I. Tavaszi vasárnap Budán.

Virágvasárnap táján a Pattantyus-utcában két új lakó tünedezett föl, két nő, vidéki színésznők, amint Pesten megtelepedtek, mert a vidékre nem hívta őket szerződés.

A Pattantyus-utca a régi Pestből maradt a Belváros közepén, mintha a tótok eltévesztették volna az irányt: az utcát, amely négy házból állott, nem bontották le. Régi pesti polgárházak voltak itt összeszorulva, szük, mély udvarok, amelyek estalkonykor félelmetesen elnyultak a messziségbe. Láthatatlan vizek folydogáltak a kikoptatott köveken és az oroszlánfejü esőcsatorna már félszázad előtt beszüntette a szolgálatot. A bubos kövezet a kapu alatt rejtelmesen döngött, mintha temérdek földalatti lakó tanyázna odalent, a lépcső kanyarogva merészkedett a magosba, holott úgy ingadozott, mintha leginkább leszakadni szeretne. Szóval vén, ócska házak voltak, a keskeny ablakok mögött bizonyosan öreg emberek laknak, zenélőóra játszik és a nők mellbetegek a falpenésztől. Vízvezeték sincs minden lakásban és a házmesterre kiáltozni kell, hogy meggyujtsa este a gázt a lépcsőn. Az ajtók, ablakok szeretnek sirdogálni, ha szél van odakünn. Lehetséges, hogy valakit meggyilkoltak a házban s a holttestet befalazták. A régi Pesten sűrűn előfordult ilyesmi. Vajjon melyik lakásban hallgatózik a megfojtott rác kupec?

A színésznők a 3-as számu házban, az első emeleten helyezkedtek el, miután második emelet nem volt. Egy udvari és egy utcai szobájuk volt, közben kis konyha, koporsónagyságú kamara, ahová felzsinegelheti magát a lakó, takarítónőt tartottak, aki már kora délután elment, a házban senkivel sem ismerkedtek meg, vendéget nem fogadtak és csak igen ritkán hagyták el lakásukat.

Horváth Klára drámai, Fátyol Szilvia operettszínésznő volt. Már meglehetős sikereik voltak Kaposvárott és Makón. Horváth kisasszony a Monna Vannában feltünt, Szilvia A bolondban és János vitézben. A direktor azonban nem ujította meg szerződésüket, mert Szilvia kisasszony botrányosan szép és kedves teremtés volt, de azonkivül semmi egyéb. Horváth Klára szép se volt, kedves se volt, csupán tulságosan büszke volt arra, hogy nagyatyja valamely magas rangot viselt a minisztériumban. Ugyancsak hozzáférhetetlennek bizonyult. A két nő évek óta együtt lakott, már színházi növendék korukban vigyáztak egymásra s azóta sem váltak el. Fátyol kisasszony nem tudott jutni soha egy igazi becsületes vidéki tapshoz, bár olyan selyemnadrágocskája és finom harisnyája volt, mint senkinek a társulatnál. A cipőjét sohasem viselte tovább egy hétnél. Akkor visszaküldte a pesti suszternek. A cipőt már várta egy öreg úr, aki búsás haszonnal vette át a susztertől a viseletes cipőt. Mert az lehetséges, hogy Szilvia kisasszony mélázó, olykor könnyes tekintetü szeme, furcsa kis orra, amely mindjárt rózsaszínü lett, ha nevetett vagy sírt, kis füle és jószagu barna haja nem tetszik mindenkinek, de már a lába ellen igazán nem lehetett kifogást emelni. Az olyan volt, amilyennek a női lábat elképzelik a hozzáértő öreg urak, vagy a többi rajongók, akik órákig szoktak menni egy jó cipő után az utcán és vad szeretkezéssel ölelgetik meg a szálloda folyosóján éjszaka a formásabb női lábbeliket.

Szilvia kisasszonynak talán a legszebb lába volt akkoriban Magyarországon, csak még kevesen tudták. (A suszter és a rejtélyes öreg úr nem számított.) Klára határozott féltékenységgel nézett a férfiak szemébe, akik hébe-korba követték őket esti sétálgatásukban a budai Dunaparton.

Klára szürke szemű, vöröses-barna hajú, álmodozó járásu hölgy volt, aki mindig bizonyos sértődöttséggel nézett a világba, mint akit megbántottak, vagy megbántani szándékoztak. A húsos orra és álla, a hajának sajátságos göndörödése a nyakán s a füle mellett, ahol a vörösbarna haja néha olyan fátyolszerü alakulatokat ölt, álmodozó, ringó csipője, fehér és kék csikos puha kendője, amelyben esténkint a füszereshez szokott szaladni, duzzadó keble és nyaka, amely könnyed ráncot vetett a szük bluzban: zsidó nőhöz hasonlította. Ha megfeledkezett magáról, orrhangon beszélt, a száját nagyon kinyitotta, az ajkát nedvesítette és a szőke szempillájával hunyorított. A szemhéja olykor vörös volt az éjszakai sírástól és a zálogcédulákat olyan nagyszerü rendben tartotta, hogy mindig tudta, melyik érett meg az eladásra.

A dunaparti sétákon, Budán, a nagy platánok alatt erősen a Szilvia karjába kapaszkodott és gúnyos megjegyzéseket mondott a budai gavallérokra. A monoklis kopaszfejü embereket kárörömmel szidalmazta, a kiültnadrágu hivatalnokokon sajnálkozott, a tiszteken pláne nagyokat nevetett.

– Csak egyszer életemben látnék egy finomfejü embert, aki nem a fodrász keze és a betanult színházi fogások révén érdekes, hanem a természettől valójában finomnak, nemesnek, exquisite-nek született! Egy középkori urat, vagy egy régi művészt szeretnék ismerni. Egy firenzei nemest, aki úgy gondolkozik és érez, mint Dante. Vagy egy hirlapírót, aki olyan uriember legyen, mint a velencei doge. Ilyen embernek szeretném magam odaadni. Utóvégre huszonnégy esztendős vagyok. Itt az ideje, hogy megkezdjem a szerelmi életet, – mondta igen komolyan Horváth kisasszony és azt se bánta, ha a félhomályban a padokon üldögélő budaiak meghallották kivánságát.

