XII. FEJEZET. Ancsurka.
Ez a különös s egyszerü történet, a mely két meleg, szerelmes szivnek a bolondságaiból vagyon összeállitva, nem is annyira regény, mint némely embereknek a bolondos élettörténete.
Már Heine Henrik emlegette, a ki valamelyest értett a költészethez, hogy a pálma és fenyőfa északról délre vágyakoznak. A legcsudálatosabb az volt a dologban, hogy a fenyőfák szerették egymást…
Podolinban mást nem mondtak, mint csupán azt, hogy Riminszky urat is utól érte az, a mit ő olyan nagyon keresett. Hisz emberi számitás szerint nem igen lehet az ifjuságot és lenge szerelmet visszavarázsolni. Azon szerelmet, mely dalra nyitja fel az ajkakat és a sziveket megdobogtatja… Riminszky urat csendesen eltemették; más nem sirt utána, mint az öreg Mik, a kinek utóvégre volt mit siratni régi gazdáján.
Riminszky urral nem sokat komédiáztak. Szépen betették a föld alá, a hová való volt és erre nyomban elcsendesedett volt minden.
… Lőcsén pedig varrták, varrták a menyasszonyi ruhát.
Már készen volt minden az utolsó öltésig és a templomokban hosszan harangoztak a nagyságos Riminszky ur tiszteletére, a mikor hire futamodott, hogy a menyasszony árva. A kis Ancsurka szerelem nélkül maradt, mint a fiatal rózsafa, a melyről minden virágot letépnek.
Riminszky ur immár halott volt és Mik az ajtókat csupán abból a szempontból zárta be, a mely szempont neki a legkedvezőbb volt. Tudniillik, szerelem szempontjából, a mely a legkedvezőbb volt…
Ancsurka nagyon buslakodott, Marczinkáné még nagyobbakat busult és Lőcse városában sem igen akadt senki, a ki örült volna a Riminszky ur váratlan halálának.
Hisz a legnagyobb ur utazott el innen a Riminszky Kázmér alakjában… el az egész Szepességről!
És mikor már magas domb állott a podolini temetőben, a mely domb fölött fekete fakereszt jelölte a Riminszky másvilági helyét, – történt, hogy Prihoda Anna elérte azt a szabadságot, a mely után életében vágyakozott.
A nizsderi vár némán, mozdulatlanul nézi magát a hegytetőről a Poprád rohanó vizében.
Néma a vár és környéke kihalt. A nagy kaput soha sem bocsátják le és a bástyák fölött nem kanyarog a kémény füstje. A hegy lábánál fekvő rongyos falucskában ugy tudják, hogy odafent nem lakik senki, Rocskay doktor, a vár gondozója minden harmadik hónapban megjelenik és megnézi a gyermekfej nagyságu lakatokat.
És a várban néha mégis hárfapengés hallik csöndes éjszakákon, pásztorok, kóborlók hallgatják a vár körül a különös zenét, a mig az csöndesen el nem szunnyad az éjszakában.
– A kisértet jár odafönn, – vélik a nizsderiek és nem törődnek a dologgal. A kisértet tehet, a mit akar, senki sem áll utjában. Igen csöndes, jó magaviseletü kisértet, mintha csak a tótok megjutalmazására került volna erre a vidékre. Hiába, a nizsderieknek szerencséjük van!
A hegyeken elterülő nagy néma erdőségekben, sötét völgyekben alkonyi órában néha szembe találkoznak a skarlátruhás kisértettel, a mint lehajtott fejjel, bánatba merülve kóborol, mintha örökkön-örökké valamit keresne, a mit soha meg nem találhat.
Ha zivatar orgonáz a hegyek között és a menykő belecsapkod a hegyormokba, sudár fenyőszálakba, – a kisértet künn jár az égi háboru közepette a szabadban. Meg-megáll a hegyormokon és hosszan hallgatja az égi dördüléseket, belemereszti szemét a villámok vakitó fényébe.
Az eget beirják a kék, tüzes vonalak, fölszántják a látóhatárt, mintha megvadult paripák tüzekét ragadnának tova az ismeretlen országokba, – elhallik a moraj, a nehéz égi szekerek tova zörögnek országutakon, a kisértet pedig áll merőn valamely sziklacsucson s szemét az égre veti.
