IV. A legbarátságosabb pesti ház.

Madame Louise írónő volt. Irt verseket, elbeszéléseket (a Kökörcsinekre mindnyájan emlékezhetünk, akik a szalonjában helyet foglaltunk), Sevigné asszony volt pompás leveleiben, amelyeket írókhoz és művészekhez intézett (olykor tizenkét oldalon s mindig asszonyi gráciával és költői lendülettel írván), máskor George Sand volt, amint férfias kalapban és lovagcsizmában a vigadóbeli álarcosbálba ment, míg otthon Madame Pompadur volt, – sajnos, a jó Lajos már nem élt ez időtájt.

Madame Louise (igazi nevén: Srottis Vilma) az utolsó romantikus nő volt Pesten. Született egy kis dunántúli faluban, ahol nagyatyja birodalmi lovagságára és teleszkópusára volt büszke, anyja – a là Romantique – színésznőnek szökött el a háztól, míg atyja valamely messzi csehországi garnizonban a császárt szolgálta. Nagyapó mindig a csillagokat vizsgálta vagy címerét tartotta rendben, Vilma a parasztgyerekekkel verekedett, vagy Corinná-t olvasgatta a lugasban, s így tizenhat esztendős lett, franciául tanult, hárfát és éneket, atyja hazaküldött, kivénült huszárja megtanította lovagolni, februárban egy szakasz ulánust helyeztek a faluba s mire május lett, Vilma az ablakon át megszökött a kapitánnyal a nagyapai házból. S virágárusnő lett Pesten.

A régi regényeket írták ilyenformán, s higyjük az íróknak, hogy csakugyan voltak ilyen nők, ilyen emberek, hárfák, lugasok, májusi éjszakák, megszökő kisasszonyok. Manapság úgy hangzik már ez, mint az ódon, padlásra helyezett spinét elpattanó húrjának zöngése s odakünn holdvilágos éjfél van. A régi kerten imbolyogva mennek át letűnt idők nagyszerű asszonyainak árnyékai, a kastély tornya fénylik az éjszakában.

Lehetséges, hogy a régi asszonyok mások voltak, mint a maiak. Egy részüket szentségtartóban őrzi az emlékezet, mintha egyebet se tettek volna a férfiak, mint imádásukra az oltárhoz járultak és sem hajuknak, sem szájuknak nem volt ingerlő illata. Más részük, – köztük a nagyszerű Madame – a legkalandosabb életpályán bolyganak végig. Az írók is okai voltak e dolgoknak és a történelem. Az aranykehelyben üldögélő asszonyok (akiket kiterjedt család rajongva szeret, férj és gyermek imád, elolvasták az írók munkáit, a történelmet és csöndesen mosolyogtak a bohóságokon. A Louise asszony fajta nők pedig azon törték a fejüket, hogyan lehetne Pompadour úrnő életét megismételni. A „bécsi táncosnő“ lenge szökéseiről még bőven beszélnek az öregasszonyok, a „kaméliás hölgy“ megrikatja a világ minden könnyelmű teremtését. Musset Alfréd sorsa és a sánta lord növelik a romantikát: valóban nem is csoda, hogy a regényeskedő nők könnyű szívvel szöknek el az apai háztól. Igen tisztes öreg asszonyságok üldögélnek manapság a kályha mellett, akik hajdanán a világért sem szerettek volna egyebek lenni, mint „kaméliás hölgyek“.

Tehát Madame a virágot árulta egy kis szervita-téri üzletben, de este regényeket írt és olvasott. Azonkívül mindennap hosszú levelet váltott Fritzcel, az ulánus kapitánnyal (amely szokását mindvégig megtartotta). Madame szép volt, ifjú volt, mint költők műveiben olvashatjuk, a legszebb nő volt Pesten. Nemes alakja mint egy fiatal szarvasé és térdig érő barna haja sátorként fedte; a szeme tündöklő, tiszta és érzelmes, lába kicsiny és derekát egy gyermek átölelhette; homlokán méla bánat, amely megnemesítette arcát, mint a kazáni Mária arcképe. A grófok és hercegek akkor még személyesen jártak a virágosboltokba, mert romantikus emberek voltak. Madame, midőn másodszor „elbukott“, – mily regényesen hangzott ez valamikor! – egy antik jellemű, nagyon katolikus és nemes gondolkozású gróf pártfogásába került, akiben a nemzet és a bécsi udvar a legközelebbi hatalmas államférfiut szerette látni.

A nemes gróf mindent komolyan vett az életben.

Elsősorban a vallást tisztelte. Szent Lajos és lovagjai tanulhattak volna Ferdinánd gróftól. Hívebb gyermeke nem volt nála az anyaszentegyháznak. Őszinte, középkoriasan magas szárnyalású áhitat csengett hangjában, midőn a mennyet s szentjeit említette.

– Louise, légy vallásos – mondta rajongó hittel. – A vallás minden. Az élet nem üthet szíveden annyi sebet, hogy a vallás meg ne gyógyítaná. S bűnbocsánatra mindig számíthatsz.

Másodsorban atyját, a nyugalmazott császári minisztert tisztelte Ferdinánd.

– Amíg atyám él, senkinek sem szabad megtudni, hogy mi ismerjük egymást. Légy hű és becsületes. Én gondoskodom jövődről.

Harmadszor a császár és a nemzet laktak az antik főur szívében. De ezekről ritkábban beszélt Louisenak, mert nem tartotta Louiset még érettnek e nehéz dolgok megértéséhez. Politikában, közszereplésben elfáradva, bekopogtatott a kis lakásba, amelyet Louisenak bérelt és fejét a nő ölébe hajtotta.

– Beszélj nekem gyermekségedről – mondta.

