II. A szinésznő és lába.

A régi városligeti színkör fából volt s Feld Zsigmond szerette színháznak nevezni intézetét akkoriban. Szinkör volt a neve a bódénak, nyáron estenden nyitva voltak az ablakok és a környék népe csoportba verődve hallgatta a nagy fák alatt a csengő szinházi muzsikát.

Szép világ volt itt. Bizonyára sokan gondolunk meghatottsággal a ligeti arénára, ifjúságunkra, egy elmerült szép szigetre, amely nyomtalanul eltünt a tengerben. A forradalmár ifjú hirlapírók, akik már Sardoura, Dumasra és Csiky Gergelyre esküdtek a színjátszás terén, nyaranta Feld szinkörében vagy az intézet környékén adtak találkát. A komolyabb ifjuság, a klerikális vagy konzervativ lapoknál ette a „publicisztika sótalan kenyerét“, többnyire Budára járt és az ottani operett-énekesnőnek színeit viselte. Bárdos kisasszony tarlatán-szoknyácskája a gellérthegyi alaguton túl igen erős mozgalomra adott alkalmat, míg a zömök Németh úr a tenort fujta, hogy a budai polgárkisasszonyok róla álmodjanak. Hadrik úrnő a drámában képviselte a modern irányzatot, szép, szomoru szemét állandóan a bejáróra függesztve, hogy tán belép a kövér „doktor úr“ s megírja másnapra megváltó cikkét. Fái Flóra kisasszony mint meleg, pufók, amorettek kagylóajkáról elgördülő kacagás és rózsaszínű jókedv ugrott a színpadra nagyszerű trikójában, a gimnáziumi ifjúság sápadtan jött elő a második és harmadik fölvonás között a Horváth-kert bokraiból. Krecsányi ősz hajával ünnepélyesen, finomkodva, megindultan időzött az előcsarnokban, mint egy régi londoni színművész, aki még Anna királynő udvarában játszotta Shakespearet. Tehát itt nőtt föl a komolyabb ifjúság hajdanán, akik később Deák Ferenc elveit vallották a politikában, a hirlapírásban szerették a közgazdasági és szociológiai rovatot, az ügyvédi pályán a sommás keresetet, valamint a bankokat, belvárosi kávéházba jártak és a befolyásos emberek csunya leányainak udvaroltak. Egyik-másik a minisztériumba jutott, azóta tán segédfogalmazó lett, mert mindennap feladta a főnöke kabátját.

De térjünk vissza a kedves forradalmi párthoz, pirosszegfüs, lármás zsidó fiúkhoz, nagyhaju volontair-ujságírókhoz, akik elvből gazembernek neveztek mindenkit, akivel személyes ismeretségük nem vala s szegény Csongory Marynak vadul tapsoltak, mert finom és szomoru mosolygás volt az arcán és szűzies, fehér szalagból volt a harisnyakötője, mint a halott zárdanövendékeké. Tótágast álló, bohó francia operettek és burleszk, idegbénítóan ostoba, de víg s ifjúságunkat mulattató komédiák váltották ki a tetszést a padsorokból. Sziklai C. női ruhában táncolt és a színésznők, ifjú, rózsaszínü, piszén mosolygó kis báránykák, szűk nadrágocskát szerettek a színpadra ölteni, akár volt erre ok, akár nem. Az udvaron cigarettafüst és narancsillat. A kámea-arcu Feld Irén a szent papnők hosszú lépteivel sietett át a tájon. A dráma most messze költözött s az esős évszak beállta előtt nem lehet Nórában játszani. Az aréna eresze alatt korán májusban elhelyezkedtek a párok, az ifjú hirlapíró urak télire kőszínházba való szerződést igértek a leánykáknak, akik még csak tegnap lépték át egy házmesterlakás küszöbét, vagy a ligeti fák alól jöttek, hol vizet vagy virágot árultak poros vasárnapi estéken, s talán akkor szerettek először. Báttaszéki szerkesztő szürke cilinderkalapja pontosan fölbukkant az esthomályban, mert híres volt arról, hogy a Charley nénjét ötvenszer, Goldstein Számit hatvanszor és Háromláb kapitányt olvasatlanul nézte végig a faszínházban. A színház vezetősége kitüntető szívességgel fogadta a nemes barátot, aki tán napközben sem mozdul ki vala a nézőtérről, ha ott dohányozni és sörözni lehet. És ez volt az ürügy arra, hogy a jókedvű szerkesztő olykor elmulaszt egy-két felvonást az aréna színdarabjaiból, midőn is titkolt szenvedélyeknek, nőknek, hosszadalmas, pezsgős vacsoráknak hódol, holott a színház intézősége még a mai napig is azt hiszi, hogy a szürkecilinderes az előadásoktól volt meghatott és serény. A költőnők nevében Király Gizy költönő vett részt az előadáson és nemes metszésü feje antik bánatot fejezett ki Charley nénjénél is.