A tótok keresztet vetve nézik a skarlátpiros alakot és dehogy is mernének a közelébe menni. Pedig mindenki tudja a környéken, hogy a kisértet senkit sem bánt. Sőt aranypénzeket dobál néha a hegytetőről a völgyben elhaladó vándor lábához. Az aranypénz éppen ugy cseng, mintha valódi volna, – pedig hát macskát valódi, gondolják a tótok.
A Kárpátok földet rengető, egetverő zivataraiban a régi vár megkopott. Persze, nem volt senki, a ki uj zsindelyt tett volna a régi helyébe, a falat nem vakolták és nagy kövek eresztékeibe belopódzott a viz. Ezeken a csöndes, ártatlan vizcsöppeken már sokszor beköltözött a romlás régi, örök időkre szánt épületekbe. Mintha a vizcsöppeknek egyéb gondjuk sem volna, mint a mulandóságra oktatni a köveket.
S a nagy kövek megmozdultak, tovább csusszantak helyükből és ha a gyik kidugta zöld fejecskéjét az északi bástya repedései közül, ijedten láthatta fényes szemével, hogy a bástya csaknem a meredély szélére csusszant már. A bástya felső része mintha előre mászott volna és a huszöles mélységbe pillant alá. Vajjon mi történik odalenn? kérdik tán magukban a nagy kövek, a melyeket évszázadok előtt fölcipeltek.
Ennek a kiugró bástyának a tetején látták legtöbbször a kisértetet. Néha, különösen olyan éjszakákon, a mikor a hegyek hátát csillámló lepellel boritotta be a holdfény, őszhaju fenyőfák álldogáltak a hegyoldalakban és a denevérek ezüstfelhőkön utaztak tovább a dolgaik után, – néha napokig állt vagy ült mozdulatlanul az ezüstruhás kisértet odafönn a bástyafokon.
Ilyenkor kiváncsi emberek annyira megközelitették, hogy még azt is kivehették, hogy hamuszürke szemében olyan mélységes mély bánat lakik, hogy az már a bánatnál is több… Persze, a mint a kisértet észrevette, hogy leskelődnek reá, nyomtalanul eltünt. Mintha a föld nyelte volna el; a bástyák, a sziklák. De hát hiszen azért volt kisértet!
Egy havas novemberi éjjelen, a mikor a hegyek között éles szél süvöltözött és a fenyőfák dideregve csapkodtak kopasz galyaikkal, azon a mély hegyi uton, a mely a nizsderi várnak kanyarodott, egy bozontos fejü vak ember bandukolt, kezében szijat tartva, a mely egy kis fekete kutya nyakába volt erősitve. A vén ember elveszitette valahol a kalapját, a haját szétzilálta a szél mintha egy csomó fehérszárnyu madár röpködne az öreg fej körül.
Ment az öreg, mendegélt a kegyetlen éjszakában és a kutyájával beszélgetett:
– Filkó, nézz jól körül, nem látod valahol a bizonyos kisértetet? Egy hónapja jövünk már, ugy-e, Filkó, a mikor hirét hallottuk a nizsderi kisértetnek. A kürtöt a hátunkra kötöttük és elindultunk. Jöttünk, jöttünk…
Filkó letelepedett az ut közepére és ez annyit jelentett, hogy a gazdája fáradt. Pihenni kell neki.
Az öreg ember kifujta magát és a hajába kapaszkodott.
– Jaj, be hideg csókjai vannak az éjnek! Ez a novemberi hó még nem az igazi, becsületes hó. Ez csak olyan, mint az agg ember szerelme: több benne a könnycsepp, mint a mosoly. Vizzé válik nyomban. Ugy-e, Filkó, jobb volna odabenn ülni valamely csárda ivójában és mással csókolózni, mint az éjjellel. A borral csókolózni, Filkó, öreg Filkó.
Megsimogatta a kutyát és ellágyulva dörmögte:
– Semmit sem vethetünk egymás szemére, Filkó; egyforma korhelyek vagyunk. Addig még csak nem is tudtuk magunkat jóformán kialudni, a mig az utolsó arany is el nem gurult a nizsderi örökségből. Bezzeg azóta alszunk bőven, öreg Filkó.
A kutya megindult és a vak ember nyomában.
– A helikont se fujtuk másnak, csak a magunk mulattatására, Filkó, – sóhajtotta.