Szerelemről, vad ölelkezésekről, vagy orgiákról, amelyek a maitresse-lakások selyemfüggönyei mögött lejátszódnak, ahogy a világon a legtermészetesebb dolog: alig volt szó. A gróf mindig oly nemes előkelőséggel állott Louise előtt, mint egy márványoszlop az Akropoliszon, fenköltsége, tisztasága pedig azon szent asszonyok áhitatát ébresztette föl a kaméliás hölgyben, akik látszólag ok nélkül járnak és térdepelnek Szent György képe előtt a búcsújáró-helyeken.

A keresztes vitéz volt Madame szerencséje. A szent férfi okozta, hogy Louise nem züllött el a város forgatagában s még azután is, sok évig nemesen, szinte fenkölten gondolkozott, holott csak maitresse volt, semmi más.

Kár, hogy a füszeres ételek és a mindent kiszimatoló pletyka nem engedték meg Louise asszonynak, hogy szent asszony módjára fejezze be életét. A nemes gróf túlságosan elmerült a politikába, az eszményeket komolyabban vette, mint a valóságot és a kis fészek, hol a falon antik feszület volt s rózsafűzér a párna alatt, mint egy katolikus hercegnő szobájában, mind gyakrabban nélkülözte a gróf jelenlétét. A vallás körül bajok voltak ezidőtájt az országban, Szent Lajos lovagja hét- és hónapszámra küzdött az anyaszentegyház mellett a porondon. A szemita-fajta, amely még nem régóta vetette le sárga köntösét, a pénzkölcsönzésen kívül újabb jogokat akart. Johannes Huss és Hieronymus Savonarola szélbe szórt hamvai föltámadtanak és Bethlen Gábor hajdui csapkodták az asztalt az alsóházban Sem fiai szabadságáért. A gróf reggeltől-estig páncélban volt, Tankréd módjára küzdött az egyház ellenségeivel, éjjel viziói voltak a nemzet és a korona elpusztulásáról. „Imádkozzál!“ – írta minden levelében az elhagyatott kis Louisenak, akit egy nagyműveltségű, de elszegényedett bárónő társaságában csakhamar külföldi utazásra küldött, mert Sem tollforgatói, a mérgezett nyilakkal lövöldöző ifjú harcosok már csaknem eljutottak a kis fészekig, hogy e rózsaszínű bástyánál támadják meg a nemes Tankrédet.

A Bayerischer Hof ebédlőasztalánál – az ábrándos Münchenben – két magyar főúrral ismerkedett meg Louise. Az urak a gróf barátai voltak s természetesen gondjaikba vették barátjuk barátnőjét.

Sohase küldjük barátnőnket egyedül, vagy akár női felügyelet alatt külföldre, de talán még a szomszéd utcába sem.

A feleség fénylő rendjel-csillag a diplomata-frakkon, eltünése hamarosan észrevehető. De a szerető csak egy kedves kis zsuzsu az óraláncon, sokáig járkálhatunk s nem jut eszünkbe, hol veszítettük el.

A két jóbarát azután fölnyitotta Louise káprázó tekintete előtt a nagyvilágot, operák ragyogó estéit, párisi bálok tündéri pompáját, a Grand Hotel fürdőszobás lakosztályát és Monte-Carlo kábító levegőjü kaszinóját. Az expresszvonatok gyorsan járnak Európa fővonalain, de Louise értelme, gondolatvilága még gyorsabban kinyilott. A nagyvilág, – amelyet eddig csak regényekből ismert, – a régi dacos, makacs, de mindenekfölött becsületes dunántúli leánykából élvezni vágyó, selyemben, bársonyban és ékszerben tündökölni kívánó dámát formált. Jó társasága révén volt szerencséje megismerkedni ő felségével, Milán királlyal és a nizzai versenyeken egy valóságos amerikai milliomosnak, egy sör-császárnak nyújtotta át a névjegyét, ha Pestre jön, fölkereshesse: „Louise de Péczely.“

S ez idő alatt mindennap volt ideje, hogy úti naplóját folytassa, terjedelmes levelet írjon Fritznek és Budapestre Ferdinándnak.

A nemes Ferdinándnak bizonyos megtakarított pénzekhez kellett már nyúlnia, hogy Louise asszony után a megfelelő és kívánt pénzösszegeket elküldhesse. Mindazonáltal csupán ennyi megjegyzése volt az esetre nézve: „Kedves, te Párisban elfelejtettél imádkozni, ezért vesztettük el itthon a csatát.“

Ah, igaz, külföldi utazása alatt Louise nem imádkozott. Otthon felejtette a rózsafüzért, amelyet pedig egy valóságos Metternich hercegnő forgatott egyszer ujjai között.

A gáláns Alvinczi (akkor párisi attasé) Ferdinánd gróf barátnője tiszteletére olyan ebédet rendezett, amely még a diplomaták klubjában is ritkaságszámba ment. A longchampsi versenyeken már egy csomó magyar arisztokrata vette körül szegény Ferdinándunk barátnőjét, aki odahaza oly halálmegvető bátorsággal küzdött a trón és egyház érdekében…

– Esküszöm, hogy nem csaltalak meg, – mondta komoly, harmatos tekintettel Louise a grófnak, midőn végre hazakerült Budapestre.

Ferdinánd megcsókolta a homlokát.

– Hallottam, hogy jól mulattál, s ez nekem elég!

… Mi volt ebben a rendkívüli asszonyban a ritkaság, amely Párisban és Budapesten egyformán a társaságok központjává tette? A Srottisok valamelyik őse tán megfordult XIV. Lajos udvarában, vagy csak szerencséje volt, mint azok a szegény nők mondani szokták, akik ugyanabban az ócska alsószoknyában végzik lepke-pályájukat, amelyben kezdték? A nagyszerű nőket megcsodálják a férfiak s nem tanakodnak rajta, hogy hol van a titka varázsuknak, amely Ninon de Lenclos korában is kiárad egyéniségükből.

