XI.

Werbőczi ma fog legutoljára kormánytanácsban megjelenni, s pár nap mulva új hivatalához kell fognia.

Ő a török tartomány keresztyén népességének főbírája.

De vajjon melyik megye vagy kulcsos város fogja hozzá felebbezni a pert?

Nem valószínübb-e, hogy még minden falu is maga intézi el ügyeit, a mint épen tudja?

S ha nem akad tárgy, melyről itéletet lehessen hozni, akkor mit használ az egész megmentett magyar törvénykönyv, mely leginkább az ő rendező kezének és tudományának köszöni létét?

És hol vannak az ügyvédek, hol a biráskodásra alkalmas emberek?

A janicsárok kihajtottak a városból minden főurat, minden nemest s általában minden fegyverviselő embert; tehát az akkori műveltség öszletét, igen kevés kivétellel.

Csak a polgári rend és a pórnép maradhatott Budán.

Ezek által kellett Werbőczinek megmenteni büszke művét.

A belvárosban két magyar, két német és két zsidó utcza volt.

Innen remélt a magyar igazságszolgáltatás számára néhány ujonczot toborzani; mert a vizivárosban alkalmas egyén nem vala az előrelátó János diákon kívül, ki a nemesek sorából egyetlen példánykint maradt fenn s kit a janicsárok, a római törvényben sem lévén jártasok, arczcsapás helyett lábrúgással manumittáltak a fogságból.

Tagadhatatlanul Buda legeszesebb polgára a Werbőczitől kedvelt Turgovics volt.

Még a kormánytanács összejövetele előtt tehát hozzá sietett.

Turgovics neje szobájában volt, a vendég érkezésére lábujjhegyen jött ki, vörös szemhéjai könnyek és virasztás nyomait árulták el.

Hidegen, hanyagul, apathikus közönynyel köszönt Werbőczinek, s kezével egy karszékre mutatva, maga leereszkedett a másikba s álmos őgyelgéssel nézett a padlózaton egy pontra, mintha ott valami levakarni, lesurolni, kiégetni való volna.

– Talán alkalmatlan időben jöttem, – szólt Werbőczi, bánatos arczát rosszul sikerült nyájasságra erőltetvén.

– Azt gondolom, hogy az idő alkalmatlan lesz nekem, míg egészen el nem fogy; belőle csak a végpercz érhet valamit. S nagyságod még mind él,… akarám mondani, mindig egészséges?

– Morzsolom a napokat, kedves barátom! Truditur dies die!… Talán beteg?

– A nőm az.

– Remélem csak egy kevés hülés miatt?

– Fagy miatt, nagyságos uram! Jéggé vált minden vércseppje, midőn engem meglátott. S hol van az a tudomány, mely a lélek betegségeit gyógyítani tudná? A hitet említi nagyságod! De ő nem akar többé hinni és imádkozni, mióta engem látott elől, s utánam a janicsárokat.

– Talán alkalmatlan időben jöttem, – szólt Werbőczi.

– Talán alkalmatlan időben jöttem, – szólt Werbőczi.

Werbőczi eltakarta szemeit.

Turgovics pedig folytatá: – Martinuzzi sarczul viteté el vagyonomat, mert a töröknek nem voltam eléggé hű szolgája. Ezentúl tehát hű és engedelmes leszek, miután szégyenlek koldulni, s hivatalomra szorultam: ezt gondolám. De van határa a szolgaiasságnak is, s tán nagysád sem ellenzi, ha állítom, hogy voltak vértanúk mindig, midőn az emberektől olyat követeltek, a mit teljesítve, ha nem oktalan állat, akkor ördög. Átok idegeimre! A borzasztó mészárlás, a fülsiketítő zaj és hörgés, az elmetszett reszkető tagok, a ruhámra fecskendett agyvelő és vér, nem az én izgékony képzelődésemnek való dolgok. Ha engem fenyegettek volna golyóval, úgy hiszem, ellen tudtam volna állani. De kétezer szétszakgatott test, kétezer halál szemem előtt! ez elbódított, s összezúzta lélekerőmet. S már késő bánkódni gyöngeségünkön.

Werbőczit nyilvesszőként sebzette Turgovics minden szava, mert kénytelen volt Buda elvesztésénél magát vétkesebbnek tartani, mint őt, ki csak eszköz volt.

– De Budát, kedves barátom! a törökök Turgovics Miklós nélkül csak úgy elfoglalhatták volna, – szólt Werbőczi vígasztalva.

– Kétségkívül, azonban, ha a halálra itéltet okvetlenül kivégzik is, következik-e belőle, hogy én legyek a bakó? S ha engem bakónak tartanak, mit használ, ha másokra hárítják az okot, melyért a pallos kezembe adatott?

– Mit tegyek én akkor, midőn barátom uram oly kegyetlenül itéli el magát? – szólt Werbőczi legmélyebb megindulással.

