás egy ellenséget sem vághatott le, minthogy fogsága után nem volt háború. Tehát okvetlenül ő a spahi.

Elemér soha szerencsétlenebbül nem érzé magát, mint azon perczben, midőn ily megállapodáshoz jutott, s midőn száguldó lova Werbőczi épületéhez kanyarult be.

Még holnap Hamzsa béghez megyek, ha soha onnan élve visszatérni sem fognék is. Eléhivatom a spahit, átadom neki a váltságára szánt pénzt, elbeszélem mentségemet és azután… ah! azután, hadd történjék bármi!

Ily kalandori, ily veszélyes, de nemes szándékkal pattant le lováról, s midőn a lépcsőhöz ért, Werbőczivel találkozott, ki a főterem ajtóját épen akkor nyitá föl, és szokatlanul élénken szólt vissza:

– Tálaljatok hamar! Öcsém Elemér – mond most Werbőczi a titkárja felé fordulva, – mihelyt étvágyad kielégíted, nem is várva be az asztal végét, készülj hosszasabb útra. Mezőtúrra kell indulnod, még pedig…

Elemér, ki épen Barnabás ügyében merész tervektől volt áthatva, szokása ellenére félbeszakítván védurának beszédét, a külső alázat, de egyszersmind az eltökélt szándék vegyületével szólt:

– Én nagyságodtól szintén egy rövid kirándulásra lettem volna bátor engedélyért esdekleni.

– Majd ha visszatérsz, öcsém! s ha az Emlékiratot bevégeztük – válaszolá Werbőczi. Mezőtúsra kell sietned, hogy Deák Dániel rokonomat családostul és a vele utazó Csapi Andrásné nagy asszonyomat biztos őrizet mellett hozzám kísérd.

Elemérre nézve e hír oly véletlen volt, mintha egy meteorkő hullott volna lába elébe, s oly bűvölésig kedves volt, mintha a hetedik égbe emelve az égi testek zenéjét hallaná, s el nem palástolható zavar közt mondá, hogy készen áll a parancsot teljesíteni.

Werbőczi e zavart balra magyarázta, s rendeletének indoklásához kezdett: – Hiszem, öcsém, hogy te fontos magánügyben akartál távozási engedélyt kérni, de az, hogy rokonaim általad kisértessenek Budavárra, a közdolgokkal áll szoros összeköttetésben. Tudod, a mióta a törökök, minket rászedve, a Tiszáig országunk szerencsétlen részének tettleges uraivá lettek, e helyeken a közlekedés teljességgel nem biztos. Portyázók s harambasák fosztogatnak szanaszét, s ennélfogva tisztelt rokonomnak, Deák Dániel uramnak bölcs belátását tanusítja az, hogy Mezőtúrról levelet küldött, melyben odaérkezését jelentve, megkért, hogy miután látogatásomra jött, eszközölnék a főbasától számára pecsétes útlevelet és illő kísértet. De zászlósúri hivatalom nem engedi annak elismerését, hogy udvaromban fegyveres népet ne tarthassak és azt fedezetül ne küldözhessem akárhová. Aztán, miután a főbasával személyes viszonyom épen nem kielégítő, alkalmatlan és lealázó volna rám nézve, bármi szívességet kérni tőle. Ennélfogva fiam, vedd magadhoz fegyveres népemet, kikhez a várostól is néhány hajdu csatlakozik, a díszhintómban hozd hozzám nagyra becsült rokonaimat. Kellemes késő őszünk van, s ha ma korán indulsz és a szép éj egy részét nem hagyod használatlanul, harmad napon Budán lehettek. Áldásom kísérjen, s ha a szükség úgy hozza, forgasd vitézül kardodat. Most pedig üljünk asztalhoz.

Elemér kétségbe volt esve a hosszú ebéd miatt, de egyszersmind elragadtatott azon fényes és szemkápráztató reménytől, hogy talán még életét is koczkáztathatja Doráért.

Ki álmodhatott volna ekkora szerencséről!

