XI. FEJEZET. Merre jár a kisértet.

Lenn a völgyi falucskában már hajnalt kukorikoltak a kakasok, a nizsderi várban és a vár alatt még mindig tartott a halotti tor.

A vár pincéi kifogyhatatlannak látszottak, a pincemesterek fáradhatatlanul guritották fel a hordókat. Uj máglyákat raktak, uj ökröket huztak nyársra. A konyhán előlről kezdték a sütést-főzést.

Az utolsó Kavaczky virágkora óta üres volt a nizsderi vár, vendég elkerülte, konyháján csak éppen szokásból raktak tüzet. Most egyszerre fölelevenedni látszott a régi várélet, csakhogy fájdalom, mindenki tudja, hogy nem tart tovább, mint egy-két napig. A csata sebesültjei ekkorára ismét magukhoz térnek, kipihenik kialuszszák magukat még Nizsderen és ismét olyan csendesség lesz, mint ezelőtt volt.

Honeczkyék – a hiresek – Lestyenszky Kázmér Gácsországból, Lukai, az eperjesi légátus tartották legtovább a tort.

A nagy lovagteremből már mindenki elpusztult, a cselédek aludtak, kidőltek, csak az országos korhelyek nem adták be a derekukat.

Negyedik napon a félhomályos lovagteremben egyszerre különös nesz üti meg az ivók fülét.

A terem fekete falára ragyogó betükkel vetette egy láthatatlan kéz:

– Menjenek kendtek már a pokolba!

Lukai fölhevülten vágta a földhöz a poharát:

– Boszorkányság, – kiáltotta. – Hamar hozzatok tömjént, majd elfüstölöm én innen az ördögöt, hogy békén mulathassunk.

A többiek savanyu arcot vágtak. Egyszerre nagyon szolgálatkész lett valamennyi. Mind tömjénért akart menni.

– Hohó, – szólt a legelső, a helyzet magaslatára emelkedve, – az eszme enyém volt, én hozom a tömjént.

És hosszu lábaival megelőzve a többit, legelsőnek hagyta el a várat.

Igy aztán a legutolsó borozók is elhagyták a nizsderi várat.

A hatóság a végrendelet iránt érdeklődött, de ekkor előállott Rocskay Teofil és irásokkal igazolta, hogy a nizsderi vár haszonélvezeti joga az övé. Aztán pedig alapitványé legyen, – boldogtalan nők alapitványa.

Miután Rocskay uram állitását kétségen kivül igazolta, lassan kezdték volna elfelejteni a hóbortos nizsderi várurat. Utóvégre mit is emlegettek volna rajta oly sokat!

De a nizsderi várur nem hagyta magát elfelejteni. Kisértet lett belőle, mint a környéken mondták és a márvány-koporsóból ki-kijött, a mikor senki sem várta.

Legelőször Lipovnica és Cservenka között találkoztak vele az országuton jámbor tót emberek.

Ugyanaz a ruha volt rajta, a melyben a koporsóban feküdt, a kezében hosszu hegymászó-bot és sietve ment a hegyeknek fölfelé. Igen sürgős dolga lehetett, mert nem fogadta a tótok köszönését, holott életében igen nyájasan bánt velük.

Skarlát-ruhás alakja csakhamar eltünt a hegyoldal fenyőbokrai között.

A tótok tátott szájjal bámultak utána… Aztán futni kezdtek. Futottak, futottak, talán még most is futnának, ha Cservenkán nem jön velük szembe a szogabiró kocsija.

De szembe jött szolgabiró és a tótok nyomban előadták neki a dolgot.

Angyalffy György, az akkori lublói főbiró figyelmesen hallgatta meg tótjait.

Mellette ült a kocsiban a segédje, annak odaszólt:

– Mindinkább bonyolódik a dolog. A mult héten komoly, szavahihető emberektől hallottam ilyesmit, most pedig ezek a jámborok állitják.

– Tán még most is mernétek esküdni arra, a mit mondtatok? – kérdezte a tótok felé fordulva.

– Megesküszünk pan szolgabiró! – felelték egyhanguan a tótok.

A kisértet pedig nem maradt meg a lublói vár környékén. Másfelé is feltünedezett.

Kóborolt, bolyongott a vidéken; a tótok eleinte rettegtek tőle, mint minden másvilági lénytől, de később csaknem megbarátkoztak vele. Igen jóindulatu, csöndes kisértetnek bizonyult.