– Nagyságod eljárása nem fordult saját családja ellen; de az én nőm életveszélyben van az iszonyú hatás miatt, melyet visszajövetelem módja okozott. Ha terítőn látott volna, az emberi nem közsorsa vígasztalná; oh! midőn janicsárok élén szemlélt, egy tekintet elég volt, hogy szívét átszúrja. Nagyságod mondhatja, az Isten a mellet csontból és húsból alkotta átlátszó üveg helyett, s ennélfogva lehetetlen a kebel titkaiba tekinteni. S ki tudhatta volna, hogy a török császár okvetlenül csal, s nem hitte-e egy egész nagy párt épen az ellenkezőjét? Oly helyen, hol a nép golyvás, sánta vagy vak, nem szégyenli a pap, ha a prédikáczió közt vonít, a katona, ha a parádén biczeg, a pandur, ha rövidlátó s a zsiványt nem veszi észre. De én nem lehettem kétségben az iránt, a mit parancsoltak s a mit végrehajtottam.

– Borzasztó vigasztalás, – sóhajta Werbőczi.

– Nagyságod, ha politikájáért akkora vádsúlyt hordana is kebelében mint én, hozzám képest szerencsésnek mondhatja magát, mert buzgó katholikus, s imádság, gyónás és vezeklés által folyvást közelebb juthat e földön a léleknyugalomhoz, a mennyekben az üdvességhez. De reám korunk vallásos kételyei befolyást gyakoroltak. Küzdöttem az eszmékkel, hol Rómára függesztve szememet, hol Wittenbergre, s míg a régi tanok iránt ellenvéleményeim támadtak, az újból épen azt rosszallom, a mire egyedül volna szükségem, hogy tudniillik a hit csak magában üdvezít, s nem a jó cselekedetek által.

– Az Istenért, – esdeklék Werbőczi, – irtsa ki kebléből az eretnekség csiráit. Velem szemben a legjámborabb szerzetesek laknak; én is ott szoktam imádkozni és tisztulni lelki szennyeimtől. Tartsunk együtt a bűnbánat gyakorlatában és a mi időnk fenmarad, fordítsuk annak, a mi megmenthető, a magyar magánjognak életben tartására. Ezzel vívjuk ki hazafi társaink közbecsülését.

– Megtehetem, nagyságos uram, mihelyt parancsolja, szólt Turgovics vállát vonítva – ha boldogtalan nőm áldozatul esik is, leányaimnak ruha és táplálék kell, mit nem lehet csak úgy szedni, mint a földről az epret, vagy a fáról a bogyót. De meg kell jegyeznem, hogy ez esetben szintén nagyságod lesz a szerencsés, nem pedig én. Mert nagyságod kedélyét termékenyítni fogja az áhítat, mint a szántóföldet az eső; de attól tartok, hogy én szikla vagyok, melyről a fellegszakadás is nyom nélkül csorog le. Nagyságod, ha minden százezer rab helyett, melyet hivékenyen a török kezére játszott, megtakarított filléreivel kiválthatna a héttoronyból egy foglyot, legalább néhány napig boldognak fogná magát érezni; ellenben én oly rossz természettel birok, hogy mikor házam elégne, nem tudnék azon örvendeni, ha egyik ablakrámát megmenthetném. Nagyságodnak vígasztalásul szolgálna a magyar magánjog megmentése, de én e vívmánynak sem fontosságát, sem lehetőségét nem látom át. Meg vagyok győződve, mi leszünk a meghódított tartomány utolsó magyar bírái, s nyomunkba lép a kadi, az erőszak, a fejetlenség. Nagyságod még kivívni reméli hazafi társai közbecsülését bölcs itéletei s talán meleg szónoklatai által is. De én úgy hiszem, hogy mi a török hódoltságban annyira el vagyunk különítve a magyar nemzettől, mintha egy puszta szigeten laknánk, melynek partjaihoz a mi igazi hazánkból egy ladik sem téved, hogy nagyságod beszédeinek s tetteinek hírét elvihesse, akár Izabella, akár Ferdinánd országaiba. Minden jó és rossz vélemény tehát csak Budavárára szorítkozik, s határain túl elhal. Megengedem, hogy nagyságod egy város kedvező véleményében is elég kárpótlást talál. De én azt hiszem, hogy a ki nem gyalázhat, az nem is dícsérhet. Nőm rosszúlléte miatt orvos után kellett mennem. Megvallom, reméllettem, hogy a nép szét fog tépni. Iszonyú csalódás vala ez is. A vizivároson át majdnem Hévizig mentem, hol egy tapasztalt zsidó orvos lakik s onnan szintén vissza kellett jönnöm. A hosszú út alatt a nép még csak görbe tekintetet sem vetett rám. Az utczán lézengők – mint a bogarak, ha a falrepedésből a szobába találtak kimászni és neszt hallanak – élénken siettek rejtekeikbe vissza, hogy észre se vétessenek. Ily város, mely magát őrzi a láttatástól, nem fogja észrevenni még nagyságod érdemeit sem. Budának lelkét, életét kiűzték a janicsárok. Mi egy holt tetemben élünk. A rothadás táplál minket egy darabig, de annak is végtére kiszáradnak nedvadó részei, s egész éléstárunk száraz porrá omlik össze, melyet csak a bibliai kígyó ehet meg.

A kétségbeesett városbíró e zord eszméi, mint az őszi köd a ruhát, egészen átjárták Werbőczit.

