II. FEJEZET. Galamb a varjufészekben.

Ebben az időben történt, hogy Toporcon meghalt egy öreg tót asszony, bizonyos Prihoda Mária. Az öreg tót asszonyoknak az a sorsuk, hogy meghaljanak és bizonyos, hogy Prihoda Mária sem gondolta azt, hogy örökéletü lészen e földön. Nevezetes az ő halálában csupán az, hogy olyan kemény téli idő volt, hogy a sirásók fejszével ásták meg a sirt a hegyoldali kis temetőben.

– Prihodáné is rosszkor halt meg, – mondogatták. – Az első éjszaka csonttá fagy, a mit idekünn tölt a temetőben.

De hát Prihodáné már nem igen törődött az ilyen csekélységgel. Az ő jámbor, egyszerü lelke bizonyosan ott járt már akkor, a hol köntöst sem kell viselni, még sincs hideg, se meleg. A hol nincsen nyomoruság, csak örökös gazdagság. S ha visszanézett a magasságból erre az elhagyott csillagra, bizonyosan megakadt a szeme ott a toporci temető akácfái között egy uj siron, a melyre egy didergő, vékonyka növendék-leány sirva borult. S ha fájt valami ebben a percben az eltávozott léleknek, csupán az fájhatott, hogy azt a leánykát nem vihette magával oda, a másik országba.

Prihoda Anna olyan árván maradt, mint az ujjam, a milyen árván csak egy kis tót leányka maradhat egy rongyos tót falucskában tél közepén. Az apjáról csak annyit tudott, hogy elment már ötödik esztendeje valahová Amerikába. Azóta nem érkezett róla semmi hir. Beleveszett valami bányába, vagy másképpen szólitották el a világból, bizony azt nem igen lehetett sohasem megtudni. Korinszki, a falubeli vén kovács, a ki háromszor is megjárta Amerikát, néha, ha éppen nem volt részeg, megsimogatta a Prihoda Anna rózsaszinü arcát:

– Te, Ancsurka, te! Te még valamikor aranycipőben fogsz járni, négylovon és inasokkal. Mert sokat hallottam én már olyan szegény tótokról, a kik milliomosok lettek odakünn. Hátha éppen a te apádat is ama szegény tótok közül választotta az uristen?

Prihoda Anna értelmes leányka volt. (A toporci tanitó, Kusnay György sokszor emlegette, hogy Ancsurkának több esze van, mint három öreg tótnak együttvéve. Ezt pedig onnan meritette Kusnay uram, hogy Ancsurka egyszeri látásra megismert minden nyomtatott betüt, azonkivül ő volt az, a ki legszebben énekelt a templomban.)

A világotjárt kovács beszédére igy felelt Ancsurka:

– Nem lehet az, hogy az én édes apám éljen. Nostyek Péter, Szalan György meg Jánoska, a kik egyszerre indultak vele Amerikába, annyi dollárt küldtek azóta haza, hogy tehénkét vásároltak az itthon maradottak. Az én édes apám pedig egy dollárt sem küldött.

Korinszki a fejét csóválta:

– Lehet, lehetséges… De én ismerem azt a ravasz Prihodát. Furfangos, ármányos ember volt egész életében. Egyszerre akar hazatoppanni, egyszerre akarja az ő feleségét, meg Ancsurkáját gazdaggá tenni. De az is meglehet, hogy egyszer csak elküldi a hajójegyet. Azzal, hogy menjetek utána…

– A hajójegyet – rebegte Ancsurka és boldogan sietett haza az anyjához.

Igy csurrant, cseppent néha valami kis vigasztalás az elhagyottak közé, ha a világot járt Korinszki nem volt éppen részeg. De az esztendők multak, muladoztak, odakintről még mindig nem jött a várvavárt hajójegy, a kovács is többet volt részeg, mint józan s igy történhetett, hogy a szegény Prihodáné megunta várni a szegény tótocskából lett gazdag tótot. Megcsókolta Ancsurkát:

– Majd talán te látni fogod még azokat a dollárokat, gyöngyöm. Addig is vigyázz magadra, soha se felejtkezzél meg a jó Istenről. Ha pedig el találna szakadni a bocskorod, menj Podolinba öreg nénikédhez, Marczinkánéhoz. Neki még mindig akad egy pár uj bocskorra valahol a padláson, ha takarékosan bánt vele.

