X.

A kereskedő, kinek gazdag árúkkal terhelt hajói, melyektől házának fénye s nevének hitele függ, a tengervihar áldozatául estek, még vígasztalhatja magát azzal, hogy szegénysége és hitelvesztett neve a véletlen műve és az igazságos birák által bűnül nem rovathatik föl.

De a tönkre jutott államférfiak, kik ellen saját politikájok iránya lép föl, s kik épen a győzedelemben találják bukásukat, hasztalan remélnek elnézést akár a közvélemény, akár a történelem törvényszéke előtt; mert a mit mentségül hozhatnak föl, hogy ők ezt nem gondolták volna, s hogy a véletlen fordulattól meg vannak lepetve, tehetetlenségöket és botor elbizottságukat még élesebben tüntetné föl.

A szultán sátorából hazatért tanácsosok néhány nap alatt évek szenvedésein estek át, s bármiben kerestek volna vigasztalást vagy mentséget, s álokoskodásaiknak bármint hitt volna a közönség, az önbecsülésből, befolyásuk mértéke szerint, kellett veszteniök.

Petrovics duzzogott, György frater sötét és zárkozó vala, Werbőczi István pedig meggörbedt, és szemlátomást vénebbé lett.

De az iszonyu esemény a három vezéregyéniség kedélyhangulatát, a közös bukás mellett is, egészen másként hatotta át.

Petrovics oly formán neheztelt, mint fogna most egy kormányzó tábornok, ha elkövetett vétségért fontos állomásról csekélyebbre tétetnék át. Szívéből sajnálta ugyan a haza veszedelmét, azonban vigasztalásul gondolta magában, hogy neki soha szakja nem volt a politika, s katonai tekintetben semmi gáncs nem hárulhat rá, mert a török az új tartományt nem fegyverrel, hanem ravaszsággal nyerte. Hogy kipótolhatatlan kár Budavárnak idegen kézre jutása, erről ő, mint hű magyar és okos tábornok nem kétkedett; de ha Ferdinánd foglalta volna el, akkor szintén nem maradt volna az Izabella kezében, s még a magyar katonai dicsőség is új csorbát szenved vala. Mi végre kedves rokonának, a királynénak helyzetét illeti, erre nézve Petrovics bánatát enyhítette az, hogy Erdély és Magyarország a Tiszáig még elég nagy akár egy királyi trón számára, akár pedig arra, hogy a váradi béke kötményei szerint Zápolya magánbirtokaival, s az Izabellának igért többi várakkal és harminczadi jövedelmekkel kicseréltessék.

György barát rejtélyes czéljaira álutakat is kereső, de kimeríthetetlen segélyforrásokkal biró jelleme, azon percztől kezdve, midőn a tanácsosok a divánból kivitetvén, őrizet alá vettettek, romba dőlt politikai tervei helyébe új építményhez fogott. Ha egy földingás tönkre juttatta volna a várost, melyben neki háza volt: ő lenne az első, ki a közbódulás alatt sem vesztve el lélekjelenlétét, a düledékekből kiválasztaná a használható anyagokat, örvendene minden kődarabnak, melylyel a rögtön megkezdett munkásságot folytathatná s az alap letételekor már gyönyörködnék a vörös szalagú koszorúban, melyet a fedél bevégzésével ki fog tűzni. Ha mint tudós harmincz évig dolgozott volna egy munkán, mely a befejezéskor elégne: tüstént asztalához ülne, leírná az első sort, s kettőzött szorgalommal haladva tovább, a szerencse különös kedvezésének tekintené, ha a láng martalékává vált ivek közt találná néhány épebb lapra, melyből egész sorokat irhatna át. Ha a váradi püspökség helyett oly országban öltött vala szerzetes ruhát, melyben az izlám véres harczok közt irtotta ki a keresztyén hitet: ő volna az első, ki az utolsó katholikus vezeklésekor kezébe venné a keresztet, hogy e jel alá az átpártoltak közül visszatérítsen egyet, s midőn a kezdet sikere megtenné hatását, viszont ő volna, ki a katakombákba vonulva apostoli buzgósággal prédikálna, nem rettenve vissza hívei kevés számától, s nem hagyva föl a reménynyel, hogy idővel az egész országban visszaállíttatik a tan, s azon oltár, mely le volt rombolva.