Soha oly szerencsétlennek, oly elhagyottnak, oly zavartnak nem érezte magát. Alig lelte meg az ajtót, melyen bejött és szemei könynyel teltek, midőn – a mit eddig észre sem vett – a máskor népes utczákon alig talált élő lényre. Nem csak a kard, a csótáros mén, a gazdag úri kocsik, s a törvény és tudomány embereinek sürge, élénk hullámzása hiányzottak; hanem a kereskedés, üzlet, a henye kiváncsiság, s a napokba kényelmes beleélés sem mutatkozott sehol. A vidék nem hozott be semmit eladni, s nem jött semmit bevásárolni. Az iskolák és a nagyobb tanintézetek pusztán állottak.

A gyerekek már haza oszlának még az ostrom előtt, s a tanítók, midőn a janicsár a piaczon sátort vert, kezökbe vették a vándorbotot.

A halott város még csak a kiköltözni akaró udvar és a bevont török katonaság által folytatá látszatos életét, minden szívdobogás, minden vérkeringés, mozgás, érzés és törekvés nélkül.

Kikkel Werbőczi találkozott, kórházból kibuvó betegként, féltek a légtől, a szabadtól, az észrevétetéstől, s arczokat lesütve, ruháikat összevonva kerültek fedél és védhely alá.

Senki sem köszönt neki, senki se látszott ismerni, tisztelni vagy gyűlölni őt.

– Boldog Isten! gondolá, hisz e város hasonlít a beszakadt bányához, melynek munkásai a nyílást fedő kövek és a föld által örökre el vannak zárva a világtól, s bizonyosan tudják, hogy a pislogó mécscsel együtt életök ki fog aludni és senki sem fogja megmondhatni: meddig szenvedtek, mikor haltak meg?

Werbőczi még azt is meggondolhatta volna, hogy ha Budán többé az államférfiú nem hathat, s a bíró igazságos itélete nem kelendő; akkor még kevésbbé van szükség a szónoklatra, mely sem oly hasznos, mint a belátás, sem oly igaz, mint a részrehajlatlan itélet.

Budán ezentúl csak a dervis szónokol, midőn a toronyban az órát harang helyett elkiáltja, és az őrült, ki a törökök közt szentnek tartatván, jövendölési szabadítékkal bir.

Werbőczinek, midőn a királyi palotába ért, még akkor se jutott eszébe új helyzetének e hátránya; pedig épen a királynétól kellett egy megható szónoklattal örökre elbúcsúznia. S ime, az, kinek legkönnyebb volt szépen és kedélyrázólag beszélni, most először tapasztalja, hogy gondolatai elapadtak, s a szavak hiánya miatt nehéz a közönséges eszméket összefűznie.

– Felséges asszonyom! – rebegé könynyel áztatott arczczal, – nem tudom, az elválás búcsúperczeit bocsánatkéréssel kezdjem-e, esdekelve, hogy ne itéljen felséged szigorúan a ballépések felett, melyekre Szolimán becsületessége iránti kába hitem vett rá; vagy pedig emlékeztessem János király özvegyét, hogy a szerencsétlen öreg Werbőczi volt az, ki míg fiatal erejét meg nem törték a viszontagságok s míg mellette egy lelkes és eszmeinek diadalában bizó párt küzdött, a Zápolya-család ügyét nem csak felkarolta, hanem az idegen uralkodók zsoldjába szegődött pártütők ellenére keresztül is tudta vinni, hogy a magyar trónra magyar üljön, kit a nemzet bizodalma szabadválasztás által emel a polgári társaság élére. Nem tudom, felséges asszonyom, hogy midőn számüzetve, tönkre jutva és a halál közelségén kívül minden más reménytől megfosztva a Zápolya-családtól örökre el kell válnom, mentegetőzzem-e közelebbi nagy botlásomért, vagy régi, bár tartozó hűségből folyó érdemeimet hozzam emlékezetbe, mely szintén a mentegetőzésnek egy másik neme volna?

Itt a bevezetéssel küzdő szónokot zokogása gátolá a tovább folytatásban.

Izabella pedig e szünetet felhasználva, kegyteljesen mondá: – Uram! nem volna igazságtalanabb, mint a bekövetkezett nagy és leverő fordulat miatt vádat emelni, s nem volna feleslegesebb, mint mentegetőzni. Mindnyájan hibáztunk, s hogy kinek volt a tévedése veszélyesebb, azt csak az eredmények kifejlődése után fogja a részrehajlatlan történetírás eldönteni. Egyébiránt úgy hiszem, hogy olykor a dolgok erősebbek mint az egyének, s ennélfogva feloldozzák a vád alól azt, ki bűnösnek, s megfosztják a babértól azt, ki dicsőnek képzeli magát. Én csak annyit tudok, hogy a Zápolya-család legtöbbet Werbőczi Istvánnak köszönhet, s legyünk bár körülvéve a hatalom dicskörével, vagy takarjon el a világ szeme elől a szenvedés és lemondás magánya, mind a két esetben én és fiam hálásan fogunk emlékezni kegyelmedre, s örömeink és bánataink közt mindig fog imádságainkba vegyülni egy fohász a jámbor s nemes lelkű öreg iránt, kitől midőn a végzet a Zápolya-családot elszakította, úgy látszik, mintha jövendője ellen nyilatkoznék. Megvallom, számomra rosszabb előjel nem lehet, mint az, hogy kegyelmed nélkül indulok a vándorútra és a kegyetlen sorsot, mely házunktól arczát elfordítá, az által remélleném leginkább kiengesztelhetőnek, ha alkalmam nyilnék oly szolgálatot tehetni uraságodnak, mely az elfogadót nagy haszonban részelteti, az adományozónak pedig nagy, de örömmel elvállalt áldozatba kerülne. Hajlamom jeléül és készségemre emlékeztetésül fogadja el egy szerencsétlen, de a halhatatlan érdemek iránti lelkesedésről soha le nem mondó nő arczképét.