Mihelyt az első étel-fogáson túlestek, fölkelt s gyorsan végzé az úti készületeket. Még csak a városhajduk késtek, de már azok is eljöttek. Még csak a lomha díszkocsin van rendezni való, de már a kocsis és fulejtár a nyeregben ülnek; még csak az ebédjét végzett Werbőczi ad némi utasításokat, de már az is kezével búcsút int; még csak János diák kiván a kapunál szerencsés utat, s még csak a történetesen az utczára tévedt borbély forgatja a levegőben kalapját; még csak az előre megrendelt hajó úszik lassú méltósággal és henye időpazarlással a Dunán, de már az is kiveti kötelét a partra, s végre valahára szabadon és kellő gyorsasággal lehet haladni Mezőtúr, azon nevezetes helység felé, mely már Izabella királyné birtokához tartozik, a szabad Magyarország meg nem hódított része, s azzal alapította meg hírét, ha nem is a krónikákban, de Elemér képzelődésében, hogy utczaporait a Turgovics lányánál is most százszor szebb Dora picziny papucsa tapodja.

A papucs hasonlíthatatlan, s hordozója isteni lény; ámde, milyen lesz az óhajtott rettegett találkozás! oly mélységes talány ez, mely Elemér figyelmét a kültárgyaktól elvonja, s ő köszön, szóval, kézintéssel, s csinos hajlongással azon utasoknak, kik kalapot emeltek; de arról már nem mindig tudna számot adni, hogy ismerősei-e, vagy csak udvarias egyének? Láthatott kontyos komoly törököket, s fürge spahikat is; de mi köze hozzájok, míg ellenséges szándékot nem mutatnak? Gondolatai csak akkor szakadnak félbe, midőn szükséges intézkedéseket kell tenni. A miről ő álmodott, a mit éles elmével taglalt, a mibe merész képzelődéssel, mint sodró örvénybe belé merült, azok ránk nézve igen útszéli, de reá nézve ritka és fontos kérdések voltak, melyeket a szerelem kétkedő és hivő dialectikája, jobbra döntött el. A féltékenység, mely a szerelemnek mindig hű árnyéka, s még a délponton sem enyészik el egy perczig is, megbotránkozott Csapi Andrásné nagyasszonyom nevén. Ki lehet ez az úrnő, s vajjon nem czímezi-e Deák Dániel napam asszonynak? Közeli viszonyban kell a családdal lennie, hogy együtt utazik. Kétségkívül Dora nem maradhat örökre hajadon s a leányok érzése, mint a hold változó, és nem indul-e már ötödikszer fogyásnak a hold azon éj óta, midőn Dorka néne távozásra buzdító szavaiból az tűnt ki, hogy Dora szíve nem idegen érzelmeim viszonzásától? S vajjon ily hosszas idő óta, nem változott-e meg a szép tündér hajlama, melyet addig sem árult el semmi biztató jel, s annál kevésbbé bármi kitörő érzés? Ily okoskodásokkal gyötré Elemért a féltékenység, s utoljára is kétségtelen tényként tűnt föl, hogy Csapi Andrásné idegen neve nem jó előjel, sőt a legkomolyabb aggodalmakra nyit széles tért… Ah! mit is töröm fejemet is találgatásokkal: nem voltam-e török fogoly, ki a váltságdíjban szolgáltam Deákékat is, és nem büszkék ők családjokra? Mit használ nekem, hogy Werbőczi most Turgovicsnál, sőt az egész törvényszéknél fontosabb egyénnek tart; ha végtére is íródiák vagyok s hírem egy kivételes, de magában nem fontos tulajdonon épül, hogy törökre fordítani jól tudok, s egy barbar nyelvet sajátommá tettem? Ezért bizony nincs miért a családgőgből lealkudni! Dora várkisasszony; én lantos és íródiák. Minek űzni tovább e kérdést!

E tanácsokat adta Elemérnek a józan okosság. Ellenben szíve, mely kalandokra vágyott, nem zárta ki még azt a reményt, hogy Mezőtúrtól Budáig sok alkalom nyilhatik vagy bámulatra ragadó vitézséggel megmenteni Dorát, vagy sebekkel halmozva érette és lába előtt halni meg.