Az ifjú hirlapírói kar ezidőtájt ilyen dolgokkal mulattatta magát. A redakciókban az évszakok változása szerint Küry Klárit vagy a lenge nyári esték vidéki csalogányait volt szokás imádni. Az oxfordi diáknak színes szalagot varrnak a sipkájára, midőn az egyetemre beiratkozik, amely származását, rangját jelöli. A pesti hirlapíró akkor tette le a vizsgát, midőn istenítéletet tartott lapjában a gyönyörű Klári mellett vagy ellen. Jelvényt kapott és Béldi doktor megelégedéssel számlálhatta meg hadait a népszínházi forró estéken. Sokan voltak. Budavárt is bevehették volna. Ha kisebb is volt a csapat, amely Hegyi Aranka asszony trilláit számontartotta, szentebb lelkesedéssel végezte a szolgálatot. Az őrcsapat vezére a nagyszerü Ágai Béla volt, aki azóta, hajh, talán színházban sem volt! Istenem, hová lettetek virágkerekek, esők és csaták! Szent rajongások, hitek, vallások. Buddhát elegen tisztelik Indiában, de Küryt még többen imádják. A színpadra lép és mosolya, amely uj és varázslatos, meleg vérhullámként áramlik át a nézőtér kopottas foteljei között.

A telet fölváltotta a nyár és K. C.-t a liget s a budai oldal pacsirtái. A tótfalusi nyár megtizedelte, hatalmasan megritkította a népszínházi falanxot, még Satanello is színt cserélt, pedig már föltette magában, hogy operettet ír a Népszínháznak. Bródy Sándor fiákere gyakran állongott a Politikus csizmadia előtt, a temesvári társulat hölgyei elszántan itták az ingerlő bowle-t, hisz a Nemzetiben sem játszott senki. A „szőke csoda“ sem. (Nyár volt, szerelem volt, az igazi költő a budai színkörbe járt Ripp van Winklét hallgatni és előadás után félig mámorosan keringtek Lisbeth keringői a fejek körül. És az akácfák mily jószaguak voltak. Az utcácskák sötétek… A Lógody-utcában mandolint pengetett valaki éjfélkor egy sötét ablak mögött. Divat volt: a budai színésznőket az ablak alá vezetni és e helyen elmondani nekik, amit ők már úgyis tudtak…) A zseniális Beöthy László még csak egyszerű udvarló (de félelmetes szerkesztő) az öltözők között, ahol a színházi tűzoltó aszkéta-barát nyugalmával tartja kezét a vizcsapon. Miklós Andor, a magyar Pullitzer Armand név alatt ír lírai verseket és a szigorú műítészek jövőt jósolnak az ifjú lantosnak. Vajjon írt-e azóta verseket?

Hát még a fiatal, névtelen hirlapíró urak! Színésznőszerető nélkül igazán nem lehetett komoly, számbavehető munkása senki a sajtónak. Járvány volt ez? Divat? Az asztalfiókban, hol manapság a kölyök-ujságíró angol nyelvtanát őrzi, színésznők arcképei hevertek. E nemzedék még jobban értett a színházi intrikához, mint a reportázshoz; Konti operettjeit az első taktustól az utolsóig eldúdolgatni könnyebb volt, mint egy intervjut megcsinálni. Mintha csak merő utópia lett volna ebben az időben, hogy már a határmesgyén áll a nemzedék, amely a színésznőkért nem rajong, utazótáskájában azonban minden benne van, amit Cambridgeben és Oxfordban tudnak, a Sorbonne diplomája és költők nagyszerű tehetsége. A pompás, fiatal ujságírók, akik a legtehetségesebb lendülettel egyszerre a világ legjobb ujságjait kezdik írni Budapesten, a Kérik, Kemény Simonok, Lakatosok, Lázár Miklósok. Lehetne korunkat a színésznő alkonyának is nevezni. Tudtommal színésznő miatt mostanában már nem szokás verekedni Fodornál. A kitünő mester termében senki sem halt meg Fedák nevével ajkán. A kardok pihennek, a tollak dolgoznak. Fodorné Aranka helyett Japánról álmodozik a legfiatalabb nemzedék (pedig ez nem igazságos dolog), ahová tanulmányútra kellene menni!