A vén Werbőczi reszketett a megindulástól, midőn a királyné mellfátyola alól arczképét kivonta s átadá.

Megfoghatatlan volt előtte a bántottnak vélt asszony e rendkívüli kegye, s midőn kezét megcsókolta, gyorsan omlottak könnyei.

Izabella maga sem tudna számot adni a rögtönzött szónoklat okáról; mert azt csak nem teheté föl, hogy Frangepán Orbán rá függesztett szemei delejes befolyással birhattak volna. Kevés szünet után többi tanácsosaihoz fordulva, ekként szólott:

– A királyi árva két gyámja – mert a harmadikat a török császár letartóztatta – kísérni fog Lippára, hol addig szándékszom mulatni, míg tanácsom az ország leendő fővárosa iránt határozni fog. Szívem leghőbb vágya teljesednék, ha azok, kiknek tapasztalt hűségére és ritka belátására eddig támaszkodni szerencsém volt, közreműködésöket továbbra sem vonnák meg; de kénytelen vagyok a körülmények parancsoló befolyását elismerni, s nem érzem jogosultnak követelni, hogy azok, kiknek birtokai a szultán foglalása következtében országomon kívül fekszenek, rendkívüli áldozatot hozzanak ügyemért. Midőn tehát a tőlem távozni akarókat esküjök alól föloldom s kijelentem, hogy azon viszony emléke, mely hozzájok csatolt, örökre kedves leend előttem, – egyszersmind nem hallgathatom el az elismerés és lekötelezettség legmagasb fokát, melylyel viseltetnem kellene azok iránt, kik szolgálataikkal II. Zsigmondnak, Zápolya fiának, a magyar nemzet gyermekének érdekeit pártolni és elősegíteni önérdekeik hátratételével is hajlandók volnának. Egy bujdosó királyné fényes igéretekkel, uradalmak adományozásával nem hathat a képzelődésre, hogy az ingadozó meggyőződésnek kilátások által nyujtson támaszt; de van a helyzetnek is olykor rábeszélő ereje, mely habár a nagyravágyást csodálatos álmokba nem ringathatja, mély hatást gyakorolhat a kedélyre. Midőn tehát Budavárát talán egy névtelen várdával vagy mezővárossal cserélem föl; midőn Mátyás király márvány palotájából talán egy elhagyott kolostorba menekülök, melyet ezentúl kell előbb lakhatóvá, s aztán királyi lakká tennem, legyen szabad, uraim! kérdezni kegyelmetektől: kik szánták rá magokat a Zápolya-családot követni a megaláztatás vagy dicsőség bizonytalan útján, mely csak egyről biztosíthat mindenkit… a sorstól most üldözött Izabella hálájáról?

A királyné indulattól hév arczczal beszélt, és szépsége soha igézőbb nem vala.

Werbőczi ámultan csüngött szemeivel a szózatos ajkakon, melyek eddig az ország dolgait inkább csak társalgási modorban és mellékesen szokták volt tárgyalni; ellenben György frater többször felvonta s leereszté vastag szemöldeit, mintha próbálgatná, melyik arczfintorítás vezethetné őt azon talányhoz, hogy a királyné miért akarja a megapadt kincstárt a hivatalnokok marasztgatásával kimeríteni.

A bel- és kültanácsosok közül kettő Podmaniczky naszádján menekült a «török világból»; kettőt pedig a janicsárok a többi urakkal együtt üztek ki Budáról.

A kik a királynénál megjelentek, nem számítottak ugyan a marasztalásra, sőt a nagy részének érdeke ellen is volt; de a magyar nemzet lelkesedési hajlamától ragadtatva, fölkiáltának, hogy a királynéval együtt akarnak élni és halni. Némelyike ugyan pár heti haladékot kért a készülődésre; de inkább birtokairól, mint a távozásról mondott volna le.

Csak Frangepán Orbán hallgatott.

A királyné arcza sápatag lőn, s feszült vonalain sajátságos figyelem összpontosult, vegyülve a döbbenéshez hasonlító kinyomattal.

Ha György frater most reá tekintett volna, a találgatások széles tere nyilnék föl előtte.

S viszont ha a királyné kincstárnokára fordítná szemeit, azon boszus hüledezést fedezné fel rajta, mely akkor szokott nála jelentkezni, midőn véletlenül nagy pénzösszegtől kell megválni, vagy biztosan várt bevételek kimaradoznak, s e miatt tetemes zavar állhat be.