Minthogy pedig a veszély és dicsőség még csak az álmok országában él; a találkozás ellenben kétségtelen és közeli: ennélfogva Elemér pontosan kiszámította, mily tisztelettel és mily visszatartózkodással fogja magát viselni egyfelél Deák uram és Csapi Andrásné nagyasszonyom, másfelől Dora kisasszony irányában.

E fontos tárgy két egész napját foglalta el, s midőn Mezőtúrra ért, látta, hogy kútba esett egész terve. Mert Dani bácsi, ki Elemért a török fogságból megmenteni jött, most midőn véletlenül meglátta, könnyek közt nyakába borult, föllármázta az egész házat, hogy csődüljenek össze, mert itt van a lantos; Dora, az érzésein uralkodni szokott leány, pirossá lőn s szemérmes szemeit a földre süté, s midőn kezét Elemérnek nyújtá, a túlboldog ifú még azt is észrevenni vélte, hogy a kedves kis kéz talán reszket. Végre előtipegett az úttól megroncsolt Csapi Andrásné, s abban a lantos Dorka nénire ismert, csakhogy a mi érzéseit illeti, kicserélt és megjavított alakban. Dorka sírt és megölelé azon ifjút, kit a háztól az idegenbe, a széles világba küldött.

Elemér már nem is hitte, hogy a földön van. Azonban kevés idő mulva alkalma volt a derült ég magasságából valamivel ködösebb helyre szállani le; mert Dorka félrevonta őt, Barnabásról kezdett tudakozni. Elemér, hogy a vén asszonyt szerencsétlenné ne tegye, elbeszélé, miként Barnabással együtt jött Budára és szerencsés volt ennek, sok viszontagság után, a ragaszkodását is megnyerni. Dorka csóválta fejét, s nem birta e csodát elhinni. Midőn hallá, hogy együtt jutottak fogságba, de nem együtt tértek haza: aggodalma iszonyú arányban növekedett, s csak akkor csillapult, midőn Elemér szavát köté le, hogy mihelyt a tisztelt családot Werbőcziékhez vezeti, tüstént Hamzsa béghez megy a váltságdíjjal és haza hozza Barnabást.

– Miért mondjam neki, hogy oroszlán barlangjába megyek, honnan kevés nyom vezet vissza, s hogy unokaöcscse spahivá lett, kit ha a zászló alól el is szöktethetek, duggatni és biztos helyre vinni a legkoczkáztatóbb feladat lenne! Meg fogom kisérteni, ha ezer halált kellene is szenvednem.

Ez eltökélés fölmagasztalá, s a kedélyhangulatok természetes ellentéteinél fogva oly szilajjá, víggá és mulattatóvá tevé, hogy Deák Dániel uram sem akart még éjfélkor is aludni menni s hajnalig elhallgatta volna Elemér utikalandjait, a miken átesett és azon szomorú vagy nevetséges viszonyok rajzát, melyek közt Budára érkezésével be fog vezettetni. Midőn a királyné és a haza sorsán könnyei ősz bajuszára csordultak, midőn a legfeszültebb részvéttel kisérte Elemért a török fogságba, midőn Zulkifar modorának humoristikus előadása által a nevetéstől alig menekült, midőn Turgovics sorsa a velőig megrázta: végre is azon vigasztalással ment aludni, hogy nagy rokona még sem zsidóbiró, mint a rágalmazó nyelv terjesztgeti.

Dora határtalanul boldog volt s egy egész élet szenvedéséért sem hitte volna drága áron vásároltnak azon néhány órát, melynek kibeszélhetlen édje keblét feszítette, s nem szűnt meg a késő éji szenderbe is a tündérvilág legbűvösebb képeit szőni.

*

Midőn reggel útra keltek, velök együtt indult a Tisza felé néhány spahi. Elemér egészen el lévén magával foglalva, csak a hidasnál jutott eszébe, hogy mit kereshet a török lovasság Izabella királyné országában?

Kérdést intéze tehát hozzájok, s nagy csodálkozására arról értesült, mikép a budai főbasától küldött kiséretet alkotják, s bár tiszteletteljes távolságban, folyvást követték a magyar főkadi díszhintaját, s az illető hatóságtól is engedélyt nyertek arra, hogy Izabella királyné birtokaiba beléphessenek. Mert, mint mondák, haramiákkal tömve a vidék s nekik szigoruan meg volt parancsolva a főkadi rokonait szemök fényeként oltalmazni.

