XII. Ősz a multban.

Ősz volt, Budán, a Tabánban egy régi házban, ahol hajdanában királyok kedvesei lakhattak, mert hisz a földalatti út, amely félig beomlott, csupán arra volt alkalmas a királynak, hogy éjjelente kedvesét meglátogassa. Egy-egy ajtón a Corvin-címer, a ledőlt erkély maradványain is hollómadár állong. A vén kövek kinézegettek a falból, mintha kiváncsiak volnának a körülöttük folyó életre, a földalatti folyosón vidra sétált magányosan, a tetőn a szélkakasból csupán a kakas farka maradott meg: az forgolódott furcsán, gyermekmesebeli groteszkséggel, mintha a hűtelen kakast óhajtaná helyettesíteni.

Rezeda úr tehát ebben a házban vett lakást, két szobácskát, az egyikbe beköltöztette Horváth kisasszonyt a kalapskatulyáival, a másikba könyveit, kék frakkját és csipkés mellü báliingeit helyezte, amilyen ingben közönségesen járni szeretett a romantikus férfiú. (Horváth kisasszony pompásan értette a csipkés ingek vasalását!) A keskeny ágyban Rezeda úr aludt. Klára a földre vetette nyugvóhelyét, egy régi mécsest égettek a falbavésett feszület alatt és a mécsvilágnál éjjelente beszélgettek.

Olykor vendégük is volt a kis Bonifácz Béla személyében, aki hosszadalmas kóborlások után, gyalog, vonaton, tutajon a Dnjeperen Dideri-Dir leányaival hazaérkezett Szibériából. Tuberkulózist és Buddha imádatát hozta a földgolyó tulsó feléről. Egy hétig, tehervonaton, juhokkal, lompos lovacskákkal és buddhista papokkal utazott. Bonifácz Béla kirándulása alatt valahol a kinai határon, ahol kozák helyőrségek voltak és a leányok magyar csikóstáncot lejtettek az unatkozó tisztek mulattatására. A tehervonaton Béla megtért, kinai imádságot tanult és Budára érkezve azon mesterkedett, hogy Buddhának új híveket szerezzen ebben az országban, ahol az igazi öreg Istent sem imádják már elegendően. A napkeleti isten csodálatos ékesszólással ruházta föl boldogtalan kis hívét, aki tán rongyosabb volt, mint valaha. De most már tudta, hogy miért rongyos.

Tehát ősz volt és a tabáni tornyokban mélán kongtak az óraütések. A ház előtt vén ecetfa állott, amelyet tán még Zsigmond király idejében ültettek. Rezeda úr az ablakból mindig az ecetfát nézte. Napról-napra megfigyelte, hogyan pirosodnak a fa levelei és gyermekes szomorúsággal nézett egy-egy elszálló levél után. Egy nagy karosszéket találunk a lakásban. Megöregedett királyok hallgatták tán e helyről ifjú kedvesük mesemondását, – hisz a nők oly gyönyörü meséket tudnak mondani! Vagy talán öreg hercegnők üldögéltek és fiatal lovagok élcein, pletykáin mosolyogtak és a királynő anyja fejét csóválgatta a szomszédbeli udvarban lábrakapott erkölcstelenségen. Most Rezeda úr ült a karosszékben, mert a lőtt seb nehezen gyógyult, nem igen volt szabad sokat mozognia és Horváth kisasszony minden cigaretta-szippantásnál szemrehányólag nézett Bonifácz Bélára, aki egy sarokban pompás helyet talált magának. Egy gyermekbölcsőbe ült, amelyet az elmúlt lakók itt felejtettek. Tán meghalt a gyerek és nem akarták magukkal vinni a szomorú emléket. Hétszámra lógatta rövid lábait a kis Bonifácz Béla a bölcsőből és naponta nem mondott többet tíz szónál. Estefelé fölkerekedett és elment valamerre… Valahol, elhagyott kertekben aludt, mint a jó Isten madarai, mert sohasem fogadta el az éjszakára való meghívást…

Egy napon így szólalt meg a bölcsőből:

– Ti sohasem szoktatok csókolózni? Elmegyek sétálni, csókolózzatok.