– Az ivókban azóta se ülnek olyon sokáig a fuvarosok, mint a mikor Péter bátyó táncolt ott. Ültek, ültek és néztek bennünket, vén Filkó, mert senki ugy nem tudott mulatni, mint mi. Most pedig, mert minden elfogyott, jövünk Nizsderre és keressük a kisértetet, a ki aranyakat szokott a völgybe dobni. Ha az aranyakról nem hallottunk volna, tettünk volna csak egy lépést is, öreg Filkó? Ugy-e, nem, vén kutya?… De hát hallottunk az aranyakról. Ez a nizsderi várurra vall, gondoltam magamban. Te meg azt mondtad, Filkó, hogy a nizsderi várur még kisértetkorában sem feledkezhet meg teljesen régi öreg szolgájáról. Hátha ád ujból azokból az aranyakból? Nem látod sehol a kisértetet, Filkó?
Most megállt Filkó és csendesen vonitani kezdett.
Odafönn jártak a várban, a bástya alatt… A kutya vonitott és a vak ember hallgatózva állott mögötte.
– Jár itt valaki? – kérdezte és megfordult, mintha lépéseket hallott volna.
De szavára nem felelt senki, csak a szél süvöltött tova a falak között.
Tapogatózva ment előre, a mig olyan helyet talált, a hol nem érezte a kegyetlen szelet. Itt leheveredett a földre és kutyáját simogatva, halkan beszélt hozzá:
– Néha azt hiszem, Filkó, hogy te nem vagy más, mint az öreg Poprád, az én régi barátom. Vagy legalább is Poprádnak a fia… Itt éltünk sokáig ezek között a falak között. Voltak vig és szomoru napok; néha daloltunk, máskor busultunk, de mindig csak megvoltunk valahogyan. De most sehogyan sem vagyunk.
– Előbb, legelőbb elment Kavaczky ur. Semmi baja sem volt, mégis itthagyta a hordókat és régi üvegeket. Azután jött a kisasszony, a kinek néha sarkantyus csizma volt a lábán, máskor pillangós papucs. Itt járt a kisasszony a derék Riminszky urral; suttogtak, csókolóztak, – azután ők is elmentek. Csak a vén trombitás, Péter bátyó maradt itt, pedig ő volt mindnyájuk között a legöregebb. Hallod-e Filkó? Péter bátyó volt a legöregebb és ő maradt itt legtovább…
A szél dudolt a falak fölött és a vén trombitás lehajtotta a fejét. Egyszerre összerázkódott. Hideg kéz érintette meg s érezte, hogy valaki megállott előtte:
– Te vagy az, Péter? – kérdezte egy mély hang. – Hogy kerültél ide?
Péter kinyujtotta a karját:
– Az aranyak elfogytak, eljött vissza az öreg Péter, mert máshol nem tud lenni, csak ebben a várban. Vagy élni, vagy meghalni, de mindig itt lenni, a hol Kavaczky ur lakott valamikor.
A szél zugva vágta a havat az udvar mélyére, a hideg kéz megszoritotta a Péter kezét.
– Én sem tudok innen elmenni, se életemben, se halálomban. Tudod-e, hogy ki vagyok én? Én a kisértet vagyok.
A vak ember felelt:
– Mintha látnálak, asszonyom. Piros ruhád van és bánatos szemed. Itt állasz előttem és nagyon szomoru vagy. Mint egykor a toporci határcsárdában megálltál Riminszky ur háta mögött, – de Riminszky ur most nincs itt.
– Ő meghalt igazán, Péter bátyó. Véle nem tréfált a halál, mint velem. Elment, hogy többé vissza ne jöjjön. Hiába keresem mindenfelé, meg nem találhatom. Lenn fekszik mélyen a föld alatt, karja összefonva és fölötte bánatosan suhan el a szél. Egyedül vagyok, senkim sincsen… Péter bátyó, maradj itt velem, nálam… Ugy sem lelheted föl máshol a helyed.
Péter intett galambősz fejével:
– Itt maradok.
A kéz megszoritotta a kezét:
– Itt maradsz és mindig arról fogunk beszélgetni, hogy milyen volt Kavaczky György, milyen volt Riminszky Kázmér. Ezekről a nagy jó urakról fogunk mindig mindig gondolkodni… Itt maradsz, Péter bátyó, hogy néha megszólaltassad trombitádat? Ha ezeknek a nagy jó uraknak névnapjuk vagyon?
