ELSŐ FEJEZET. Egy különc ember története.

A podolini háromszáz esztendős házak között, a melyek a piacteret négyszögalakban határolták, nem volt a legfiatalabb, de a legvénebb sem az az emeletes, keskeny, nyurga ház, a mely csupán abban különbözött a többitől, hogy állandóan szép sárgára volt beföstve. A tulajdonos hiusága tette talán, vagy valami véletlen viszonyok: elég az hozzá, hogy a vén házról soha sem mosta le teljesen a föstéket az idő. Igy aztán bizonyos tekintélyre tett szert e ház a többiek között, a melyeket talán Zsigmond király óta sem festettek. A kapuja ennek is zárva volt, mint a többieké általában. Mintha örökösen attól rettegtek volna a lakosok, hogy valamelyik órában ellenséges hadak csapnak le a városra és kirabolják a házat. Legalább is akkora vasrácsok voltak az ablakokon, mintha hosszu ostromra volnának berendezkedve. Hiába, őket a békés idők meg nem csalják! Egyszer mégis csak átcsap a határon valamely ellenséges sereg; aztán az ellenfél nem kér, hanem visz mindent, a mi a kezeügyébe akad. A sárga háznak a kapuja tehát csöppet sem volt nagyobb gonddal bezárva, mint a többié. A kapu felett három kőből faragott kutyafej emelte még a háznak külső diszét. Közönségesen Riminszky-háznak hivták a házat és bennelakóját Riminszky Kázmérnak. Riminszky Kázmér volt a leggazdagabb podolini polgár.

Az alföldi embereknek a gazdagsága földekben, gulyákban, ménesekben fekszik. De hát itt nincsenek se földek, se gulyák, se ménesek. (Habár némelyek tudni vélték azt is, hogy Riminszkynek nagy birtoka van valahol Szeged alatt, a melyet bérbe adott.) Miben volt Riminszkynek a gazdagsága? Juhnyájakban, a melyek kora tavasztól késő őszig a hegyek között tanyáztak, aztán elvitték őket a majorságokba.

Az ördög tudná, hogy hány nyája volt Riminszkynek szerte a hegyek között. A felvidéki fantázia igy festette Riminszkynek a gazdagságát: Állitanának valahol egy nagy ollót, a mely olló egyebet sem tenne, mint folyton-folyvást a juhokat nyirná. Riminszky pedig otthon kényelmes házában egyebet sem tenne, mint olvasgatna csendesen:

– Egy, kettő, három…

A mint egy számot kiejtene a száján, a juhászok mindig egy birkát kapnának el a hátulsó lábánál fogva s odanyomnák a nagy olló alá, a mely egyszerre lenyirná a bundájukat. Riminszky olvasna, a juhászok elkapnák a juhokat, az olló nyirna, a lenyirt juhok száma annyi volna, hogy a majorosok se tudnák már számon tartani, a gyapju olyan garmadává nőne, hogy magasabb volna a Lynt hegynél, – Riminszky pedig még mindig olvasna és a juhászok szakadatlanul kapdosnák a birkák hátulsó lábát. Igy olvashatna Riminszky élete végeig, de még akkorára se volna vége a birkáknak.

Riminszkynek jobb dolga volt, semhogy belefogott volna a végtelen számadásba, azaz hogy semmi dolga sem volt. A podoliniak azt mondták, hogy ugy él, mint egy király. Én a magam eszével azt gondolom, hogy Riminszky ugy élt, mint egy – kutya. Mint egy vén fogatlan eb, a mely már semmiben sem találja gyönyörüségét. Agglegény volt, senkinek nem volt tudomása arról, hogy a szerelem valamikor megkörnyékezte volna a gazdag ember szivét. Pedig lányok, menyecskék teremtek ezen a vidéken is, nem szebbek, sem csunyábbak, mint Toporcon, vagy Lublón. Igaz, hogy másfelé se igen kereste Riminszky Kázmér a szerelem gyönyörüségét, de Podolinban semmiképpen. Valahogyan mindig idegennek, vendégnek tartotta magát a városban. Néha még el is szólta magát:

– Csak addig maradok itt, a mig visszaállitják a lengyel királyságot és én visszakapom családi méltóságomat és birtokomat.