Szenvedélyesen körülnézett hamuszürke szemével, vajjon nem alkalmatlankodnak-e fölösleges gavallérok Szilvia cipője körül, aztán bizonyos méltatlankodással folytatta sokszor elmondott nótáit:

– Orosz diákkisasszonynak kellett volna lennem. Eh, hogy Kőbányán születtem!… Abban az országban még vannak férfiak. Gorkijnak lehettem volna a szeretője, vagy egy nihilistának! Istenem, milyen egész, tökéletes emberek élnek Oroszországban. Még a régi regényalakok is, a Turgenjev könyveiből, vagy Oblomov, mind érdemesek arra, hogy egy nő beléjük szeressen. A furcsa, álmodozó életük, végtelen, havas mezőségeik, vasutjaik, amelyek megállás nélkül mennek át akkora területen, mint Magyarország, a trojkák, a hagymafejü templomok… Istenem, ebben az országban réges-régen megkezdtem volna szerelmi életemet. Már orvosi szempontból sem helyes, hogy egy huszonnégy éves, egészséges nő érintetlenül járjon. Mire való a városban az a sok férfi! Istenem, csak tudnék közöttük választani!

Egy tennisznadrágos és sárgacipős gavallér meglehetős közelségben ballagott el a két színésznő mellett. Horváth kisasszony hideg megvetéssel mérte végig a gavallért.

– Pesti boltoslegény – mormogta. – Budai asszonykák után szaglászódik. Pedig alig látni valamire való nőt a korzón.

Horváth kisasszonynak ebben igaza volt.

Husvét előtt a budaiak még nem igen hagyják el házaikat. Ki tudja milyen lesz a tavaszi divat és a téli holmik már megkopottak. Egy-egy tanárnő siet végig rövid szoknyában s szétvetett lábfejjel a korzón, a téli kalapok megázottan, mintha sokat szenvedtek volna, szinte elkeseredve vonulnak tova. A cipőket megkoptatta a hólé, csupán azok a budaiak hoznak magukkal némi frisseséget, eleganciát, utcai vidámságot, akik napközben Pestre járnak hivatalba, vagy üzletbe. A kalapos kisasszonyok egy új mosolyt tanultak, a propelleren megpróbálják, később a korzón, – egy finom pesti asszonyka arcán látták ma, amint az üzlet előtt elhaladt. Tanárok mennek könyvekkel és a szálloda körül titokteljesen ül a padon egy feketesapkás, feketefátyolos dáma, látszólag a Dunát nézi, de titkon nagyon vár.

A két színésznő gyakran megleste a Pestről Budára szökő szerelmes párokat, a kocsikázásukat, eltünésüket a szállodában, majd távozásukat. A hölgy az omnibuszra ült a hídfőnél és míg a hídon átdöcögött a társaskocsi, szórakozottan, kissé meglepetten nézett a hídra, az emberekre. Mintha egyszerre minden nagyon furcsa volna. A fekete füstöt ontó hajókémények, a hídnak emelkedő, majd aláhajló láncai, a nagy Duna, amely a messziségben elkanyarodik és a bácskai gabonahajókon száradó női fehérnemüek. Mintha azelőtt ez nem lett volna! De a pesti oldalon már felejtett mindent, a fátyolát megigazította, ajkán friss mosoly, szemében üde tavasz…

A férfiú a villamosra fölszállott, életunt hangon szakaszjegyet kért, mire a kalauz fölvilágosította, hogy az nem jó, mert csak a hídfőig érvényes. „Egye meg a fene magukat!“ mondja a férfiú, leszáll, hogy konflisba üljön. A konflis döcög, a vak ló minden automobilnak neki szeretne menni, a gyeplőszár olyan egyhanguan rángatózik, mint a falusi temetőben reszket a nyárfa, a férfiú kifujja az orrát, megtörli a szemét, a kezét nézi, szagolja, végül cigarettára vagy szivarra gyujt és látszólag megfeledkezve az elmult eseményről, közömbösen dől hátra a kocsiban. Valóban csak akkor csodálkozna, ha a pesti hídfőnél újra látná hölgyét véletlenül, amint ruganyos, hódító léptekkel siet tova. A sarkon ibolyacsokrot vesz és egy gyermekkelengyés bolt kirakata előtt szakértelemmel fut végig tekintete a holmikon.

– Istenem – mondta Horváth kisasszony ilyenkor meglehetősen hangosan a hölgy háta mögött. – Lemosta a bajuszpedrőt magáról?

A két színésznőnek rövid időn belül félelmetes híre kerekedett a budai korzón. A gavallérok, akik a minisztériumból, vagy egyéb hivatalokból jövet keresztény urakhoz méltó biztonsággal szemlélődnek a tavaszi Dunaparton, bár otthonuk már nincsen messzire, hol egy élvvágyó és elégedetlen, átkozódó vagy alattomosan gyűlölködő, síró-rívó vagy mindennap elszánt lépésre készülő hivatalnok-asszonyság kárörömmel vagy elfojtott dühvel hazavárja őket, – sohasem mentek el fitymáló szó, vagy gúnyos tekintet nélkül a két kisasszony mellett, kiket már mindenki ismert Budán hencegő modorukról, megközelíthetetlenségükről és gúnyolódó, lenéző magaviseletükről.

Öreg osztálytanácsosok érdeklődtek, vajjon nem hallhatnának-e a szemtelen beszédü leányokról kellő híreket. A két leány a legpimaszabb budai gavallér, a simára borotvált arcu Mákosi fogalmazó udvarlását is visszautasította. Horváth kisasszony arculütést igért Mákosinak, mire a fogalmazó a rendőrséggel fenyegetőzött.