Az estély, amelyre Rezeda úr Klárát vezette, művésznők és írók tiszteletére rendeztetett. (Általában Louise asszony csak a hercegeket és költőket szerette, más férfiakat nem igen vett emberszámba.)

A háziasszony fűző nélkül, igen könnyű, apró virágkoszorúcskákkal mintázott selyemruhába öltözött s ékszerek helyett csupán egy piros rózsa volt hajába tűzve, hogy ezzel is jelezze az estély házias voltát. Az évek folyamán megasszonyosodott és (mióta szegény Ferdinánd elhagyta, hogy végre oltárhoz vezesse azt az ősrégi katolikus családból származó hercegnőt, akit szülei már bölcsőjében eljegyeztek számára) néhány, madárkörmöcskékhez hasonló jelecske támadt a halántékán. Csupán a homloka ragyogott egy gyermekleány ártatlanságával és szomorúságával, aki karácsonyi játékai után búsúl.

– Isten hozta az én vityillómba, – mondta jókedvűen Klárának, mintha már nagyon régen ismerte volna. – Ma falusi mulatságot tartunk, falusi bort iszunk… Szilveszter, gyere, hadd mutassalak be.

Rezeda úr megérintette a Klára vállát:

– Az Alvinczi titoknoka!

Szilveszter, bár a Balázs Sándor köpenyegét levetette az estélyre, ehelyett piros, bojtos házisapkát nyomott a fejébe és rövidszárú fapipát tartott a fogai között. Éppen egy versét olvasta föl a kis Bonifácz Bélának, aki cvikkere mögül hunyorgatva hallgatta az ódát, amely egy vén jánoshegyi kődarabhoz volt intézve:

És a kő azt mondja:
Én leszek a sírköved.
Vadrózsának bokra
A temetkező helyed…

Szilveszter fölállott, meghajolt Horváth kisasszony előtt, miután nőkkel szemben mindig igen udvarias volt, megcsókolta a kezét:

– Ha fiatalabb volnék, magáról verset írnék. De már öreg legény vagyok és Bonifácz Béla a barátom.

Bonifácz kis fekete ember volt, bozontos hajú és szakállú, amint a szent orosz nihilistákat álmodják az orosz diákkisasszonyok. A szeme azonban oly lágy és melankólikus volt, mint egy gyermeké, aki mindig halott édesanyjára gondol.

– Bujdosó úr, – mondta Louise asszony a kis nihilistának. – A szép kisasszonyt magukhoz ültettem. Falusi estélyeken magam szoktam felügyelni a konyhára. Meg fogadni is kell a vendéget, ha ide bevetődik.

Jókedvü, teli kacagása, zengzetes hangja megtöltötte a kis szalont, ahol a velszi herceg ajándéka, egy aranygém tartotta hátán a névjegytartó kosarat. Könnyű ruhájában, papucsszerű félcipőjében oly fürgén térült-fordult, mintha sohasem hagyta volna el faluját és az ősi házat.

– Rántotta is legyen, – kiáltotta Szilveszter – mert az én fogam már rossz.

– Lesz, kedves komám. A perzsa sahnak is mindig rántottát csináltam, amikor szerencsém volt hozzá házamnál.

Szilveszter legyintett:

– Mit? A perzsa sah? Az is tudja, hogy milyen a jó rántotta? Máriabesnyőn lakott egy Németné nevü csárdásné… Patvarista koromban sokat jártam utána.

Fehérbóbitás, mosolygóképü, időses szobaleány, amilyenek régi vidéki házaknál anyjuk örökébe szoktak lépni, piros borral telt hosszunyaku üveget helyezett az asztalra. A velszi herceg aranylábú madarát egy sarokba tették.

– Dunántuli bor? – kiáltott föl Szilveszter.

– A mi falunkból. A nagyságos asszony falujából! – felelt a szobaleány.

– Ebből már iszunk! – mondta Szilveszter és jókedvüen töltögetett a poharakba.

– Szép kisasszony, a maga egészségére!

Klára nem lett volna igazi színésznő, ha nyomban belé nem helyezkedik a hangulatba. Nevetett, koccintott, ivott. Madame Louise a konyhatűztől fölpirult arccal sietett be. Az ajkával megérintett egy pohár bort.

– Ma mulatni fogunk. Mindjárt kész a vacsora. Ilics Ivánnak, házi ellenségemnek is hallom már a csoszogását odalent.

Szilveszter gyönyörködve függesztette a szemét a szép Louisera, mint egy öreg nagybácsi nézi a hugát.

– Úgy, úgy, kedves komámasszony. Az ördög vigye el a perzsa királyokat meg angol hercegeket. Magyar poéta, a magyar huszár a legelső ember a világon. Emlékszik, mennyit mulattunk Budán a kis korcsmában szegény Balázs Sándorral?

– A német követ vizitjét is elmulasztottam miatta!

Klára ezalatt körülnézett a kis szalonban, ahol királyok és nagykövetek szoktak megfordulni. Sem itt, sem később, a lakás többi részeiben a raffinált, érzékcsiklandozó izlésnek nyomát nem találta, holott regényeiben erről már olvasott. Polgári, nem is nagyúri kényelemmel berendezett szobák voltak ezek. Az egyik szalon a biedermeier-izlést dicsérte, a másik rokokóról beszélt. Az ebédlőben széles diófa-asztal, pohárszék, mint valamely falusi uriházban, ahol megbecsülik a nagyapákról maradt butorokat. Csupán arcképek voltak itt olyan tömegben, amennyi arckép csak egy fotografus műhelyében szokott lenni. Csupa férfiak. A fölírásokat – amelyek bizonyosan a kép alsó részén találhatók, – diszkréten eltakarta a ráma. De még így is fölismerte Klára az egyik képben Edwardot, a britt királyt. Amott egy biboros állott finom arcával és ifjú és öreg mágnás urak valamely jelmezestély öltözeteiben. A legfőbb helyen egy nemzetiszín-szalagos koszoru. A kőbányai ifjak ajándéka, midőn Louise asszony egy műkedvelői előadáson föllépett.