– Ha névnapjuk vagyon, – felelt Péter.
A kisértet megfogta az öreg Péter kezét és bevezette a várba a rejtett uton.
*
Ebben az időben Toporcon egy régen holtnak vélt férfiu házat és földbirtokot vásárolt. A jó Prihoda János tért vissza Amerikából tizenöt esztendei távollét után és csinos vagyonkát hozott a tengeren tulról. Föltalálta Ancsurkát és nagyon boldog volt a vén tót ember. Mister Prihoda, a hogyan Toporcon nevezték, kinevelődött az uj világban. Fényes csizmát hordott és mindennap borotválkozott. Előkelőbb férfiu nem igen akadt nála Toporcon, mig leánya, a kinek Riminszky ur föltalált végrendeletében egész vagyonát hagyományozta, a Szepesség leggazdagabb leányzója volt. A podolini házban ott maradt az öreg Mik és hozzá költözött Marczinkáné, mig Ancsurka apjával, az előkelő Misterrel nagyobb utazást tett, hogy elfelejtse Riminszky urat, a nizsderi várat és a többi szomoruságot.
Mister Prihoda a világlátott ember gyakorlottságával tette meg az előkészületeket az elutazáshoz és fényes csizmái ugy nyikorogtak a podolini kövezeten, mint egy grófé. Általában igen büszke volt az amerikai gentleman és még a főszolgabiró is kezet fogott vele. (Fájdalom, Korinszky, a toporci kovács már nem élt akkor s igy elesett azon nagy megelégedettségtől, a melyet érezhetett volna, hogy jóslata beteljesedett.)
Utazott Ancsurka virágok között rózsás tavaszi tájak felé… A podoliniak még látták rózsás arcát, tündöklő kék szemét és szőke fejét, a mely fölé a sors áldólag terjesztette karjait. Utazott messze országokba és sokáig nem hallatszott felőle hir.
Egyszer aztán hire támadt, hogy Ancsurka férjhez ment. Valahol a Riviérán érte utól Hymen aranyos szárnyaival, bizonyos Angyalffy Gábor nevü lublói uriember volt az a szerencsés, a kit Ancsurka kezével boldogitott. Ennek az Angyalffy Gábornak az édesatyja volt az, a ki sok esztendő előtt a toporci országuton szánkójába vette az elárvult, világnak indult tótleánykát. Vitte, vitte Ancsurkát a szánkó az ismeretlen jövő felé a podolini országuton. S immár elérkezvén az ismeretlen országba, a jövő kitárult előtte és kezét nyujtotta azon kedves fiatal lublói embernek, a ki hazai tót nyelven vallott neki szerelmet.
Az esküvőt a vén lipovnicai kolostorban tartották meg és az öreg barátok nagyon örvendeztek, hogy kolostorukat ilyen kitüntetés érte. Ott volt a Szepesség apraja-nagyja. Eljöttek a toporciak hosszu szekereiken és eljöttek a lublóiak, még Lengyelországból is eljött néhány uriember, mint a hogy a nevezetes névnapokra, temetésekre és esküvőkre el szoktak jönni.
Mister Prihoda igen komolyan fogadta az urak üdvözlését, gratulálását:
– Tudtam én mindig, – szólt határozott hangon, – hogy kincsem van a leányomban. Csakis miatta jöttem vissza szabad Amerikából.
A násznép között ott volt egy öreg vak ember trombitával a hátán és egy kis fekete kutyával előtte. A szertartás után ő is jó előre furakodott a tömegben és a templomajtónál elébe is került a boldog párnak.
– Péter bátyó! – kiáltott föl boldogan Ancsurka. – Maga is eljött? Be jól tette, hogy nem felejtett el.
– Mit akar az öreg gentleman? – kérdezte mr. Prihoda.
– Nizsderről jövök. A nizsderi halottaktól hozok üdvözletet, – mormogta Péter bátyó. – És ezt a kis ajándékot.
Ragyogó gyürüt vett elő tüszőjéből és átnyujtotta.
Ancsurka kissé elsápadt. Megösmerte a gyürüt. Wart Erzsébet ujján viselte azt akkor, a mikor ő a nizsderi várban szolgált.
– Köszönöm, – felelt remegő hangon. – Tisztelem a nizsderi halottakat.
