V. A vörös postakocsi megjelen.

Horváth kisasszony megilletődve foltozta a régi fehérneműt, – mindig ezt csinálta, ha bánatos volt, – midőn Rezeda úr megjelent a színésznők kis lakásán és olyan megvető mozdulattal nyújtotta át az ibolyacsokrot Klárának és Szilviának, mintha véletlenül találta volna az utcán.

– Mi ujság? – kérdezte és fájdalmasan az ajkába harapott, midőn az ócska fehérneműt észrevette. (Tudta, hogy ilyenkor baj van a háznál.)

Szilvia a szerkesztő úr vállára tette a kezét:

– Tegnap színházban voltunk. A bábjátéknál. A talián vígan ugráltatta bábjait és a színpad hátteréből a gyermekjáték-nagyságú házikók ablakai gyönyörűen világítottak. Mintha havas prém szegélyezte volna a házakat… Igen mulatságos este volt, – mondá Szilvia komoly és megfontolt hangon, miután Rezeda úr még mindig nem írta ki lábát „A lámpás“-ba.

Klára egy darabig hallgatva vonogatta a tűt, mintha nagyon messzire járnának a gondolatai. (Általában a jó Isten volna annak megmondhatója, hogy mit gondolnak a nők varrás közben! A gyermekruhák foltozásánál, férjeik inge toldozásánál s midőn harisnyát stoppolnak unokáiknak, bizonyára mindig mást és mást gondolnak. A nők, amint tizenötödik életévüket betöltötték, a varrogatás, foltozgatás ürügye alatt tán ugyanazt csinálják, mint a férfiak, midőn magányosan ülnek éjszaka a kávéházban és mindenféle figurákat rajzolnak a márványasztalra.) Azután fölvetette a szemét, amely most akkora volt, mint a szívbajosoké.

– Az avignoni pápák borából szeretnék még egyszer inni, Rezeda úr! – mondta csöndesen.

Az álmodozó szerkesztő megértette a gyöngéd célzást. Nevetni kezdett, mintha Klára nagyon mulatságos dolgot mondott volna.

– A régi pápák már mind meghaltak és talán sohasem termett bor Avignonban, csupán a maga tiszteletére találták ki a hazugságot. Mintha csak elárulta volna valaki, hogy kegyed nagy tisztelője a magas rangot viselő egyházi fejedelmeknek, gyöngéden pirosló arcú, fehérruhás pápáknak és pirosruhás bibornokoknak…

– Valóban, annak a bornak olyan volt a színe, mint a biborosok öltönyének. És az íze! Bizonyosan régi pásztorgyűrűket olvasztottak föl benne… Rezeda úr, ismét szeretném látni a nagyszerű Monte Cristo grófot!

A szerkesztő egy kis cigaretta-csutakot tartott a szájában, amely már ajkát égette. Furcsa grimaceokat vágott tehát és tenyerével kapta el az égő cigarettát.

– Amint parancsolja, – mondta égő száját dörzsölgetve. – Legnagyobb boldogságomra szolgálna, ha végre Alvinczi úr észrevenné a kegyed megtisztelő rajongását. Amilyen finom uriember, tán leereszkedne kegyedhez egy-két órára. Első gavallér Magyarországon, a nők óhajtását mindig teljesíteni szereti, még Esterházy hercegnőnek is szokott ajándékkal kedveskedni. S az öreg grófnék már csupán tőle kapnak virágbokrétát a mágnásnegyedben. Ő az, aki mindenki iránt figyelmes, kedves, lekötelező, mint egy középkori fejedelem. Gondolom, Bártfai Lenke ismerősünket is hópénzzel támogatja, holott csupán egy elhalt barátjának, a szegény W. Richárdnak volt némi köze a tavaszamult színésznőhöz.

– Nagyszerű, – mondá igen komolyan Horváth kisasszony. – Napról-napra jobban becsülöm őt. Pedig még egy szót sem váltottam vele. És a multkor észre sem vett kocsijából a Hatvani-utcában!

– Tehát már leskelődött utána! – kiáltott föl Rezeda úr és összecsapta a két kezét, mint egy pojáca. – Hitemre, hercegnő, igaza van a régi közmondásnak: a férfinak csak kicsit kell szebbnek lenni, mint az ördögnek. Alvinczi nem szép férfi.