Május volt, a fő- és segédszemélyzet már megtartotta esküvőjét a liget öreg nyárfái alatt, a nagydob puffogása a Stefánia-útig is elhallatszott, ahol szerelmesek szívják egymás ajkáról május illatát, a lámpások gyönyörűen ragyogtak a színházban, a szezon korán megkezdődött, a tavasz mint egy ifjú, csinos virágárúsleányka bolyongott a színkör tájékán és a színésznők vesszőkosarait az esti előadáshoz már lovagias ligeti csirkefogók cipelték a lakásukról a színház öltözőjébe. Csongory kisasszony szobaleányának három hintás tette a szépet. Meglássátok, ebből még baj lesz. A legények vérbenforgó szemmel kapdosták el egymás kezéből a ruháskosarat. Az öreg főrend ezüst fejével gyakran megjelent az első számú páholyban, megdícsérte a színdarabokat, míg a tulsó oldalról a híres Adonisz, szép lovairól és aranyos hintójáról ismert lovag szegezte tábori látcsövét a színpadi csatamezőre. A hirlapírók már elhelyezkedtek és a középső soroknál alattomos nevetése bugyborékolt fölfelé a színészhölgyeknek, akik ez estén nem vesznek részt az előadásban. A parókás karnagy hátat fordított a színpadnak, amint a fölvonásközi zenét elvégezte embereivel (a Gasparonéból játszván), a nagybőgös titkon fölhajtott söréből s egy szőke, szemüveges fiatal zenész már harmadszor olvasott végig egy gyűrött levelet. Vajjon ki küldte a levelet? Örömről volt szó benne vagy boldogtalanságról?

Urbanovicsné pompázatos ruhájában teli kebellel dőlt előre páholyában. Szilvia fölsóhajtott: „Istenem, már akár itt is játszanék, de Csongory lefoglal minden szerepet!“, míg Horváth kisasszony pusztán gyakorlatból a páholyok mögött álló tüzoltóra vetett búskomoly, szende vagy drámai pillantásokat s nagyon meg volt elégedve, midőn a tüzoltó cserélgetni kezdte a lábát.

– Leginkább a negyedik fölvonást szeretem hallgatni, – mondta Urbanovicsné narancsot hámozgatva, – midőn a kirohanás van s Jézust! kiáltanak háromszor.

Horváth kisasszony megértőleg bólintgatott:

– Én se értem az öreg Feldet, miért játszatja a többi fölvonást? A kirohanást és a görögtüzet kellene négyszer megismételni.

A páholyok elején, hol a zizegő piros színlap, apró, szűzleány kebeléhez hasonló narancsok, aranyos pohárban színes virágbokrétával diszített cukorkásdobozok, jószagú fehér keztyűk, mintha női karoknak a befelé eső részéből volnának szabva, a marabu legyező mint lengő tollbokréta azoknak a férfiaknak temetési lováról, akik nők miatt haltak meg, mindenféle illatok, kifésült, puderrel meghintett női frizurák, az esti világosságban fölhevültnek látszó női arcok, csillogó szemek és friss fehér blúzok gyűléseztek, egy magas termetű, barna, diószemű, nyírott bajuszu és halovány képű fiatalember lépkedett végig sötét ruhában. A kalapját kezében tartotta és a fejével tiszteletteljesen bólintott Klára felé.

Klára azonban most mással volt elfoglalva, nem vette észre a köszönést, mert a színház drámai művésznője működött a deszkákon.

– Ismerem ezt az Ujhelyit, – mondta félhangon, anélkül, hogy szemét levette volna a színpadról, amint a színésznők szoktak kritikát mondani játszó barátnőjükről a nézőtéren s szájuk alig észrevehetőleg mozog. – Sohasem tudta a szerepét és persze most sem tudja, mert folyton férfiakon jár az esze. A legszerelmesebb színésznő a drámaiak között. Már az iskolában folyton az öreg tanárokkal kacérkodott. Ujházinak kezet csókolt, Gált csaknem elnyelte a tekintetével, pedig Gál nem nagyon szerette, mert nem tartotta elég tehetségesnek. Jászai egyszer azt mondta neki: „Kisasszony, így csak a szobaleányok alakítanak, menjen a cupringerhez.“ De ennek nem használt semmi. A kereskedelmi iskolából jött az akadémiára. Azok a leányok már a kereskedelmiben elszemtelenednek. Gyorsírást tudott és gyorsírással írt leveleket a fiúknak. Szeretlek, szeretlek: ezt írta mindegyiknek s a gyorsírási jelvényt minden fiú ismerte az akadémián. Azt mondták, hogy nem szereti a tiszta fehérneműt. Most is nagyon gyanús a kisasszony zsanzsán harisnyája, hiába utánozza Jászait.

Klára igen gyorsan mondta el mindezt, mintha önmagával vitatkozott volna. Majd az ismeretes színházi szuggeszció folytán észrevette a bánatos lovagot, aki imént köszöntötte s élénken viszonozta a köszöntését.

– Ki az? – kérdezte Urbanovicsné, akinek semmi sem kerülte el figyelmét.