Jelleme e szívósságát átvitte a politikába is.

Szent-István koronájának területét egy fő alatt egyesíteni: ez volt törekvése.

Ha a vallási villongások, ha a német birodalom zilált helyzete, s ha a franczia politika iránya nem tette volna aránylag gyengébbé Ferdinándot, mint Zápolyát, kit a nemzeti párt rokonszenve és a török császár véduralma támogatott: akkor György barát csalhatatlanul Ferdinánd részére állott volna.

Így azonban a Zápolya-család ügyét pártolta, s a törököt, melynek védhatalma alatt Magyarországot visszaállítani remélé. – Elhatározott lévén e czélra nézve, nem volt válogatós az eszközökben.

Az álút, a tettetés, a ravaszság, a jól játszott ingadozás bizonyos pontig csak annyi értékkel birtak az ő politikájában, mint e vétkekkel szembetett erények.

Az ó-budai sátorban Szolimán császár levetette álarczát, s a védúrból hódítóvá lett, még pedig az az álnokság oly fegyvereivel, melyeket a maga helyén Martinuzzi sem vetett volna meg.

Midőn tehát ő a szultán eljárását észrevette, azon érzés szállotta meg, a mit jól kifejez, az egyszeri katona fölkiáltása: Törököt fogtam, de visz magával.

Ezen segíteni kell: volt a közvetlen gondolat, mely György barátba fölébredt.

Buda és a Duna-köz idegen kézre jutása a legerősebb akadálya Magyarország egységének, s a török annyira bárgyu soha sem fog lenni, hogy igéretét teljesítve, a megszállt részeket visszaadja a teljes korra jutott Zápolya Zsigmondnak. Tehát le kell a trónról léptetni a Zápolya-családot a váradi szerződés végrehajtása által, s Ferdinándhoz vonva az egész nemzetet, kell Magyarország egységét létesíteni.

Ez volt az új politikai épület, melyet a földingása által ledöntött régi helyébe emelni akart Martinuzzi.

Látni való, hogy mostani, bár mélyen rejtett terve ugyanaz volt, melyért Budavár ostromakor a Ferdinánddal egyezkedni akaró Izabellát bezárással fenyegette, melyért Atádit kivégeztette, Bornemisza házát földúlatta, Turgovicsot megsarczoltatá, s melyért Podmaniczky jónak találtá a szultán ó-budai táborában meg nem jelenni és paraszt ruhában puttonnal hátán Palota várába menekülni.

A mi a harmadik főszereplőnek, Werbőczi Istvánnak érzéseit illeti, azok igen egyszerűek és természetesek voltak. Kedélye össze volt zúzva, mert Szolimánban csalatkozott. Magáról sokat tartva, állhatatosan hitte, hogy az egyész török-magyar politika az ő vállain nyugodott, s ennélfogva a vallott kudarcz kizárólag őt terheli. Szégyellé Izabella színe elé lépni, s még inkább átallta volna e nőnek, ki az eredményt előre megjóslá, valaha tanácsot adni. Elfogadta tehát a György barátja által – ki tőle, mint ideologtól, menekülni akart – adott tanácsot, hogy vállaljon a török tartományban főbíróságot, s miután ott minden egyéb veszve van, tartsa fönn legalább a magánjogot, a magyar perrendszert és igazságszolgáltatást. Werbőczi talpig becsületes ember, s a rajongás határáig vallásos érzésű lévén, új hivatalát egyszersmind vezeklésnek tekintette, melylyel politikai tévedéseiért lakolni kész. E tévedései közé nem számította be a legnagyobbat, hogy a mohácsi veszedelem előtt, népszerűségének hosszú pályája alatt, mint az ország leghatásosabb szónoka és izgatója az elbizottság maszlagával tartotta jól a nemzetet, még pedig oly korszakban, midőn ezt nyomorúságának érzetére és bűnbánó magábaszállásra kellett volna birnia. Ő, mint egyik legkitünőbb történetírónk helyesen jegyzi meg, botor volt elhinni, hogy a nehézkedési súlyt kénye-kedve szerint a nemzet egyik osztályáról a másikra helyezheti, s hogy a kormányt az urak elkerülésével, az urak ellenére első sorban vagy épen kizárólag a nemességgel vitetheti, azon nemességgel, mely politikai erkölcsiség dolgában kevéssel volt tisztesebb az uraknál, s politikai belátás dolgában még valamivel rövidlátóbb volt, mint maga Werbőczi.