– Azt maga nem érti, Rezeda úr! Azt hiszem, Zrinyi Miklós lehetett olyan…

– Urbánovicsné tanítványa, nagysád. Azonban az most már mindegy. Tessék felöltözködni, hisz titkon úgyis azzal a gondolattal jöttem, hogy elviszem kegyedet egy olyan helyre, ahol az imádott Alvinczit ismét láthatja. Olyan vagyok, mint egy középkori bolond. Nem érzem jól magam szeges korbács nélkül. Induljunk.

Szilvia, aki eddig a narancsmagvakból különböző figurákat rakott ki a tányérra, lemondó hangon megszólalt:

– Én nekem ismét itthon kell maradnom?

– Miért? Velünk jöhetsz! – mondta szárazon, félig elfordulva Klára és lopva Rezeda úrra vetett egy pillantást.

Szilvia egy darabig még a narancsmagvakat osztályozta, azután fölemelkedett az asztaltól:

– Tudom, hogy nem örülsz nekem, Klára, mégis elmegyek. Nem akarom, hogy valami ostobaságot kövess el végezetül. Rezeda úr, forduljon az ablak felé, öltözködünk.

Az öltözködés sokáig tartott, mert a hölgyek szokásuk ellenére most nem segítettek egymásnak az öltözködésben.

– Jó lesz, ha sárcipőt is vesznek, – mondta egyszerre Rezeda úr, – odakünn a mezőkön még olvad.

– Hát hova megyünk? – kiáltotta egyszerre a két leány.

– Oda, ahol most Alvinczi Eduárd tartózkodik. Buda-Zárra.

A nők kétoldalról megrohanták a szerkesztőt, azonban az nevetve védekezett. (És csak az egyik szeme pislogott gonoszkodva.)

– Nem kell túlságosan megijedni. Buda-Zár egy kis község a hegyek között. Ott van a nyaralója Alvinczi úrnak. Minden esztendőben ezen a napon ott tartózkodik, csak egy napig. Reggeltől estig. Március harmadikán. Az idő elég napfényes. Azt hiszem, még egészség szempontjából is kellemetes lesz egy kis séta a budai hegyek között.

– Én nem szoktam sétálni, Rezeda úr, – mormogta duzzogva Klára.

Rezeda úrnak olyan különös arca volt, hogy néha az egyik fele sírt, a másik meg nevetett. A nevető arcát Klára felé fordította.

– Igen jól fog mulatni, mylady. Tudja, hogy egész életemben mindig arra törekedtem, hogy kellemesen érezze magát.

Lóvasútra szálltak a hídakon túl.

Még a hosszú és óriáskifli- és serszagú kocsik jártak a budai hegyek között. A kocsis csak néha-néha tülkölt és Tündér Ilonánál hosszadalmasan várakoztak. A szembejövő kocsit kellett megvárni és az utasok mind a kocsmába tódultak. A kalauz néhány lökést próbált a javítás alatt lévő kuglipályán, míg a kocsis már nyári számlára ivott. Napfény és tavaszi derű mindenfelé. A fák ritka lombjaikkal szinte hamukékek voltak és az erdei úton jókedvűen szaladt egy kis tarka kutya.

– Tavasz van! – mondá Szilvia és az esernyője hegyével számos lyukacskát fúrt a puha talajba.

Horváth kisasszony bizonyos gyanakvással nézte Rezeda úr Jánus-arcát.

– Messze van még Monte Cristo gróf kastélya?

– Mindjárt ott leszünk, – felelt a titokzatos férfiú.

Felülről megjött a lóvasút. A hosszú kocsi szinte fáradtan állott meg a Tündér Ilona előtt.

– Mennyi szerelmet, boldogságot, bánatot, örömet húznak e lovacskák nyaranta, – vélekedett Rezeda úr – midőn a szerető párokat a budai hegyek közé viszik a kocsik! Juniusban a fűben heverészni vasárnap délután, a verkli hangja messziről hallatszik, s először hazudni egy kis leánynak sírig tartó hűséget, akit a szigorú szülői házból csalt el az ember a kirándulásra! A Zöld vadásznál sert inni és mindenféle virágokat hazavinni! Aki nem próbálta, nem is tudja, hogy mi az: élni! Diákkoromban Pesten a budai hegyek közé csaltam minden nőismerősömet!