Körülbelül ezek voltak a Prihodáné utolsó szavai. Ancsurka a temetés után egy-két napig meghuzódott a szomszédoknál. Sirdogált, melengette fázós kezeit a fenyőfa lángjainál, a mig valaki azt a tanácsot adta neki, hogy legjobb lesz, ha elmegyen szolgálatot keresni. Maholnap tizenöt esztendős, kifejlett, erős leányzó, a ki gyerekkora óta szakadatlan munkában van. Elbirja tehát a dolgot. Ancsurka azt gondolta magában, hogy bizony ez lesz a legjobb, a mit tehet. Egy piros abroszba kötötte a holmicskáját, még azt is, a mi az édes anyja után maradt reá. A batyut a nyakába keritette, aztán ott hagyta a falut. A mikor a falusi dülőutról a nagy országutra ért, ott találta a feszületet az ut szélén, rajta a megfeszitett Krisztussal. Ugyan kihez fordulhatott volna máshoz tanácsért, a mikor ilyen nagy ut előtt állott? Leoldozta a batyut a nyakából és oda térdepelt a hóra a feszület elé. A feszületen vastagon feküdt a hó és a nagy hidegben dideregni látszottak a megfeszitett mezitelen tagjai. Valami jólelkü vándorlegény ugyan egy rongyos, szinehagyott kendőt felakasztott a feszületre, de hát mit ér egy csöpp rongyos kendőcske a csontig járó hidegségben? A megfeszitett szemei lehunyvák, pedig Ancsurka forró fohászkodásában mindig csak azt nézte, vajjon nem pillant-e reá csak egyetlen egyszer is az elhagyott szegények régi pártfogója? Károgó varjucsapat szállott fel a közeli mezőkön, sebes vágtatva suhant el egy csörgő szán Ancsurka mellett.

– Hó! – kiáltott az, a ki a szánt hajtotta, egy vidrakucsmás, nagybundás ur, a kinek a bajusza fehér volt a zúzmarától, vagy talán az időtől. A csengős lovak párologva állottak meg, a fehérbajuszu ur hátrafordult:

– Mit csinálsz ott, te leány? – kiáltotta berekedt hangon. – Megfagysz ott a hóban! Hová igyekszel?

Ancsurka fölemelkedett térdeiről. A megfeszitett még mindig nem nyitotta rá a szemét. Ancsurka tehát a földre nézett és megpillantotta ott saját vánnyadt, ócska bocskorait.

– Felelj már – türelmetlenkedett a szánkós. – Hová igyekszel?

– Podolinba, uram – szólt Prihoda Anna.

– Akkor egy uton megyünk – kiáltott a fehérbajuszu uriember. – No ülj föl iziben, ide hátra. János, segitsd a kis leány batyuját.

A cifra urasági kocsis leugrott a bakról, felsegitette Ancsurkát meg a butyrát a hátulsó ülésbe. Ancsurka persze nagyon szégyenkezett, alig merte fölemelni a szemét. A fehérbajuszu ur nem sokat törődött vele. Csettintett a nyelvével, aztán hajrá, megindultak a remek lovak a könnyü szánnal. Csak ugy porzott a hó a nyomukba.

Ancsurka észre sem vette, egyszerre csak a podolini kapun nyargalt be a szán. (A kapukat ebben az időben már leemelték sarkaikról, de a várfalak még megvoltak.)

– Szállj le, kis lány. Isten áldjon, – szólt a fehérbajuszu ur, egy pillanatra megálitva a vágtató fogatot. Ancsurka leszállott, a szán már tovább iramodott és csakhamar el is tünt a piac tulsó oldalán, a merre az országut kifelé visz a városból.