Péter bátyó eltünt a tömegben. Hiába keresték később, nem tudták megtalálni a vak embert.
*
Ancsurka nagyon boldog asszony lett. A podolini Riminszky-házból már gyermekek vidám kiáltozása hallatszott, az öreg Mik mindig ujabb és ujabb Angyalffy-csemetéket hordott a hátán és sötét éjszakákon a piacon a ház előtt gyakran látták a kisértetet üldögélni egy kőpadon. Ott ült skarlátpiros ruhában és szemét figyelve függesztette a Riminszky-házra. Néha rátörtek a buzgó éjjeli őrök és a város kapujáig kergették, de napok mulva ujra visszajött… Sok mindenféle legenda keringett erről az eltünő és visszatérő kisértetről. Némelyek határozottan állitották, hogy a kisértet senki más, mint az egykori várasszony, Wart Erzsébet. De hiszen Wart Erzsébet meghalt, vetették ellen mások. Ki tudna eligazodni a legendákon?
Javítások.
Az eredeti szöveg helyesírásán nem változtattunk.
A nyomdai hibákat javítottuk. Ezek listája:
| 11 | elkapnáka juhokat | elkapnák a juhokat |
| 14 | juhszgazdákat | juhászgazdákat |
| 14 | vetttük | vettük |
| 15 | Káz mértól | Kázmértól |
| 18 | miattt | miatt |
| 22 | lehtett | lehetett |
| 24 | hilegben | hidegben |
| 25 | szégyenkeztt | szégyenkezett |
| 34 | eddig Anlsurka | eddig Ancsurka |
| 37 | mási kihalt | másik kihalt |
| 40 | asszonyfelé | asszonyféle |
| 47 | Kaviczky mindig | Kavaczky mindig |
| 49 | rejtelyés | rejtélyes |
| 52 | haldoló | haldokló |
| 56 | parancsábl | parancsából |
| 57 | örgebb | öregebb |
| 66 | rá Rininszky | rá Riminszky |
| 79 | mondt Riminszky | mondta Riminszky |
| 87 | eső holdvilágos | első holdvilágos |
| 95 | ám. Wart uram, | ám, Wart uram. |
| 97 | összehasorlitotta | összehasonlitotta |
| 104 | Kavaczy már | Kavaczky már |
| 104 | szándákának | szándékának |
| 106 | emelti ablakra | emeleti ablakra |
| 109 | Kellemtes | Kellemetes |
| 126 | csizmasárkával | csizmasarkával |
| 131 | véső akaratának | végső akaratának |
| 132 | rézmeteszetek | rézmetszetek |
| 151 | Sitve | Sietve |
| 168 | Sessünk | Siessünk |
| 171 | eblak mellett | ablak mellett |
| 179 | aakrt csókolni | akart csókolni |
| 184 | emebrt | embert |
| 208 | lipovnioai | lipovnicai |
| 211 | Riminszy | Riminszky |
| 217 | keved tartja | kedved tartja |
| 217 | higy álmodik | hogy álmodik |
| 222 | nyugtalnkodva | nyugtalankodva |
| 224 | nyugtalanul nézettt | nyugtalanul nézett |
| 241 | fekte kutya | fekete kutya |
| 243 | nekünak | nekünk |
| 250 | komádiáztak | komédiáztak |
*** END OF THE PROJECT GUTENBERG EBOOK A PODOLINI KISÉRTET ***
Updated editions will replace the previous one—the old editions will be renamed.
Creating the works from print editions not protected by U.S. copyright law means that no one owns a United States copyright in these works, so the Foundation (and you!) can copy and distribute it in the United States without permission and without paying copyright royalties. Special rules, set forth in the General Terms of Use part of this license, apply to copying and distributing Project Gutenberg™ electronic works to protect the PROJECT GUTENBERG™ concept and trademark. Project Gutenberg is a registered trademark, and may not be used if you charge for an eBook, except by following the terms of the trademark license, including paying royalties for use of the Project Gutenberg trademark. If you do not charge anything for copies of this eBook, complying with the trademark license is very easy. You may use this eBook for nearly any purpose such as creation of derivative works, reports, performances and research. Project Gutenberg eBooks may be modified and printed and given away—you may do practically ANYTHING in the United States with eBooks not protected by U.S. copyright law. Redistribution is subject to the trademark license, especially commercial redistribution.
START: FULL LICENSE