Klára bánatosan lehajtotta a fejét s megsimogatta a Rezeda úr arcát:

– Majd ha meggyógyul az én jó uram, ha ismét egészséges lesz, akkor mindig az ajkán lesz az ajkam. Most még csak szolgálóleánya vagyok az én királyomnak.

Bonifácz Béla nem szerette a vitatkozást. Tovább lógatta a lábát, szívta a kapadohányt, amelyet takarékosságból száraz akácfalevéllel kevert. Horváth kisasszony egy szentté válott középkori apáca csöndes lépteivel járt-kelt a szobában, főzött és takarított, a szomszédasszonnyal traccsolt a folyosón, mert tudta, hogy ennek Rezeda úr örül. Szórakozik a kedves… És regényt olvasott a képesujságban, amelynek folytatását mindennap kiváncsian várta.

– Istenem, mi történt Soroksári gróffal? – mondta néha, mert Rezeda úr ennek is örült. Hogy nem csupán a szomorkodás foglalja el a kedvest… Mindig alacsonysarku cipőben és pongyolaszerű ruhában járt, fru-frut és kis keresztet viselt, a konyhaedényeknek neveket adott és a szomszédbeli Micivel, egy hatesztendős kisleánnyal egész délután eljátszadozott… Rezeda úr csöndesen mosolygott a szempillái alatt. Nem unatkozik a kedves… Francia nyelvtant forgattak, Bonifácz úr néha közbeszólt a helyes kiejtés miatt és egy napon egy vidám kis madarat hozott haza a tabáni piacról Klára. A kis madár regényes, tornyos, lombfűrésszel faragott házikóban lakott és midőn az ecetfa lombjai között átléptek az őszi nap sugarai, a mesebeli házikóból fölcsendült a cinke füttye. Klára az ajkára tette az ujját, szinte földöntúli boldogsággal nézett a madárkára… Rezeda úr lehúnyta a szemét. Istenem, van valami a világon, ami a kedvesnek örömet okoz.

Igy éltek Budán, a Tabánban, régi házban, hol Zsigmond király eldugdosta a szeretőit. Az ecetfa levelei mind pirosabbak és az óraütések hangosabbak lettek az őszi csendességü városrész fölött. Bonifácz Béla kimászott a bölcsőből.

– Mégis csak elmegyek vallásalapítónak! – mondotta és másnap nem jött el a szokott időben…

Egyszer tökéletesen megpirosodtak a sárga levelek Zsigmond király ecetfáján. Horváth kisasszony aznap két kis macskát vett a tabáni piacon, egy csíkos kandurt és egy sárgafoltos nőstényt. A kandurt Rezeda úr ölébe tette.

– Ez kegyedé! – mondta bánatos mosollyal, mint a jó anyák szoktak gyöngélkedő gyermekük fölé hajolni.

A foltosnak piros szalagot kötött a nyakára.

– Kisasszony! – szólt és könnyes szemmel nevetett.

Rezeda úr megint csak lehunyta a szemét, amíg a csíkos kandurt simogatta és arra gondolt, hogy nemsokára papot kell hivatni. Milyen nehéz lesz a búcsú a kedves hölgytől! A régi király ecetfájáról szinte menuette-lépésben keringtek alá a levelek és a rácvárosi háztetők fölött mesebeli mélysége volt az égnek. A kémények oly komolyan füstölögtek, mint az Andersen-mesékben és a sárkányfejü, rozsdás csőcsatornák szinte alattomoskodva pislogtak megfoltozott szemükkel az őszi napsugárra, vajjon mikor jönnek már a hegyekről a köpenyegalaku felhők, hogy ők is elvégezhessék kötelességüket. Ahány fehér kutya volt a városrészben, mind sürgősen szaladt az utcán, mintha elmulaszthatatlan tennivalója volna. Csupán a hollók ültek le néha-néha aggodalmaskodva a házereszekre és gondba borulva merengtek magas állomásaikon. Késő őszre járt, bár a napocska olyan szent szerelemmel sétált még a girbe-gurba tabáni utcácskákon, mint ahogy érdemrendes, pirosarcu öreg emberek látogatnak el hajdani szerelmeikhez és délután a szép multról beszélgetnek.