– Rezeda szerkesztő, – felelt Klára s már nagy szemcsatát kezdett a mélabús férfiúval, akinek fejtartása és hajviselete féloldalos volt, mintha valamikor őszi este elábrándozgatott volna az első kályhatűz előtt, elmúlt szerelem bizonyítékait égette, leveleket, hajfürtöket, kis ruhafodrokat, esetleg harisnyakötőt s fejtartása megmaradt ugyanabban a helyzetben, amelyben akkor volt, midőn a lángra kapó női levelek után nézett. – Mit keres ez Pesten? – fűzte tovább a drámai szende a fehér keztyűvel folytatott eszmecserét.

– Kiváncsi vagyok, – szólalt meg éles hangon Urbanovicsné, – hogy miért nem mutatod be nekünk ismerőseidet? Azt hiszem, hogy akit te ismersz, azt mi is ismerhetjük.

Klára fölemelte hamuszínű tekintetét és élénk mosoly futott végig arcán, mint a napsugár szalad be az ablakon, midőn a zsalugátert kinyitják.

– Rezeda úr Debrecenben volt hirlapíró és engem imádott. Nem találok ezen a tényen semmi csodálkozni valót.

De már intett a szemével a mult ábrándjain merengő, a tegnapi tavasz felhői után tekintgető férfiúnak, aki nyomban fölállott helyéről és hosszú, szégyenkező léptekkel a páholyba ballagott, mintha folyton azért pirult volna arca, hogy félfejjel magasabbra nőtt a normális nagyságú embereknél és hosszúakat lépett, bár tudta, hogy a tánciskolában nem szabad hosszabbat lépni hatvan centiméternél.

A drávamenti özvegy hatalmasan megrázta a szerkesztő kezét, miközben szokás szerint végigfuttatta a tekintetét a bemutatott mellénygombjain.

– Rezeda – mondta – az egy szagos virág. A vidéki leányok virága. Az én kis kertemben is sok rezeda és mályva volt, mikor leányságomban ábrándoztam.

– Tehetséges költő! – mondta cikázó tekintettel Klára.

Szilvia oldalvást nézett Rezeda úrra. Mintha a hajszálait vagy a fogait óhajtotta volna megolvasni. Furcsa kis orra csendesen elpirult és olyan halkan lélekzett, mintha valami rendkívüli esemény lefolyását figyelné, mintha félálomban lesné az álom folytatását.

– Rezeda úr engem is mindig megdicsért. A Rippben azt írta rólam, hogy a hangom bánsági földbirtok, amelyen aranybúza terem, – szólalt meg Szilvia halkan, szótagolva a szavakat, mintha maga is érezné a dolgok fontosságát. És sohasem kereste, hogy bemutassák nekem Debrecenben! Miért?

– Heh! – mondta a hirlapíró. – Minek? – A hangja olyan volt, mint a leeresztett húrú hegedű hangja. Mintha már teljesen elfáradt volna a sok fölösleges beszédtől. Nem érdemes szólni: kinek, minek? Úgy sem a szavak számítanak, hanem a tettek.

S közben gyermekesen lágy tekintetét, amelyben leginkább egy októberi alkonyat képe rezgett, midőn az ér törpe fűzfák, elhagyott kis hídak és magányos kertek alatt bujdosik kifelé a városból, Szilvia gyöngéden emelkedő kebeléről nyakig emelte, hogy a finom, előreálló állból s a nemes, régi angol ladyk nyakához hasonló nyakából annyit láthatott, amennyire kíváncsi volt.

– Minek? – mondta Szilvia és hangjában csodálkozás csengett. – Annak, hogy ne mindig csak a régi színészekről merengjen a hasonlataiban!… Emlékszem műveire, amelyekben megírta a Suhancról, hogy azt Szalkainé óta senki sem tudta. Tiszainé Ellinger Ilonka a Denevérben volt utolérhetetlen, midőn az egész város és satöbbi Margó Zelmáért mennyit rajongott! Uram, én minden művét ismerem.

– Kisasszony, – felelt Rezeda olyan érzelmesen, mint a szentsír katonája föltámadás éjszakáján, mert igen cinikus, sőt gúnyos óhajtott lenni, – akkor járt utoljára a vidéken az operett muzsája, midőn a molett énekesnők nem szégyelték fehér nadrágjukat. Midőn még az volt divatban, hogy a színésznők puderozzák a hajukat; fekete harisnya, kivágott lakktopán s fehér alsószoknya, amelyet éjszaka saját kezükkel mostak hófehérre: ez volt eleganciájuk, amelyet vidéken a színésznőktől közönségesen követelnek. Heh! Tiszainé olyan volt, mint egy kis madárfészek hosszuszáru nyárvégi füvekből gömbölyűre fonva.