– Intek a rendőrnek s bevitetem magukat! – mondta Mákosi, a legelső donjuan ezidőtájt a hidakon túl.

Horváth kisasszony elképedt, a hidegvére mintha cserbenhagyta volna, Mákosi már barátságos mosolyt öltött, mire Szilvia kisasszony halkan megszólalt (mert hisz ő nem igen szokott részt venni a guerilla-harcokban):

– Levelet irunk a Nap-nak!

Bizonyára többen emlékeznek a budai korzó látogatói közül a nyurga, kékszemü, elszánt arcu és csinos ifjú hirlapíróra, aki másnap megjelent a korzón és messziről kisérte a hölgyeket útjukban. Mákosi a budai nők kérelmére ismét elfoglalta állomását, hogy a nem idevaló nőket kipusztítsa Budáról, midőn is Horváth kisasszony valójában arcul ütötte az okvetetlenkedő gavallért, rendőr jött elő, a hirlapíró buzgón jegyzett, a csendes budai utcákon estére elkapkodták A Nap-ot és a korzó hölgyei, akik sokat szenvedtek a színésznők ízléses kalapkái, egyszerü toalettjei és finom szépsége miatt, Mákosi fogalmazót igen melegen kitüntették. A férfias arcu osztálytanácsosné uzsonnát rendezett, a kéményseprőéknél vacsora volt, midőn is a fess kéményseprőné (több háznak úrnője) csaknem nyilvánosan fogadalmat tett, hogy rendezni fogja Mákosi adósságait, a katolikus egyletben estély volt, ahol a budai kisasszonyok nevük aláírásával ellátott legyezővel kedveskedtek a fogalmazónak és a hőst minden oldalról ünnepelték, mert a szemtelen pesti zsidóleányokat kipusztította Budáról.

A két kis fecske valóban elmaradt a Gellérthegy alól, a Duna-partról. Többé senki sem leste meg a kalandjáró nőket és csufolkodó megjegyzést sem tett senki estve a félhomályban, midőn a padokon szomjas, elhagyatott nők csillogó szemmel lesték a gavallérokat és a lábak hatalmasan dolgoztak a Kioszk asztalkái alatt. Minden visszazökkent a régi mederbe. Horváth kisasszony miatt mindenki fölvehette tennisznadrágját és a gavallérok tovább is udvarolhatnak a tavaszamult kéményseprőnének egy-egy vacsoráért. A platánok fölsóhajtanak, a hajók tülkölnek, a nap lebukik a hegyek mögött, a régi házak tetején a macskák kergetőznek és a polgárné nyugodtan álmodozhat Mákosi sárga cipőjéről s a kis kertekben a kisasszonyok csendben várhatják esténkint udvarlójukat: nem csendül föl gunyoros, éles kacagása a pesti zsidóleánynak.

Klára és Szilvia a Pattantyus-utcából többé nem merészkedtek át Budára, ahol legkedvesebb estéiket töltötték. Klára papirosból különböző figurákat vágott ki. Férfiakat és nőket. Színes ceruzával bajuszt és szakállt rajzolt, a nőknek nagy szemeket és nyitott szájakat. A vacsorázó-asztalon fölállította a figurákat s eljátszotta a budai korzót. Részeg ember dülöngőzött, szerelemre vágyó idős hölgy sántított, kis kutyák szaladtak és a nagyhasu tanácsos fölemelt bottal ment a tömegben. Klára komolyan, bizonyos bosszuérzettel gondolt mindig Budára, a furcsa házakra, amelyekből furcsa embereket látott kilépni, a hivatalnokokra (kiült ruháikban) s a szegény tisztekre, kik céltalanul csörgetik kardjukat a vadgesztenyefák alatt.

– Határozottan okosabb, hogy abból a korompenészszagu városrészből elkerültünk, sohasem lett volna belőlünk semmi. Krecsányi úgy sem szokott sétálni a korzón, – mondta vigasztalóan Szilviának, ki vidéki leány módjára szeretett taktusra lépni a messziről hangzó katonamuzsikával, s elandalodott a Dunában ragyogó csillagokon; néha Mátyás királyra gondolt, aki bizonyosan erre járt, s lehetséges, hogy fönn a várban, a zeg-zugos utcákban a bástyafalból éjfélkor kilép egy aranysisakos középkori király.

Házbérfizetés ideje közelgett, Klára aggodalmaskodva számlálta a napokat.

– Jó lenne, ha írnál a néninek, – mondta egy estve Szilviának.

– Mit csinálunk vele Pesten, hisz most nem vagyunk társulatnál? – felelt Szilvia. – A néni nem ád a mi szép szemünkért semmit, ha nincs mellettünk Dancsfalvi, vagy Kürtös.

A néni egy drávamenti horvát asszonyság volt, aki korán özvegységre jutott és odahaza csizmában és bekecsben járt. Fátyol Szilvia unokahuga volt s a falusi asszonyság rajongott a színészetért. Mondják, hogy otthon lenyuzta a munkásai bőrét és töltött fegyverrel járt az erdőben, ahol minden falevélre vigyázott, de a színészetért szeretett áldozni. Ez pedig ilyenformán történt: Szilvia vidéki színésznő korában megkérte az igazgatót, hogy ezt vagy amazt, kiállításos színdarabot játszasson a jövő héten. A férfiszínészek sárga csizmában, mentében, tollforgós süvegben, zörgő karddal léptek a színpadra, a nők csupa nagyasszonyok, görögtüzet fujtak, jambusban beszéltek és tán a sugó is sarkantyus csizmában ült házikójában.

A nénit a Dráva mellől meghívta Szilvia e különös estékre s özvegy Urbanovicsné fölrakta vastag aranyláncait, hatalmas ékköveit, nehéz selyemruhába öltözött, vastag bugyellárist tett a keblébe és elment mulatni Magyarországra.