Egy délután madame Louise kényelmes hintaja állott meg az egykori királyi szeretők háza előtt. Szürke utazóruha és kis, tollas kalapka volt az úrnőn, a bakról Bonifácz Béla ugrott le. Szomorkásan és elgondolkozva nyitott be barátaihoz:

– Sajnos, én nem ülhetek a madame mellé, – mormogta, mintha egy félbenmaradt gondolatot folytatna, – a madame sokkal előkelőbb és gazdagabb, minthogy én ócska ruhámban helyet foglalhatnék mellette. A járókelők azt gondolhatnák, hogy a kövérhátú lovak véletlenül elütöttek a Lánchídnál és a jószívű madame most a kórházba szállít kocsiján. Ti azonban bátran beülhettek a hintóba, a Krisztinába megyünk, a Vörös Farkasba, ahol nagy uzsonna leend Szilveszter úr tiszteletére.

– Meghalt a jó öreg? – kérdezte Rezeda úr.

– Még nem, de már útban van. A kis Gellérten a vadrózsabokrok közé jár szundikálni, nagy kőre helyezi a fejét és nagyon elégedetten, ha néha fölkel a hervadó gyepről. Öngyilkos leányával álmodik minden éjjel és hosszadalmasan nézi estve a napot, mintha holnap már nem látná. Gyerünk el az öreg úr mulattatására.

A jó madamenak gondja volt arra, hogy a gyöngélkedő Rezeda úr meleg kendőt kapjon a vállára és a térdére, Horváth kisasszony oly kopott és furcsa kis kalapot tett a fejére, mintha valamely mult századbeli budai asszonyságtól kérte volna kölcsön. A keztyűjét összevarrta a kellő helyeken és kissé kitaposott cipőjét aggodalmasan húzta a szoknyája alá. A madame hosszú szempillája alól egyetlen tekintettel végignézett a színésznőn, aztán könnyedén fölsóhajtott és egy piros rózsát nyujtott át Klárának.

– Jól áll a szőkéknek! – mondta és a hangjában bocsánatkérés csengett.

A kis Bonifácz Béla elfoglalta helyét a bakon és a szárnyas, szürke bajúszu kocsis, aki olyan szomorú volt, mintha halottaskocsi bakján ülne, az ostorral megnógatta a széleshátu szürkéket. A madame fiatalkorában a leggyorsabb amerikai lovakat szerette kocsijában és a bakra egy-egy pepitanadrágos tenoristát ültetett, idővel azonban, miután vére megcsendesedett, a veszprémi káptalantól vásárolta a lovakat, amelyeket már az öreg kanonok úr sem fogatott be.

Tehát mentek a girbe-gurba budai utcákon hegynek föl, völgynek le, a szürkék oly hűségesen trappoltak, mint a megbízható régi hivatalnokok végzik munkájukat. Madame mozdulatlanul és komolyan üldögélt sűrű kékfátyolos kalapkája alatt, Rezeda úr a szép őszi tájra vigyázott, amely néha előbukkant bedőlt kerítések, lerombolt házak mögött; a Várban erősen piroslott egy házfödél, mintha újonnan cserepezték volna, a tornyok szinte szenzációsan élesen váltak ki a megritkult levegőből, messzi hegyek fölött zárójelalaku madarak repültek; – Horváth kisasszony búskomoly bizalommal nézett szeretője arcába. A szemébe, az arcába és a nyakába, amely különösen vékony és sápadt volt. Odaadással, az élet föláldozásával, szent szerelemmel nézte az ifjút, aki még nemrégen is szívébe szeretett volna golyót küldeni miatta. Az ajka szorosan összezárult, mint rossz időkben a virágok kelyhe, de a szeme, a homloka, stoppolt keztyűje és kitaposott cipőjének orra mindig csak azt mondta: „Istenem!“

A Krisztinában gurult a kényelmes hintó, lassan forogtak a kerekek, mert hisz vágtatni már nem érdemes. A madame néha-néha elszólta magát a fátyol alatt:

– Néd csak!