Másfelé a háziasszony képei fedték el a falat. Louise lóháton, Louise lovaglóruhában, hetyke kis cilinderben, majd leányosan egyszerü ruhácskában, kezében kis virág, máshol színházi belépőjét ereszti le gömbölyü válláról. Louise gyászruhában, Louise mint spanyol táncosnő, majd hosszu uszállyal és vagyont érő legyezővel kezében. Emitt egy polgárasszonyka a nyolcvanas évek divatja szerint, ott könyvet olvas, később hegyeslábu íróasztalkájára könyököl s bizonyosan a Kökörcsineket írja.

Régi vidéki szalonokban, ahol a ház nőtagjai maguk végzik reggelenkint a takarítást s a szoba napközben zárva van, őrzik meg ily féltő gondossággal a daguerrotypeket, amelyek apákat, nagyapákat, rokonokat ábrázolnak s késő nemzedékeknek mutatják a magyarruhás urakat és hölgyeket. „Phot: Jeney.“ S negyven esztendő előttről gyöngyös fejkötőben, széles virágos szoknyában néz vissza nagyanyánk.

Louise asszony széles ágya fölött csupán egyetlen képecske volt. Egy gömbölyü aranyrámába foglalt halovány, öreg úr arcképe, akinek fején kackiásan volt félrecsapva a honvédsapka.

Az éjjeli szekrényen Metternich hercegnő rózsafüzére mellett egy fiatal úr s fiatal leány arcképe.

– A fiamat nézegeti? – kiáltott föl Louise asszony, amint ismét a szobába lépett. – A fiam és a menyasszonya. Második fiam, aki megnősül. Elhagynak, elmennek, amint fölneveltem őket. A férfinépség mind háládatlan.

– Nem az igazi fiai! – szólt közbe magyarázólag Szilveszter atya.

– Az mindegy. Úgy szeretem őket, mintha tulajdon véremből lettek volna. Különösen ez a Marci volt a szívemhez nőve. Három esztendős se volt, amikor az apja, Szentléleki kapitány lebukott a lóról. A végrendeletében nekem hagyományozta a gyereket, hisz jóbarátom volt. Talán egy félesztendei keresgélésbe került, amíg a gyereket és az anyját egy galiciai orfeumban megtalálhattam. Aztán fölneveltem Marcit. Az anyja húsz év alatt csak egyszer látta. Moszkvában férjhez ment egy bőrgyároshoz. Bizony, egyéb gondja van neki, mint a Szentlélekitől való fia. De azóta van már új fiam, Szilveszter. Postán kaptam. Párisból küldte egy szegény barátnőm, akinek rosszul megy a sora. De azt falun neveltetem. Hadd legyen, aki átvegye falusi gazdaságomat, ha én már megöregedtem. Most pedig gyerünk ebédelni. Ilics Iván éhes.

Az ebédlőben valóban ott találták már Ilics Ivánt, egy görbe orrú, sunyi tekintetü, deresedő hajú férfiút, aki éppen az evőkést köszörülte zsebkésével.

– Mindig tompák a kések, Louise! – mondta szemrehányólag.

– Hogyne, majd éles késeket tartok, hogy ha egyszer megharagszik rám, belém döfje, – felelt nevetve Louise. – Belém döfné, biz’ Isten belém döfné. Ilics Iván nagyon veszedelmes ember, – magyarázta Klárának a háziasszony.

Ilics Iván szomorúan, lehorgasztott fejjel, mint egy beteg madár ült az asztal végén.

– Ilics úr regényhős, – folytatta Louise asszony, mert láthatólag kedvelte ezt a témát. – Orosz regényből választottam a nevét. Húsz esztendeje asztaltársam ebédnél s kártyapartnerem délután. Isten mentsen egy rekontrát megnyerni! Nyomban belém döfné a bicskát! – Ilics, vén disznó! Megint részegeskedtünk az éjszaka?

Ilics Iván gyermekes grimászt vágott az arcával.

– Duda! Maga méregduda! – mondta, azután előre köszörülte a torkát, amint megtöltötte poharát. – Brr! Hazai bor! Megint savanyú lesz a kedvem egy hétig.

Ám a bort nyelés nélkül leöntötte. Aztán gyorsan keserves arcot vágott, mintha tormába harapott volna.

Két karjára támaszkodott és fenyegetőleg, gúnyoros mosollyal nézett az ajtó felé, mintha csak azt várná, hogy vajjon miféle, neki nem tetsző ételek kerülnek az asztalra!

– Igy megy ez, kérem, már húsz esztendeje! – folytatta Louise asszony, a kis mosómedvéhez hasonlatos férfiról szőve a fonalat. – Minden délben meg akar verni a konyha miatt. A cselédeim már azt hiszik, hogy a vőlegényem, vagy talán titokban meg is esküdtünk. Pedig ha nekem egyszer uram lesz, annak olyannak kell lenni, mint Gábor arkangyalnak. Mondja, komám, nem tudna valakit komendálni férjnek? Unom már magam. Férfi kellene a házhoz.

Ilics Iván csúfondárosan nevetett.

– Majd bizony, magát meri elvenni valaki! Hisz első nap az asztal alá kergetné!