– Hát az ifjú segniai, vegliai és modrusi gróf nem határozta még el magát? – kérdé Martinuzzi, tudtán kívül mentve meg a királynét a legalkalmatlanabb helyzetből.

– Felséges asszonyom! szólt Frangepán lesütött szemmel és hangján észrevehető reszketegséggel. Életem legbüszkébb percze volt, midőn felséged szine elébe bocsátani kegyeskedett, s legszerencsétlenebb a mostani. A Zápolyák trónjáért küzdve reméltem dicsőséget kötni nevemhez, s felséged színét hordva még a homály és feledtetés is több varázszsal birt volna, mint más zászló alatt a diadalmenet s a köztaps. De azon négy nap, melyet a szultán táborában tölték, levíhatlan undort gerjesztett bennem. A kegyetlenség és álnokság vérfagylaló jelenetei képtelenné tettek arra, hogy a törökök iránt a gyűlöleten kívül más érzést keblembe befogadhassak, mint a megvetést és csömört, mely minden idegembe bevette magát, s lelkemet beteggé teszi. Ha felséged parancsolná, tétovázás nélkül fognám felölteni azt a koldusruhát, melyet egy pestisben meghalt emberről a halálra itélt gonosztevő sem merne levonni; de hogy a szultán védpalástjának csak árnyéka is közelítsen hozzám, azt nemcsak a halálnál tartanám rosszabbnak, hanem a kínpad minden kigondolható eszközeinél is.

Izabella ajkairól sóhaj röppent el: György frater pedig kedvetlen arczkifejezés nélkül kérdé: – Tehát nagyságod Ferdinánd táborában fogja keresni az alkalmat, hogy törökgyűlöletét kielégíthesse?

– Uraim! én a királynénak vagyok alattvalója, – szólt Frangepán fönséggel arczán.

– Hűségi esküje alól a gróf föl van oldva, – mondá Izabella elnyomott s a suttogáshoz hasonló hangon.

Frangepán szemében társa csillant fel azon könnynek, mely rejtelmes és bodító hatású lehetett, s most is összeszorítá Izabella szívét, mint egykor.

– Engedje felséged, – szólt kérőleg Frangepán, hogy hűségi esküm siromig kisérhessen.

– Tehát a gróf, – jegyzé meg György frater, kit az ifjú politikai iránya különösen látszott érdekelni, – tehát a gróf nálunk marad, s csak arra kivánna hatni, hogy eljárásunk egészen megváltozzék és a váradi béke alapján Ferdinánddal egyesüljünk a török ellen?

– A királyné ő felsége érdekében nem állhat ez egyesülés, s Magyarországot sem mentené meg a fenyegető veszélytől, – sóhajta Frangepán.

György frater indulatosan kérdé:

– Mit akar hát tulajdonkép?

– Szőrruhát akarok ölteni, s a theatiniak szigorú rendjébe lépni, melyet Thiene Kajetán és a csüggedetlen jellemű Caraffa Péter állítottak fel.

Izabella tőrszuráshoz hasonló fájdalmat érzett szívében; ellenben Werbőczi feledve saját szerencsétlenségét, bátorító, lelkesítő tekintetet vetett a magyar birodalom csaknem leghatalmasabb családjának tagjára, ki Olaszországban szándékozik betegeket ápolni, és az utczán prédikálni.

György frater ujjait olvasóján élénken jártatva, szólt:

– Gróf uram, vajjon mit mondana erre Frangepán Kristóf, Magyarország főkapitánya s Slavonia és Horvátország bánja? mit mondanának a koporsójokban nyugvó többi Frangepánok, kik annyi fényes győzedelmeket vívtak ki? S vajjon gróf úr, Anicius, kitől kegyelmetek családja ered, haruspex volt-e, vagy tán a régi Róma harczias patriciusainak egyike?

Izabella erős felindulása mellett is különösnek találta, hogy Martinuzzi ekkora hévvel törekszik visszatartóztatni Frangepánt. Minő czéljai lehetnek vele? E kérdés benne, a nőn kívül már a királynét is kezdé érdekelni.

– Családom őse Anicius kétségkívül nem pazarlá idejét a madarak röptéből vagy föltagolt belsejéből jóslásra; azonban szabad hinnem, hogy a váradi püspök egy keresztyén szerzet tagjának vallásos kötelességeit nem fogja egyenlőnek tartani azon szereppel, melyet Anicius mint haruspex vihetett volna.