Ancsurka hamarosan megtalálta azt a házat, a melyiket keresett. Sokat hallott az anyjától mesélni a sárga házról és a benne lakó uraságról. A boldogult Prihodáné nagyban tartotta az atyafiságot Marczinkánéval, sürün meglátogatta, már csak az uj bocskorok miatt is. Egy darabig tanácstalanul állott a kapu alatt, a mely kovácsolt vasból való eresztékeivel, hatalmas zárjával némán és sötéten állott előtte. Egypárszor megpróbálta a kilincset megnyomni, de mivel a kapu csak sehogy sem akart kinyilni, kénytelen volt nagy fohászkodások között ahhoz a karikához nyulni, a mely egy rézoroszlánfő szájából lógott ki. Meghuzta a karikát és odabenn a kapuboltban visszhangzó, mély kondulás hallatszott. A kondulás még jobban megijesztette Prihoda Annát, ijedten lapult a falhoz.

Odabévülről a kapu alatt csoszogó lépések hallatszottak. Zörrent a kulcs a zárban és a kapu kinyillott Prihoda Anna előtt.

A félhomályos kapualjban egy emberforma törpe állott, a ki bozontos szemöldöke alól éles pillantása vetett a leánykára. Nagyszakállu, igen nagyorru, báránybőr-sipkás öreg legény volt a kapunyitó. Ancsurka szorongva nézett a törpére.

– Mit akarsz? – kérdezte az mérgesen.

Ancsurka megigazitotta a fejkendőjét és halkan mondta:

– Öreg nénikémhez jöttem.

A törpe Ancsurka bocskorára pillantott.

– Mindjárt észrevehettem volna, hogy mi járatban vagy. Bizony, e bocskorok már enni kérnek. No, lépj be, te kis bogár.

Megcsippentette az Ancsurka hidegtől kipirult arcát.

A leányka belépett a sötét kapualjba, a törpe megforditotta a kulcsot a zárban, aztán megfogta a leányka kezét.

– No, ne félj, én nem harapok… Nem vagyunk ám mi olyan harapósak, mint a hogyan a világ hiszi. Én, és a gazdám, nemes Riminszky ur nem szeretjük a lármát, kiabálást, verekedést. Csak ennyi az egész, te kis bogár. Erre fordulj, a konyha felé.

A konyhaajtó előtt hirtelen eszébe jutott valami.

– Megállj csak. Még csak azt se tudom, hogy ki vagy, mi vagy, honnan jössz. Ha véletlenül eszébe jut a gazdámnak megkérdezni, hogy: mondd csak öreg Mik, ki csöngetett máma? Mit feleljen erre az öreg Mik, mikor még a nevedet se tudja? Nálunk nem igen szoktak csöngetni, mert mi nem szeretjük a lármát, se én, se gazdám, nemes Riminszky ur.

A törpe bőbeszédüsége talán soha sem ért volna határt, ha ebben a percben ki nem nyilik a konyha ajtaja és Marczinkáné meg nem jelenik. Nagyot kiáltott, mert kicsinyt nagyot hallott már az öreg asszony.

– Te voltál az, Ancsurka? A jó Istenke áldjon meg. Milyen hideg van! Be régen nem láttalak. Jöhettél volna már hamarább, rongyos a bocskorod.

Az öreg Mik, a leányka mellett állva, a fejével biccentett minden mondatnál, aztán maga is megszólalt nagy szemrehányással:

– Hát miért is nem jöttél már, Ancsurka? A macska vigye el a dolgod, rongyos bocskorban nem lehet járni télen.

Ebben a percben az emeletről egy kemény férfihang szólalt meg:

– Öreg Mik.

A vén szolga ijedten forditotta a fejét a hang irányába.

– Jövök, jövök, – kiáltotta és rövid, görbe lábszáraival fürgén iramodott fel a kőlépcsőn.

Az egyik emeleti ablakban egy pillanatig még látható volt a Riminszky feje. Ancsurka a kendője alól félszemmel az emeletre pislogott. Azon a kemény, zordon arcon mintegy másodpercig valami kiváncsiság tükröződött vissza a kis parasztleány láttára. Aztán sietve bezáródott a szinesüvegü ablak. Marczinkáné betuszkolta Annát a konyhába. Süketek szokása szerint igen hangosan beszélt:

– Ülj le itt és melegedj… tedd le a bocskort, mindjárt hozok ujat. Megállj csak! Van egy nagyon szép kis bocskorom. Olyanféle lehet, a milyenben a lublói Mária járhatott akkor, a mikor ezen a tájon lakott.

