III. Gyöngyvirág eloltja a lámpást

– Pénzt kell szerezni, – szólott mély, gyomorból jövő hangon Mélyacsai ur, midőn a gyermekek tervéről értesült.

Többször levette fejéről sárga kemény kalapját, egy piros selyem zsebkendővel legyezte a kopaszságát, felhuzta meg levetette a keztyüjét.

– Uzsoráshoz kell fordulni, – mondta ki az első gondolatát, miután egyéb ugy sem jutott eszébe.

A gyermekek beleegyeztek Mélyacsai tervébe. A kontortáblis-uton Imre barátja hosszadalmasan mondott el egy történetet egy fiatal grófról, aki egyszer Frank Boriska szinésznőt elszöktette.

– Amerikába mentek és a gróf cigarettát árult; mert ilyen a szerelem.

Amerikától egy kissé megijedtek. Utóvégre Imrének helyben kell maradni, hogy atyja virágzó magkereskedését majd egykor átvehesse. Gyöngyvirág csak annyit tudott Amerikáról, hogy oda a bünbeesett emberek menekülnek. Ő ártatlan volt, csupán a nagymama házából akart menekülni. Majd magával viszi Maxot, a nagy kutyát, amely eljár élelmiszert lopni a piacra.

Gyöngyvirág szégyenkezve vallotta be, hogy alig van valami ruhácskája és azt is a nagymama őrzi. Legfeljebb nehány zsebkendőt és ingecskét tudna egy batyuba kötni.

Mélyacsai legyintett:

– Inget kapni hitelbe is. Ösmerek én egy kereskedőt, aki részletfizetésre szállit mindent, még ékszert is. A nagymama borzasztóan gazdag, megvehetné az egész kecskeméti-utcát. Lesz hitelünk bőven.

Kipirult az arcuk, a szemük ragyogott, amint a jövőt festegették. Mélyacsai tetőtől talpig végignézte Gyöngyvirágot:

– Majd szinésznőt nevelünk a kicsiből. Én ismerem a szinházigazgatókat. Csak rám kell bizni a dolgot. Primadonna leszel, gyermekem.

Míután az idő már későre járt, Gyöngyvirág összeszedte füzeteit. A férfiak még együtt maradtak, hogy meghányják-vessék a jövendőt, és főként pénzt hogyan szerezzenek.

Gyöngyvirág talán még boldogabban ment fel a Svábhegyre e napon, mint tegnap. Igaz, hogy Imre nem csókolta meg a fülét, de ehez nem is volt alkalom. Az utálatos Mélyacsai folyton a sarkukban volt. Pedig Gyöngyvirág tudott már egy setét kapualjat, ahol megigazithatta volna a cipője szalagját. Imrének lett volna annyi esze, hogy az alkalmat felhasználja, miután csupán karaván-szagu ládák és olajos hordók voltak a hosszu, mély udvaron. De Mélyacsai folyton beszélt. Gyöngyvirág szomoruan ment el a kiszemelt kapu mellett. Nem volt bátorsága az aranyfogu ember jelenlétében a cipője szalagját megigazitani.

(Gyermekkorában, midőn az ablak felső szárnyán néha kinézett a kecskeméti-utcába, délutánonkint nem egyszer látott előkelő hölgyeket és urakat a szemben lévő kapualjban csókolózni, suttogni, sőt ölelkezni. Egy magas, őszes, szőke bajuszu ur, akit magában gunárnak nevezett, mindig ide huzogatta be a nőket, akikkel az utcán sétált. A félrebillent kalapot, a fátyolt, a ruhát ijedten igazgatták az urihölgyek, mig a gunár cigarettára gyujtott, mintha mi sem történt volna.)

Utjában, amely a svábhegyi villához vezetett, kétszer is felirta egy padra:

Imre.

És nem törölte el az irást.

Éjjel eloltotta a lámpást, a teli holdba nézett, amely a hegyek felett járt, mint egy nagy szem és elgondolta szökésének részleteit. Kiugrik az ablakon és a Béla király-ut felé veszi a célt. Egy kanyarodónál feltünik Pest ezer lámpásával. A nagy alvó házak között epedve vár valaki, mint egy csillag, aki egy másik csillagot vár az égről.

Annyit nézett a holdba, hogy lehajtotta fejét az ablakpárkányra, elfáradt, faleveleket hallott beszélgetni egy kis leányról, aki este az erdőben felakasztotta magát egy fára, szél simogatta a haját, mint egy jóságos lehelet, egy kis kő csendesen megmozdult a hegyoldalban és halkan legurult a fák között; éjfél volt s csendesen elaludt.