A csodálatos hatású szónok és nagy törvénytudós semmi vallásos megdöbbenést nem érzett azon, hogy a mohácsi vész előidézésében egyik főtényező volt; de Buda elfoglalásáért vezekleni akart.

Azt minden rossz következményeivel együtt fölfogta, hogy egy emberben, de azt már átérteni nem volt képes, hogy egy elvben csalódott.

Izabella királyné tanácsosai ily érzésektől áthatva érkeztek Budavárosába, mely már akkor a janicsárok kezében volt, s megaláztatásából csak a félhold hiányzott még.

Ott állott a kereszt a templomok tornyain; de a könnyekbe lábadt szemek máris ingadozni látták, s minden átmenő rettegett, hogy fejére hull.

*

A várban az útra készülődés nagyban foly; mert a budai basa a szultánt akarja elfogadni s az új birtokos kedvéért sürgeti a réginek kitakarodását.

A királyné mentül érzékenyebben volt sértve, annál több erélylyel intézte a drágább bútoroktól kezdve minden értékesebb, s kivált a művészi becscsel biró tárgyak tovább szállítását.

Kifáradhatatlan volt, mint az ideges nők szoktak lenni ily körülmények közt.

Leendő udvartartása iránt is szükség volt megállapodni.

A csekélyebb terjedelmű ország, mely még hatalma alatt volt, megtakarításokat sürgetett a kiadásokban; de Izabella nem akart cselédjeinek elbocsátásával pénzt kimélni.

Legtöbb ellenszenve volt udvarmesternője iránt, ki Martinuzzi által eszközül engedé magát használtatni, s néha majdnem a kém szerepéig sülyedt. Azonban Izabella nagylelkű volt, s maga szólítá föl az udvarmesternőt hivatala folytatására.

E nő megfukarkodott kevés tőkéjén kívül semmire sem támaszkodhatott; mert még egy nemesi várad tulajdonosa is nehezen fogadta volna szolgálatába. De ily tekintet nem tartóztatta vissza attól, hogy a madridi, nápolyi, lissaboni, s minden más udvarok fényéről ne tartson hosszas értekezést; megemlítve, hogy neki roppant egybeköttetései vannak, s hogy Mária II-dik Lajos özvegye, s most Németalföld regensnője többször szólította nénémasszonynak, Eleonora főherczegné pedig tőle tanulta meg a «királynévíz» titkát. Csak midőn eléggé kitünteté, hogy az ő személye mekkora nyereség Izabellára nézve, szállott le azon nyilatkozatra, hogy hűségének bebizonyításául kész ő felsége parancsának engedelmeskedni, s követni fogja királynéját a birodalom legtávolabbi várába is.

– Lehet, hogy az nem lesz vár vagy palota, – szólt méla mosolylyal a királyné.

– Az a város, melyet felséged királyi székhelylyé emel, kétségkívül fényes építményekkel fog birni, – válaszolá hüledezve az udvarmesternő.

– Megtörténhetik, hogy nem mindenik háza lesz fából vagy vályogból.