Megsimogatta a leányka arcát:

– Olyan vagy, mint a Mária… Az anyád tán Lublón járt akkoriban, a mikor te a világra jöttél. Lehet, lehet. Másképpen hogyan is hasonlitanál te ahhoz a Máriához?

Ancsurka csak ekkor jutott szóhoz:

– Az anyám meghalt, néni, már el is temettük.

Marczinkáné egy pillanatig a leány száján felejtette a tekintetét, mintha nem értette volna meg annak a szájnak a mozgásából az Ancsurka szavait:

– Meghalt, – ismételte hangosan.

Az öreg Marczinkáné erre sirva fakadt. Sirt, sirdogált, talán nem is annyira a haláleset miatt, csupán azért, mert egyszer megint kedvére kisirhatja magát.

– Istenem, – sóhajtotta, – ebben a nagy hóban olyan keveset tud az ember a világ folyásáról! Bizony, már azt is elfelejtettem, hogy Toporc a világon van. Mik se igen jár ki a kapun. Fél a nagy hótól. Az ilyen öreg embernek legjobb is már odahaza ülni. No, de hozom a bocskort.

Ancsurka azalatt fölmelegitette dermedt tagjait a kályha lobogó rőzselángjánál. Volt fa elegendő a Riminszky udvarán. Olyan hatalmas rakásokban állott ott a tüzelőfa, hogy tán még a király udvarán se volt nagyobb rakás. Persze, tellett bőven az erdőkből. Riminszky jókedvében a vármegyét befüthette volna, akkor is maradt volna elég fa az erdeiben. De Riminszkynek nem volt olyan jókedve sohasem.

Ancsurka félénken nézegetett a konyha ablakán át abba a világba, a mit az ódon ház udvarán láthatott. Vasrácsos ablakok a falakon, gyermekfej-nagyságu lakatok lógtak mindenfelé. Az udvar sarkában egy óriási batár, a melynek deszkáját szürkére mosta az idő. A vasrészeket megette a rozsda, a szijak, bőrök elrongyolódtak. Ki tudja, mikor jártak ezen a batáron utóljára a Riminszkyek, talán még hercegkorukban? (Azóta gyalog járnak a Riminszkyek, pedig talán inkább tellenék kocsira, mint hercegségükben!) Prihoda Anna a maga kisleányos eszével arra gondolt, hogy be jó volna egyszer ebbe a batárba beleülni.

Marcinkáné már jött az uj bocskorokkal. Valóban pompás kis jószágok voltak. Ha a királynék valamikor bocskort viseltek, különb bocskort még ők sem huzhattak a lábukra. Finom fehér szattyán volt a bőre, piros bársonynyal, csillogó aranynyal kihányva, mintha tündérkezek varrták volna.

– Jaj, be gyönyörü! – kiáltott fel Prihoda Anna és belepirult az arca.

Marczinkáné ráncos vén arca is földerült a bocskorok láttára.

– Bizony gyönyörü! – rebegte. – Be nagyon régen is adta már ezt nekem az öreg ur. Fiatal menyecske voltam, ő se volt még öreg ur. Hat pár volt belőle. A többi elkopott, ez megmaradt. A fiatalságom nem tartott ki a bocskorok mellett. Hamarább koptam el, mint a bocskorok. Most már viseld te egészséggel.

Letérdepelt Ancsurka elébe és felhuzta a lábára a bocskort.

– Ejnye, be fehér lábad van, mint egy kisaszonykának – jegyezte meg. – Talán bizony az Uristen eltévesztette a dolgot. Egy kisasszonykának a lábát adta neked és a Prihoda Anna lábát valamely kisasszonyka rejtegeti most a harisnya alatt.

– A vállam is fehér – mondta Ancsurka és elpirosodott.

Marczinkáné megcsóvála a fejét:

– Ej, no, hát egészen eltévesztettek volna tégedet, Ancsurka?