Riminszky néha hallotta a kisértetről szóló hireket, de mert személyesen nem látta, csóválta a fejét és nevetett az egész dolgon.

– A tótok képzelődnek. A tótoknak mindig kell valami, hogy foglalkoztassa a fantáziájukat, mert igen fantaszta, álmodozó nép a szláv nép. Egyszer a szentek járnak közöttük emberi alakban, másszor a halottak jönnek vissza. Pedig, a kik odalenn vannak, nagyon jó helyen vannak.

Igy beszélt addig Riminszky ur, a mig csak hirből ismerte a dolgot.

Különben is egyéb ügyei voltak, mint mindenféle bolondos kisértettel vesződni. Közeledett az esküvő napja. Lőcsén éjjel-nappal varrtak a varróleányok. Asztalosok kalapáltak, furtak, faragtak a podolini házban is. Az öreg Mik fényes uj lakatokat tett fel mindenhová és naphosszat gyönyörködött a különös závárokban. Néhány kitünő angol lakathoz jutott gazdája nagylelküsége folytán és miután részeire bontotta a lakatokat, meggyőződött arról, hogy azok jobbak minden eddig ismert lakatnál.

A podoliniak lassan beletörődtek a dologba, Riminszky megbolondult vénségére; mindenkinek szabad egyszer megbolondulni egyiknek előbb, másiknak később.

A közvélemény hamar megnyugszik, ha nincs, a mi izgassa. Itt pedig megnyugodhatott. A Riminszky menyasszonyáról mindössze annyit tudtak, hogy helyes, finom kisasszonykának nevelték attól a naptól fogva, hogy a Riminszky-házba betette a lábát. Először nyomban piros bocskorkákat kapott; a többinek Fintor uram, a cipész, az elmondhatója, a ki halála napjáig emlegeti, hogy milyen kényes volt az egyszerü tót leányka, a mikor az első pár cipőhöz mértéket vett a lábáról.

– Mintha már akkor is a Riminszky jövendőbelije lett volna.

Az esküvő előtti héten, – nyárba hajlott már az idő és szénaillattal meg juhturószaggal volt tele az egész Szepesség – Riminszky Lőcséről jövet, megpihent a toporci határcsárdánál. Talán eszébe sem jut neki megállitani büszke hintaját, ha észre nem veszi, hogy bár éjfélre járt az idő, a csárdában világosság volt és valami reszketeg trombitaszó mormogott az alacsony ablakok mögött.

Egyszerre – maga sem tudta hogyan – megkivánt egy ital bort, a rongyos csárda borából, bár otthon aszut ihatott volna; megkivánt egy rongyos vándor muzsikást és főként szerette volna, még egyszer legénységében, a tenyerével ütögetni a csárda füstös mestergerendáját.

Ezután ugyis vége – gondolta magában jóleső szomorusággal, – otthon ülök feleségem szoknyáján.

(Ilyen lágyan is gondolkozott néha Riminszky ur, bár ezt róla senki sem tételezte volna fel.)

A négylovas hintó bekanyarodott a csárda kopár udvarára. A huszár leugrott a bakról – hetyke abuji gyerek volt – és a kardja tokjával megzörgette a korcsma ajtaját.

– Hé, csapláros – kiáltotta. – Bujj elő! Vörös betüvel irták neked ezt a napot a kalendáriumba, bár semmiféle ünnep nincsen.

Riminszkynek tetszett az ilyen beszéd. Megsodorta a bajuszát.

– Csak keményen, Peti fiam.

A huszár megrugdalta az ajtót és a csaplár előbujt. Jámbor zsidóember volt, a ki a nyavalyás hegyháton csak ugy tudott megmaradni, hogy mind a tiz körmével a rögökbe kapaszkodott. Különben rég elfujta volna valami szél a hegyről – vagy pedig elüldözte volna a nyomoruság. Négyrét hajolt, a mikor a hintós uraságot meglátta. Tudta, hogyne tudta volna, hogy ki ez az uraság odabenn a kocsiban. Tán a tetőt is felgyujtotta volna, ha Riminszky éppen azt parancsolja.

– Ki mulat odabenn? – kérdezte Riminszky szigoruan. – Nem tudod, hogy tilos éjszakának idején devernyálni?

A zsidó kezét-lábát mozgatta:

– Könyörgöm, méltóságos ur, csak egy vak muzsikus iszik magában. De aranypénzzel fizet. Valódi jó aranynyal. Szegény ember vagyok, esztendőszám nem látok aranyat. Miért ereszteném tovább a jámbor muzsikust, a mikor máshol is csak találna csárdát.