Azt álmodta, hogy a holdból a ablakpárkányra lépett egy öreg törpe és szigoruan megkérdezte, hogy hová tette a szivét?

Felelni akart, de nem tudott.

Az ősz hosszu volt, mint egy fénylő, vörös női hajszál.

A nagymama gyanakodni kezdett. Gyakorlott asszonyság létére nem sokáig maradhatott előtte titokban a változás, amely unokáján végbement. Reggelenkint az ablakhoz vezette és sas-szemével mélyen a Gyöngyvirág szemébe nézett.

– Már ismét nem aludtál rendesen, – mormogta.

Máskor megvizsgálta, mint egy nőorvos, tetőtöl-talpig.

– Csak addig vagyok a nagyanyád, amig tisztességes leány vagy.

Végül betiltotta a Fipsz iskoláját. Gyöngyvirágnak otthon kellett maradni a svábhegyi villában és nézhette a pirosló hegyoldalakat, fehérlő utakat, sárga völgyeket, mélázó fellegeket.

– Betegnek érzem magam, – suttogott a nagymama.

– Csak itt kaphatom vissza az egészségemet.

Babonásan bizakodva feküdt a füben a régi villa előtt, ahonnan az alant kanyargó fehér országutat lehetett látni. Teli szájjal szivta a hegyi levegőt, sárga antikgyürös ujjaival kapaszkodott a lengedező szélhez, az élettől teljes öreg fákhoz, de észrevette ismerőseit a Béla király-uton. Gunyosan elmosolyodott, ha nőket vagy urakat látott, akik télen a kecskeméti-utca zöld házát látogatják.

– Milyen jó, hogy én hallgatok, – mormogta magában, midőn egy-egy előkelő hölgy lengett el a villa előtt, mint egy látomány.

Ez a vénasszony tele volt csodálatos pesti titkokkal, amelyeket hosszu életén át gyüjtött a lakosság férfi és női társadalmáról. Néki mindent megvallottak a férfiak és a nők elárulták legbensőbb titkaikat.

– Az egész Pest válópört inditana, ha kinyitnám a számat, – nyöszörögte a füvön heverészve, amely nem akarta visszaadni egészségét. Szidta a kártyást, akitől egykor olcsópénzen megvásárolta a svábhegyi nyaralót. Minek volt neki a villa, ha benne meggyógyulni sem tud? Napról-napra dühösebb lett és szokása ellenére közel ment a rácsos kapuhoz, amikor is egy kövér, bujálkodó arcu járókelő uriember felismerte, ijedten köszöntötte a sárga arcu, vércseszemü »grófnét«, aztán ugy elmenekült, mintha puskából lőtték volna ki.

– Kár volt ugy szaladni Steiger ur, – mondogatta a nagymama titkolódzva, – Itt én is tisztességes nő vagyok.

Ellenben mindig nagyon vigyázott, hogy Gyöngyvirág ne mutatkozzon a villa első részében. A gyönyörü leánykának hátul kellett tartózkodni, ahol összeszorulnak a vén fák, mint a rejtelem és a bujkáló rigón kivül senki sem láthatja a gyermek rézvörös haját.

Egy kőpad volt az emelkedésen, mint az apácák klastromában. Lehetséges, hogy valamikor szent asszonyok kézimunkáztak e helyen, vagy boldogtalan nők várták a város felől vőlegényüket, aki soha sem ért ide.

Itt üldögélt Gyöngyvirág, mikor a nagymama megengedte. Ábrándozgatott a jóságos Fipsz urról, a szentképarcu Imréről és a kereskedelmi számtanról, amelynek ugylátszik örökre befütyültek. Jókai Mór regényét, az Aranyembert találta meg a házban. Vajjon ki olvasta előtte az összerongyolódott könyvet? Ki volt az, aki utoljára képzelte magát Noéminek e helyen? Gyöngyvirág Senki-szigetén Imrét várta, akinek elfelejtette vezetéknevét megkérdezni.

Egy délután ismét regényesen nézte az öreg fákat és hallgatta a szelet, amely még soha sem tanánácsolt jóravaló dolgot a magányban, midőn hirtelen lépéseket hallott a háta mögött.

Az aranyfogu ember közelitette meg hátulról az elhagyott villát.

Gyöngyvirágnak torkán akadt a szó.

Mélyacsai nyugodtan forgatta vékony sétapálcáját, mint egy nagyvilági gavallér. Zöldkeztyüs kezével megsimogatta a leány fejét.