– Ha ilyen pipogya volna, mint maga.

Bonifácz Béla már három pohár bort ivott és a tyúkleves után abbahagyta az étkezést.

– Ott hibáztam el, – mondta szokatlanul emelt hangon, – hogy nem sikerült a Hentzi-szobrot levegőbe röpíteni. Manapság minden másképp volna. Talán még a lapom is élne.

– Mi a baj, bujdosó uram? – kiáltotta a háziasszony. – Magáról írta Eötvös Károly a regényt: Aki örökké bujdosik.

Bonifácz heveskedve fölállott és megigazította a szemüvegét:

– Hogyne bujdosnék, kérem. Háromszor ültem királysértésért, kérem. Hatszor sajtóvétségért, kérem. Számtalanszor fogtak lázadási pörbe. S az embernek még ilyen pechje legyen! Nem sikerült a szobrot fölrobbantani!

Az arca kitüzesedett, a haja megbomlott, a szemében az apostolok lángja ragyogott:

– Nem lesz ebből az országból semmi, amíg nem alakul át köztársasággá.

Új vendég jött, aki megzavarta a nihilista költő előadását. Kiérdemesült művésznő, Bártfai Lenke lebegett be a szobába, egyébként a Louise asszony régi ruháit és cipőit szokta viselni. Még turnürt hordott, holott az évtizedek előtt volt a divat. Szertartásosan bókolt a társaságnak, Louise asszonynak megcsókolta az arcát és kezét.

– Bocsáss meg, kedves, nem akartam kompromittálni a házad… Egy cilinderes úr üldözőbe vett a Váci-utcában! Nem akartam, hogy kapudon lásson befordulni. Mert ugyan micsoda véleménye lenne rólad? – fuvolázott a művésznő, akinek arcát a festék téglapirosra marta és különös bodraival, fürteivel, szalagcsokraival, mintha egyenesen a vidéki színészvásárról jött volna, amelyet félszázad előtt a Pannonia előtt szoktak megtartani. Élénk méltatlankodással folytatta:

– Kérlek, nem mondom: máskor… De éppen ma, midőn estélyre vagyok hivatalos?… Nem. Lehetetlen volt. Megbocsáss, kedvesem.

Ilics az asztal végén kuncogva nevetett. Bártfai Lenke a homlokáig húzta a szemöldökét:

– Udvari bolond úr! Akarom mondani: udvarmester úr, jegyezze meg, hogy Bártfai sohasem szokott hazudni.

Ilics Iván viharos köhögéssel nyelt le egy pohár bort.

– Hol pályázott, kedvesem? – fordult Klárához az ujonnan jött. – Komjáthynál? Ismerem. Jobb színész volt, mint direktor. Nem? Krecsányinál? Az öreg Náci régimódi ember. Sekszpir, mindig Sekszpir. Vagy Verdi. Az embernek tönkre kell nála menni.

Bonifácz Béla, miután az asztal fölött nem beszélhetett, Rezeda úrhoz, szomszédjához fordult és szónoki modorban, de elég csendesen magyarázta szenvedéseit, amelyekről különben bortalan állapotban mélységesen szokott hallgatni. Furcsa félreértése volt Bonifácz a magyar életnek. Komolyan vette a dolgokat. Költőnek indult, Jézus című drámai költeményét egykor majd kiássák a muzeumokból, ám jött Istóczy, Verhovay és szegény Bonifácz elfelejtette Jézust. Fanatikus, szélsőbaloldali ujságíró lett. Kis vagyonkáját elvitték a lapalapítások. Hol lakott? Merre járt? Tíz-tizenöt esztendőn át régi barátjait tisztelte meg néha, hogy ötven, esetleg húsz krajcárt kölcsön kérjen, amelyért a város egyik végéről a másikra gyalogolt.

A társaság vidám hangulatba emelkedett. A falusiasan elkészített ételek pompásan izlettek a többnyire vidékről származott vendégeknek.

– El fogom játszani Gil Blas-t! – kiáltott föl egyszerre Louise asszony. – Lenke, segíts az öltözködésnél.

– Brávó! – mondta határozatilag Szilveszter. – És te, Béla, most már hallgass a Hentzi-szoborral.

A Madame fürge léptekkel tünt el a mellékszobában, ahonnan csakhamar párisi grizettnek öltözötten tért vissza. Csupán a szoknyáját tűzte föl, kis kendőt vetett a vállára s kalapos-skatulyát vett a kezébe.

De mielőtt az előadás kezdetét vehette volna, az őszhajú szobaleány ijedt arccal lépett be.

– Már megint meghalt az öreg Szentpéteri, – mondta őszinte részvéttel és levelet nyújtott át úrnőjének.

Szilveszter, a Gil Blas című jelenet szerzője, aki bizonyos idő óta székén olyan állásba helyezkedett, mint a szerzők, midőn színdarabjukat játszák, mérgesen dörmögött:

– A legrosszabbkor hal meg a vén poéta. Nekem is mindig akkor küldi el a párte-céduláját, mikor egy fillérem sincs.

Madame Louise bánatos arccal olvasta a levelet. (Szebb volt szomoruan, mint vidáman.)

– Koszorúra, koporsóra gyűjtenek… Én már háromszor láttam kiterítve az öreget. Megcsiklandoztam az orrát. Arra sem mozdult. Hat neveletlen gyerek van a háznál. Hogyan is mozdulhatott volna! Küldd be azt az embert, Julis!

A szekrényhez lépett és pénzt vett ki.

Egy borszagú házmester jött be az ajtón.

– No, maga az, Krecsák bácsi? – mondta kedélyesen Louise asszony. – Itt van tíz forint, de el ne igya ám útközben. Tiszteltetem az öreg költő urat.