Habár régen elmult háromszáz esztendeje, hogy a Riminszkyek Podolinba költöztek, sohasem feledkeztek meg arról, hogy az őseik valamikor vajdák voltak ott, a határon tul levő országban és fejedelmekkel voltak atyafiságban. Jártak rossz idők, jó idők a Riminszkyekre, a családi hagyományokat mindig egyforma gonddal ápolták. Egyszer valamelyik Riminszkyt éppen polgármesternek akarták megválasztani. Fölkeresték a városka vénei és felajánlották neki e méltóságot. Riminszky keserüen nevetett fel:

– Megbolondultak az urak? Ha akarnám herceg lehetnék Lengyelországban és mert nem akarok, azért podolini polgármester legyek? Nem, urak, nem. Ne nézzenek egész bolondnak.

A tanácsurak összenéztek és elszégyelték magukat. Persze-persze, ha valaki herceg lehetne Lengyelországba, hogyan lehessen az Podolinban polgármester? Nem is kérték többé a Riminszkyeket semmiféle hivatalnak az elfogadására. Habár az idők során akadt olyan is közöttük, a kire bizony ráfért volna valami hivatalocska, de nem vállalta. Büszkén nélkülözött. Annak a bizonyos Riminszkynek az apja – a kinek annyi tenger birkája volt – annyira elszegényedett, hogy már nem rejtegethette a nyomoruságát. A csizmája, köntöse leszakadozott róla, a tanácsbeli urak már azt várták, hogy Riminszky egy szép napon jelentkezik városi hajdunak. De Riminszky nem jelentkezett. Elbujdosott, eltünt a vidékről. A podolini urak gunyosan mondogatták:

– Elment a hercegségét keresni. Vajjon megtalálja-e?

Megtalálta-e, nem találta meg, – Riminszky soha sem beszélt róla, a mikor visszakerült. Csak elkezdte a juhnyájakat vásárolni. Egyiket a másik után vette, épitette a majorokat és a juhászaiból kitellet volna egy nagy hadsereg. A kisfiát – Kázmért – mindig maga mellé ültette a szekérbe, ha elment a juhászokat ellenőrizni a hegyek közé A kisfiu még alig látszott ki a földből, már ugy értette az apja mesterségét, hogy az öreg majd kibujt örömében a bőréből. A juhászokkal nagyszerüen tudott káromkodni és ismerte névszerint a komondorokat, majorosokat, juhászgazdákat. Annyira tetszett neki a juhászság, hogy kamaszkorában félesztendeig lakott a veresnyei hegyek között. Ott juhászlegénykedett, nyirta, fürösztötte a birkákat; fejte az anyajuhokat és olyan sajtokat küldött haza, az apjának, hogy az öreg két hétig se birta megenni. A mikor Kázmér a juhászságból hazakerült, az öreget éppen az nap teritették ki. Valami mérges légy csipte meg. A légycsipés két nap alatt végzett vele. Klebák Mihály, a városi nótárius ebben a pár szóban terjesztette a fiu elé apja végrendelkezését:

– Az öreg ur azt hagyta, hogy szaporitsd a juhokat, mindig csak azt szaporitsad. Egyszer éhinség talál kiütni és akkor felszökik a birkahus ára.

Kázmér levágta a fejét.

– Mást nem mondott?

– Mondott, mondott, – felelt Klebák Mihály, – de annak bizony a felét sem értettük meg. Körülbelül azt vettük ki, hogy a családi papirosok a nagy ládában vannak, meg mi egymás. Az öreg ur az utolsó percig nem hitte, hogy egy nyomorult légycsipés elbánik olyan erős emberrel, mint a milyen ő volt.