A bocskor már a lábán volt Ancsurkának. Felállott és tetszelegve nézegette a lábát. Egy darabig ügyetlenül lépegetett a gyönyörü holmiban, de aztán ugy megszokta, mintha egész életében aranyos bocskorokat viselt volna.

Az öreg Mik köhögése hallatszott kivülről. A nagyszakállu törpe fürgén gurult be az ajtón karikalábain. Csodálkozott ő is egy percig a bocskorokon és háromszor is elmondta, hogy ilyen szépet ő még soha sem látott. A hitelesség kedvéért kész lett volna akármikor megesküdni erre. Aztán hizelkedve simogatta meg az Ancsurka arcát.

– Megmondtam ugy-e előre? Az én gazdám, nemes Riminszky ur semmi egyebet nem kérdezett tőlem, mint azt, hogy ki volt az, a ki a kapun csönditett. Mintha csak megálmodtam volna előre, hogy nemes Riminszky ur mit fog kérdezni. De hát Mik tudja a dolgát, nem jön zavarba soha. Soha, leánykám. Ezt pedig jegyezze meg mindenki jól magának. Mik nem lop, nem káromkodik és nem iszik…

– Ej, ej – dünnyögött közbe Marczinkáné. – Megint nagyon sokat jár a szád, Mik. Minek mondasz olyat, a mi nem igaz. Az Uristen ugyis tud mindent, neki hiába hazudozol…

A törpe elvörösödött.

– Csak vén asszony ne volna a világon – morogta elkeseredve.

Aztán keményen rárivalt Marczinkánéra:

– Lódulj, öreg seprő. Az én uram parancsolta, hogy menj hozzá.

Bozontos szemöldöke alól ünnepélyesen nézett Prihoda Annára, mintha ezzel a mondással okvetlenül meggyőzte volna az idegen leányzót arról, hogy ő nem közönséges ember.

Marczinkáné, a milyen gyorsan csak tellett öreg csontjaitól, sietve tipegett fel a kőlépcsőkön. A törpe az ablakból mogorván nézett utána, aztán széles mosolygás jelent meg groteszk arcán. A nagyujjával az emelet felé bökött.

– Persze, odafönn másképpen beszél őkelme. Az én uram, Riminszky ur, a legjobb ember a világon. De csak addig, a mig öklével az asztalra üt. Akkor pusztuljon előle mindenki. Minden teremtett lélek. Egyszer – s ekkor felvillant a Mik szeme – egy öles juhászgazdát – Zakálnak hivták, Zakál Pálnak, lelkecském – ugy megütött, hogy egész életére megsiketült az ütéstől. Tudja azt mindenki az én uramról, hogy vele nem jó kikezdeni. Legalább is olyannak nem jó, a ki félti az életét.

Prihoda Anna csodálkozva hallgatta a törpe előadását. Nem igen érzett valami nagy félelmet a szivében, mert a törpe minden erőlködése mellett sem látszott rossz törpének. Ott állott az ablaknál ódivatu, kopott zöld bársonyzekében, nagy csizmában, a mely csizma magas szárával mintha arra lett volna jó, hogy velük kifelé hajló lábszárait összetartsa. Mintha e magas száru csizma nélkül elszöktek volna a lábszárak. Mind a kettő ellenkező irányba. A derekán széles bőrszijj volt, a melyen még ott fityegett valami maradványa a szijhoz tartozó tőr tokjának. A tokban most egy nagy kapukulcs volt csupán, de arra is elég büszke lehetett, mert a keze néha odatévedt.

Sietve beszélt, mintha sürgősen akarna mindent az Ancsurka tudomására hozni.