– Kezdjük! – türelmetlenkedett Szilveszter.

Louise asszony grizett módjára, ringatózva kezdett sétálgatni a szobában, mintha a párisi utcán járna. Omnibuszt vár. A kocsi már közeledik…

– Notre-Dame? – kérdezi a kis grizett.

Most egyszerre hegedűhang hangzott föl a házban, valamely távoli szobában. Mintha valaki a húrokat hangolná.

– A Gyokó! – mondta Ilics Iván az asztal végén keresztbe álló szemmel. – Elfelejtettek neki vacsorát adni!

– Csend legyen – kiáltotta Louise asszony és a nyakáig elpirulva, gyorsan kisietett a szobából.

Szilveszter fölsóhajtott:

– Sohasem játszhatja végig, szegény asszony… Nem hagyják békében.

Rezeda úr megtöltötte Ilics Iván poharát.

– Ki az a Gyokó? – kérdezte alattomosan.

Az udvarmester a szájára tette a kezét, de miután a poharat fölhajtotta, szinte kérkedni kezdett:

– Kinek mi köze hozzá? Duda gazdag, független asszony, azt tesz, amit akar. Papirosai vannak, életjáradéka van a gróftól. Miért ne tartana magának egy Gyokót? Gyokó a bújdosó honvéd, akinek a szobájában kell tartózkodni, mikor vendégek vannak a háznál.

Horváth kisasszony bánatos mosollyal a Rezeda úr fülébe súgta:

– Azt hiszem, otthon is maradhattunk volna. Ezért a társaságért kár volt fölvenni a kék bársonyruhámat. Úgy ülök itt, mint egy solymászó lovagnő a Navarrai Margit udvarából. És Alvinczit hiába várom.

– A háta mögött áll, mint a sátán – felelt Rezeda úr halkan, gúnyos arcfintorítással.

A szomszéd szoba ajtajában télikabátban, kalapját kezében tartva, únott, fanyar tekintettel állott Alvinczi. Az arca tán még sárgább volt, mint máskor és minden szakálla különálló volt. Elmehetett volna az ázsiai pusztákra madárijesztőnek, ahol Dzsal-nak hívják az északi szelet. Mintha nagyon fázott volna, vagy messziről utazott volna fergeteges időben és a hideg eső csapkodta hátulról és oldalvást a gyékényes kocsit… A télikabátja gallérja a fülére volt hajtva, mintha a bibornoki ruhát rejtegetné, amelyben este öreg egyházfejedelem módjára elkalandozik a Belvárosban. Egykedvüen meghajolt és nagyon vigyázott, hogy a mohos, pókháló-lepett borosüveg ki ne csússzon hóna alól. Furcsán félszeg volt, amint váratlanul társaság előtt találta magát abban a házban, ahol máskor úgy szokták fogadni, mint egy inkognitóban levő királyt. A házmesterné nappal becsukta a kaput mögötte. A szeme hunyorgatva járt végig az ebédlőasztal körül helyet foglaló társaság tagjain.

Szilveszter úr csaknem az asztal alá bujt ijedtében. A kis Bonifácz azonban fölemelte a poharát és jókedvű, gyermekes hangján fölkiáltott:

– Isten hozta, méltóságos úr. Éljen az ázsiai fejedelem! Tessék helyet parancsolni.

A kistermetű nihilista erőszakosan megfogta a sárga kán karját és az asztalhoz vezette. A kalap és a borosüveg miatt nem is igen védekezhetett Alvinczi a támadás ellen. Két lépésnyire leült az asztaltól, s miután csupán egy hölgytagja volt a társaságnak (Madame és Lenke távol voltak), nyomban Horváth kisasszonyhoz fordult:

– Sajnálom, hogy megzavartam a vidám társaságot… Kérem, csak mulassanak tovább.

Szerényen, szinte hódolattal bókolt Klára felé, mintha Eszterházy hercegnőtől kérne engedelmet. A hangja olyan lágy és szertartásos volt, mint egy szent lovagé és a tekintete áhitatos volt. (Agglegény létére mindig valamely furcsaságot látott a nőkben és őszintén tisztelte őket, mint azok a férfiak, akik az anyjukat nagyon szerették.)

Szilveszter ezalatt magához tért és nyomban a fejedelem segítségére sietett. Kalapjától szerette volna leginkább megszabadítani, de Alvinczi csupán hideg pillantással felelt. Mintha Szilveszter volna az oka, hogy váratlanul társaságba keveredett.

Madame Louise lélekszakadva rohant a szobába. Hallatszott, hogy odakünn valami kemény kifejezést használt az ügyetlen szobaleány megfeddésére.

– Sire – mondta. – Bocsánat. Valóban, ha tudtam volna…

Alvinczi már jókedvüen mosolygott. Fölényes pillantást vetett Louisera:

– Bemutatás nélkül tolakodtam be. Kérem, asszonyom, legyen segítségemre!

– Monte Cristo úr, Német kisasszony, Tulipán úr… Ejnye, komámuram, hol járt az esze? – mondta gyorsan madame Louise. – És a nihilista úr, de hát őt már ismeri méltóságod. Ő küldte az ázsiai pusztákról a hunsziv nevü füvet méltóságod versenyparipáinak. Amely füvön a honfoglalásra induló magyarok lovai nőttek föl s a nyeregkápában az unghi hegyekig tartott az otthonról hozott takarmány, – mondá Louise asszony szónokias lendülettel, mert jó színésznő módjára tudta, hogyan kell egyes szavakat kiejteni.

Monte Cristo gróf azonban csak fáradtan bólintott fejével és futó pillantást vetett a Horváth kisasszony fölpiruló arcába. (Mintha a hunsziven lelkesedett volna a kisasszony!)