Kázmér megfogadta az apai tanácsot. Szaporitotta, mindig csak szaporitotta a juhokat a hegyek között. Ha egyik-másik nyájat eladta a lengyelországi vásárokon, vett helyébe kettőt. Azonkivül egész hegyeket vett meg, a hol a nyájai kényelmesen legelhettek. Az ő idejében keletkezett a legenda a nagy ollóról és a tömérdek birkáról. Ősei szokásához hiven, mogorva, elzárkózott életet élt. Átutazó vásárosok beszélték, hogy láttak néha egy-egy Riminszkyhez hasonló embert idegen, messzi városokban megfordulni, a hol duhaj kedvében verekedett, táncolt, közben pedig marékszámra szórta az aranyat. De meglehet, hogy ez is csak amolyan legenda volt, a milyent messzi földről jött emberek kitalálni szoktak. Riminszky Kázmértól oly távol állott a mulatozás, mint a milyen távol van a fösvény embertől a pazarlás. Még csak kocsit sem tartott. Ha valami utja volt, legtöbbször gyalogszerrel tette meg. A nyájait a hegyek között amugy gyalogosan kereste fel. Egy nagy, görcsös botja volt, téli időben akárhányszor verekedett ezzel a bottal utonálló farkassal. Különben is hatalmas, nagyra termett ember volt. Széles vállain kissé meghajolt nagy, csontos feje, mintha mindig a földre nézne.

– Hátha valaki elveszitett előtte egy ezüst huszast, – mondogatták a rossznyelvü podoliniak.

Csak annyi bizonyos, hogy törött patkót, tengely-szöget nem hagyott heverni a nélkül, hogy fel ne vette volna. Mikor utjaiból néha hazakerült, megelégedetten rakta ki az asztalra a félpatkót, ócska vasdarabokat. Öreg gazdasszonyának, bizonyos özvegy Marcinkánénak, figyelmeztetőleg mondta:

– Rakd el és vigyázz rá, mert én találtam.

Az ördög tudja, miért gyüjtötte a rozsdás patkókat? Lehet, hogy ez csak amolyan babona volt, mint a többi: templomba nem járt, ha kutya szaladt előtte keresztül az uton, megfordult, az öreg asszonyokat csak hátulról szerette látni. Rossz kedvében még saját gazdasszonyára, özvegy Marcinkánéra is ráförmedt.

– Fordulj meg, tudod, hogy nem szeretem a boszorkány arcodat látni.

Marcinkáné engedelmeskedett, de nem mulasztotta el fel nem sóhajtani:

– Pedig már megszokhatta volna az urfi.

Tudniillik Marcinkáné még a megboldogult Riminszky idejében került a házhoz. Az öregnek ugyanis különös szeszélyei voltak. Néha megkivánt egyes eledeleket és addig nem nyugodott, a mig étvágyát ki nem elégitette. Kövér, puffadt ember volt, és beszéde hevében néha nevetve mondogatta:

– Én már husz esztendeje nem álmodom mással, mint végnélküli ebédekkel. Midőn elalszom, elkezdek ebédelni, és még mindig az asztalnál ülök, a mig megvirrad. Ezeken az álombeli ebédeken olyan eledelekkel traktálnak, a melyeket a világ semmiféle szakácsnője nem tud megfőzni. Az éjjel éppen juhhusos kásával álmodtam. Egy véka aranyat adnék annak, a ki nekem olyan juhhusos kását tudna főzni, a milyet álmomban ettem, a melynek ize még mindig a számban van.

Egy véka arany sok pénz, kevés ember látott annyit egy csomóban; az öreg Riminszky pedig nemhogy megbánta volna az igéretét, hanem sokszor megismételte:

– Egy véka aranyat adnék egy tál kásáért! Én mondom, Riminszky.

Hát a Riminszky mondása nem maradhatott titokban. Elment a hire mindenfelé, a hol az asszonyok főzni tudnak, a hol a juhhusos kását ismerik. A véka arany izgatta a fantáziákat. Akadtak olyanok is, a kik látták a véka aranyat Riminszkynek a szobájában. Oda volt téve az asztal közepére. És azé lészen, a ki a legjobb juhturós kását főzi.