Nagy előzékenység lehetett a basa részéről, de megdöbbentő mindentudóságot árult el. Elemér ezt mélyen érzé, s hogy a lehangoló eszméktől meneküljön, Dorához tért vissza. Néhány szó a kedves ajakról szellemét a ködös, nyomasztó légkörből s a kéj és abránd verőfényes égaljába ragadta.

Utazás közben, kivált ha az napokig tart, a fiatal szívek hamar jöhetnek tisztába magokkal és egymás iránt. S nem vagyunk túlmerészek, ha fölteszszük, hogy mielőtt karavánunk Buda hegyormait megpillantotta, Elemér és Dora titkaikat idegen kiváncsiságtól védhették; de magok közt már kevés új vallomásokkal szaporíthatták: ámbár az ismétlések is csak oly kimondhatlan varázszsal birtak előttök, mint maga az első közlés, mely meglepő volt, s mégis rég bevallott érzelmekről látszott a leplet levonni.

Budára, a királyné távozása óta, úri vendég csak békótól terhelve jött; nem csoda tehát, hogy a díszhintóban és nagy kisérettel megjelenőket minden ablakból és kapuból nézték, s a hímző ráma, a virágcserepek és függönyök mögül mindazon kecses nők és leányok kitekintettek, kik lopvást szokták Elemér bókját elfogadni vagy megelőzni. De a szép ifjú most a házak helyett a kocsival volt elfoglalva, s még Turgovics ablaka felé sem fordítá szemét.

Werbőczi Elemér távozása óta folyvást íróasztala mellett ült, s emlékiratában a főbasa törvénytelen lépéseit oly éles kritikával taglalá, s az egész rendszer tarthatatlanságát oly elragadó ékesszólással bizonyítá be, hogy maga is csodálkozott az erélyen és átlátszóságon, mely munkáját eddigi legsikerültebb dolgozatai fölébe emelé.

Mint rendszeres és tudós férfiú a befejezésben az egész mű tartalmát rövid tételekben akarta ismételni, hogy a szultán, ha valahol ellankadt volna figyelme, a sérelmek és jogbitorlás egész gazdag terét még egyszer áttekinthesse.

A befejezéshez már hozzá is fogott Werbőczi, midőn jelentették, hogy rokonai érkeznek.

Sietett tehát a tornáczra.

Dani bácsi a nagy emberek fajából általán keveset ismert, s azok közül a legóriásabbat, a világhirű nagy rokont soha sem látta; tehát tömérdek tisztelet szállotta meg, midőn a hintó a kapun befordult, s kettőzve lőn és nem csekély zavarral vegyült e kegyeletes érzése, midőn őt a czifra cselédek a hintóból lábra állíták, s csak akkor kezdett üdvözlő szavakról gondolkozni, midőn egy szikár, redős arczú, alig középtermetű, de rendkívül nyájas férfiú megölelé, jobb és bal pofáját megcsókolá, s «drága öcsém uramnak» nevezvén, karon fogta és a lépcsőkön kezdé vezetni. A hideg Turgovicsnak, ki szerencsétlensége óta inkább látszott a Werbőczi-családhoz, mint saját magához tartozni, a szomorú Dorka jutott, s együtt elég hű másolatját adták azon mostoha viszonyoknak, melyeket a sérelmi okiratban oly hűn rajzolt le Werbőczi.

Dora a reménynyel fölcserélt lemondás még halvány, de sugárzó szépségével egyedül lebbent föl a lépcsőkön; s midőn a főterembe lépve, régi szokás szerint öreg és híres rokonának kezét akarta megcsókolni, oly kedvező hatást gyakorolt Werbőczire, hogy ez hosszasan tartá átölelve, mígnem egy könny szivárgott ősz pilláira s legördült a leány meleg és a fölindulástól lángoló arczára.