E nyilatkozat borzadással tölté el az udvarmesternőt, s a palotahölgyek közé menvén, titokban el is beszélte, hogy a királyné már vagy vályog- vagy faházban fog lakni; de a rémképek, melyek a jövendő ködéből fenyegetőleg tekintettek rá, mégsem birták az udvarmesternői állomástól visszariasztani, akkora volt – mint mondá – hűsége.

Izabella udvarának személyzete közül soknak birtoka most már a török hódoltságba esett és több palotahölgy, kamarás és apród lett volna kénytelen szüleitől, rokonaitól s minden viszonyaitól elszakadni, ha az udvarral tova költözik; de a magas szenvedő iránti részvét és szeretet akkora vala, hogy a férfiak közül, a ki kénytelen volt érdekeit vágyainak föl nem áldozni, oly levertnek mutatkozott, mintha ragaszkodása minden tárgyát egyszerre temetné el, s a következő napok számára a remény helyett csak a visszasovárgás maradna fenn.

Izabella, midőn a haza nagy vesztesége a kőszívűeket is megrendítheté, nem vala oly hiú, hogy az arczvonalokban mélyen fekvő bánatból valamit magának, valamit az elválás közelgő perczének, s a már-már szétszakadt viszonyok sajgásának tulajdonítson: de bár az egymásra következett csapások miatt érzései kifáradtak, s a fájdalmak iránt is kevés fogékonyságot mutattak, mégis lehetetlen volt megindulását titkolnia, midőn palotahölgyei és az egész nőszemélyzet a renegátné vezérlete alatt megjelentek s térdre borulva, könnyező szemekkel kérték: ne taszítaná el őket magától, s vinné el, a hová csak a viszontagságok fogják vezetni.

– Te is kísérni akarsz száműzetésemben? – kérdé a királyné a renegát nejét. Hisz egy szavadtól függ, hogy e márványpalota a tiéd legyen, s hogy a régi királyi udvar zárt kapui föltáruljanak számodra.

– Hogy mernék én, felséges asszonyom, én, a szegény nemes leány ott parancsolgatni, hol felséged, hol a Habsburg Mária és az aragoniai Beatrix lakott? Vagy tán Zsigmond császár palotájába vonuljak, hol nagy Lajos leánya töltötte fényben és bánatban napjait? Nem oly malacz orrára való, mint én, az arany perecz, – szólt a renegát neje könnyezve és nevetve. – Aztán – tevé hozzá csattanósabb hangon – az én férjem élemedett férfi létére is velem versenyzett a nyelvességben s nem hiszem, hogy a mióta elfogták s rendre törökké, basává és szerdárrá tették, sokat szelídült volna. Sem a szeráljt, sem a háremet nem képzelem a jámbor magaviselet iskolájának. S ha ő, ki felségedet üldözé, az által, hogy pogány lett, úgy megjavult is, mintha pogányból keresztelkedett volna ki, ugyan hogy tudnék én békességben élni öt vetélytárssal, kiknek minden körmömre egy kivájni való szemök van? Inkább maradok örökre szalma-özvegy, mint beszegődjem hatodik feleségnek. És vegye azt is felség kegyelmesen szívére, hogy ő budai basa ugyan és sok fegyveresnek parancsol, de ha a szultán vétségből csak akkora zsineget küldene neki, mint az én térdszalagom, már kénytelen volna magát azzal megfojtani. S mi történnék akkor a sok feleséggel? Az új basa még zsákba varratna minket, és minthogy tengerünk nincs, bevettetne a Dunába; már pedig én a halat megenni sem szeretem, s annál kevésbbé szívelném, ha a hal enne meg engemet.

– De a basa téged visszakövetelt.