– Nono – dünnyögte Riminszky. – Valami rosszban járó ember lesz ez a te muzsikusod. Majd a szeme közé nézek.

Kiváncsiságtól ösztökélve nyitott be az ivóba, a melyben egy árva mécses pislogott. A fal mellett a lócán egy bolyhos, fehér ember ült, a lábánál fényes szemü fekete kutyácska. Riminszky nyomban megismerte:

– Hé, Péter bátya! – kiáltott fel. – Megismered-e a hangom. Mi szél vetett ide?

A világtalan ember fölemelkedett a lócáról:

– Kezedet csókolom, Riminszky uraság. A kutyám vezetett ide, mert most az gondoskodik rólam, mióta árva lettem.

– Hát az aranyakat is a kutyádtól kapod?

A vak ember megvakarta a fejét.

– Jaj azok az aranyak! Bár már ne volna egy fia se belőlük. Azok az aranyak kergetnek engem, nem hagynak nyugodni békességesen. Mert tudd meg uram, hogy mikor temetés volt nálunk, valaki egy zacskó pénz nyomott a markomba és szónélkül kitessékelt a várból. Mentem volna magamtól is, mert mit is csináltam volna tovább uraság nélkül? Meghalt az uraság, oda a szolgaság. Hát mentem…

A mikor Lipovnicára érek, belenyulok a zacskóba, hogy majd egy kis italt veszek rajta, hát a korcsmáros zsandárt, tolvajt kiált! Itt van egy ember a Jánosik bandájából! kiáltozta legharsányabban! Én pedig megtudtam, hogy a zacskóban csupa aranypénz volt.

Én se voltam lusta. Látni nem látok ugyan, de a lábam még elé jó. Neki az országutnak, a hegyeknek. Engem bizony ne bántson senki azért, hogy egy zacskó aranypénzem van.

De uram, nem tudtam nyugodni, nem tudtam aludni, nem tudtam megpihenni. Amerre mentem, a hol megfordultam, mindenütt rablónak, zsiványnak tartottak.

Már éppen a Poprádnak akartam menni. Jaj be szépen csalogatott, hivogatott a kutya folyó! A jó sorsom ekkor összehozott egy vak koldussal. Annak két kutyája is volt, a melyik vezette. Velem egy se volt, megvettem tőle az egyik kutyát.

– Erre rábizhatod magad, – mondta a koldus, – ez csak olyan helyre vezet, a hol nem kell zsandártól tartani. Ez a kutya az utszéli árkokat, meg a rejtett csárdákat szereti. A másikat azért tartom meg, mert ez meg vásárokra, sokadalmakban szeret kóborolni. Ez a kutya, a mit neked adok, eddig csak ugyis kárára volt a mesterségemnek.

Igy jutottam én a toporci csárdába, nemes Riminszky uram. Itt nem csap lármát a csárdás, ha aranypénzzel fizetek neki; mert az aranypénz valódi. – De azért már szeretném, ha egy se volna belőle.

Riminszky nevetett is, meg a fejét is csóválta ennek a tragikomikus történetnek a hallatára.

– Hát aztán hol tartod az aranyaidat, hogy eddig el nem vették tőled?

– Azt nem mondhatom meg, uram – felelt komolyan Péter zenész. – Ha fizetni kell, a kutyám fizet helyettem. A szájából kiejt egy aranypénzt; a mi visszajár, azt is szájába veszi. Hány liter bor van fizetni való, korcsmáros?

– Tizenkettő, tekintetes ur – felelt arcátlan nyugalommal a csárdás.

– Fizess, Filkó! – szólt a trombitás és a kis fekete kutya kimászott az asztal alól s egy kerek aranypénzt ejtett az ivó keményre vert pádimentumára.

A korcsmáros hamarosan számolt. A kutya szájába vette a visszaadott pénzt és hallgatva ült vissza vak gazdájához.

Riminszkyt módfelett mulattatta ez a dolog. Különben is igen jó kedve volt. Igen nagyokat kacagott és utána mélyen elhallgatott.

– A macska tudja, mi van ma velem? – mormogta, közelebb huzva székét a trombitás asztalához. – Ma ugy szeretek mindenkit, hogy legjobban szeretném megölelni az egész világot. Téged is, Péter, a kutyádat is, Péter. Fujj egy nótát, öreg, azokból a régiekből, a mikor még Kavaczky ur verte a sarkantyus csizmáját a gerendához meg a pádimentumhoz!