– Hogy tévedtél te mosolygó éveiddel, e komor városba! – szólt az agg rokon. Honnan vetted szépségedet, mely nálunk az Isten szerencsétlen ajándéka! Tudod-e, hogy itt hamar szokott vénülni az ember, s mi már több virító arczot láttunk egyszerre elhervadni. No! de ne ijedj meg, kedves hugom, öreg bátyád tréfáin! A gondviselés különös kegyelmének tekintem, hogy meglátogattatok. Az időt jól töltjük el együtt, e kis baráti körben. S ha zenét nem is fogsz hallani, s ha fürge udvarlók nem is hivnak tánczra, legalább a harang sem figyelmeztet a mulandóságra és halálra. Nincs toronyóránk, nincs lélekcsengetyünk, nincs oltárunk, nincs papunk, nincs keresztünk, nincs temetőnk; de egyébiránt mindennek bőségében vagyunk, s leginkább a gondoknak. Légy üdvözölve házamban szép leány, ki úgy megbüvöltél, hogy mindent össze-vissza beszélek s a szavak, melyekbe örömömet öltöztetem, hasonlítanak a fájdalom mezéhez.

Werbőczi fölindulása csodás volt. S ki tudná megfejteni, sejtelemből fakadt-e, vagy csak a virító egészségnek, a mosolygó bűbájnak, a reményekben gazdaggá lett szívnek, szóval Dora tulajdonainak, a létező viszonyokkal össze nem hangzásából.

Buda városa végre is tiltakozás volt az elégültség ellen s a boldog Dora úgy kirítt azon körből, melybe lépett, mint a pacsirta, midőn a tengervihar közeleg, és őt, a hajnalt s a verőfényt üdvözlőt, egy légroham a vészt érző, a nyugtalan sirálzok társaságába sodorja.

Werbőczi már az első nap annyira megbarátkozott rokonaival, hogy érettök még a vén és mogorva Dorka kedvét is kereste, sőt csaknem ostrommal vívta ki.

– Örömmel hallom, ángyomasszony! – szólt a régi magyar szokás szerint rokonnak tekintve mindent, ki iránt becsülést akar mutatni – nagy örömmel hallom Elemértől, hogy Barnabás öcsém hollétének nyomába akadt. Ne féljen, visszakerítjük őt, épen, friss egészségben és akár nálam maradhat, akár pedig hazaviheti ángyomasszony!

Dorka köszönte e szivességet, de arczán kevés hit, kevés bizalom látszott.

Dani bácsi, ki a nagy tisztelet miatt egészen másnak képzelte egy nádorságot is viselt férfiú háztartását, mint azt, a mi a refectoriumban divatozott, rendkívül meg volt lepetve, midőn az étteremben oly nagy serlegeket látott az asztalra fölrakva, minők az otthoniak, s a czifra legények nagy ezüst tálakban majdnem oly egyszerű – de izletes – ételeket hordoztak, mint a minőt Dorka asszony felügyelete alatt szokás készíteni.

Az egyszerű öreg nem lévén ismeretes a diplomaták ravaszságával, képzelni sem tudta, hogy nagy rokona épen azon cselszövényekkel, melyekkel konstantinápolyi követsége alatt a török basák titkait kicsalta, Dorka néni árulása által pontos adatokat szerzett magának vendégei ízléséről, s a refectorium legbensőbb rejtelmeiről is, s az emlékirat bevégzését is halogatván, azon törte fejét, hogy rokonainak, kik a gyászos időben róla, a megbukottról, nem feledkeztek el, mindenben kedvét tölthesse.

De nincs oly test, melynek árnyéka ne volna. Miért tagadnók tehát, hogy Werbőczi, midőn drága idejét pazarolni látszott, saját érdekeiről sem feledkezett meg. Mihelyt tudniillik a vékony termetű és nagy bajuszú hirnököt, ki most komornyiki szerepet vitt, szemügyre vette, s vele bővebb beszélgetésbe elegyedett, tüstént azon eszme villant föl agyában, hogy ezen sokat forgott és vetődött férfiú a gondviseléstől volt Buda várába küldve, hogy az emlékiratot Erdélybe, s onnan Áron vajdához csempészsze, ki Lufti és Rustan basával, a budai főkormányzó halálos ellenségeivel lévén összeköttetésben, igen könnyen juttathatná azt Szolimán császár kezébe. E gondolattal megbarátkozva, nem késett a foganatosításhoz kezdeni.