– Úgy van. S az hízelgett is egy kevéssé hiúságomnak, meggondolván, hogy háremében az egész világból kiválogatott szépségek vannak; orrom körül pedig néhány nyári szeplő látható és termetem valamivel teltebb, mint óhajtanám. Azonban megizentem neki, hogy a nyolcz éves özvegység alatt borzasztó szeszélyekhez szoktam, hogy közel sem ereszteném, míg pogány maradna, hogy csak ötven éves asszonyokat tűrnék a várban, hogy különben, ha csak egy vaskanálnyi szénre tennék szert, fölgyújtanám a házat, s hogy távolléte alatt oly méreg készítését tanultam meg, melynek semmi tulajdon íze és színe sincs, s mégis csalhatatlanul öl, még pedig minden megismertető jel nélkül. Én ugyan nem azt értettem, felséges asszonyom! hogy ily méreg nálam, hanem hogy bennem van. De ő csalhatatlanul külső méregnek képzeli, s rettegni fog hozzám csak közelíteni is. Aztán, miután még a szultán itt van, nem fogna elég vakmerő lenni, hogy felséged kíséretét oly asszonyért megtámadja, kivel négy egész évig élt házasságban.

Izabella a jó indulatú, de dévaj nőt, mint az udvari hideg szabályosság ellentétét, csak a változatosság kedvéért is szerette. Örömmel tartá tehát magánál. De bármely vigasztalásul szolgált, hogy az egész nőszemélyzet kész megválni családjától, összeköttetéseitől, s a viszontagságok útján követni őt; mégis érzé, hogy kötelességei vannak ez áldozatkész lények irányában, kik érette még szerencsétlenné is akarják magokat tenni.

Tudta, hogy egyik oly ifjú hajlamát birja, ki azért nem vehette el, mert a Ferdinánd pártjához ragaszkodó apa nem akart várába a Zápolyákhoz szító családból menyet fogadni be. E pártgyűlöleten, Izabella hite szerint, segített Szolimán mostani eljárása. Tudta, hogy vannak palotahölgyei közt kisasszonyok, kiknek szülei az új török tartományban laktak, de most Ferdinánd megyéibe fognak költözni, s nagy fájdalommal értesülnének arról, hogy leányaik tőlök elszakadnak. Erkölcsi rablásnak hitte Izabella ez eljárást. Kérte, parancsolta, hogy menjenek vissza az apai házba. Ellenállott a könnyeknek, a zokogásnak, a búcsúzás szívreható fájdalmainak, s első gondja volt, hogy biztos kíséretről intézkedjék hazaszállításukra.

A többieket pedig kivétel nélkül magánál tartotta.

Most már tanácsosait akarta elfogadni.

A mint a kitűzött óra közeledett, mind nyugtalanabbá lett.

Az éjjeli értekezlet óta a mai találkozásig roppant hézag támadt, melybe az események, a megaláztatások és a tönkre jutott remények egész tengere tódult be, s különválasztá Izabellát azoktól, kiknek véleményeit saját romlásával kellett követnie.

Szemrehányást nem akart tenni; erre el volt tökélve.

De tudta, hogy személye maga, némán is, szóló vád.

Érzé, miként tanácsosai közül némelynek már ezentúl idegenkednie kell tőle, mert a hallgatás nagylelkűségét rejtett neheztelésnek s az elnézést lenézésnek tekinthetnék.

S neki már kötelessége azon befolyás ellenében, mely kudarczczal végződik, korlátokat teremteni. Ámde Petrovics képtelen Martinuzzi szándékait ellensúlyozni. Ki legyen hát a hatalmas államférfi vetélytársa?

Izabella, midőn Frangepánra számít, őszintén hiszi, hogy ez a királyné gondolatja, kinek egyébiránt a trón nyugtot, a korona örömet nem ad – s nem az asszonyé, ki egy könnycseppre még mindig élénken emlékezik.

Ah! a jövő óra határozó fontossággal birhat.

S minden percz – bár nem tudja miért – nyugtalanabbá teszi Izabellát, a huszonkét éves és ragyogó szépségű nőt, kinek sok bámulója volt Krakkóban s egy férje Budán; de a szerelmet, Ariosto kalandos meséin kívül, leginkább csak Dido történetéből és Petrarca verseiből ismeri.