– Lásd, lelkecském, akármit beszél is az a vénasszony, – tudom, nagyon sokat szokott fecsegni – azért én rám mégis csak nagy szüksége van az én uramnak. Ha én nem volnék, teszem fel, ki az ördögnek jutna mindig eszébe számon tartani, hogy be van-e csukva a kapu? Ki olajozná meg a zárakat, lakatokat? Ki reparálná meg az ajtókat, ablakokat? Én kovács is voltam valamikor, – én minden voltam. Lakatos és még minden… Nincsen olyan furfangos zár, a mit én föl ne tudnék nyitni. De még a lakatokhoz is értek. Egyszer az én uram Lengyelországból hozott egy ménkü nagy lakatot. Ott még értenek az ilyesmihez. Nagyszerü lakatosok akadnak arrafelé, lelkecském!… Az én uram elhozta a lakatot és igy szólt hozzám:

– No, öreg Mik, itt az alkalom, most mutasd meg, hogy mit tudsz? Hadd lássuk, legény vagy-e a talpadon? Az angyalát, öreg Mik, tedd le a vitézi próbát.

Szóról-szóra ezt mondta az én uram, nemes Riminszky ur, a kinek több őse volt vajda, mint nekem hajamszála van. Megnézem a lakatot, forgatom jobbra-balra, nézem elülről, hátulról, próbálgatom, nyitogatom… Hát nem nyilt a kutya. Lengyel lakatosok csinálták, azok értenek mindenféle furfangos titkos zárakhoz. Nem nyilt a lakat, sehogy sem nyilt. Öreg Mik, mondom magamban, ha ördögök fognak kuglizni a fejeddel, akkor is ki kell nyitni azt a lakatot…

Az elbeszélés hevében Marczinkáné nyitotta ki a konyhaajtót. A törpe csunya grimászt vágott. Dohogott valamit a szakállába és elfordult.

– Már megint fecsegtél, Mik – szólt az öreg asszony. – Éjjel-nappal fecsegnél, ha akadna, a ki hallgatna rád. Pedig tudhatnád, hogy az Uristennek nem lehet hazudni, ő tud mindent…

Mik elkeseredve vetette falnak a hátát.

– Éppen csak arra legyen gondja a jó Istennek, hogy mit beszél Podolinban Mikoviszki Mikics? – dünnyögte elkeseredve és elgondolkozva nézett a levegőbe egy darabig. – Az ur azt parancsolta, hogy fogadjalak szolgálatba, Ancsurka, ha éppen kedved van hozzá. Az ur azt mondta, minek csavarogna az a szegény Ancsurka az országuton? Vajjon minek?

A leányka arcába nézett és elgondolkozva folytatta:

– Igaz. Vajjon minek csavarognál, Ancsurka? Se apád, se anyád, hová mennél?

A törpe, a ki eddig az Uristennel vitázott magában, most szintén megszólalt és gyöngéden hátba verte Prihoda Annát:

– Hová mennél, he?

Ancsurka a meglepetéstől bámulva nézett a két öregre. A kis szivébe fölmerült a toporci keresztut Krisztusának lehunyt szemü arca. A Krisztus nem nyitotta fel a szemét és ime mégis meghallgatta fohászkodását. Meghallotta és már gondoskodott is róla, hogy el ne tévedjen azon a nagy havas világon, a melyből eddig Ancsurka csupán annyit ismert, a mennyit a nagy hegyek látni engedtek. A nagy hegyen tul vajjon mi lehet? Ugyan kinek jutna eszébe azon gondolkozni, a mikor a kályhában lobog a rőzseláng és az udvaron annyi tüzelőfa van, hogy tavaszig eltart? Ha egy utszéli szalmakunyhóban kinálták volna meg szállással Prihoda Annát, nem-e hálatelt szivvel kellene gondolni a jó Istenre? Ez pedig nem szalmakunyhó, hanem szép nagy kőház, benne a jó Marczinkánéval és Mikkel, a kitől egyszer megtudja még a nagy lakat históriáját, hiába látszott fogadalmat tenni Mik az imént arra nézve, hogy ezentul csak olyan dolgokat fog elmondani, a mely dolgokról az Uristennek is tudomása van.

És, a mi a legfontosabb, a gyönyörű pár bocskor, a melyet talán vissza kellene adni, ha innen tovább akarna menni. A bocskorokra esett a tekintete s a két szeme megtelt könynyel.

Az öreg Mik még mindig harsogó hangon kérdezte:

– Hová csavarognál, he?

… Igy került Prihoda Anna szolgálócskának a podolini Riminszky-házba, mint egy kis fehér galambka a zordon, mogorva varjufészekbe.