– Elég legyen – mondotta Horváth kisasszony. – Jónevelésü leány nem heveredik le az erdőben!

Rezeda úr nevetett:

– Dehogy nem! Nyári napokon, vasárnap délután sok minden lehetséges, amire az ember télen nem gondol. Csupán a szabadban szép a szerelem. Emlékeznek Borcsinéra, a kómikára? Még télen is, derékig érő hóban a debreceni temetőbe járt sétálni a fiatal kardalosokkal!

A lóvasút végállomásán túl körülbelül negyedóráig gyalogolt a kisded társaság, amíg Rezeda úr hirtelen az ajkára tette a kezét.

– Csendben legyünk, hölgyeim. Kezdődik a francia regény.

Az erdei úttól kődobásnyira régi kis nyári lak emelkedett; a nagy fák egy darabig eltakarták, csupán mohos zsindelyfedele emelkedett ki, amely olyan hegyes és mégis álmodozó volt, mint valamely régi illusztráció. Hervadt, mult évi levelek töltötték meg az árkot és a rózsafák még barna szalmabundáikban állongtak a kertben. A nagy fák olyan mélázó némasággal állottak a ház körül, mintha alattomban az estét várnák, hogy elszökjenek a tájról. Magas léckerítés vette körül a kertet és a nyárilak rejtelmesen, szinte elhagyottan bujt meg a kert végében. Nyári reggel, midőn kis harmatcsengetyük jelentik közelegni a napot, nagyszerü lehet itt az ébredés. De mily kimondhatatlan szorongással lehet telve az éjjel! A szél, az eső, a vihar mint megannyi földöntúli rejtelmek bolyonganak az elhagyott ház körül. Talán vadállatok jönnek elő a hegyekből és az éj sötétjében a ház körül ólálkodnak. Rosszban járó, titkos emberek próbálgatják az ajtók kilincsét, az ablak závárját. Az eső kisértetléptekkel jár a tetőn és a fagallyak tán a Halál kezétől rázkódnak meg, midőn megkopogtatják a gondosan elzárt ablaktáblákat. Mily megnyugtató lehet ily hosszu éjszakákon egy hű és bátor eb s egy jó fegyver! Habár mit használhat ez az éjszaka rejtelmei ellen?

Most még a nap járt az erdő mögött és aranycsikját lopva beküldte a kék fák között az elhagyott kertbe.

Egyszerre a fű zörgése, apró gallyak ropogása hallatszott a kerti ösvényen, hogy a szívek szinte megrendültek a némaságot hirtelen felváltó zörejben. Talán valami rendkivüli történik most mindjárt. Gyilkosság, vadállatok, vagy rejtelemes erdei szellemek… Horváth kisasszony a szívére szorította a kezét…

A kerti úton, a világosságban váratlanul egy frakkos, cilinderes, fehérnyakkendős férfiú alakja bontakozott ki. Oly sápadt volt az arca a nappali világosságban, mint a pergament: ódon pergament, amelyet régi könyvtárban őriz a sánta könyvtáros. Fekete szakálla s bágyadt, szinte bús tekintete álmodozva kalandozott a kert bokrai között.

Jobbján fehér menyasszonyi ruhában, aranyszőke hajában narancskoszoruval, hosszu, fehér fátyollal és könyökig érő keztyüi között kis imakönyvet tartva egy karcsu nőalak lépkedett.

Szótlanul mentek egymás mellett a kerti úton a lilaszínű bokrok és fázós rózsafák között, mintha halottak volnának, akik most keltek föl a kis kastély alatt elhuzódó régi sirboltból, hogy délutáni sétájukat elvégezzék…

Csakhamar eltünt a fehér menyasszonyi fátyol az út kanyarulatánál.

Rezeda úr gyöngéden a minden izében reszkető Horváth kisasszony karjába kapaszkodott hátulról. Nem szólt, csak elvezette a nyári lak mellől.