A koromfekete haju, lángoló szemü, pirosra festett arcu délszláv özvegyasszony a színtársulat általános várakozása közepette érkezett meg, a kiéhezett férfiszínészek megborotválkoztak s az igazgató is el-eladta a maga páholyát. Az előadás után vacsora volt a vendégfogadóban, amikor is a számlát özvegy Urbanovicsné fizette és a cigánnyal mindenféle nótákat muzsikáltatott. A vacsora folyamán rendesen beleszeretett valamelyik színészbe, azt maga mellé parancsolta, etette, itatta, gyakran még pénzzel is megjutalmazta. Néha két, máskor három napig is eltartott a fekete, farkasfogu asszonyság szerelme, a vendégfogadóban a társulat a horvát asszony kontójára evett-ivott és Szilvia csinos összeghez jutott a dáridók folyamán, mert igen szerette ártatlanságáért. A drávántúli nőstény farkas egy-két darab ékszert emlékbe hagyva, megnyugodva és halovány arccal hagyta el a várost, hogy tovább őrködjék erdeiben a lehullott fagallyakra.

– Majd elmulattatjuk mi Pesten is, csak bízd rám, – mondta Klára. – A vénasszonyt megtáncoltatjuk és elvesszük a pénzét.

Szilvia tehát leült, megírta a levelet és harmadnapra csakugyan megérkezett özvegy Urbanovicsné. Akkora kerékkötő láncok voltak rajta elhelyezve, mintha legalább egy hónapig akarna mulatni Magyarországon. A Fehér hajóban szállott meg, mert ott földije volt a fogadós és hordárral vezettette magát a Pattantyus-utcába. Haragosan, szinte öklelő hangon kiáltott unokahugára:

– No hiszen ocsmány városba csaltatok engem. Valamirevaló férfiembert nem láttam az utcán, annyi itt a nyuzottképü komédiás, mint a pelyve. A nők a derekukon viselik a keblüket, a hátuk meg lapos, mint a deszka.

A hatalmas asszonyság fehér utazóköpenyében olyan nehéz, döngő léptekkel járt a kis lakásban, mintha széjjeltaposni kivánná egész Budapestet.

Klára tudott a nyelvén a vad özvegynek.

– Bizony Zrinyi Miklós nehezen találna itt neki való hadakat.

– Zríni! – felelt megvetéssel az asszonyság. – Egy Zrini volt a világon. Az a Kürtös nevü színész Kaposvárott. Midőn azt kiáltotta: Jézus! Jézus! – megállott a szívem verése. Vajjon hová lett az a fiú?

Szilvia élénken fölemelkedett.

– Itt van Pesten. A multkor találkoztam vele az utcán.

– Ez nagyon derék dolog, – felelt a néni megelégedetten és levetette a kabátját.

Körülnézett a kis lakásban.

– Szegényesen laktok, ugy látszik, még mindig nem adtátok el magatokat az ördögnek. De nem is ismerlek többé benneteket, ha rossz híreteket hallom. Habár énhozzám az erdőbe csak minden harmadik nap jön a posta. Hadd lássalak, Szilvia.

A leányt magához vonta és az ablaknál tüzetesen megvizsgálta a szemét, a száját megszagolta, derékon tapintotta, a ruháiban kotorászott, végül barátságosan a hátára ütött.

– Rendben vagy. Egyszer majd elhozom neked a vad földesurat a Dráva mellől. Ötezer hold erdeje van és kétkerekü szekeren nyargalász a hegyek között, mint a bolond. Olyan erős, mint a medve és gyalog kergeti a vadkant a rengetegben. Nem fél a farkastól sem, csak az asszonyoktól. De az arcképedet, azt a rövidnadrágosat a szíve fölött hordja.

– Mikor hozza el néni a vad földesurat? – kérdezte Szilvia.

– Várj. Most még az én barátom György úr, nem lehetek magamban azon a vad vidéken. Telefonunk van, – nagyszerü találmány! – esténkint beszélgetünk egymással a Dráván át. Hát te vörös! Gyer ide. Nem hiszek a vöröseknek!

Horváth kisasszony bizonyos huzakodással vetette alá magát a vizsgálatnak.

– Aha! – kiáltotta gyanakodva Urbanovicsné. – Nézz a szemembe!

Aztán Klárával is végzett s elkomolyodva csóválta meg a fejét.

– Érett vagy, leányom, nem merlek már visszatartani. Menj férjhez, vagy keress valamely jóravaló szeretőt.

– Csak találnék. Nincs kedvemre való férfi.

– Ez már igaz. A nők mind szebbek lettek, a férfiak megcsunyultak, elferdültek, elsatnyultak. Az én nagyapám még akkora volt, mint egy szálfa. Az apám, igaz, zömök volt, de olyan szélesvállu, mint a hegy háta. Manapság szemüveget hordanak a férfiak, lenyuzzák arcukat, hajukat megnyirják, pedig van szebb a világon, mint egy bozontos, szakállas, kemény férfifej? Ha én állam volnék, egy esztendőben a gyerekeket mind elküldeném az erdőkbe, a vadonba, a hegyek közé. Hadd nőjjön fel ott egy nemzedékre való friss, erős, bátor férfi. A gyerek birkózzon a fiatal farkassal és másszon fel a fára a sasfészekhez. Sajnos, én már ötven éves vagyok, nem lesz gyerekem. De ha volna, mindennap megfüröszteném a befagyott Drávában.

Klára az ujság színházi hirdetései között böngészett. Ismerte Urbanovicsné elveit.

Szilvia elgondolkozva dőlt a kanapéra, s mert énekesnő volt, néha bolond gondolatai is támadtak.

– Mondja néni, miért nem szeretné, ha egyszer szerelmes lennék? – kérdezte álmodozó hangon. – Magának szabad, nekünk nem?

A horvát asszony vérvörös lett.