– Kavaczky ur, – mormogta az öreg – nagyon jó ur volt.

A szájához illesztette a vén, horpadt hangszert és fujni kezdte. Mintha a Kavaczky nevének az emlitésére megmozdult volna valami láthatatlan verkli-szerkezet odabenn a trombitában, a kürtből a Rákóczi dallamai tódultak ki. Fujta az öreg elboruló arccal, Riminszky pedig fejét öklére támasztva hallgatta.

– Mégis csak más világ járta – mormogta, mikor a nóta elhallgatott.

Egy percig a mécses lángjába mélyedt a tekintete, aztán duhajon az asztalra csapott:

– Egy hordó bort ide, korcsmáros.

Két perc mulva az ivó közepén állott a bor. Riminszky előparancsolta a legnagyobb ivóedényeket, a melyek a csárdában voltak, kétliteres üvegeket. Az egyiket a trombitás elé állitotta, a másikból maga ivott.

– Igyál, Péter… Mintha Kavaczky urral innál.

A vak ember fölemelte a hatalmas üveget és le sem tette addig, a mig egy korty maradt benne. A szájával lefelé forditotta az üveget és egy csepp sem jött ki belőle.

Riminszky nevetett ezen és habozás nélkül követte a trombitás példáját.

– Tartsd ide a kezed! – szólt a vén emberre.

Az üveg száját a Péter tenyerébe forditotta. Abban az üvegben sem maradt egy csöpp bor sem.

A világtalan zenész kifejezéstelen arcára mintha valami rendkivüli öröm szállott volna.

– Igy volt uram, bizony igy volt! – dohogta, mintha életének legkedvesebb emlékei jutottak volna eszébe. – Akkoriban még láttam is egy nagyon keveset. Láttam Kavaczky urat. Nem is bánom, hogy azóta már semmit sem látok. Mi az ördögöt láttam volna?

Riminszky töltött és ivott. Péter egy tapodtat se maradt mögötte. Versenyt ivott Riminszkyvel.

– Ördögöd van, Péter – mondta egyszer Riminszky, megtörülve verejtékező homlokát. – Másféle ember a helyedben már régen az asztal alatt ülne.

– Te sem ülsz az asztal alatt, uram!

Riminszky erre megint dohogott valamit. Az arca már tüzes volt, a szeme vérben forgott.

– Pedig valamit kérdezni akartam tőled, Péter, most magunkra vagyunk. A kocsis, meg a hajdu részeg. Talán ellopják a lovaimat, azt sem bánom most… Semmit sem bánok. Mit ér nekem már az egész világ!

Ujra az asztalra ütött. A korcsmáros betoppant.

– A legerősebb pálinkádból, szomszéd, – parancsolta Riminszky. – Ez a csiger nem nekünk való! Add a hajdumnak, kocsisomnak.

A csapláros alázatosan mosolygott.

– A minap lengyelek jártak erre és egy nagy butykost itt felejtettek.

– Ide vele! – harsant föl Riminszky. – A lengyel pálinkában van tüz, van erő, van benne fantázia. A lengyel pálinkától vagy véreset álmodol, mint egy csatatér, vagy fehéret, mint egy menyegző. Középut nincs. Én ma fehéret fogok álmodni.

A világtalan ember erre csak csendesen emelgette magát:

– Az álmoknak nem parancsolsz, Riminszky ur.

– De igen. Mindig azt álmodom, a mit akarok. Még az apámtól tanultam, hogy este lefekvés előtt csak itallal és asszonynyal szabad foglalkozni. Fájdalom, itt nincs asszony. Mert később arról álmodik az ember.

– Helyes, helyes – bólongatott a vak ember. – Kár, hogy itt nincs asszony.

A csapláros a pálinkával a szobába lépett. Lapos, nagy üveg volt az, szalmába, vesszőbe fonva. Ökölnyi ólomfeje volt és nagy pecsétek lógtak a nyakán, mint valami dekrétumon.

Riminszky próbálta kibetüzni a pecsétek felirását, de nem igen ment neki.

– Szaniszló király pincéjéből való, érzem a szagáról, – szólt a vak ember. – Kavaczky ur mellett a szagáról tanultam megismerni mindenféle italt.

– No hát igyunk Szaniszló király égett borából – kiáltott fel Riminszky.