S ekkor már teljesen fölemelte a tekintetét Rezeda úr s gyors kémlelő pillantást vetett Szilvia harmatos szemébe, amely őszinte mélabujával mintha örökké azt mondta volna: „Milyen boldogtalan vagyok, engem nem szeret senki, kegyed sem, ugy-e?“

A szerkesztő sziszegő hangot hallatott:

– Mert én voltam Don Kihóte!… Pruty-pruty.

Pattogó hangot adott a szájával, mire Klára a keztyüjével a vállára ütött.

– Miféle utálatos szokás ez? – kérdezte nagynénis szigorral.

– Pardon, azt hittem a hölgyek már ismerik a legujabb pesti divatot. Pruty-pruty. Bocsánat. Pruty-pruty.

Igy szólt Rezeda úr, alattomosan mosolygott, mintha titokban azon nevetett volna, hogy a hölgyek milyen ordináré fráternek hiszik őt ebben a percben, pedig… A szemét véletlenül Fátyol Szilviára fordította, mintha esetleg az ő véleményére is kíváncsi volna. Az énekesnő kitartó, konok szomorúsággal függesztette rá a tekintetét, mint aki addig akar nézni egy képet, amíg az megelevenedik.

– Pruty! – mondta Rezeda olyan bánatosan, mintha csak azt mondta volna: „Reggelre ugyis szép halott leszek, mert éjjel valamit csinálok, hogy szép halott lehessek. Kisasszony, eljön a temetésemre?“

– Mondja, drága, hogy az ördögbe került maga ide? – szólott most fensőbbséges hangon Klára, mint aki ugyis tudja, hogy csak inteni kellene a férfiúnak s az fejest ugrana a Duna közepébe.

Rezeda úr valóban teljes megindultsággal fordult a vörösbarna leányhoz, mintha egy nagyon gyöngéd, nagyon kedves, kis, boldogtalan emlékéhez nyulna: egy revolvergolyóhoz, vagy egy női arcképhez.

– Pesti lakos lettem.

– Ah, tehát már nem szerkesztő többé?

– Pesten szerkesztgetek, engedelmével. Három hetilapom is van.

– Nagyszerü – szólt közbe Szilvia. – Sajtófejedelem.

– Csak herceg, úrnőm – felelt kétes hódolattal Rezeda úr.

– És melyek azok a kedves hirlapok? – folytatta Szilvia.

Rezeda hunyorított a félszemével, mintha Európa legnagyobb viccét mondaná.

– Az egyiket „A jó borkereskedő“-nek hívják.

Szilvia összecsapta a kezét.

– Hallatlan!

Rezeda úr most a másik szemét hunyta le.

– A másik neve: „Keresztények Ujságja“. És a harmadik…

A szerkesztő most mind a két szemét lehunyta, mintha maga is félne a vicc-srapnell pusztításától.

– Harmadik lapom „A lámpás“.

Horváth kisasszony közelebbről ismerte Rezeda urat s így kénytelen volt bólintani.

– Persze a lámpagyujtogatók közlönye?

– Dehogy. Forradalmi lap, az én lapom, amelyet én írok az első szótól az utolsóig – felelt a szerkesztő alattomos nevetéssel. – A legvigabb lap a világon, de csak öngyilkosjelöltek olvassák. Az ujság mottója: „Jobb meghalni, mint élni!“ Nemde mulatságos?

Urbanovicsné hátrafordult:

– Gyerekek, csendesebben mulassatok. A színpadról már figyelnek.

– Megfizettük a páholyunkat, pedig Feld adott volna percenttel is, mint színésznőknek dukál – felelt sértődötten és igen gyorsan Horváth kisasszony. – Azt a tehenet úgy sem lehet zavarni a szerepében, mert nem tudja a szerepét.

Egypár percig azonban mégis csak elhallgattak a páholyban. Rezeda úr magába merülve mosolygott, mintha azon nevetett volna, hogy milyen mulatságos ember ő, mert teljes bizonyossággal fölköti magát holnap vagy holnapután…

– A lámpás! – mondta szórakozottan Klára. – Színésznőkről is szokott írni?

– Természetesen. A színésznők kedvelik lapomat.

– Ej, haj. Tehát mégsem felejtettük el a vidéki hirlapíró elvét? A legszebb virágcsokornál is többet ér egy kis kellemetes hazugság a présben! A fővárosi színházak kulisszái mögött is kakaskodik, szerkesztő uram?

Rezeda úr olyan furcsán nevetett, mintha már javában hulla volna és a Duna közepén úszna egy fekete hal társaságában. A hal elkiséri messzire, amíg meg nem puhul.