– Mondtam, én már ötven éves vagyok, nekem minden szabad. Erdőim, legelőim, ékszereim vannak, nekem nem parancsol senki a világon. De mi vagy te? Koldus leány. Semmid sincs. Azt hiszed, hogy hangod van? Vagy jó színésznő vagy? Ördögbe! Ártatlan, fiatal szép nő vagy, ennyi minden vagyonod. S ha egyszer elmult ártatlanságod, bőghetsz ott, ahol senki sem lát. Nem kellesz többé a férfiaknak, vagy ha kellesz is, másképpen kellesz, mint mostanság. Az a kis láthatatlan vonal, amely elválaszt tőlem, meg a többi asszonyoktól, esetleg kincs lehet a birtokodban. Esetleg annyit sem ér, mint egy eldobott cigaretta-papiros. De mindenesetre jó megtartani, mert a férfiak nagyon kényesek az ilyen dolgokban!

Klára, hogy megállítsa a szózuhatagot, hirtelen átkarolta a néni hatalmas vállait.

– Megtaláltam. Kürtös Mihály a Városligetben játszik. Meghivjuk vacsorára?

– Természetesen, – felelt Urbanovicsné és megint Szilviához fordult.

– Az anyád is bolond volt, azért kergette el az apád. Valami vidéki kórházban halt meg. Te nem tudod, mert már én neveltettelek. Az apád korhely lett, vándormuzsikus lett, fekete pápaszemet hordott és éjjel zongorázott, míg megfagyott az árokparton. Te ezt sem tudod, mert vigyáztam rá, hogy ne tudjad. Bezzeg, én ártatlanságommal kedveskedtem az uramnak és hűséges voltam hozzá, amíg élt. Az uramnak nem kellett szégyenkeznie miattam, pedig szép voltam, fiatal voltam. Ő pedig öreg volt. De belerugtam a férfiakba, mint a vadon nevelt kanca az ordasba. Az asszonynak egyetlen fegyvere van: ártatlansága és hűsége. A többi mind csak azután jön. De eleget papoltam. Hol is van az a színészfiú?

Klára az ujságot a néni elébe tartotta. Urbanovicsné pápaszemet keresett elő a táskájából, gondosan felrakta és fejcsóválva, örvendező arccal olvasta, hogy Kürtös M. éppen a Szigetvári vértanukban játszik estére a Városligetben.

– Szép színház az? – kérdezte bizonyos szünet multán.

– Gyönyörü, – felelte Klára.

– Akkor fölveszem a selyemruhámat. Vegyetek páholyt, közel a színpadhoz. A hajfesték megártott a szememnek. Higany vagy mi a manó van a festékben. Gyengül a látásom. De csak nem jöhetek elő mint őszhajú vénasszony, ha már eddig kibírtam?

Szilvia a kezére hajtotta fejét és gondolkozva nézett maga elé.

– Te pedig ne duzzogj! Nem ismered a férfiakat, de nekem elég részem volt bennük. A férfi csak kétféle használatra jó. Vagy férjhez menni hozzá s hűséggel, szerelemmel, jósággal, odaadással mellette maradni a szeme lehunytáig, hogy még az utolsó percében se gondoljon egyebet, mint azt, hogy „én drága jó feleségem!“; vagy pedig egy napra, vagy egy órára elővenni, azután kirugni és kiszellőztetni a szobát s jól megmosakodni. A férfiak hitványságánál csupán a nők aljassága nagyobb.

Egy csomó bankót vett elő a tárcájából, egyenkint megsimogatta a bankókat, mint a vásáron a jószágvásárlásnál, vajjon nem hamis-e valamelyik, aztán az asztalra olvasta a papirospénzt.

– Tudom, hogy szükségtek van rá. Inkább én adom, mint valami cudar férfi igéri s nem adja. Cserében semmi más nem kell érte, mint az, hogy tisztességesen, ártatlanságban viselkedjetek. Estére kocsival értetek jövök!

Klára elrakta a bankót a ruhásszekrénybe.

– No ugy-e, nem csalódtunk a vénasszonyban? – mondta dúdolgatva. – Istenem, be jó volna gazdagnak lenni s utazni messzire, fölkeresni az igazi férfit, a legszebbet, a legjobbat, a legokosabbat. Vagy talán ez sem kellene, csak finom volna, mint egy antik gyűrű, nemes, mint a Dante versei és bátor, mint a toledói penge. Egy középkori leventét szeretnék föltámasztani, egy fiatal pápát, vagy, csak egy bibornokot, zsoldosvezért vagy rablólovagot, aki otthon a tűz mellett verseket olvasna nekem és közben hűs piros bort iddogálna arany kehelyből. Akinek nem volna soha egy nemtelen gondolata irányomban, aki finom, aranygyűrűs fehér ujjaival a hajamat símogatná, a szóval takarékosan, szinte ajándékozva bánna, s ha csak ennyit mondana: „te vörös!“, én már tudnám, hogy mit gondol magában. Istenem, megtalálom valamikor azt a férfit, akiért érdemes volna akár elrothadni!

Szilvia a zongorához ült.

– Az én anyám bizonyára megtalálta, ha megcsalta apámat…

– Mi volt az apád?

– Azt hiszem, színházi zenész, – felelt Szilvia s mindketten elhallgattak. Talán arra gondoltak, hogy mi szeretnivaló is van egy színházi zenészen.

Szilvia a Ripp van Winkle keringőjét verte a zongorán, hangját olykor kieresztette, majd hirtelen fölugrott és átölelte barátnőjét, aki bizonyos kis csipkéket készített elő.

– Klára, én rettentő szerencsétlen vagyok! – kiáltott föl.

A drámai művésznő nevetett.

– Majd ismét elszerződünk valahová, aztán minden rendben lesz.

– Nincs is ilyen két bolond leány, mint mi, a világon. Én már sokszor szerettem életemben és mindig hallgatást parancsoltam a szívemnek.

– Istenem, ha csak egyszer tudnék szeretni! – felelt Klára vidor tekintettel. – Bánnám is én, hogy mit mond a vén hetéra, Urbanovicsné! Vagy mi lesz holnap, vagy holnapután!