– Uramöcsém, mint hallom, a társzekeret a komornyikkal még holnap akarja visszaküldeni – szólt külön fogva Dániel urat.

– Miután nagyságos urambátyám kegyes volt minket bizonytalan időre letartóztatni, Flórián patert szeretném gazdasági utasításokkal ellátni.

– Az szenvedhet halasztást, úgyis már késő őszre fordult az idő.

– De van ezen kívül még egy sürgetősebb ok. Pista bátyám, nagyságod állapotjáról szállongó hamis híreken kívül, még Elemér és Barnabás diák sorsa miatt is elszomorodván, azt a fogadást tette, hogy visszaérkezésünkig a várba vendégeket nem bocsát, és a serleget még ajkához közel sem viszi. Ez szerencsétlen ötlet volt, kivált, ha megfontoljuk, hogy szegény bátyám társaság és poharazás nélkül egy napig sem tudott ellenni. Ez megvallom, nekem is gyönge oldalam volt, de Pistának még inkább, ki egyébiránt talpra esett, tökéletes ember, s ritkítom a párját, akár a szív nemességét, akár a katonai virtusokat tekintve. Igen tartok tőle, hogy hebehurgya fogadását drága egészségével fizeti meg. Tudósítani kivánnám tehát, hogy semmi oka nincs aggodalmakra, és minden a legjobban ütött ki.

– Helyesen teszi öcsémuram, s még holnap korán indítsa el a társzekeret, ne is vesződjék gazdasági utasításokkal. Azokat később el fogja vinni a komornyikja. Én a társzekér mellé biztos embereket rendelek, hogy a levél hamar érkezzék meg, s ne tévedjen ide s tova, mint közelebbi levelemmel történt.

Dániel úr meg volt elégedve a tervvel. De midőn magára maradt, bogos ujjaira tekinte és számítgatván, mekkora fáradságba kerül egy hosszú levél, szerette volna Dorát segítségül híni; de midőn látta, hogy leánya Elemérrel a csarnok előtt beszél, visszavonta az ablakból fejét és azt gondolá magában: – Lesz levelemben egy oly sor, mely miatt, az én kis selmám fülig pirulna. Saját kezemmel fogok tehát a makacs betűkkel küzdeni, megtöröm daczoskodó termeszetöket, és szép sorba állítom fel őket, mint a káplár a katonákat. Jól van; még ma etig bevégzem a levelet, hogy a társzekér hajnalra útnak indulhasson. De az utolsó passzusa ez lesz: Emlékszel-e bátya arról, hogy midőn Dora született, egy átalag tokajit helyeztünk a pincze fülkéjébe azon szándékkal, hogy lakodalmán fogjuk meginni. Tizenhetedik éve ül a jámbor edény por és pókháló közt. Nyittasd ki és kóstold meg, mert attól tartok, nehogy idegen izet vett volna föl; ez nagy baj volna, miután Budáról alkalmasint vőlegényt hozunk, ho! ho! vőlegényt, még pedig remélem kedvünk szerint valót. Tudósíts tehát, a mi nagy rokonunk cselédje által, ki a társzekérrel megy, a tokaji zamatjáról.

Dani bácsi háromszor is elszavalta s mindig hangosabban nevetve levelének leendő végsorait, s midőn már könnye a nagy öröm miatt kicsordult, így kiáltott föl: – Ha Pista bátya ily hírre fogadását meg nem szegi s menten le nem iszsza magát: akkor a szíve kőből van és nem ismerem el testvéremnek!

Míg az atya csögös kezeivel a szögletes betűkből nagy fáradsággal könnyű légvárakat építgetett, addig a csarnokban leánya és Elemér közt a következő társalgás fejlett ki:

– Hiszed-e Dorám, hogy atyád házasságunkra egyezését adja?

– Lehetséges, ámbár előítéleteket kell leküzdenie.

– Én is nemes vagyok, mint ő, s ha vagyontalan is, érzek magamban erőt és tehetségeket jövendőnk biztosítására. De ha mégis megtagadná tőlem kezedet?

– Elemér! én az ő leánya vagyok.

