II. Gyöngyvirág szerelme
Tizenhárom esztendős volt Gyöngyvirág, midőn megismerkedett azzal a különös érzéssel, amit az életben hol kinnak, hol boldogságnak neveznek. Néha csak annyi, mint egy átutazó felhő emléke a háztetőn, máskor pók, amely a ház sarkában tanyáz és halálos hurkot fon. Nem mindennapi jövevény, az életben csupán néhányszor látni őt átkocsizni a tájon. Napfogyatkozás, amelyre megrendülünk. A költők többet daloltak róla, mint az Istenről. Szerelemnek hivják.
A Fips-féle nőiskolába járt nyári hónapban, midőn a nagymama a Svábhegy eldugott villájában nyaralt és a gazdasszony Max társaságában fogadta a zöld ház látogatóit. A nagymama soha sem tudott aludni éjszaka, kezeit tördelve járt-kelt a villa bozontos kertjében.
– Kilopják a szemem, – mondogatta.
De reggelre eszébe jutott előrehaladott kora, megrongált egészsége.
– Legfeljebb te örökölsz majd kevesebbet, – mondogatta szemrehányólag és vadul belekapott a bontófésüvel Gyöngyvirág hajába, amely oly szinü volt, mint a vörösréz és sürü mint a liszt. A »grófné« gyermekkora óta mindennap megfésülte, mintha a másvilágon ezért külön jutalom járna, aztán nem törődött tovább a gyermekkel.
Ugyancsak reggelenkint, midőn a madarak égbeszállóan énekeltek isten bokrain, a bárányfelhők megcsókolták a hegyhátak mezőit, mint az ébredő gyermekeket, a nagy fák kinyujtózkodtak, mint a teremtő óriási szolgalegényei felkelés után, Gyöngyvirág a nagymama társaságában szorgalmas vizsgálat alá vette a zöld ház gazdasszonyának számláit. Flikné cselédirását, amelyet mindenféle elhullajtott papirdarabokra, látogatást bejelentő sürgönyblankettákra, elhasznált levelezőlapokra jegyzett, a nagymama üveg nélkül nem tudta volna elolvasni. A pápaszemet pedig odahaza hagyta, miután nyaralni ment. A vetőkártyákat tapintással is felismerte.
A gazdasszony számlái körülbelül elmondták az előző nap történetét a zöld házban:
Bevettem:
| Szobáert | 52.– | frtot |
| Egy régi adós, a zöldesernyős ur, akit egyszer leöntöttünk az emeletről | 5.– | „ |
| A veres asszony adósságra | 8.– | „ |
| Behajtottam a pulykatojás arcu leányon, mert jótálltunk érte a Mandlnál | 7.– | „ |
| Házmesterpénz | 10.– | „ |
| Ajándék szobalánynak | 3.– | „ |
Kiadtam:
| Szappanért | 7.– | frtot |
| Mosónénak pálinka | –.80 | „ |
| Házmesternek fütyülő, a melylyel kocsit hiv | –.30 | „ |
| Bluzra a veres asszonynak | 8.– | „ |
| Piac | 9.– | „ |
| Házmesternének meghalt a rokona | 2.– | „ |
| Nagyságos urnak | 10.– | „ |
| Nagyságos urnak éjjel | 12.– | „ |
| Nagyságos urnak kocsira | 1.– | „ |
| Nagyságos urnak szivar és bor | –.80 | „ |
| Nagyságos urnak hordár | –.30 | „ |
| Nagyságos urnak zálogházi kamat | 8.– | „ |
| Egy légycsapó | 1.– | „ |
Midőn a számla végére értek, a nagymama ingerülten kiáltott fel:
– Nem tudom, mire való a házmesternek a fütyülő? De csak kerüljek haza!
A titokzatos nagyságos urról soha sem tett emlitést a nagymama. Ez a nagyságos ur reggel jött és este távozott a házból, ahol egy félreeső szobában aludt. Délben nagy velőscsontokat, párolgó marhahusokat, frissen csapolt sört és Hölgy-cigarettát, valamint a bécsi Sport cimü lapot vitte a szobájába a gazdaasszony. Gyöngyvirág egyszer látta a cipőjét, midőn a szobalány tisztitotta. Nagy amerikai cipők voltak, egy óriás viselhette volna. Gyöngyvirág máskor álmodott a cipőkkel. A cipők harmónikáztak. Majd egy bőrből való óraláncot talált a folyosón Gyöngyvirág. A nagymama gyorsan elkapta a kezéből.
– Ami nem a tied, ahoz ne nyulj, – szólt szigoruan.