– Te képzelődő vagy. Te azt várod, hogy herceg Borghese pápai kancellár háromszáz esztendős sírboltját elhagyja és teljes ornátusban kopogtasson az ajtón.

– Vagy legalább is randevut adjon abba a kis budai cukrászdába, ahol a pesti rongy-asszonyok a bakahadnaggyal, vagy az ügyvédjelölttel találkozni szoktak. Oda én csak egy valóságos bibornok kedvéért tenném be a lábam.

– Te mindig nagyravágyó voltál, Klára. A színháznál eleget csúfoltak.

A vöröshajú szende földobta a fejét, mint egy paripa.

– Hogyne. Abba a hétszentséges kutya istennyilába ne! Talán valami ripacs komédiásnak adtam volna oda magam?

Szilvia nevetett. Mindig nevetett, ha Klára káromkodott. Pompásan értett hozzá.

Egy másodpercig a régi vidorsággal néztek egymás szemébe. Szilvia azonban türelmetlen hangulatban volt. A néni látogatása lázadásra ösztönözte.

– A szerelem nem kérdezi, hogy karmester, vagy római pápa valaki. Könnyű neked. A ruháidat magad varrod…

– Mert varrni tanultam, amikor a többiek gavallérokkal sétálgattak el a színésziskolából.

– Mosni, vasalni senki sem tud úgy, mint te.

– Könnyű dolog. Hajnalban kell hozzá fölkelni.

– Mélyen alszol.

– Mint egy szakácsné.

– Te vagy a legrendesebb, legderekabb leány. Mit csináljak én, aki semmi mást nem tudok a világon, mint egy kicsit énekelni, – amint a néni mondja, azt sem! – gyönge, sokszor vérszegény vagyok s ezért piros az orrom, ha nevetek, magamban nem bízhatom, mert éjjel szívdobogásom van s félek a sötétben. Húsz éves vagyok és már tán tízszer is szerettem. Én nem élhetek meg egyedül, szerelem, férfi nélkül.

– És vajjon kiket szerettél? – kérdezte jókedvű fölénnyel a drámai színésznő, miközben a vasalót előkereste a gyűrött csipkék kisimítására.

Szilvia a zongoraszékre ült és a fejét a két karjára szorította, mintha saját magát ölelte volna meg.

– Éjjel jobban tudnám elmondani, mert éjjel mindnyájan eszemben vannak. Meglátogatnak, megsímogatnak, olyik az ágyam szélére ül, a huszár az ablakon kopogtat, a másik huszár a cigánybandát hozza téli éjszakába; Cseres, az ügyelőnk, akinek már a lakására is elmentem, künn lakott a város végén egy tehénistálló mellett, elől korcsma volt a Fehér rózsához s a Cseres szobájában lakott azelőtt a korcsmai kaszirosleány; ugyanazért a levegőben még érzett rossz parfümnek s mocskos fehérneműnek szaga, a cipőm fölrúgott egy karminos skatulyát, amilyennel a kardalosnők a szájukat festik: és talán ezért nem engedtem Cseresnek, pedig egyébként szép, szomorú fiú volt. Azontúl mindig „rongy“-nak nevezett.

– Hát még? – kérdezte a csipkék felé hajolva Klára kisasszony.

– A huszár a kaszárnyába hívott, mert hozzám nem jöhetett. Szent zsidó családnál laktam, a pitvarban aludt a család, az ablakon vasrács volt. Azt hiszem, két csillagja volt… Barna, nagyszemű, finom lépésű, igen elegáns fiatalember volt, a homlokán fehér folt, amelyet egy színésznőért vívott párbajban kapott. Óh be szerettem, éjjel mindig vártam, szakadt a hó és a kutyák úgy vonítottak, mintha farkast éreztek volna a nagy alföldi városban. Én kinyitottam az ablakot és a friss téli éjszaka hidege szobácskámba ömlött. Egy nagyon régi, alig emlékezetbe hozható karácsonyeste jutott eszembe, az apám nagy üveg bor mellett ült az asztalnál, hosszúszárú cseréppipából pipázott, mi anyámmal az ablaknál álltunk, valaki elment az ablak előtt. „Tedd be már az ablakot!“ – mondta az apám és többé semmire sem emlékszem. Mintha egész életében csupán ezért élt volna, csupán ennyit mondott volna: „Tedd be az ablakot!“ Mialatt a huszárt éjszakánként az ablaknál vártam, gyakran elgondoltam, hogyha most az apám az asztalnál ülne, a négyszögletes pintes üveg mellett, vajjon újra ezt mondaná?

– Bizonyára.

– Aztán jött a huszár. Mély hó volt, de a sarkantyúja mégis megcsendült, mintha egy kis ezüstcsengetyűs angyal szálladozott volna előtte. Én már kinyújtottam a két kezem az ablak vasrácsain s ő szótlanul lehajolt a kezemhez. A bajuszkáján havas hópihék voltak, de az ajka forró volt. Azután ő nyult be a két kezével és megsimogatott, ahol ért. Nem emlékszem, hogy mondott volna valamit, csak borszaga volt a szájának, de az is nagyon kedves volt. Sokszor nagyon megfáztam, másnap rekedt voltam, de nagyon-nagyon boldog voltam.

– És én hol lehettem ekkor?

– Te? A dunna alatt mélyen aludtál, az arcodra kendőt vetettem, hogy föl ne ébresszen a hideg levegő. Kék huszár volt s mindig a kaszárnyába hivott!

Klára nevetve forgatta a vasalót.

– Ugyebár, ez Kleinéknál történt, ahol olyan nagy kék meg piros dunnák alatt aludtunk, hogy az orrunk hegye sem látszott ki? Kásahegyekkel álmodtam, amelyeken nem tudtam átásni magam. Ólomkatonákat vettem karácsonykor és az ablakba állítottam a kis vitézeket, hiányzott is egy katona. Pedig Kleinék becsületes emberek voltak.

– Az én huszárom vitte el emlékbe.