A trombitás egyre fujta Kavaczky nótáját, Péter bátyó ivott, de lassan-lassan rajta is erőt vett a nehéz pálinka, mint akár Riminszky uron. A trombitát le-letette, nagyokat szuszogott és olykor beszédeket intézett a kutyájához, mintha legalább is az öregapjához beszélgetne. A kutya figyelmesen hallgatta a szónoklatot és bizonyára felelt is volna rája valamit, ha felelni tudott volna.

Riminszky ur egyszer elérkezettnek látta az időt, hogy megkezdje annak az elmondását, a mi egy darab idő óta a begyét nyomta.

– Péter bátyó – kezdte – mi már nagyon régen ismerjük egymást. Együtt voltunk rossz napokban, jó napokban. Meg fiatalabb is voltam, meg kend is fiatalabb volt, a mikor megismerkedtünk.

– Akkor még láttam is valamicskét, – mormogta a vak ember. – Az arcodra még emlékszem, nemes uram. Nagy, bozontos fekete hajad volt. Nagy, bajuszod, mint egy kandurnak. A szemed fényes, mint a medvéé. Jól mondtam-e?

– Ugy van, ugy van, Péter bácsi, de még ma sem vagyok sokkal öregebb. A macska tudja, valahogy takarékoskodtam az időmmel. Nincsen olyan ember a határban, a kit földhöz ne vágnék; nincsen olyan menyecske, a kire ne kacsintanék, ha akarnék.

– Az a menyecskék dolga, – zörgött Péter. – Én már nem igen tudok különbséget tenni asszony meg férfi között.

– Hallgass ide, Péter. Azt kérdezem én tőled, öreg, sok mindent tapasztalt embertől, hogy igazán meghalt-e az, a kit mi a nizsderi várban eltemettünk? Halott volt-e az, a kit a koporsóba tettünk, vagy pedig élő? Igaz-e, hogy itt kisért a környéken?…

Péter Riminszky ur felé forditotta az arcát és nagyot hallgatott.

– Mit akarsz tudni, nemes uram? – kérdezte csöndesen.

– Azt, hogy hol van a nizsderi várur, ha ugyan megvan még valahol a nizsderi várur?

A vak ember fölemelte a karját és Riminszky feje fölött mutatott a szoba hátterébe:

– Ottan, a hátad mögött, nemes uram.

Riminszky megfordult. Mintha villám érte volna, meredten, mozdulatlanul maradt egy percig. Aztán hörögve fölugrott.

– Hé, korcsmáros, korcsmáros! – orditotta.

Az alak pedig mozdulatlanul állt.

Skarlátpiros középkori ruha volt rajta, a fején aranyos sisak és könyökével arra a hosszu meztelen pallosra támaszkodott, a mely olyan volt, mint a régi hóhéroké.

Nem szólt, csak állott mozdulatlanul és Riminszkyre függesztette szürke, jéghideg szemét.

– Eljöttem veled leszámolni, Riminszky, – mondá mély, zengő hangon.

Riminszky eltakarta az arcát. Mintha a hideg rázta volna, vacogott a foga.

A vak trombitás csöndesen kibotorkált a szobából annál a szijnál fogva, a mely a kutyája nyakában volt.

– Riminszky, tudod mivel tartozom neked és mivel vagy adósom nekem?

Riminszky, a nagy bozontos ember szepegve állott a sarokban, mint egy gyerek.

– A szeretőm voltál, az életem voltál, mindenem voltál és megcsaltál, elhagytál.

– A mióta ismertél, tudtad, ki vagyok. Asszony, a kiben három férfinak a bátorsága, szive és esze szorult. Senki sem tudta, csak te, hogy gyémánt vagyok, nem pedig sárgolyó.

– Hóbortos voltam, mert az akartam lenni a kedvedért. Éltem szeszélyeidnek, rabja voltam szenvedélyednek, – mindened voltam. Mivel fizettél ezért?

– Elhagytál, megcsaltál. És a kiért eldobtad az én gyémánt szivemet, az egy darab sár. Egy kis nőstény macska, a melyet csak véletlenül nem dobtak a folyóba akkor, a midőn a világra jött.

– Ellöktél, pedig tudtad, hogy nem nyugszom bele abba, hogy többé ne szeress. Kinevettél és kigunyoltál, pedig tudtad, hogy inkább tőrt verhettél volna a mellembe, azt is inkább türtem volna. Még csak annyiba se vettél, mint egy elkergetett rossz cselédet, – az utamat is elfelejtetted kiadni. Csak elmentél, hogy soha többé vissza ne jöjj.