Egyszer hallotta fütyörészni a nagyságos urat. Azt képzelte, hogy szőke, felkunkorodó bajusza van. Teli piros ajka. Buta kék szeme. Lapos nagy körme. Maga borotválkozik a tükör előtt. A tükörbe bámult és hetykén fütyül.
A gazdaaszony számlája után, egy majoros szekéren utazott a városba, amiért a nagymama mindig átkozódva fizette meg a tiz krajcárnyi fuvarpénzt.
– Gazemberek ezek a svábok, – dühöngött. – De ugy is ősz lesz nem sokára.
A Fipsz-féle leányiskola egy szobából állott.
Az asztal féllábon élt, a divány ujságpapirossal volt kitömve, ételmaradékok hevertek minden sarokban, édespálinkával telt piszkos üveg őrködött a kandallón, reménytelen szegénység és elhagyatottság közepette egy töpörödött öreg zsidó emberke egyházi dalokat énekelt. Ő volt a tanári kar és igazgató egy személyben. Az ujságban hangzatos hirdetések jelentek meg a kitünő kereskedelmi szaktanfolyamról, ahol két hónap alatt könyvvitelt, gyorsirást, kereskedelmi számtant, angol nyelvet meg lehet tanulni. Boldogtalan, elvált vagy özvegygyé lett aszonyok ragadták meg a megélhetésnek ezt a módját; elzüllött fiuk, akiket minden iskolából kicsaptak; reménytelen vidéki vénkisasszonyok; kviétált katonatisztek és a dusgazgazdag kecskeméti-utcai grófné vöröshaju, porcellán arcu unokája.
Az öreg zsidócska két forintot számitott egy különóráért. A pénzt a nagymama papirosba csomagolta és óva figyelmeztette Gyöngyvirágot, hogy a kecskeméti-utcai házról emlitést tegyen.
– Egy svábhegyi majorosnak vagy a lánya. Szegények vagytok, állás kell, amelyből megélhetsz, mert én nem élek örökké.
Az öreg zsidócska már a lábát sem látta, a felesége ajtódörömbözésén kivül egyebet meg nem hallott, (midőn is az ajtó alatti hasadékon át kicsusztatott rejtett helyekről való hatosokat,) az akadémiával levelezett és a héberek történetét irta már harminc esztendeje olyan betükkel, amelyeket rajta kivül senki sem tudott elolvasni.
A falon Rezső trónörökös olajnyomatu arcképe függött s a doktor a királyfi halálával hozta kapcsolatba szomoru sorsát.
Ebben a szegény szobában ugy világitott a háromlábas asztal felett Gyöngyvirág haja, mint a lopott kincs. Doktor Fipsz, bár közeledett a nyolcvanadik évéhez, minden vagyonát, a két ócska szekrényt is beleértve, odaadta volna, ha megérintheti a tüneményes leány kezét.
Itt ismerkedett meg első szerelmével, akinek egy pár esztendeig a keresztnevét tudta. Imrének hivták a szerencsés fickót. Csöndes, elgondolkozó arckifejezésü, tétova fiatalember volt. Atyja gazdag magkereskedő, pesti patricius. Imre mindenféle szerkezeten törte a fejét, elfelejtett ískolába járni.
Most az öreg zsidócskától akarta megtanulni előre kialkudott ötven forintért a kereskedelem tanulmányát, hogy majdan atyja üzletét átvehesse.
Imrének a haja a homlokába lógott és oly tiszta volt az arca, mint egy szenté. Cugos cipőben járt, sok különböző kihegyezett ceruza volt az oldalzsebében, töltőtoll és notesz. Egy potrohos, aranyfogu, beretvált arcu szélhámos volt a barátja, aki mindenféle vállalatot akart alapitani. Gyanus, mosolygó, ravaszdi szemü férfiu volt s olyan fáradhatatlan sárga cipői voltak, hogy Bécsig elmehetett volna gyalog. Halálfejes ezüst gyürü volt a kisujján és a kapu előtt zsebredugott bottal sétálgatott, amig a tanórának vége lett. Körülbelül 50 esztendős férfi volt, de egyetlen fehér szál sem volt hajában, bajuszában.
Olykor ketten is elkisérték Gyöngyvirágot a Dunáig. Mélyacsai ur, a vállalkozó szerette a tekervényes utcákat; azt mondta, hogy ezt pesti konfortáblisoktól tanulta. Utközben mindig üzletekről beszélt. Talán tizféle terve volt. Utazási irodát, kávé-ügynökséget, detektiv-irodát és kis szinházat akart nyitni. De célba volt véve egy ügynökség felállitása, amely a kliensek boldogságáról gondoskodik, nőket és férfiakat összehoz. Ezenkivül a furcsaságok boltját is megakarta nyitni az Andrássy-uton.