A hervadt fák alatt szerelmesek mendegéltek, férfiak, komoly, megfontolt, mondhatni Ferenc József-kabátos urak, – itt-ott egy szürke bajusz, – oldalukon a pesti asszonyka vagy leányka, aki elégedetlenül és rosszkedvüen lépkedett hódítója oldalán. Némely nő mereven megnézte a helyet, ahová ernyője ért a földön, mások a fákra pillantottak, amelyek a Krisztinában az útat szegélyezték. Igen gyakran mutatkozott a tavalyi divat a Budán sétálgató hölgyek ruházatán, sőt általában mindnyájan olyanformák voltak, mintha az „Elhagyott menyecske“ neve alatt ismerkedtek volna az apróhirdetések között. Ott ment a molett az ismerőse oldalán, a „vidéki szőke asszony“ és az „első lépés“. Olykor feltünő, máskor divatjamult ruháikban olyanformán illegették magukat az elszántan kifestett bajuszu gavallérok karján, mintha még sohasem jártak volna Budán, a Vérmező tájékán, midőn az apróhirdetés útján ebben megállapodtak. Ki ád randevút Budára, a Vérmezőre? A hercegnők bizonyosan nem itt találkoznak a lovagokkal, az infánsnők erre nem robognak. Igen fiatalnak, szívben lobogó szerelemmel szerető, vagy koravén uracsnak, zördült agglegénynek, nyolcgyermekes félénk családapának kell lennie annak, aki Budára, a Vérmező mellé megy hölgyével, hogy séta közben mindazt elmondja, ami szívét nyomja. A bajuszukat e napon gondosabban festette a borbély és a nők elhervadt csipkedíszeket vasaltak ebéd után.

– A kapitányné! – mondta a madame. – Már tíz éve látom.

Egy kistermetű, száraz és rövidszoknyás asszonyka szinte egérfürgén lépkedett megtelt, komoly férfiú mellett. A szeme olyan fényes volt, mint a patkányé és madame kutyabőrkeztyűs kezét alig észrevehetőleg megmozdította a kocsitakarón és a kapitányné furcsa kis kalapja alól barátságosan intett. Aztán tovább forogtak a kocsikerekek.

A madame az őszi felhőkre nézett és halkan fölsóhajtott:

– Ah, Budán csupa Tell Vilmos jár. A férfiak mind a nők szívébe találnak.

A hintó megállott egy félig földbeásott vendégfogadó előtt. Nem messziről, tán a fogadó udvaráról, kovács-kalapácsok zengése hallatszott. Kisvárosokban, csendes falukban zeng így a kalapács. Az alkonyat homályában kék és piros tüzek jelentkeztek a kovács tűzhelyén, szomorúan áll a patkolásra váró öreg szürke ló…

– Aztán ne sokat igyon! – súgta vagy gondolta a szentek glóriás arculatával kitüntetett színésznő Rezeda úrnak. Szőkés-barna haján a késő őszi délután búcsúzó napocskája a hervatag kankalin színében ragyogott. Rezeda ur áhítattal nézte a gyönyörű hajszálakat, amelyek a hölgy kalapja alól mutatkoztak. Hajak csillogtak az őszi napsugár fényében, amilyen hajakért egykor tán királyokat öltek meg. Régi pápák előtt térdepeltek királyleányok a Horváth kisasszony hajával, míg az avignoni kastélyon ábrándosan pillantott be az alkony… Rezeda úr természetesen ezt gondolta magában, míg a kovácspőröly dallamosan, falusi szomorúsággal zengett nem messzire.