– S tehát engedelmeskedni fogsz?

– Kötelességem.

– Ah! mily hideg szavak, Dora!

– Igen, én neki és Pista atyusnak engedelmeskedni fogok, Elemér! de irántad is van szent és meg nem sérthető kötelességem. Esküszöm, oltárhoz kívüled más nem fogna soha vezetni, és esküszöm, hogy szerelmemet hűn fogom síromba vinni… S mikor akarsz atyámnak nyilatkozni? Házunktól eltávozásod óta hozzá szoktam érzéseim fölött, a mennyire csak tőlem telik, uralkodni. A szerencsétlenségnek is nyugodt arczczal akarok szemébe nézni, ha szívem miatta megszakadna is.

– Láttam, Dora! hogy erős lelkű vagy. Bár oltalmazott volna meg az ég e szomorú tanulmánytól!

– S mikor beszélsz atyámmal?

– Holnap törvényszékbe megyünk nagy pompával, s a főbasát, mint mindig, ingerelve. Fegyvert nem szabad magunkkal vinni, mert urunk csak a békés küzdelmeket szereti. Ha ellenségünk is, mint eddig téve, hasonló nézet mellett marad: akkor ebédre baj nélkül térünk vissza. De aztán Hamzsa bég táborába kell utaznom. Te már hallottad és helyesléd okaimat. Ha, Dorám, a törvénykezés nálunk annyi koczkáztatással jár, mint a hajdani lovagjátékok: Hamzsa béghez utazásom oly hadviselethez hasonlítható, melyben csak a fortélynak és ügyességnek lehet a túlsulyú erő fölött, mely különben összetiporná, győzedelmeskedni. Bízom szerencsecsillagomban s ha Barnabással visszajöttem, akkor csak az ő bősz féltékenysége ellen kell küzdenem; akkor ideje, hogy nyilatkozzam atyádnak.

Dora arcza halálsápadt volt, de nyugodt hangon mondá: – Hallottad eskümet, Elemér! szívünk válhatlanul össze van kötve, akár atyám akaratja, akár egy nagy szerencsétlenség szakítson el egymástól.

– Öcsém, – szólt Werbőczi, a főajtón kilépve, – a holnapi ülésig okvetlenül be kell fejeznem emlékiratomat; vállald el helyettem ma estére a háziúr szerepét, s ügyelj, hogy kedves rokonaim meg legyenek elégedve figyelmeddel és szolgálati készségeddel… S hát te is itt vagy, mosolygó arczú szép gyermekem, te egyetlen csillaga a sötét éjtszakának, mely városunk fölött oly régóta borong, – mond Werbőczi Dorához közelítve. Holnap reggel biztos emberem indul István öcsémhez Erdélybe. Atyád, midőn szobájába léptem, épen a tollat rágta, s mint látszik, hosszú levél írásához akarna kezdeni. A te könnyű kis kezed, mint picziny lábad a táncztermen, oly gyorsan repülne végig a sorokon, míg atyád gondolatjainak rest szolgája a toll. Nem segítenél-e neki?

Dora a szobába sietett, hol atyja neki türkőzve, és szemüvegét orrához hol szorosabbra, hol tágabbra illesztve, már a babszem nagyságú betűk megteremtéséhez kezdett.

– Mi dolgod itt? – kérdé szokatlan komolysággal Dániel úr.

– Azt hittem, hogy atyus, mint eddig, most is engem tekint íródeákjának.

– Vége annak már, kis kópé. A mi nagy és bölcs rokonunk házánál mindnyájunknak a tudományokkal kell foglalkozni. Eredj, te is írj egy rövid, de szép levelet Pista atyusnak, s azt majd az enyimhez fogom mellékelni. Dorkát te említsd meg s mondd, hogy minden órán várjuk Barnabás megérkezését.

Dora szobájába vonult és írt, de midőn a végsorban mondá: «mindnyájan boldogok vagyunk», egy nehéz könnycsepp hullott a papirra, s félig elmosta e szót «boldogok». Talán kiolvashatja Pista bácsi, s talán nem veszi észre, hogy könnycsepp volt rajta – sóhajtá Dora, keblében homályos előérzettel és éles fájdalommal.