Nosza, neki fogtak az asszonyok a juhturós kásának. Késmárktól Lublóig, de talán még tovább is, az aszonyok egy fél esztendeig nem főztek mást, mint juhturós kását. Hátha éppen akkor jön Riminszky vendégségbe, hátha éppen akkor viszi arra az utja? Meg aztán elvitték Riminszkyhez a kását nagy cseréptálakban és aggódva lesték, hogyan veszi kezébe a kanalat, a puffadt, szőrös ember, hogyan veszi a szájába a kását, megforgatja nyelvével, végre rosszkedvüen dünnyögi:

– Eh, ez sem az igazi.

Még a hires Dócziné is megpróbálkozott versenyezni a véka aranyért. A maga korában a leghiresebb főzőasszony volt, a kit vittek az ország egyik szélétől a másikig. A hol valami nagyszabásu trakta, lakodalom vagy lakzi volt készülőben, oda elhivták az ujhelyi főzőasszonyt. Főzött a Dunántul, főzött az Alföldön, Erdélyben, mindig szekéren volt és örökké utban. Vagy az is meglehet, hogy boszorkány volt ez a Dócziné, a ki egyszerre többfelé főzött. Tehát ő is megpróbálkozott a Riminszky juhhusos kásájával. A szepesi püspöknél főzött valami traktamentumra, a mikor pedig ott rendje-módja szerint elvégezte, nekifogott a kásának.

– Majd megmutatom én Riminszky uramnak, – mondta nagy önteltséggel, – olyan kását, mint a milyen az én kásám, még álmában sem evett.

De bizony Riminszky még a Dócziné kásájára se mondott egyebet, mint a többire:

– Ez sem az igazi. Hibázik belőle valaminek az ize…

Dócziné haragosan pakkolt. Nem is jött többet még a tájékára sem Podolinnak.

A Dócziné kudarca után a többi asszonyokban is megszeppent a versengési kedv. A macskába, ha már Dócziné se tudta azt a bizonyos kását megfőzni, akkor már nincs is olyan asszony, a ki meg tudná főzni. Pedig hát volt, volt. A minthogy mindenféle asszony van a világon. Még olyan is akadt, a ki a Riminszky juhhusos kásáját meg tudta főzni. Ez az asszony pedig senki más nem volt, mint egy Marcinka nevü juhászgazdának a felesége. Marcinka János odakünn volt a juhokkal a hegyek között tavasztól télig. Éppen olyan juhászgazda volt, mint a többi. Öreg se volt, fiatal se volt, a felesége se volt szebb, mint a többi juhászgazdák felesége. Fehér bocskorban, tarka szoknyában, fehér ingvállban járt-kelt a nyáj után. A fenyőfából összetákolt kunyhóban főzte az ebédet a juhászoknak, – persze juhhust, minden nap juhhust. Egyik nap paprikásan, másik nap tokánynak, harmadik nap kásának. A juhászok sohase panaszkodtak a koszt miatt.

Egyszer, ősz felé, Riminszky uram éppen azon a hegyen tartott vizsgálatot, a hol a Marczinkára bizott nyájak legeltek. Gyalogosan ballagott fölfelé a hegynek a mély fenyves erdőben, dél felé járt az idő, a nagy utba elfáradt, megéhezett. A juhásztanya pedig még messzire volt, Riminszky számitása szerint. A mint ment-mendegélt, a mély hegyi utban, a hol birkanyomon kivül más nyom nem látszott, egyszerre megállott és szaglászott a levegőben. Majd nagyot nyelt:

– Álmodom, vagy ébren vagyok! – dörmögte. – Az álombeli kásának illatát érzem.

Kifutott a nyála a szája két szélén, nekivörösödött, a mint sietésre nógatta fáradt lábait.