– Azonban – kezdte és a homlokán kacskaringós fürtöt igazított hajából. – Azonban nem hinném, hogy a színművészet berkeiben tobzódnám a népszerüségtől. Vagy hemzsegnék, azaz henteregnék…

– Rezeda, maga komoly, lágy, szomoru és ábrándos fiatalember volt a vidéken. Olyan átszellemült arccal ült a színházban, mint egy költő.

– Mikor maga játszott.

– Ferenc József-kabátot hordott.

– Vidéken úgy szokás szerkeszteni.

– Délelőtt a korzón megbeszélte a színügyet a polgármesterrel.

– Azt, hogy maga milyen nagyszerüen játszott a Nórában.

– Oldalszakálla is volt.

– Istenem! – sóhajtotta most váratlanul Szilvia és gyorsan a színpadra nézett.

– Tehát mit szokott írni a színésznőkről a Lámpásba? – kérdezte Klára.

– A derék és tiszteletreméltó hölgyről, aki a nagyasszonyt alakítja a deszkán, lapom legutóbbi számában azt bátorkodtam megírni, hogy milyen szaga van a szájának.

– Ah, nagyszerü. Tehát revolver lett?

– Petrolőr, dinamitard: amint parancsolja. Kis zúglapomban számon tartom a színésznők kedveseit, kitartóit, a hold járását és kereszt- és vezetéknevet adok a gyermekeknek, akiket elvitt a nagy vizen járó fekete hajós a másvilági országba, ahol azok élik le életüket, akiknek már joguk, csaknem alkalmuk volt a földi életmódba belekóstolni.

Horváth kisasszony megcsóválta a fejét.

– Kár, hogy elhagyta a költészetet. A muzsája bizonyára nem visel tiszta fehérnemüt.

– Az én muzsám, nagysád, mezitláb jár szegény, szalmavirágból hord koszorut és pirománia a betegsége.

Az előadásnak vége volt, itt-ott tapsoltak, az előcsarnok ajtaját a civilbe öltözött kapuőr felnyitotta.

A hölgyek a holmijukat szedték össze. Klára Urbanovicsnénak segédkezett, míg Rezeda úr Szilviára emelte a hattyuprémes színházi belépőt, amilyent csak vidéki színésznők és igazi hercegnők viselnek. Szilvia kis kezével, amely olyan meleg volt, mint egy menyasszonynak a párnája, a kabát alatt megszorította a hirlapíró kezét.

– Küldje el nekem a Lámpást! – mondta suttogva, mintha igen nagy titkot közölne.

Majd hangosan megkérdezte:

– Velünk tart?

– A Fehér hajóba megyünk vacsorázni. Ugy-e azt írtátok Kürtösnek? – szólalt meg Urbanovicsné, akinek őszinte megindultság tükröződött arcán, mintha kedvese temetéséről jött volna, amint az előadásnak vége volt.

A színkör előtt egy szürkecilinderes gavallér állott. Szürke redingotján friss virág, arcán ragyogó mosoly: vacsorázó kompániát toborzott.

– Rendes ember Vadkertinél vacsorázik, – mondta hangosan, – mert ebben a szezonban Vadkertihez jártak a „színháztól“.

– Kár, hogy már a Fehér hajóba igérkeztünk! – szólalt meg bocsánatkérőleg Urbanovicsné, félig-meddig a szürkecilinderes úrhoz intézve a szót, mert bizonyos kötelezettséget érzett a színház irányában Kürtös és unokahuga miatt.

A tündöklő fiatalember vállat vont, mint aki nem érti az idős hölgy szavait. E percben két kis színészleány bukkant föl a félhomályban, mint éhes verebek, akik vacsora nélkül, sápadtkás tekintettel bandukolnak hazafelé.

– Lányok, vendégeim vagytok, – kiáltotta hirtelen az esti szivárvány. – Kihuzták a török sorsjegyemet.

Rezeda úr a kocsijukhoz kisérte a hölgyeket.

– Ki volt a nagyszerü gróf? – kérdezte Urbanovicsné, aki mindenre kiváncsi volt. (Nem szerette hiába tölteni az időt a fővárosban.)

– Nem gróf, de majdnem az. Bátta úr ő, a kis színésznők pártfogója, – mondta bizonyos tisztelettel Rezeda úr. – Mindennap francia pezsgőt iszik.

– Tehát várjuk, szerkeszt’ram! – kiáltotta vidáman a kocsiból Klára, miután négyen nem fértek volna el a divatos fiakkerben.

Urbanovicsné kegyesen intett, mint egy királynő és hátradőlt az ülésben.

A zene gyönyörűen zengett, nyírségi cigányok muzsikáltak és a falon tükrök ragyogtak. Egy régi csillárban gázlángok lobogtak és piros szőnyeg volt a padlóra terítve.

– Kaposvárott szebb fogadó van. A Szarvas, – mondta Urbanovicsné fitymáló hangon. – Hé, fogadós!