– Magam is szerzetes vagyok, – szólt Martinuzzi, – s vallásom iránti buzgóságomat az egész ország ismeri. Ellenségeim fegyverül használják azt ellenem, s ő szentsége III-ik Pál nem tartotta méltatlannak a megdicsérésre. De a gróf úr, midőn hősi bátorsággal tört át a német táboron, vajjon hol talált engemet? Tán a czellában elmélkedtem az eredendő bűn természete és az igazolás vitakérdései felől? Nem, gróf úr! kard volt a kezemben, golyók fütyöltek el fülem mellett, s egy bombaforgács lovamat verte le. Az ellenség már fogolynak képzelt, s én a pap, sebeket osztva, vitézségemmel hárítám el magamról a veszélyt, s vezérszavam futamíttatá meg a vakmerész ellenséget. S gondolja-e a gróf, hogy a magyar főpapságba én hoztam be először e szokást? Nem, uram! a püspöki zászlók a haza minden csatáin magason lobogtak, s a nagy ütközetek évnapjait a megürült püspöki székek nyomták legmélyebben a nép emlékezetébe. A magyar királyok gazdag adományozásait a papság buzgó imájával és derék kardjával érdemelte meg. No, már gróf uram, ha minket, az oltár embereit birtokaink nemcsak a szellem, hanem a harcz mezején is küzdésre szólítnak fel, s ha szolgáljuk a közügyet mint gyóntatók, mint misemondók, mint prédikátorok, mint országtanácsosok, mint birák, mint főispánok, mint csapatvezérek s a királyi adományozások összekötik nálunk a szellemi tér minden foglalkozásait, a fegyverviselés minden terhével és veszélyeivel: vajjon akkor nem kell-e eszembe jutni, hogy III-ik Béla Frangepán Bertalannak Modrus megyét adományozta, II-ik András Frangepán Jerindónak a vinodoli grófságot, IV-ik Béla Frangepán Bertalan roppant birtokait a segninai grófsággal toldotta meg, és Mátyás király Frangepán Dömének régi uradalmaihoz még Stunyát, Ostroviczát, Novigrádot és Ledeniczát csatolta? S vajjon ezen adományozások emléke nem jogosít-e fel engem azt hinni, hogy a Frangepán-család is köteles e meghasonlott hazában pártállást foglalni, midőn most véráldozatra van szükség, vagy Ferdinánd vagy Izabella ügyét karddal és életkoczkáztatással védeni? Ha kegyelmed, gróf uram, gyűlöli a törököt, küzdjön ellene; ha pedig törökgyűlöletét a Zápolya-család jogai iránti meggyőződés ellensúlyozhatja, akkor tartsa kötelességének királynénkat követni Lippára s védelmezni a trónt Magyarország legutolsó falvában szintúgy, mint midőn Budán volt felállítva.

– Ah! Martinuzzi számított Frangepánra, szintúgy mint én – gondolá Izabella. Alkalmasint ellenem akarta őt felhasználni szintúgy, mint én ő ellene.

S ebben a királynénak igaza lehet, de azon különbséggel, hogy a mi nála Frangepán visszatartóztatására csak ürügy, az Martinuzzinál valóságos politikai ok vala.

– A püspök úr, – szólt Frangepán, – családom uradalmait hozza fel ellenem, ki a szegénység esküje által a világi javaknak hasznát úgy sem fognám venni. A püspök úr azt mondja, hogy e meghasonlott hazában mindenkinek pártállást kell foglalnia. Igaza van. De helyzetemben a válságot nem épen az idézi-e elő, hogy ha becsülettel lehetne is, hajlamom szerint soha sem tudnék más mint a királyné ő felsége zászlója alatt szolgálni; míg ellenben a királyné Magyarország megsemmisítése nélkül nem léphet föl a török ellen, s épen a keresztyénség érdekében kénytelen a szultán véduralma alatt élni?

György barát gúnyosan mosolygott, de óvakodott politikája új irányát feleselgetés által leleplezni.