Szilvia nyomon követte barátnőjét, bár néha-néha visszanézett a rejtelmes lak felé.

Jó darabig mentek szótlanul.

– Istenem, mi volt ez? – kérdezte Horváth kisasszony és megtörölte a homlokát.

Rezeda úr nem felelt. Szilvia szórakozottan szurkálta napernyőjével a talajt.

A Tündér Ilonánál az ablak mellett helyet foglaltak. Rezeda úr forralt bort rendelt, mert már hüvösödött a délután és a hölgyek alaposan megfáztak az erdei sétában.

Amíg a bort szürcsölgették, egyszerre hangos ostorpattanás hangzott föl a Tündér Ilona előtt.

Négy hosszufarku pejló gyorsan vitt egy hatalmas vörösre festett kocsit, amely sok tekintetben hasonlított azokhoz a postakocsikhoz, amelyeken egykor Magyarországon utaztak. A kocsiablak redőnyei félig le voltak eresztve és a posztillon-föveges vén kocsis a korcsma előtt végighuzott a lovain. A hatalmas kerekek robogva tüntek el a vörös postakocsival a leereszkedő tavaszi alkonyban.

– Alvinczi! – mondta szinte félve Klára.

Rezeda úr gúnyosan mosolygott:

– Ah, tehát nem ismerte meg őt frakkban? Talán Montmorency kisasszonyt sem látta meg fátyola alatt?

– Igen, ő volt. A Nagy Opera táncosnője, – mondta most komolyan Szilvia és megkavargatta borát. – Miután a drámában és énekben hiába próbálkozott a kisasszony, most végre a táncra adta magát! Lehet, hogy ebben több szerencséje lesz.

– Istenem, de hát mit jelentsen e különös séta itt az erdőben? Frakkban, menyasszonyruhában? Bolondok volnának ismerőseink? – kiáltott föl Horváth kisasszony.

– Igen egyszerű a dolog. Nyaranta az öreg Montmorencyek, azaz Stümmer papa és Stümmer mama laknak a villában, amelyet Alvinczi ajándékba vett nekik. Télen, márciusban Alvinczi megünnepeli eljegyzésük évfordulóját a kisasszonnyal. A hölgy így is igen boldog lehet. Hisz házasság nem igen lesz ebből a dologból – felelt Rezeda úr és igen fölényesen óhajtott mosolyogni.

Horváth kisasszony még sokáig nézett ki a Tündér Ilona ablakából a kéklő erdei országútra, mintha azt várná, hogy egyszer visszatér a vörös postakocsi – érte.

– Gyerünk – mondta kelletlenül Rezeda úr. – Az ünnepélynek már vége.

Horváth kisasszony csendesen gombolgatta a keztyűjét:

– Istenem, ha engem egyszer menyasszonyruhában sétáltatnának egy régi kert útjain… Bizonyosan ősök képei is diszítik a kastély falait. Vajjon megáll-e Montmorency az ősanyák és ősapák előtt fehér ruhájában? Megcsókolta-e a régi feszületet, amely vőlegénye édesanyjáé volt? És tud-e beszélgetni a régi butorokkal s eljátsza-e jegyessége évfordulóján a sarokban álló ódon zongorán a Lohengrin nászindulóját? Imádkozik-e egy régi szentkép előtt, amelyre a család régen elmult asszonyainak a szemsugara tapadt s felhúzza-e a vén zenélőórát, amely egy elmult öreg úr magános borozgatásához szolgáltatta a kísérő zenét?… Nem. Lotti nem húzza fel az órát. De én nem felejteném el felhúzni.

Igy szólt Horváth kisasszony és régi delnők bánatos lépteivel hagyta el a Tündér Ilona korcsmáját. S a lóvasuton, míg helyet foglalt, bizonykodó, büszke mosollyal nézett el Rezeda úr válla fölött.

– Én felhúztam volna a régi órát – mondta és búsan mosolygott.

Rezeda úr vállat vont és csaknem sírba felelt:

– Kegyed úgy beszél, mint egy hisztérikus pesti zsidónő. Aki Flauber-t, vagy Bródy Sándort olvassa este, mikor nem ül operai páholyában…