– Nem kell busulni, gyermekem. Barátai nem felejtették el önt s dolgoznak a kiszabaditásán. Csak ne veszitse el a reményt.

– Kérem, a nagymama itt van.

Mélyacsai pazarul legyintett:

– Ismerem én az öreg tekintetes asszonyt. Ne féltsen engem, gyermekem. Helytállok én a nagymamával szemben.

– Megöl a nagymama…

– Gyermekem ne beszélj csacsiságot.

Mélyacsai azután megragadta Gyöngyvirágot és mohón, mint egy szörnyeteg közeledett felé. A pesti szélhámos keze hajában turkált, fülébe értelmetlen, zongoraverkli módjára csengő-bongó szavakat sugdosott, nagy melle lihegett, mint egy fujtató, tagjai kinyultak, mint a póké az aranylégy után; a nyaka ráncos és beesett volt és egy ér ugy táncolt a petyhüdt bőr alatt, mint egy vergődő madár.

Gyöngyvirág előtt elsötétedett a világ. Hirtelen ugy érezte magát, mint azok a nagykalapos, olcsó parfümös, feketefátyolos, selyemruhás nők, akik a nagymama pesti házába osonnak. Könnyek omlottak szeméről és egy régen elfelejtett gyermekkori imádság bugyborékolt felfelé a torkán, mint egy viz alól feljövő emlék.
Aki ételt, italt adott,
Annak neve legyen áldott.

Igy hangzott az ima, amelyre a nagyanyja tanitotta, midőn az első karéj kenyeret a kezébe adta. És a tragikus percben visszatért az ima, mint egy szentképecske kihull egy régi könyvből és megmenti a kétségbeeséstől a boldogtalant.

A nagymama a kertben köhögött, olyan fuldoklóan, mintha egy öreg nösténykutya ugatna.

A szélhámos eleresztette a könyező leányt. Gyöngyvirág megszabadulva a durva kezekből, eltakarta az arcát a kezével.

– Utálatos, távozzon, – szólt.

Mélyacsai nevetett, reszkető kezével a leány arcát simogatta és elfulladva állott helyén. Ugy látszik, erőt gyüjtött, hogy ismét megragadja a leánykát. A rigók ijedten figyeltek a fákról. A felhők összenéztek az égen. A füvek lehorgasztották a fejüket.

Szegény, kimerült leányka, sorsodat nem fogod elkerülni. Az öreg gazember győzedelmeskedik vonakodásodon. Már aligha lesz erőd visszautasitani az elvetemült vér ujabb támadását. A félelem e rettenetes nagyanyától nem engedi, hogy megmentő sikoltás törjön ki a torkodon.

Utálatos, távozzon!

Utálatos, távozzon!

És a néma, elkeseredett küzdelem ismét elkezdődött, amint az országuti őszöreg csavargó megtámadja a parasztleánykát, aki ebédet visz a mezőre.

Ekkor azonban megelégelte az őrangyal a gazságot

Alulról óriási szökkenésekkel jött egy borjunagyságu fekete kutya. Tompán, vésztjóslóan mordult az eb és medve módjára támadta meg a botjával védekező Mélyacsait. Max, mint egy középkori vitéz vetette magát a rablóra. Csakhamar messziről hallatszott az aranyfogu futamodása.

Gyöngyvirág dobogó szivét a kutya hátához szoritotta és ugy figyelt az alulról jövő hangokra.

Flikné, a gazdasszony, meglátogatta a nagymamát és ajándékul elhozta kedvencét, Maxot.

De a nagymamát nem lehet kibékiteni.

– Meguntam, – rikácsolta. – Holnap hazaköltözünk. Eleget loptatok.

Gyöngyvirág rémülten hallgatta a nagymama kiáltozását. Az öregasszony olyan dühös lett a bemutatott számláktól, hogy csaknem megütötte a guta.

– Isten veled, Svábhegy, – gondolta magában Gyöngyvirág. – Holnap visszamegyünk a tömlöcbe.

Külön megcsókolta a fák derekát, a kőpadot, a bokrok őszi virágát és a levegőt.

Ez a tájkép volt az ő gyermekkora.

Midőn későbbi boldog és boldogtalan éveiben visszagondolt a multakra, egy sárga, esőverte, mohos, verendás kertiházat látott, amely körül szarkák cseregnek, rigók ugrálnak és a fák ugy hajladoznak a szélben, mintha az ölükbe akarnák venni az alattuk játszadozó gyermekleányt.

Mélyacsai urat csodálatosképen elfelejtette, mint egy rossz álmot.

Talán nem is volt igaz az öreg gazember támadása…

Share on Twitter Share on Facebook