– Felséges asszonyom! – folytatá Frangepán, – lehetnek, kik a török hitszegő eljárása után a váradi béke pontjainak végrehajtását tanácsolhatnák. Nem hiszem, hogy felséged a legmagasabb polczon, a trónon ne érezte volna azt, mit minden utas tapasztal, hogy tudniillik a fény nem melegít eléggé, mihelyt igen emelkedett pontra árasztja világítását. A hegy, melyen a nap sugara égni látszik, hidegebb, mint a homályos völgy. Alkalmasint nincs Európa uralkodói között egy is, ki oly könnyen mondhatna le a hatalomról, mint felséged, kivált ha szívének vonzása a szétszaggatott Magyarország egyesítésének eszméjét elősegíthetné. De e században fájdalom! épen hazánk egysége lehetetlen, s minden kisérlet csak új török hódításokra vezetne. Nem az a baj, mert a török rendkívül erős, hanem mert Európa rendkívül gyönge. Vallási villongások apasztják erejét, nincs összetartó eszméje, az érdekközösség mély érzése nem törhet magának utat, a régi alá van ásva, az új készületlen, s inkább csak homályos törekvés mint kitűzött czél. V-ik Károly roppant birodalom ura, s mégis képtelen volna Szolimán ellen komoly háborut folytatni; néhány hitújító pap és tudós vitája igénybe veszi minden idejét, s Németországot már csak egy kérdés bonyolíthatja a véres és évekig tartó küzdelmekbe; azonban e kérdés nem az ozmán hatalom, hanem a római szent birodalom erejének megtörésére vonatkozik. Ferdinánd király aligha lehet mostanság oly állapotban, hogy Budát elfoglalhassa és Magyarországot királyi pálczája alatt egyesíthesse. Nemzedékek fognak sírba szállani a nélkül, hogy a váradi béke végrehajtathassék, s a nélkül, hogy minden erre czélzó kisérlet egyebet idézne elő, mint a török hódítás terjedését hazánkban. A végzet tehát mintegy maga írja felséged elébe a török védelem alatti maradást, még pedig utógondolatok nélkül. Ha felséged oly szilárdul ragaszkodik fia jogaihoz, mint a legmakacsabb pörlekedő nemes aviticalis igényeihez: akkor szerencsétlen viszonyaink közt az egyedül lehető politikát követte, mely egyszersmind bölcsebb a lángeszű államférfiak bármely indítványánál. Igaz, majdnem szét kell szakadni a magyar szívének, látva, hogy hazája szét van darabolva, s lesz talán századokig. De a gondviselés kegyelme gyakran rejt a keserűbe is valami vigasztalót, hogy ne szokjunk el sem a reménytől, sem a szeretettől, s a szétdarabolt magyar föld részei teljesíthetnek külön oly hivatást, melyet együtt bizonyos korszakban képtelenek volnának betölteni. Buda és a török hódoltság folyvást izgatni fogja a nemzetet a törökgyűlölet erélyére, az egyesülés vágyára, az elpuhulástól való félelemre, s készülődésre az idővel bekövetkező nagy csatákra. Ferdinánd királysága Nyugat-Európával szorosb összeköttetéseinket tarthatja fönn, s a katholikus hit megoltalmazására vezethet. Felséged országrésze pedig, ha a török udvart pártütések vagy titkos szövetkezések által gyanakodóvá nem teszi, s ha Ferdinánddal oly háborúkba nem keveredik, melyek török segélyt vonjanak be, sokáig lehet a nemzetiség védelmezője s a magyar alkotmányos élet egyedüli föntartója… Most engedje felséged, – szólt Frangepán kitörő könnyekkel, – örökre búcsút venni felségedtől, s mindazon szerencsétől és boldogságtól, mely a világtól végkép elszakadt és a szenvedő emberiség lelki és testi sebeinek gyógyításáért élő, de önmagát halottnak tekinthető theatinai szerzetest többé nem illetheti meg. Virágozzék felséged családja, s kerülje ki mind a nagyravágyás merész álmait, mind a tétlen elégültség és a viszonyokba hallgatag beleélés satnyító álomkórságát. Védje felséged a földi koronát mindazon eszközökkel, melyekkel az élet koronáját nem koczkáztatja, s hű maradhat szívéhez, mely páratlanul nemes, s uralkodói kötelességéhez, mely páratlanul nehéz.

Ezzel Frangepán féltérdre hajolva csókolá meg a királyné átnyujtott kezét, s Izabella forróbbnak tartá e csókot, mind a hideg tisztelet kiszabta, s reszketőbbnek az ajkat, mint a leendő remete életmegvetése követeli.

Összpontosított lélekerővel lépett egy állványhoz, honnan igen egyszerű kötésű kisded könyvet vett el, s Frangepánhoz sietvén, mondá: – Ebből szoktam tizenkét éves korom óta imádkozni. Fogadja emlékül, s ha valaha a magas látomásoktól, melyek a kegyességet az éggel hozzák állandó összeköttetésbe, szemei a földre és a mulékony lét tárgyaira letévedhetnek,… a gyöngeség e perczében jusson eszébe Izabella királyné is. Imádkozni érette talán öntagadás volna… tehát egyszerűen csak jusson eszébe.

A királyné a többiekhez még néhány közönyös vagy útbaigazító szót intézve visszavonult.

György frater, ki nem örömest vált el Frangepántól és saját eszméitől, melyekre már szilárd terveket épített, a teremből távozott ifjut karon fogta. – Én a németországi egyházi szakadást nem tekintem oly fontos következményűnek, mint kegyelmed, gróf uram! Kitünő egyházi tekintélyeink, egy Contarini bibornok és a nagy tudományú Bucer valószínűnek tartják a kiegyenlítést. Maga a pápa ő szentsége sem hagyott föl a reménynyel; mert különben bele sem egyezett volna, hogy a regensburgi gyűlésbe fölhatalmazottat küldjön. De a rosszabb esetben is, midőn sem a római szék primátusának elismerésére, sem a sacramentumokra nézve a regensburgi tanácskozás vagy egy általános zsinat eredményre nem vezetne: vajjon mi okunk lehet Luther forradalmát veszélyesebbnek tartani, mint a husszitáké volt? S a husszita zavarok alkalmával az egyház szigora és a világi hatalmak erélyes eljárása nem gátolta-e meg a polgárháború terjedését, nem taposta-e szét az eretnekség kigyójának fejét? Sajnálatraméltó viszályok törtek ki ugyan a Hussz tanai miatt; de nem okoztak-e többször a római császár pártütő hűbérnökei akkora, sőt nagyobb zavarokat, mint a prágai predikator miatt támadt küzdelem? Szintén az a vége lesz Luther izgatásainak is. Filep tartományi grófnál sokkal hatalmasabb hűbéreseket büntettek meg V-ik Károly eszével és erejével távolról sem mérkőzhető római császárok; s ha kegyelmed a töröknek Európából kiüzetését csak a fenyegető vallásháborúk miatt tartja lehetetlennek, akkor engem igen megvigasztalt.