– Kázmér, az egész életemről számolok most veled. Arról az életemről, a mely fiatalságomtól a tied volt. Megölted a kedvesemet, elvetted a vőlegényemet, nyomomban voltál, akármerre bujdostam előled. Végül elhoztál a sziklavárba és ott elrejtettél a magad számára hétszeres lakatok mögé.

– Riminszky Kázmér, álmatlan éjjeleken soha sem látod a „diák“ kedves, rózsaszinü arcát? Barátod, Kavaczky György nem költ fel néha, hogy a füledbe dörögje: te csalfa, hűtlen, gaz barát? Soha sem látod, hogy mindig mindenkit megcsaltál? Hazug és csalfa voltál.

– Végül egy gyémánt akadt a kezedbe, a melyet ugyancsak össze akartál zuzni, de a gyémánt erősebb volt a te kemény kezednél is. A gyémánttal nem birtál…

– A föld alá mentem, hogy onnan visszajöhessek.

– Most itt vagyok. Mit gondolsz, Kázmér, miért vártalak meg itt?

Riminszky lassan leereszkedett egy sarokban levő ládára. Arcára tapasztott kezeit levette és zavarosan, csudálkozva nézett körül.

– Ó, Erzsébet, – suttogta mintegy félálomban.

A pallos megvillant a skarlátruhás alak kezében.

– Tudom, hogy nem félsz a haláltól, Riminszky Kázmér. Mitől is félsz te tulajdonképpen.

– Tőled, te megholt asszony visszatérő árnya.

– Tőlem se félsz. Hazudsz, nem hiszek neked. Attól a kis nyavalyás macskától félsz csupán, a kinek cérnaszálon csüng az élete.

Riminszky ijedt mozdulatot tett.

– Ne bántsd az ártatlant.

A pallos nagyot koppant a földön.

– Hát a diák nem volt ártatlan. Nem volt fiatal, kedves és szeretetreméltó és te megölted őt?

– Kavaczky ölte meg.

– Hazudsz, hazudsz Riminszky… Halld, hogy mindent tudok. Halld meg, mielőtt örökre elválnánk, hogy mindig tudtam mindent. A diákot te ölted meg. A kezedben pisztoly volt, a mikor Kavaczky Györgygyel szembe állitottad az én szerelmesemet. És a te pisztolyod teritette le őt, szegényt.

Riminszky felhorkant

– Nem igaz, nem igaz…

A kisértet toppantott a lábával.

– De igaz. Sok esztendő előtt a sors egy bolyongó, csavargó vásári költőt vetett az utamba, a ki verseit a népnek szavalta, a mely röhejjel kisérte. Ennek a félvad állapotban lévő csavargónak a neve Schiller volt. Ugyanaz a Schiller, a ki tanuja volt a gyilkosságnak…

Riminszky megtörten mormogta:

– Mert téged szerettelek. Csupán téged szerettelek…

– Gyilkoltál, csaltál, raboltál értem. És most elhagysz, eldobsz, elfelejtsz. Ó, Riminszky, ha tudnád, hogy mennyit szenvedek! Jer ide és mondd, hogy még mindig szeretsz. Jőjj és csókolj meg. Mondd, hogy az enyém vagy, csupán az enyém vagy…

Riminszky fölemelkedett és tétovázva közeledett.

A kisértet kitárta karját.

– Az ajkamat csókold meg. Jőjj, Riminszky, jőjj.

A férfi már ott állott a kisértet előtt. Annak vészes, őrjitő tüz lángolt a szemében.

– Jöjj, jöjj, – sóhajtotta és Riminszky ebben a percben arccal bukott a földre.

*

Az üveges hintó robogott a podolini uton a négy fehér lóval. Benne Riminszky ur ült és fejét hátrahajtotta. A nyári hajnal fölébredt a hegyek felett és az ut mentén a virágok fölemelték fejüket. Repült a fogat, benne a négy fehér lóval. És benn mozdulatlanul ült a diszruhás férfi.

A podolini ház előtt megállott a hintó. Benn mély kondulás és a kapu feltárult. Az öreg Mik kacskaringós lábain sietve üget az udvar fenekéről. Kinyitja az udvar ajtaját.

– Uram, nemes jó uram!… – kiáltja tele tüdőből.

De Riminszky nem mozdul.

Az öreg Mik rázza jéghideg kezét, de mindhiába rázza. Odabenn nem mozdul Riminszky ur, – többé már soha sem mozdul. Holtan jött haza a menyasszonyától.