– A kisasszony ülne a kasszában, – mondotta hizelkedve.
Más napokon uj tervei voltak. Kiszámitotta, hogy Pesten mennyi borravalót kapnak a pincérek. Egy borravaló intézetet akart nyitni, hol mindenki biztosithatná magát a borravaló ellen.
– A kisasszony állást kapna az irodánkban, – fejezte be a mondanivalóit.
Gyöngyvirág nem szerette az aranyfogu embert. Mindig olyan közel hajolt a leeresztett hajához, mintha le akarná ollóval metszeni. Bizonyosan van is a zsebében egy nagy kés, amellyel meggyilkolja éjjel a Dunaparton a nőket.
Egy napon hiába várták a kapunál Mélyacsai urat a gyermekek, a potrohos férfiu kockás nadrágja és sárga kemény kalapja nem tünt fel a láthatáron. Egyedül indultak utnak és szótlanok voltak, mintha valóban pótolhatatlan lett volna Mélyacsai ur.
Imre a lánchidon és alaguton át kisérte Gyöngyvirágot.
Imre a lánchidon és alaguton át kisérte Gyöngyvirágot.
Imre a lánchidon és alaguton át kisérte Gyöngyvirágot.
A Dunán ugy fénylettek a hajók az őszi napsütésben, mint a boldogság szigetei. Nem is lehet baja annak, aki aranyló szeptemberi délelőttön a Fecske fedélzetén a Margitsziget felé utazik.
Az alagutban volt egy fülke, ahol egyszer csókolózni láttak egy piroskalapu asszonyságot egy deres oldalszakállas, cilinderes urral.
Imre belépett a fülkébe és keresgélni kezdett a falon. Mintha valamely jelt, felirást, titkot kutatna. Hátranézett és Gyöngyvirág utána lépett.
Itt történt meg az első csók, amely Gyöngyvirág arcát érte. Odáig soha sem csókolta még senki. Talán csecsemő korában utoljára haldokló anyja, akiről csak annyit tudott, hogy féleszü vándormuzsikusnak volt a felesége. Vidéken céltalanul kóboroltak és Gyöngyvirág egy istállóban született, mint a kis Jézus.
Nem is értette mindjárt, hogy mit tett vele a szentképarcu Imre. Megijedt, aztán hirtelen nevetni kezdett, mint aki valami nagy veszedelemtől menekült meg. A füle alatt, a nyakán érte a fiu szája, és hasonló volt az érzése, amikor egy lepke a Svábhegyen a hajára szállott. Érezte, hogy kis égő szines folt maradt nagyon fehér bőrén, amely talán soha sem mulik el. Vajjon mit fog hazudni a nagyanyjának, ha észreveszi? De még messzi van az Élesztő-villa.
A csók után megnyilt a gyermekek szája és végig a Krisztinán ezerféle dologról beszélgettek. Imre mindig Mélyacsai urra terelte a szót. Bámulta ezt az embert, mint egy istent. Ha egyszer megkapja anyai örökségét, Mélyacsait társául fogadja. A minap is lelökött a járdáról egy katonatisztet, aki a tyukszemére hágott.
Gyöngyvirág elfelejtette a parancsot és a nagyanyjáról és annak Kecskeméti-utcai házáról minden szégyenérzés nélkül beszélt. És kifejezte ama forró óhajtását. hogy szeretne elszökni a háztól.
– De hová mehetnénk? – kérdezte.
Imre összeráncolta a homlokát:
– Majd tanácsot kérek a barátomtól.
Gyöngyvirág nem mert ellentmondani, pedig irtózott Mélyacsai aranyfogsorától. Egyszer megharapja az az ember.
A svábhegyi utnál váltak el. Imre sokáig állott helyén és Gyöngyvirág vissza-visszanézett. A szeptember csodálatos pirosságokkal és sárgaságokkal festette be a hegyoldalt. Az erdőkön olyan veres foltok voltak, mint Gyöngyvirág nyakán. Vajjon ki csókolta meg az erdőt, hogy elpirult?
– Szerelmes vagyok, – ezt irta fel egy pad hátára Gyöngyvirág az Imrétől kapott ceruzával.
Mikor elolvasta a betüket, hamar összefirkálta a szavakat.
Óvakodva ment felfelé a hegyen, mintha egy gyémántgyürüt talált volna az imént a városban.
