XI. Pillanatnyi elmezavar.

„Kedd. Reggel 6 óra.

Úrnő, letérdepelek és Istennek ajánlom a lelkemet. Régi Werndl-féle fegyver megtöltve fekszik diványomon, csak azt sajnálom, hogy csúnya lesz a póz, amidőn lábam ujjával meghúzom a ravaszt. Régi íróim és saját meggyőződésem szerint: hat lat por és tíz deka ólom segít rajtam. Elutazom, pedig úgy szeretnék élni, mint Toscában a tenorista szívrehatóan énekli. (Kár, hogy két ballába volt a színésznek.) Emlékszik Mannheit Jacques-ra gróf Almaviva szerepében? Egymás mellett ültünk a nézőtéren, de Toscát egyedül hallgattam a nézőtér zugából hajdanában és elhatároztam, hogy egykor, ha Isten is úgy rendelte, szomorú képü kisbőgőssel fülembe, szívembe játszatom e dalt, – hajnalodik az Angyalvárban! – és reggelre meghalok. Fölhúzom a függönyt és éji pihenőben elárvult ablakomon (hisz senki sem sóhajtott alatta éjjel, a hold, mint mesebeli jelvény állt a ház régi tetője fölött, hogy „szeretlek, szeretlek, hozzád kívánkozom, mindenem!“ és erkélyem néma volt, mint a szevillai regényekben), a napsugár játékos kedvvel jön Rákos felől, kocsik szaladnak, emberek mozgolódnak odalent, négy emelet mélységben, hajnali utazásra gondolok tán, midőn gyorsvonaton mentem északra vagy délre és egész éjszaka a vasúti kocsik láncainak a csörgése mulattatott, amint összecsapódtak, meg elváltak, tam-tam, betegség elől futó uriember módjára bújtam el a hálókocsi pamlagán, holott tejfehéren, alsószoknyában ment a fülkém előtt a kivánatosan borzas román asszony… Franciául kellett volna hozzá szólni, a navarrai grófnak bemutatkozni, kis szentséges hugomról beszélni, aki Avignonban a nővérek zárdájában apácának készül, mert rangjához méltó férfiút nem talál, őseimről: őrült Fülöpről és a szécsényi rablóvezérekről regélni, a sánta lordot emlegetni, majd az orleánsi házat és a titokzatos hegyekre, andalító síkokra, a Hernád furcsa völgyeire, vagy a hajnali homályban pirosló vashámorra mutatni, félig megtébolyodni versektől és szerelemtől – és elcsábítani a szép román asszonyt, aki egyébként a hálókocsik Henry IV.-szakállas kalauzát kereste. Mozdulatlanul maradtam keskeny ágyamon és csupán önre, az ismeretlenre, az egyetlenre, szívem királynőjére gondoltam mindig, mindig… Más nők jöttek, sárga selyemruhában, zsidó asszonyok, akik mozdulataikkal, szemükkel, különös nyakukkal, kéjes orrukkal, piros nyelvükkel édesített vastag ajkukkal és szerelemre váró, ringó és emelkedő hátukkal csábítóan vonultak el az ifjú költő előtt… Sajnálom, úrnőm, hogy ezt leírtam. (Hisz remélhetőleg kiadja A Nap ezen utolsó levelemet!) Senki sem jött felém: ez az igazság. Szinte félig haldokolva néztem a gyönyörü nőket, akik az utcán, kávéházban, vagy színházban eljártak mellettem. Tovább mentek pocakos és zsiros külsejü férfiakkal, akik napközben talpalnak rossz szagu üzletekben az Andrássy-úton, vagy a Király-utcában, sommás keresetet írnak, vagy a szegény munkások orvosai, míg én hiába néztem meg a házszámot, ahová betértek. Olykor éjszaka voltam a legboldogabb. A kést a balszembe eresztem, ameddig csak lehet. A pisztolyból a golyót a két szem közé küldöm. Kemény öklömmel a gyomorra és az orra irányítom a célzást. Vagy kardpárbaj lesz az ismeretlen nők ismeretlen férfiaival: midőn is teljes biztonsággal gondoltam gyermekkori barátomra, Kázmér A. lengyel hercegre és táncmesterre, aki csupán bordaközi vágásokra, hasra mért, traverzón sujtásokra és a térdre, az inakat átvágó cselfogásokra tanította a fiatalembereket. A karcsu flöret egykor oly könnyedén járt kezemben, mint egy finom cigaretta és a pisztoly célgombját megszoktam ellenfelem lábához irányítani. Gyilkosság, halál, valakit megölni, esetleg börtönbe menni, kötelet kapni, a Browningot egyetlen kézmozdulattal használhatóvá tenni, verekedni, orrot leharapni, fület kitépni, fogsort széjjelzúzni: egykor úgy tünt föl nekem, mint a világ rendje. Szerettem megvadult lovakat megállítani, kardot viselő hadnagyokkal szembeszállani puszta kézzel, tíz erős ujjam tán a bikát is megfojtotta volna, – és most írok önnek, úrnőm, a Toscából zenehangok járnak át vad szívemen, hogy reggelre meghalok.

Mindenkinek megbocsátok, úrnőmnek is. Hódolattal, mélyrehajtott fejjel, szilaj indulatoktól megmenekülten, elcsüggedve és csupán az ólomban bizakodva vallom önnek, drága hölgy: szeretni többé nem tudok.

Egykor regényhős voltam, most únott, rosszkedvü, fáradt uriember lettem. Nők is lettek volna tán, akiket megöleltem?… Nem, csupán ön volt az egyetlen, akit valaha szerettem. Az előbb sírtam kegyedért. Furcsa, hogy nagysága előtt igazolom magam. Ugyan mi köze az egész dologhoz?

Reggel van. A nap, az élet, nagysága, meg egyéb ostobaságok… Verseket olvasok majd Anyeginből. A ballet-et, vagy a Tavaszt. Isten önnel, királynő!“

Horváth kisasszony estefelé kapta meg a levelet. Kocsira ült és Rezeda úrhoz hajtatott. A hirlapírót ekkor már elvitték a mentők. A katonafegyver derék sebet vágott a szíve fölött. A kórházban még életben volt, vén apáca ült ágya mellett és a spanyolfalat előkészítették az éjszakára.