Kürtös színész nyomban megérkezett, csak a festéket mosta le arcáról. Igénytelen, barna, meglehetős szemtelen tekintetü fiatalember volt, aki semmi egyebet nem tudott a világon, mint Jézust kiáltani.

A szerkesztő is megjött, a színész feje fölött elnézett s mindenképpen jelezni kivánta, hogy nem veszi tudomásul jelenlétét. A színész eleinte vörös volt, majd nem törődött többé mellőztetésével, a nagynéni mulattatásának szentelte magát.

– Emlékszik, nagyságos asszonyom, Dancsházira? Dancsházi jellemszínészre?

– Nem emlékszem, – felelt Urbanovicsné, aki mindenekfölött szeretett jól enni.

– Tehát az történt vele, hogy megbolondult. Szót sem szólt előre senkinek. Megbolondult. Nagyszerü, ugy-e?

A nagynéni kedvencének szeretetreméltóan bólingatott, majd a két pecsenye közötti pauzában összegyúrta a kenyérmorzsákat.

– Kár, – mondá sóhajtva, – hogy a magyar ruha kiment a divatból. Milyen mások volnának a férfiak, ha virágos Zrinyiben foglalnának helyet az asztalnál!

A szerkesztő szótlanul ült a színésznők mellett. Szilvia valamely bús dolgon gondolkozhatott, Klára versenyezett a nénivel, Rezeda úr mindig elkomolyodott, ha boros poharat tettek elébe. Szótlanul, kitartóan, temérdeket szokott inni. A bort szertartásossággal vette szájába, miután színét és szagát megvizsgálta. A savanyuvizekből csupán a „nőnemüekkel“ keverte borát. „Margit“ és „Ilona“ évek óta kegyében voltak. Pedig még harminc éves se volt egészen.

– Tudja kinek van Magyarhonban a legszebb lába? – kérdezte egyszerre Klára a szótlan szerkesztőt.

– Magának.

– Dehogy! Szilviának.

Rezeda úr fölhajtotta az asztalterítőt.

– Lássuk, – mondta. – Huzza föl a szoknyát, művésznő. Majd megírom A lámpás-ba.

Szilvia engedelmeskedett.

Finom bokája, amelyhez a selyemharisnya szenzációs szerelemmel tapadt, kis lakkcipője, amelyen szalagcsokor díszlett, valóban érdemes volt a megtekintésre. A lábak mindig megtették a magukét, ha csupán a legkisebb szakértelem volt jelen.

Szilvia orrocskája rózsaszínü lett, amint kiváncsian várta Rezeda úr szavait.

– Ügyes, – mondá a szerkesztő, – különösen azt helyeslem, hogy a boka fölött, a középen a láb hirtelen domborodni kezd. Nem is hinné az ember! A nagysága molett hölgy ezek szerint.

– Kérem, – szólt közbe Klára, – csupán a néninek van jussa pikáns dolgokról beszélni.

– Sajnos, én is csak beszélek, – felelt nekividámodva a szerkesztő, – mert gyakorlatilag még sohasem ugrottam be egyetlen színésznő ablakán sem, pedig ugyebár vidéken, hol harapós ebeket tartanak, így szokás?

– Mi nem tudjuk e szokást, uram, – mondta némi önérzettel Szilvia.

– Pardon bátorságomért!… Hajdanában még Napoleon hadjáratai előtt, midőn a helyi lapot képviseltem, kénytelen-kelletlen megtudtam színházi ujdonságokat. Nyári, de téli időben sem múlott el éjszaka, hogy a társulat hölgytagjai nélkülözték volna a szerenádot! Igazán nem nagy fáradságba került az ablak zárát meglazítani, a cigány elbandukol, a nagybőgőt elcipelik, mint halott társukat és a zsákba bujtatott hegedük mindig csodálkoznak, hogy gazdájuk sohasem vesztette el őket részeg fővel, hogy azután magukban hazatalálnának. Valóban itt van az alkalom az ablak betaszítására! Az akácfák között nedvesen, a tavaszi víz szürkeségével bujdosik a hajnal kinyujtott ujja és a szobában parfőm s éji illat leng Macskavári vagy Kutyaházi kisasszony ágya felől. „Te vagy, Henrik?“ – hangzik a bágyadt kérdés. „Nem, Pista vagyok!“ Heh! Hogy sohasem mondhattam ilyenkor, hogy Rezeda szerkesztő vagyok!

– Ami mulik, nem késik! – felelt Klára.