Klára fölemelte a csipkedarabot (amelyet majd estére vállára borít) és figyelmesen, csomóról-csomóra vizsgálta, nincs-e valami hibája, foltocskája?

– Hm, – mormogta, – az én ólomkatonámat?

– Elvitte. Nem kérdezte, kié.

– Sohasem volt bábum, sem kis varrógépem. Akkor karácsonyra egy dobozka ólomkatonával leptem meg magam. Nagyon mulattattak a kis vitézek. A kapitánynak piros orra volt.

– Mint az én orrom, nemde? – kérdezte hirtelen Szilvia és alattomos pillantást vetett a barátnőjére.

Klára nem felelt. Dudolgatva hajolt a vasaló fölé.

Szilvia egy másodpercig hallgatva nézett a barátnőjére. Egy kakukos óra ketyegett a szobában igen hangosan. Az óra elkisérte őket mindenfelé vándorlásukban. Éjjel megszokták a ketyegését és ó, hányszor tapadt reá reménykedve a szemük, csak még tíz percig lehetne lustálkodni az ágyban a reggeli próba előtt. Az óra hörgő köhögéssel jutott el kis állomásaira, a negyedórákra. A XII-es számnál azonban kakuk ugrott ki a kis ajtón és tempósan billentett, szalutált a hölgyeknek, mint valamely kis állomásfőnök a végtelen élet egyik apró stációján. Színházba kellett menni és ruháskosarat, benne az illatos holmikkal, fehér, üde kendővel letakarva, a cselédleány a színházhoz vitte. A havas utcákra már leereszkedett a kékes alkonyat, a híd alatt még acélszürke volt az jég s a fiúk félkorcsolyáikon olyan gyorsan igyekeztek előre, meg körbe, mintha rettegnének a magas part hórongyokkal borított cserjéi mögött bujdosó holdvilágtól. Nagy, beépítetlen mező közepén állott a kisvárosi színház, itt tán még farkas is járt a nagy hidegekben. A másik városkában viszont a városi Vigadó egyik részét foglalta el a színház és a színésznők ruhakosaras cselédkéikkel a keskeny korzón siettek végig. A sarkon gesztenyét sütöttek esernyő alatt s a fedél megemelésénél sültgesztenye-szaga lett a keskeny utcának, hol a könyvkereskedő gyönyörü angol naptárakat akasztott ki, melyeket az egész város megbámult. Piros frakkban kergették a rókát, máshol Dickens úr regényhősei utaztak postakocsin a hónapok címtáblájában, a nagyétvágyú Pickwick urat mindenki fölismerhette szárnyas frakkjában, továbbá Weller urat s a fogadó a Györgyhöz volt címezve. Míg az ékszerész kék bársonyba ágyalt gyémántjai mellett közömbösen haladtak el színésznőink s a virágkereskedés virágzó pálmájára is csupán rejtett pillantást vetettek, a könyvkereskedőnél megállottak. A levéldobozokon Mylady ugratott sövényt vagy egy régi skóciai kastélyon lengette a szél Mylord családi színeit. Egyszer egy varjakkal megrakott őszi erdő díszlett a levéldobozon.

– Emlékszel, – mondotta Szilvia, – két hét alatt mennyi varjut láttunk?…

– Bizonyosan bús őszi este volt elhagyott urasági birtokon, a tulajdonos szerelmi csalódás miatt elbujdosott és csupán varjak laknak az uradalomban, – felelt Klára csendesen, megértően mosolyogva, mint aki előre tudja a kimondott szavak folytatását, a félig álmodott álmoknak a másik felét.

A kis állomásfőnök tisztelgése most semmire nem serkentette őket. A városi Vigadóban másnak gyulladnak föl a széles, pezsgős-poháralakú gázlángok s a zenekar halkan hangol a mélyben, míg a félhomályos nézőtéren csupán a jegyszedőasszonyok fehér bóbitája világít. A színpad szürke deszkáján a kellékes térdepel, körömfeketényi gyertyácskákkal világít s régi királyi képet fest a trónterembe. Az öltözők vasajtaját viharosan nyitja ki és be a színházi szolga, amint sörért, fehér mellényért, lakkcipőért szaladgál az aktoroknak.

– Mindjárt gondolhattam volna… Hisz Kleinék nagyon becsületes emberek voltak, – mondta jó darab idő mulva, hosszú elgondolkozás után Klára. – Adtad volna oda a saját ólomkatonádat, ne az enyémet.

Szilvia, mint akit ábrándozásában durván megzavarnak, méltatlankodó pillantást vetett barátnőjére. Már a nyelvén volt, hogy odavágja neki, esztendők óta megosztja vele mindenét, de Szilvia gyöngéd, finom teremtés volt. Igaz, hogy a Klára nagyapja meglehetős magas rangot viselt a minisztériumban, de atyja csupán éjjeli őr volt Máriapócson. Ki tudná, ki tudhatná, hogyan bukkant föl egykor Klára a színésziskolában!

Szilvia a zongorához ült, a fejét hátrahajtotta és az ujjai alatt a Királyfogás valcerje hangzott, míg a gondolatai tovább járták a tegnapot, mikor (most úgy hitte) boldog volt, amilyen boldog nem lesz már többé soha.

… Egy kékbársony, sarkigérő felöltője volt, amelyben meghódította az egész várost. Strucctollas kalapja előkelően lengett el a virágkereskedés tükörében, fátyolán, vállán kis hópehely, a lámpások kék karikába bujtak a leereszkedő ködben s a korzó hosszú, elegáns tisztjei, a puskaporos arcu kapitány feketeprémes mentéjében s a kadét magas sapkájában kedveskedve szalutáltak:

– Eljövünk az előadásra! – kiáltották utána.

– Istenem, milyen boldogtalan vagyok! – gondolta Szilvia s búbánatos barna fejét a zongora lapjára hajtotta,

– Itt van a nénéd! – szólalt meg a háta mögött hideg hangon Klára. (Az ólomkatonát még nem tudta elfelejteni.) – Öltözködj. Megyünk a színházba. Nézd, milyen hintón jött Urbanovicsné!