– Amint látom, már étkezés után van a tisztelt társaság, – szólalt meg végre igen komolyan Alvinczi és a hóna alól elővette a pókhálós üveget. – Borral majd én szolgálok. Igen jó bor. Egy régi francia apátság pincéjéből való. Azt hiszem, az avignoni dombokon szürték, ahol hajdanában a pápák bora, a Chateauneuf termett… Ime, a zárdafőnök kézírása is igazolja a bor hitelességét. És a pecsét sértetlen. Igyák meg a szép nők egészségére.

Alvinczi már föl is állott, csendesen meghajtotta a fejét és lágy, lusta lépésekkel kiballagott a szobából, Madame Louise az előszobáig kisérte. A szobában finom havanna-illat maradt. Horváth kisasszony a kristálypohárban sokáig szótlanul nézegette az avignoni dombok megszentelt vérét… Rezeda úr halkan nevetgélt.

– Istenem, – mondta később a madame Szilveszternek, – meguntam, hogy minden szeretőmért agyonlőjem magam. Már elsuhant a kis pisztolygolyó a szívem mellett és a halál hegyes sipkáját orrára huzva, kerek köpönyegben, mint valami velencei álarcos, hetekig ült ágyam szélén. Mert szeretni mertem. És elhagytak.

Könnyed, természetes mozdulattal fölnyitotta mellén a selyemruhát. Valóban az ólomgolyó otthagyta emlékét kis gödör alakjában fehér húsában. Ámbátor a kövérségtől elrejtett lyukacska nem volt valami borzalmas látvány. A halál igen kellemetes, nobilis gavallér volna, ha mindig keztyűs kézzel dolgozna, mint Paulikovics műtőorvos úr, aki a pisztolygolyókat kihuzogatja azokból a férfiakból, akik nőért lövöldöznek egymásra, vagy önmagukra.

– Szép lövés volt, – mondta szakértelemmel Rezeda úr, mintha a pisztolygolyók személyes barátai volnának.

A madame barna szemében alattomos könny jelent meg, mint amikor valamely szép, érzelmes dal után elábrándozik az ember.

– Tíz éve. Téli este volt. Egyedül voltam idehaza. S egyszerre csak nagyon kezdett fájni a szívem Elemér után. Azt hiszem, Elemért szerettem a legjobban, legigazabban életemben, pedig két esztendeig, amíg Elemér Párisban tanult a Sorbonne-on, csupán érzelmes, hosszú leveleket váltottunk egymással. Mindennap. Nem csoda tehát, ha elővettem az éjjeli szekrényből a kis pisztolyt, az ágyra dőltem, a szívemnek szorítottam… Nem éreztem semmit, csak nagyon boldog lettem egyszerre. A durranást se hallottam, a lőporfüst szagát sem éreztem. Mintha hirtelen álom lepett volna meg s valamely ablakon át láttam volna egyszerre a Hatvani-utcát, a Kalap-utcát, a Sebestyén-teret, az egész Belvárost. S a bolondos Grósz Sándort is megpillantottam egyszerre, pedig csak egy-két valcert táncoltam vele életemben, amint a Korona-kávéház fészeknek nevezett kártyaodujában talpra ugrik. „Gyerekek, Lujza agyonlőtte magát!“ S egyik kávéházból, egyik utcából a másikba repül a hír: „Péczely Lujza meglőtte magát!“ A kanyargós, szűk belvárosi utcákon együtt száll a hír a széllel, orvosokkal, jóbarátokkal, jó ismerősökkel telik meg a szoba, csupán ő nincs itt, messze van, Párisban van… Én pedig boldogan mosolyogtam az ágyam körül tolongókra. Ime: ez a Kaméliás hölgy igazi utolsó fölvonása, nem pedig ahogy Dumas fils megírta… A cselédeim körülöttem sírták át az éjszakát. Mindig régi cselédeim voltak. A gyermekkori dajkám, a dajkám leánya és unokája házamnál éltek. Milka szobaleányom húsz évig volt mellettem s a házmestert még a régi házból hoztam magammal, ahol lakó voltam. Sírtak-sírdogáltak és nem tudtam hozzájuk szólni, mert vér jött a számon. Öreg dajkám azonban megértette pillantásomat. A jobb kezembe adta az Elemér fotografiáját. Míg baloldalra azt a régi csontkoponyát helyeztem, amely egyszer régen, éjszakai lovaglás közben lovam lábai elé gördült egy kis falusi temető mellett az országúton… Igy feküdtem egész éjszaka. Reggel, még alig virradt, már elhozták az ujságokat: a fehérkaméliás hölgy, a híres Péczely Lujza öngyilkos lett… S egy nagy író tárcát írt rólam a Magyar Hirlapba.

Ilics Iván, ki idáig az ebédlőben tartózkodott a borospalackok társaságában, dadogva beszólott a nyitott ajtón:

– Engem teljesen kifelejtett a történetből? Ki írta meg a kis képes ujságba, hogy miért lőtte meg magát? Ki tudta Pesten az igazat?

– Hallgasson, maga vén boroskancsó. Akkor is azt írta rólam, hogy anyagi romlásom miatt emeltem fegyvert, a börzén elvesztettem mindenemet… Pedig csak szerelmes voltam.

Szilveszter úr megindultan rázogatta a fejét. Nem, a regényes madame Louiseról nem tételezhető föl, hogy anyagi bajok miatt emelte volna föl a fegyvert. Sokkal nemesebb volt ő ennél!

Horváth kisasszonynak úgy ragyogott a szeme, mint két csillag. Istenem, egyszer tán ő is öngyilkos lesz még életében!…

Bártfai Lenke halkan, kuncorogva sírdogált a háttérben, de könnyei nem jöttenek.