– Helyben vagyunk! – szólt Bonifácz Béla és leugrott a bakról. A madame méltóságteljesen ereszkedett le a kocsi lépcsőjén, mintha az elősiető cselédséget várná. A kocsis ezalatt kezében tartotta a viaszkosvászonnal bevont kalapot. És a kocsishoz tótul szólott az úrnő:

– Fél óra múlva gyere értem, koma.

(Egyszer kiderült, hogy a madame falusi birtokán valamennyi cselédjével félig-meddig rokonságban van. Az elszegényedett rokonait bedugta a zsellérházakba és azzal vígasztalta magát, hogy legalább nem idegenek lopkodják el a kéményből a sonkát. A vén kocsis nyári időben falun hat gyereknek volt az apja, az úrnő szőlőjében kapált és csupán a hideg beálltával húzta föl a libériát.)

A fogadóban már víg élet volt, amennyiben víg életnek lehet nevezni, hogy Szilveszter úr félrecsapta gombanagyságú kalapját és egy vak, kövér ember széles vállára támaszkodott, mintha többet ivott volna a kelleténél.

– Barátom: Bocskai, sajnos, nem az igazi Bocskaiak közül, de azért igen derék ember – mondta Szilveszter úr, barátját bemutatva.

Egy másodperc múlva pazarló kézmozdulatot tett a kezével:

– Bocskai a legnagyszerűbb ember Budán. Fiatal korában színházi zenész volt, de mert sokat nézegetett a színpadra, a színésznők ruhája alá, megvakult. Éjjeli mulatóhelyre vonult tehát zongorásnak és egy napig sem volt még szomorú életében. Igen jó állása volt a Himző-utcában, a legnagyobb uraknak szolgáltatta a tánczenét, a fiatal mágnások akkoriban odajártak táncolni tanulni, míg közbelépett a végzet. Bocskai barátom beleszeretett a ház egyik hölgyébe, mire távoznia kellett a mulatóhelyről. Féltékeny volt szegény… Most már csak a Kapás-utcában zongorázik.

A vak ember életrajzát megelégedett fejbólintással kisérte. Vastag rézlánc volt a mellényén és fekete nyakkendőjében turbános tű. Tiszta gallérja és zsebkendője volt. Vajjon ki látja el a vak embert e dolgokkal?… Bocskai a kezét állandóan talpas, vastagüvegű poharán tartotta. Szilveszter úr olykor jogászos jókedvvel öntötte tele a zongorás poharát.

– Elmegyek az éjjel a Kapás-utcába, – igérte fénylő szemmel. – Mióta szegény feleségem meghalt, úgyse öleltem leányt.

Madame Louise hangosan nevetett:

– Oh, mind azt mondjátok, vén gazemberek! Ti már így csábítjátok a nőket. Mióta… tíz év óta… tizenöt év óta… Tagadhatatlanul érdekes dolog az, ha egy férfi tíz esztendeig szentéletü volt.

A madame az asztalfőn ült és csakhamar elküldte maga mellől Bonifácz Bélát rossz szagú szivarkájával.

– Rezeda úr, ön nem dohányzik… Üljön mellém.

Szalámit, hagymát, erős kis paprikákat hozott a korcsmáros. Piros bort pintes üvegben és füstölt szalonnát, amelyhez Szilveszter úr nyomban fölajánlotta a bicskáját. Koccintott a vakkal:

– Így éltünk hajdanában mindig szegény Balázs Sándorral. A Népszínházban még olyan színésznők voltak akkoriban, akik szívesen jöttek át Budára a kis korcsmába. Itt énekelt egykor Blaháné és a tündéri Hegyi Aranka, míg Lányi a cimbalmot verte. Régi írók mulattak itt, öcsém. Dalidókat tartottak a Lisznyai modorában és a költőnek sohasem kellett búsulnia szerelem miatt. A leányka éjjel a szalon pamlagán heverészve, Reviczky verseit olvasta föl a vendégnek, de a polgár-kisasszonyok sem idegenkedtek este, félhomályban a kitárt ablak virágcserepei közül kinyújtani fehér kezüket. Szent férfiak voltak a költők. Írók és színészek gyakran nem fizettek kvártélypénzt a régi asszonyoknál a belvárosi házakban és a szöghajú leányka költeményes könyvet tartott a párnája alatt. Akkoriban még más volt a szerelem is.