A Pattantyus-utcába a legelegánsabb Gizella-téri fiákeres hajtott be. A legény világosszürke kabátján nagy gyöngyházgombok voltak és a sárgakockás lótakarót ügyesen vetette a lovak hátára. A kocsilámpás kristályosan csillogott. A néni olyan lihegéssel kapaszkodott föl a lépcsőn, hogy a leányok ijedten nyitottak ajtót.

– Mi történt? – kérdezte Szilvia.

– Semmi, – felelt Urbanovicsné, pedig oly erősen be volt fűzve, hogy leülni sem tudott. Karminvörösre volt festve az arca, a szeme csodálatosan tündöklött, sárga selyemruháján friss tearózsa nyilott és a fülbevalója akkora volt, mint a dió.

– Igaz, hogy ez már nem divat, – mondta a tükör előtt – mert vajjon kinek van manapság háromezer forintja fülbevalóra? A divat a szegény, pénztelen emberek gusztusához alakult, hogy mindenki vehessen fülbevalót: apró gyémántokból csinálják a függőket. Én vidéki asszony vagyok, – tette hozzá fennhéjázva, – vidéki parasztasszony. Nem tudom a pesti hivatalnokoknék divatját.

Klára kellően megcsodálta a nénit, bár bévülről utálta a nehéz ékszereket. (Igen finomművű, talán csupa szent Péter kulcsaiból összefüzött aranyláncot szeretett volna hordani az inge alatt, a láncon egy lapos, alig látható cirádákkal kivésett medálion s a medálionban egy rózsaszínü arcu, kékszemű, finom szőkehaju, piros ruhás férfiú arcképét. Más ékszert nem kivánt.)

Urbanovicsné sűrű fekete hajára mutatott.

– Ez mind valódi. Én nem hordok hamis hajat. Csak a rossz nők toldozgatják, foltozgatják a hajukat mindenféle hajakkal, amelyeket tán a kórházban elpusztult perdita fejéről nyirtak le. Igaz, hogy festem a hajam, mert még nem akarok öregasszony lenni. Nincs igazam?

– Igaza van, néni – felelt Klára, aki egy öltöztetőnő fürgeségével és nesztelenségével segített Szilviának a kapcsok és gombocskák gyors elhelyezésében. A színésznők általában igen gyorsan öltözködnek, mire a néni ránctalan halántékának előnyeit kezdte volna a állótükör előtt magasztalni, Szilvia már föl is vette hattyuprémes színházi belépőjét.

Urbanovicsné tetőtől-talpig végignézte unokahugát.

– Milyen szép lábad van! – mondta végül.

– Magyarország legszebb lába – szólt odavetőleg Horváth Klára. – Ezt mindenki tudja.

A gyöngyházgombos legény földig emelte kerek kalapját a hölgyek előtt. Ügyesen segédkezett az elhelyezkedésnél, majd a bakra szökkent és az Andrássy-útnak irányította a rövidfarku lovakat.

A fiakkerezés határozottan jó hatással volt a nők kedélyére.

Klára, aki vörösesbarna haját berizsporozta és szürke, mély szemét jó darabig lehunyta, mintha még mindig az ólomkatonán gondolkozna, a lámpásoktól tündöklő Andrássy-úton egyszerre magához tért és az esti vásárra gúnyos ajkbiggyesztéssel nézett.

– Néni, nem is hiszi, hány elegáns dáma sétál most itten, aki nem tudja, hol fogja lehajtani a fejét éjszakára.

– Tudom. A pesti nők romlottak.

– És ezek a jókedvü, megborotvált urak, lehetséges, éppen rablógyilkosságon vagy betörésen gondolkoznak.

– Száz férfi közül kilencvenkilencet agyon kellene lőni, hogy ismét rend legyen a világban – felelt buzgón Urbanovicsné.

A külső Andrássy-úton, a köröndön tul, ahol csendesebb az utca, egyszerre nagy ostordurrogás, lódobogás hangzott föl velük szemben. A fiákeres félrerántotta a lovait.

Hat sallangosan fölszerszámozott, hosszufarku pejló robogott el mellettük. Az ostorhegyesen fehérnadrágos, bársonysapkás lovászlegény ült, a kocsis szinte emeletnyi magasságban foglalt helyet az óriási vörösre festett postakocsi ormán, amelynek lámpásai messzire sugárkévéket vetettek. Talán az angol lordok utaztak így hajdanában Walesből Londonba, mikor még nem volt vasut. A nagy kerekek ünnepélyesen fordultak és az inasok mereven állottak a lépcsőn. A hintó sárga és fehér színekkel volt bélelve s a hátulsó ülésben komolyan ült egy elszánt képü, ritkás feketeszakállu, tatárfejü uriember. A szeme, amely addig pislogni látszott, a mellette elrobogó színésznők láttára olyan hirtelen villant föl, mint a villamoslámpa.

Prémeskabátban, kerek kis fátyolos kalap alatt, unott közömbösséggel ült mellette egy ibolyaszinü szemü, angolosan vöröses-szőke, régi skót vadászkastélyok pasztell-képeire emlékeztető hölgy.

A feketeszakállas tatár-kán pillantása bizonyos szenzációt okozott a hölgyek kocsijában.

Urbanovicsné nem is nagyon türtőztette magát. A gyűrűs ujjával kopogott a kocsisnak.

– Kié volt ez a vörös kocsi?

– Alvinczi őnagyságáé.

– Mehet! – mondta kelletlenül, mert most is annyit tudott, mint előbb.

Szilvia később halkan odaszólott Klárához:

– Az ibolyaszemü ismerős. Stümmer Lottinak volt ilyen szeme az iskolában.

Klára megvetően legyintett:

– A mi iskolatársnőinkből már éjjeli kaszirnők is lettek.