Egyszerre elmaradt a fenyveserdő és nagy erdei tisztásra ért. A tisztás szegletén kis juhásztanya állott, a honnan kékes füst kanyargott a tiszta levegőbe. A kis tanya felől sodorta a szél a remek illatot a Riminszky orrába. Marczinkáné főzte ott a juhászok ebédjét.

Riminszky a földre dobta a kalapját.

– Adj ennem, – szólt az asszonyhoz.

Az asszony szó nélkül engedelmeskedett a gazda parancsának. Riminszky pedig nekiült a kásának és evett, evett, a mig mozdulni tudott. Akkor felemelte a szemét és az asszony rózsás arcába nézett.

– Mit csinálnál, ha egy véka aranyad volna? – kérdezte megfontolva.

A juhászné vállat vont. Majd szakadozott bocskorára esett a tekintete.

– Egy pár uj bocskort vennék magamnak…

– Elég! – kiáltott Riminszky nagylelküen. – Egy szekérderék bocskort küldök neked. Elhordhatod életed végéig.

Persze, a szekérderék bocskorból, a mire Riminszky elküldte a juhásztanyára, nem lett több, mint hat pár. De hát hat pár bocskor is nagy ár egy tál kásáért. Főzte is Marczinkáné a kását, valahányszor csak gondolta, hogy Riminszkyt utja a juhásztanyára viszi. Riminszky pedig valahányszor jött, jóllakott és mindig hat uj pár bocskort küldött a juhásznénak. Szaporodtak a bocskorok, messzi vidéken nem volt gazdagabb, boldogabb asszony a juhásznénál. Persze, ő nem tudta odafönn, a hegyek között, hogy Riminszky uram egy véka aranyat takaritott meg a bocskorokkal…

Azon az őszön az történt, hogy hamarább hullott le a hó a hegyek között, mint várták. És hamarább jöttek elő a farkasok is a hegyek közül. Marczinka Jánost egy holdvilágos éjjelen meglepték a farkasok és a derék, szép szál emberből nem maradt meg más, mint a tüszője. Azt nem birták megenni a bestiák. Riminszky uram, mikor ennek hirét vette, nyomban üzent az asszonyért. Legyen ezentul az ő gazdasszonya. Marczinkáné vállalta a hivatalt és még sokáig főzte a hires kását az ő gazdájának. A bocskorok mindig kijártak. Marczinkánénak annyi bocskora volt az idők folyamán, hogy már nem tudott velük mit csinálni. Ha hébe-korba meglátogatta valamelyik atyafia, nyomban bocskort ajándékozott neki. Tellett; volt elég a kamarában. Még öregasszony korában is mindég ugyanazokat a bocskorokat hordta, a melyeket a megboldogult Riminszky ajándékozott neki. Mindig fehér volt a bocskora, uj volt a bocskorszija, pedig már olyan öreg volt, hogy talán egy foga sem volt. Talán éppen azért nem szeretett Riminszky az arcába nézni, ha rossz kedve volt. Talán az apja jutott eszébe az uj bocskorokkal, vagy talán, ki tudja, miért haragudott meg néha a vén asszonyokra? Néha napokig nem akarta látni, igaz, mást sem engedett olyankor a közelébe. Bezárkózott a szobájába és járt fel-alá, szünet nélkül, pihenés nélkül, mintha az ördög kergetné. Megvirradt, besötétedett, ujra éjszaka lett; a rosszkedvü Riminszky szünet nélkül járt az emeleten. A vén ház korhadt padlózata recsegett, ropogott nehéz lépései alatt. Ezekről a végtelen sétákról tartotta a podolini közvélemény azt, hogy Riminszkyt ilyenkor látogatja meg a gonosz szellem. Gyötri, kinozza, marcangolja: Isten tudja micsoda nagy bün terheli a Riminszky Kázmér lelkét!… Mig aztán néhány nap mulva ujra látták Riminszkyt leszegett fejjel, még komorabban, mint azelőtt, görcsös botjával a hegyek közé menni. A kucsmáját a fülére huzta; közben nem nézett senkire.