A vak zongorás biztos mozdulattal emelte szájához a borospoharat. Borongós, messziről hangzó hangon megszólalt:

– Hétköznap nálunk is nagy keletje van a könyvnek. Szimónia – egykor jó házaknál nevelőnő – a szalonban a nagy lámpás alá ül és hangosan olvas a leányoknak. A multkoriban az egész ház bőgött egy olvasmányon. „Levelek, amiket meg nem írunk.“ És Csergő Hugó írta. A „Fehér nász“: mondta a költő és mindnyájan csöndesen sírdogáltunk.

Szilveszter úr hevesen intett:

– Nem ismerem a könyvet, de véleményem szerint akkor voltak igazi nők a mulatóhelyen, amikor könyv nélkül tudták a „Perdita“-ciklust Reviczkytől. És a fiatal írók a Himző-utcában aludtak, laktak évszámra, abban a mesebeli kastélyban. Fiatal koromban nagy táncos voltam magam is… És a híres Czigány Vilmát én tanítottam a pestvármegyei dalokra.

Madame Louise bogarászó pillantást vetett Rezeda úrra:

– Mondja, fiatal úr, mit akar azzal a szerencsétlen leánnyal?

Rezeda úr elkomorodott:

– Ha meggyógyultam, feleségül veszem; megérdemli, derék leány.

A madame bánatosan mosolygott.

– Hány esztendős, fiatal barátom?

– Huszonhat. Majd dolgozni fogok.

– Mit? – kérdezte csodálkozva Louise asszony. – Tán verset fog írni?

A férfi lesütötte a szemét.

– Van egy öreg barátom, aki megigérte, hogy behoz a most megindult Az Ujság-hoz korrektornak. Gajári Ödön úgy szokott gondoskodni az embereiről, mintha édes testvére volna valamennyi.

– A korrektornak éjjel kell dolgozni, ön mellbetegnek látszik. Rezeda úr, fiatal özvegyke maradna utána és adósság a füszeresboltban.

Rezeda úr megsimogatta a homlokát.

– Én mindig azt véltem nagyságodról, – szólt elfojtott hangon, – hogy költői lelkületü teremtés. Ime, sokkal prózaibb, mint hittem volna. A haláltól én nem félek. Teljesen mindegy, hogy mikor kell meghalni, miután egyszer úgyis meghal az ember. De még szeretnék boldog lenni… Asszonyom, én még nem öleltem nőt igazán soha életemben.

– A kisasszonyt?

– Istenem! Hisz jobban szeretem annál… Előbb megesküszünk valahol egy régi kis templomban, szentéletü öreg pap áldását kérjük szerelmünkre, reszketős egyházfi áll tanúként és a sánta harangozó kíván szerencsét a templomocska ajtajában. Ha pénzünk lesz, az orgonán Lohengrin nászindulóját játszatjuk egy hozzáértő mesterrel. A gyönyörű nő szeme, amely barnán és hibásan rámpillant, nyugtalan lába és fehér keze, hol a szenvedély lakik… Csupa sejtelem a hölgy és bájának testrészeit megismerni vágyom… Barnaképü, feketerámás szentek néznek a falról és az Asszony liliomkoszorús fejével áldólag mosolyog az oltárról. Mióta öngyilkos lettem, vallásos vagyok, asszonyom. A jó Istenben bízni megtanultam.

A madame összeráncolta a homlokát.