– Madame, ön nagyszerű nő, – ismételgette. – Imádom önt, madame.

Louise asszony bágyadtan mosolygott, a két ujját az ajkára tette, mintha a rég elmult dolgokon gondolkozna, s a hibát keresné a történetben.

– A pisztolyt még Angliában vettem, egy orvosi könyvből pontosan kinéztem a szív fekvését, a kezem sem remegett: mégis életben maradtam. Pedig ha akkor meghalok, mennyi szenvedéstől menekülök meg! Többé nem csalódhatom senkiben! Ilics Ivánt elvitte volna az ördög. Vajjon hol dörmögne az ebéd miatt?

– És a muzsikus kinek hegedülne? – kiáltott be a szomszédból Ilics Iván csufondáros hangon.

Louise asszony erre komolyan megharagudott:

– Maga gazember! Maga tudja legjobban, hogy egy meghalt barátnémnak a fiát nevelem, kis udvari szobája van házamban s az akadémián művésznek képeztetem. A gyerek néha ideges, mert nem szabad hozzám belépnie, ha vendégeim vannak… Mondja, Szilveszter úr, hát szüksége van arra egy tizenhat esztendős fiúnak, hogy itt mindenféle dolgokat lásson, amelyeken esetleg elgondolkozik?

Szilveszter úr válaszadás helyett fölemelkedett, hogy majd megfenyíti a hahotázó Ilics Ivánt. Louise asszony azonban visszatartotta:

– Hagyja, komámuram, éjfél felé már sohasem tudja, hogy mit beszél! Csak azért megyek végre mégis férjhez, hogy ember kerüljön a házhoz, aki majd elbánik Ilics Ivánnal. Én már nem bírok vele. A fejemre nőtt. Mindennap azt várom, hogy mikor pofoz föl engem vagy a cselédeimet! Rettenetes ember.

A madame szemében őszinte könnyek tündököltek. A férfiak: Szilveszter, Rezeda úr és a nihilistaköltő haragosan néztek a szomszéd szobában lakmározó kistermetű, bozontos férfiúra. (Ilics Iván éjfélkor mindig evett. Akár kávéházban, akár a madamenál: éjfélkor megéhezett.)

Ilics Iván szinültig töltött egy poharat borral. Az asztalkendőt megigazította nyakában s ünnepélyesen meghajolt a szalonbeli társaság felé:

– Isten éltesse a Duda vőlegényeit! Harminc vőlegényeit!

Madame Louise elnevette magát a kómikus emberkén:

– Hallgasson, vén gazember.

Majd bizalmasan, bánatosan az öreg Szilveszter úrhoz fordult:

– Valami haszna mégis csak van Ilics Ivánnak. Legalább harminc vőlegényem volt az utolsó tíz évben. Ilics Iván mindegyiket kikémlelte, – kémlelni nagyszerűen tud, – kiismerte, kikutatta s bebizonyította róluk, hogy a pénzemért akarnak elvenni… Istenem, mégis csak nem érdemlem meg, hogy miután hercegek és királyok csókolták a kezem, vénségemre egy falusi nótárius a nadrágszíjjával lássa el a bajom!

Horváth kisasszony, aki az estély folyamán már többször távozni akart, most végérvényesen fölállott.

– Későre jár!

Madame Louise mellé lépett, mintha a nyakán igazítaná a ruhafodrot, s halkan a fülébe súgta:

– Igaz ám… megkérdezte Monte Cristo, hogy ki az a szépszemű kisasszony!

Azután elfordult a madame, mintha semmit sem mondott volna.

Rezeda úr hosszú léptekkel ballagott Horváth kisasszony mellett a sötét belvárosi utcákon. A szerkesztő nagyon keserű volt, mert észrevette, hogy Klára ábrándozik.

– Nos, megérte az estély a fáradságot? – kérdezte csúfolódva. – Nem jobb lett volna, ha Szilviával hármasban elmegyünk valahová Budára halat enni egy kis korcsmába, vagy egy józsefvárosi elhagyott kávéházba képes ujságokat olvasni? Én mondhatom, nagyon rosszul éreztem magam.

– Nem érti ezt maga, Rezeda úr, – felelt Horváth kisasszony. – Mégis csak ez a nagyvilág kapuja… A madame palotája olyan az én életemben, mint egy határszéli állomás. Elmarad vonatom mögött az unalom, a szegénység, a gond és az egyhangúan elmúló napok. Azt hiszem, most már csupa vidámság, fény és pompa következik. A kairói hotel, utazás Bombayba, a párisi nagy opera és Paquin ruhája… Talán ékszereim lesznek. S igérem magának, hogy mindig antik ékszert fogok hordani. Istenem!… – mondá Horváth kisasszony, hogy rövid szünet után így folytassa: – Hisz éppen az a gyönyörű a madameban, hogy oly egyszerű és közvetlen, mint egy falusi asszonyság. Pedig bizonyosan tud ő Milán király nyelvén is. Meg az érsekkel is tud beszélgetni. Istenem, vajjon mit mondhatott a velszi hercegnek, midőn szalonjában fogadta?! Ezt szeretném tőle megtanulni.

Rezeda úr élesen kacagott, mintha hegyes kést forgatott volna a szívében.

– Ah, tehát megirigyelte a Kaméliás hölgyet, mylady? Pedig semmit sem mondott olyasmit, amiért irigyelni lehetne…

– Éppen azért! Az élete gyönyörűségeit, aranyfácán csillogású napjait mind-mind elhallgatta… Talán megutáltam volna, ha csak egyetlen kalandját is említi, akár az angol nagykövettel! – felelt igen energikusan Horváth kisasszony és meghúzta a csengő oroszlánfejét a pattantyus-utcai régi házon.