– Adná az ég, hogy sejtelmeim hamisak legyenek! – mondá Frangepán szórakozottan, s a váradi püspök beszédjére alig figyelve.

– Ha sejtelmei nem is hamisak, de mindenesetre túlságosan setét színezetűek, gróf úr! Semmi sem könnyebb, mint képzelődésünket rémképekhez szoktatni. Hány egyén nem jósolta meg a világ végének óráját és az Antikrisztus országlásának kezdetét? míg ellenben kevés számmal akadnak olyanok, kik egy kellemetlen baj kikerülésére vagy orvoslása módjára a maga idejében felhívnák a figyelmet. Nem azért mondom ezt, mintha a gróf uramat megtérítni akarnám. Ez lehetetlen, s a királyné által választandó politikáról ejtett nézetei után már többé érdekemben sincs. Csak arra kivántam figyelmeztetni, hogy ha Európa csakugyan oly zilált és mállott, mint ön hiszi, s oly szakadások és belháborúk elébe néz: még akkor is könnyebb lesz e beteg és magával meghasonlott földrésztől alkalom szerint egy kevés pénzt vagy katonai segélyt eszközölni ki Magyarország számára a törökök ellen, mint oly nagy egyesítő eszmét találni ki s elfogadtatni, mely Európát újjászülve, s friss és egészséges vérrel ellátva, képessé tegye a török hatalom teljes megdöntésére. S valóban, ha már az Isten törököt teremtett és kardot adott kezébe, én nem is azon törném fejemet, hogy e pogány fajt megsemmisítsem. Megelégedném azzal, ha Magyarországot megmenthetem tőle, vagy legalább biztosb helyzetbe hozhatom hitszegései és zsarnoksága ellenében. A Frangepánok szerencsés házasságok által királyi és fejedelmi családokkal jöttek szorosabb viszonyba. Az arragoniai, luxemburgi és estei uralkodó házak vére vegyült a vegliai grófokéba. Nem kétkedem tehát, hogy kegyelmed, ha betegápoló szerzetessé is lesz, eldöntőleg folyhat be a politikába. Találjon ki tehát összetartó eszméket, vagy az egyház belső reformjai által buktassa meg a protestánsokat, s a forradalom jelszavaival zárja be a forradalmat; de e tervek mellett ne feledje el III-dik Pál pápától időnként egy kevés pénzt vagy buzdítást koldulni a törökök ellen, s ha néhány gályát szerelhet fel, néhány száz önkénytest gyűjthet, ha befolyhat arra, hogy a franczia király elhidegüljön Szolimán császár iránt, s hogy a velenczei köztársaság összekoczczanjon vele: már akkor gróf úr nagy szolgálatot tett nekünk, nagy szolgálatot a katholikus érdekeknek is, s emlékezetessé tette nevét a történelemben, ha mindjárt ki sem találta volna az Európát összeforrasztó nagy eszmét, s ha épen semmit sem hathatott a katholikus egyházi főpapoktól is sürgetett belreformjára.

A gyakorlati nézeteknek mindig nagy előnyök van az eszményi irányokkal szemben, s ha Frangepán török-elleni undorát, mely a szultán hitszegésén kívül a német foglyok vérfagylaló lemészárlása miatt fejlődött ki oly gyorsan, ájulttá, s pusztán szenvedőlegessé nem tette volna az a körülmény, hogy ő erkölcsi lehetetlenségnek tartotta Izabellától Ferdinándhoz pártolni; míg viszont a Zápolyák trónjára nézve a legnagyobb mértékben veszélyesnek hitte Izabellát törökellenes politikába sodorni: ha ily tekintetek nem jöttek volna közbe, akkor az ifju bajnok a had mezején talán Frangepán Kristóf hírét is elhomályosíthatta volna, s a királyné tanácsában alkalmasint Martinuzzi politikáját viszi keresztül.

De így lehetetlen volt bizonyos bosszankodással nem hallgatnia György frater okoskodását. S e bosszankodás annál nagyobb fokra hágott, mert érzé, hogy a világról lemondása sem a világ szeme, sem saját maga előtt nincs eléggé indokolva, s hogy küzdő és szenvedélyes szívet akar az oltárhoz vinni, még pedig nem azon czélból, hogy megszenteltessék, hanem hogy föl legyen áldozva.

Rövid és fás feleletekkel igyekezett tehát Martinuzzitól menekülni, s midőn ez sikerült, magányába sietett, s ott forró könnyeit ontá, csókolta az emlékül nyert imakönyvet és elgondolá magában, hogy Buda városa végtelenül szerencsétlen ugyan, és meggyalázott falai közt kevés lehet, ki a halált ne óhajtaná és az élethez ragaszkodni tudna; de összehasonlítva a szenvedéseket, a sötét kilátásokat s a kétségbeesés indokait, van egy egyén, ki irigyelheti a többiek sorsát, és azt az egyént Frangepán Orbánnak hívják.

– Miért jöttem Budára, miért láttam őt? – sóhajtá.

De, hogy ki ez az ő, azt ajkai soha sem gyónták meg. Egy titkot a theatinai szerzetes koporsójába vitt.