– Én is istenfélő vagyok. Szintén az öngyilkosságom óta. Azelőtt… bolond, pazarló és muzsikás ifjúságomban sohasem éreztem szívemben az imádságot. Hangosan, gyorsan, kötelességszerüen imádkoztam. Manapság néha-néha megállok napi teendőim közepette, elgondolkozom, a szívem meleg, boldogító áhitattal telik meg. Már ötven éves vagyok. Napról-napra készülődöm látogatóba menni a jó Istenhez. A falumban kápolnát építtettem és a régi arany- és ezüstpénzeket, amelyeket fiatalkoromban a grófoktól és királyoktól emlékbe kaptam, beolvasztottam a kis harang ércébe, amely falusi birtokom közelében esti imádságra szólítja a föld népét. Louise Pommery Reimsban többé nem az inyemnek tölteti meg szőke borával az egykor nagyszerü palackokat, amelyeket egy Battenberg nevü követ kedvéért fürdőkádamba öntöttem és a zenéből csupán Haydn a kedvencem.

Amíg beszélt a madame, egy narancsot hámozott, egy gerezdet Rezeda úrnak nyujtott.

– Kis barátom, istenfélő ember nem teheti tönkre egy másik embernek az életét. Hagyja futni a kisasszonyt. Jóságból az öngyilkossága után a maga ápolására szegődött, – de nem csupa betegápolásból áll az élet. Egykor eljöhet az idő, hogy nem csinál botrányt Steinnénál, akit fiatalkorából egyébként a régi Somossyból ismerek.

– Nagyságod tudja? – kérdezte elfehéredve Rezeda úr.

A madame megcukrozta a narancsot.

– Körülbelül mindent tudok, ami a városban történni szokott. Egykor az volt a mesterségem, hogy szép voltam, buta voltam és hónapokig szenvedtek érettem a férfiak, mielőtt engedtem volna nekik. Most dáma vagyok, művelt és sokat olvasott, mint az első udvarhölgy, talán emberismerő is vagyok… Az öreg uraim, akik meglátogatnak és kényelmes életemről gondoskodnak, unatkoznának nálam, ha mindig csak Sarcey-t vagy Salgó Ernőt idézném, ha a tegnapi színházi előadás hölgyéről véleményt kell mondani… A pamlagon heverésző öreg urak, miután életmüködésüket csupán annyiban nyilvánítják, hogy esténkint a Kaszinóban ebédelnek, olykor szeretnek egyet és mást hallani is a falakon kívül eső, messzire lévő életből. Tudnom kell, hogy a legszebb nő Gombaszögi Frida Pesten és Márkus Emma tigrisbundát hord. Mit csinál és mit gondol az elegáns Csekonics gróf? És Szemere merre jár. Öreg asszonykákat látok el segéllyel, akik a városbeli híreket hozzám juttatják, míg egykori barátnőim, akik még nem vonultak vissza az élet küzdelmeiből, tanácsért hozzám sietnek. S ilyenformán tudtam meg azt is, hogy a kisasszony, aki a nagyszerü Alvinczivel óhajtott találkozni Steinné, született Svarcz Fáni lakásán, egy kellemetlen eseménytől megzavartatva, hirtelen eltávozott… De már itt van a kocsim és jó mulatságot kívánok az uraknak.

A madame ünnepélyes eltávozása után nem sokára még egy kis esemény maradott meg emlékben Szilveszter úr jubileumi uzsonnájából.

Bonifácz Béla az asztal legvégén hirtelen összerogyott és vért hányt. A szomszédból egy orvos, később a budapesti mentők jelentek meg.

– A rossz táplálkozás és a régi tüdőbaj – mondta a mentőorvos Horváth kisasszonynak, akit nagyon megijesztett az esemény.

Aztán elment a kocsi a Szent János-kórházba és magával vitte Bonifácz Bélát, aki már olyan szépen feküdt a kocsi párnáján, mint egy kedves és jó halott. Egy hét mulva a két kezét is összekulcsolták mellén a jóságos ápolónénék.