– Urnőm, ne szédítsen! Éppen eleget donkihotéskodtam nagyságodért Debrecenben s Váradon. Benyitottam a kávéházba s az emberek így üdvözöltek: „Tudjuk már, Horváth kisasszony Európa legjobb drámai szendéje!“ A cukrásznál a kisasszonyok vaniliával kináltak, pedig azelőtt egyéb férfias pálinkát öntöttek poharamba. „Tudjuk már…“ mondták fanyar mosollyal, mert hiszen mindennapos látogatójuktól csak megvárhatták, hogy valamelyik, a házhoz tartozó kisasszonyért kössem föl magam a népkertben. A kirakatok, a cégtáblák, az őgyelgő ebek már mind „tudták“. Az erdőre menekültem. A legvénebb nyárfa lehajolt, fülembe súgta: „Tudjuk már, hogy Horváth kisasszony…“ Éjjel a zsebórám ugyancsak ezt ketyegte. Fölhuztam a pisztoly kakasát. Teremtuccse, tudta már. Sohasem kap ily hűséges csatlóst, mylady.

– Remélem, Pesten sem akar elhagyni, sire? – kérdezte nyomatékos hangsúllyal Klára s szürke szemével mélyen, áthatóan, majd alázatosan pillantott Rezeda úrra.

– Még rejtély. Rejtélyi vagyok, doktor Rejtélyi Samu. Ne kérdezzen tőlem, hercegnő, olyan dolgokat, amelyek nem tőlem függnek. Igérjen például minden napért valamely kis ajándékot, mint a kártyás Alvinczi igért Montmorency Clarence-nak.

Urbanovicsné fölfigyelt, habár nem kevés fáradságába került a szemét kikulcsolni a színész hipnotizáló tekintetéből. („A nyakláncot hipnotizálja a művész!“ – gondolta Rezeda úr.)

– A vörös postakocsi tulajdonosa? – kérdezte a horvát delnő. – Igen érdekes, kitünő férfiú, – füzte hozzá hódoló elismeréssel, mintha valaki volna a társaságban, aki korán reggel dörömböl Alvinczi ajtaján s elmondja Urbanovicsné nyilatkozatát.

– Valóban, Alvinczi igen érdekes figura! – felelt Rezeda úr. – Nagy tipró. Szívtipró.

A színész bizonyos féltékenységgel, összeráncolt homlokkal nézte a coeur-dame hirtelen érdeklődését. Gúnyosan biccentett Rezeda úr felé.

– Te is, pajtás? – kérdezte félhangon, mintha valamely megszégyenítő cselekedeten érte volna a szerkesztőt. Az ajkát megvetőleg biggyesztette és körülnézett, mintha más társaságot keresne.

Rezeda mindössze annyi elégtételt vett, hogy a színész kigöndörített fürteire vetett pillantást. „Jézus!“ gondolta magában háromszor.

– Halljuk, halljuk! – kiáltotta a néni és az asztalhoz nyomta keblét.

– Ez a vén disznó, – mondta halkan Rezeda úr Klára kisasszonynak, – azt hiszi, hogy én is azért vagyok itt, hogy a vacsorámat kifizesse.

– Már régen szerettem volna Alvinczivel megismerkedni! – mondta igen nyomatékosan Urbanovicsné, mintha legalább is mindennap találkozna a nevezetes úrral a reggeli sétalovaglásnál. – Nagy jellem. Én nem kerülnék pénzébe, mint a többi nőismeretségei.

– Te ötszáz esztendős vén banya, te ócska vörös alsószoknya! – dörmögte Rezeda úr.

Klára végre is elővette ábrándos tekintetét, amely olyan volt, mint a kora tavaszi alkonyat erdős, dombos vidéken, hol még a lapályon elnyuló réteken gyönge köd úszik, mintha a mezők álma volna.

– Rezeda, ne komiszkodjon. Beszéljen Alvincziról.

– Igen, ha a színész helyet cserél. Nem szeretném, ha azt hinné az ifjúember, hogy hozzá beszélek.

Klára nyomban elintézte a dolgot.

– Kürtös, ülj őnagysága baloldalára.

– Miért? – kérdezte csufolódva Kürtös. – Tán rang szerint megy az ülés sorrendje?

A szerkesztő nyelés nélkül, egyetlen hajtással kiürítette öblös poharát.

– Látja, ezt is vidéken tanultam. Pesten így nem tudnak inni, – mormogta s bánatos szemét Horváth kisasszonyra függesztette. – Már iszákos is vagyok, ezért nem szeretnek többé a nők.

– Én nem tudnék egy hidegszáju férfit szeretni – mondta megnyugtatólag Klára.

– Nagyon helyes, – felelt az asztalfőről a horvát özvegyasszonyság. – A férfinak inni, pipázni, kártyázni kell. Nem is igazi férfi, aki nem volt részeg életében. Akár bortól, akár szerelemtől.

– Szerelemtől? – kérdezte hangosan Rezeda s halkan hozzátette: – Hogy égetnének meg, vén bocskor!