A zongorásért eljött egy hatesztendős tökmagnagyságu leányka. Megfogta a vak ember kezét és elvezette mindennapi szokás szerint a kapás-utcai mulatóhelyre, ahol már vártak kezére az elefántcsontok.

– Szervusz, – kiáltott utána Szilveszter úr. – Egyszer majd, ha még élek, meglátogatlak.

A gázt fölgyujtották és Szilveszter úr tenyerébe hajtotta a homlokát. Percekig maradt így, csak a melle zihált hevesen.

Levette a kezét a homlokáról és a szeme tele volt könnyel.

– Csókoljátok meg egymást – mondta hirtelen.

Rezeda úr és Horváth kisasszony engedelmeskedtek. Csöndesen, szelíden megcsókolták egymást, mint a gyermekek.

Szilveszter úr fölemelte a mutatóujját.

– Az öreg emberek jó emberek, – mondta kissé zavaros hangon. – Nem igen szoktak már megszeretni senkit, de ha megkedvelnek valakit, arra gyakran, titokban gondolnak. Mi öregek szeretünk fiatal barátaink dolgaiba avatkozni. Rezeda úr, kis pajtásom, a babád ma estére elhágy téged.

Horváth kisasszony lesütötte a szemét Rezeda úr ijedt tekintete előtt.

– Ez az összejövetel a ti búcsútok volt. Elváltok egymástól, mert Bonifácz Béla, Louise asszony, mindnyájan mi, öregek, így gondoljuk ezt jónak és helyesnek. A déli vasuti állomáson már ott van a kisasszony podgyásza és a vonat egy óra múlva indul, amely a vidéki társulathoz visszaviendi ő nagyságát. A mozdonyt már fűtik a hercegnő elutazásához, – mondta Szilveszter úr komoly hangon.

Rezeda úr hősiesen viselkedett, csak egy darabig nem bírt megszólalni.

– Igazán elmégy? – kérdezte hirtelen.

A színésznő lesütött szemmel ült a régi fogadó kopott bársonypamlagán. Sápadtnak, szomorúnak, betegnek látszott. Az ajka kicsit reszketett is. Megragadta a Rezeda úr kezét.

– Neked nem mertem megmondani, mert még akkor beteg voltál… Nagyon szeretnék újra színházat játszani.

– Elmégy?

– Elmegyek, mert nem tehetek mást.

Rezeda úr megszorította a színésznő kezét.

– Isten veled!

Még sokáig sírdogáltak hármasban ezen az estén. Többnyire Szilveszter úr kezdte a könnyezést, Rezeda úr folytatta és Klára a tenyerébe temette arcát, midőn zokogott. Az egyik szeme sírás közben kisebb lett, mint a másik. Kicsit kancsalított. A nők akkor a legszebbek, ha kancsalítanak. Monseigneur Rohan így halt meg egykoron…

Aztán még egyszer megcsókolták egymást.

A színésznő erősen a Rezeda úr ajkára tapasztotta az ajkát. Forró, könnytől nedves arcát az arcához szorította.

– Egyszer, ha valakié leszek az életben, csak a tied leszek, – mondta halkan. – Esküszöm a halott édesanyámra.

– Isten veled! – mondta komoran Rezeda úr.

Ezen az éjszakán temérdek csillag volt az égen, a Tabán fölött. Hűvös sem volt, a nyár tért vissza a sötétségben. Rezeda úr a régi ház ablakában állott éjfélig, folyton a csillagokra nézett és magában számtalanszor elmondta:

– Isten veled! Reggel papot hivatok.

Az égen, a sötét magasságban vadludak kiáltottak. Valahol messze, egy tabáni rác-korcsmában csöndesen tamburáztak. A boldogtalan ifjú egy régi gyűrűt keresett elő a holmijai közül, amely gyűrűt a hagyomány szerint egy Anjou-királynő nézegetett finom ujjain. Türkiz-kő volt a gyűrűben, a hűség köve. Elhatározta, hogy a gyűrűt elküldi a színésznőnek.