X. Gyöngyvirág utja a pusztában

– A mi Urunk Jézus Krisztus szamár háton menekült Herodes fegyverei elől. Az én Sándor fiam egy fiatal szüz karjain – mondta Pongyi Izaura, amig utoljára felöltöztette a gyermekét.

Gyöngyvirág a cseléd nagykendőjében és kitaposott cipőjében üldögélt a sarokban és a fejleményeket várta.

Izaura boldog-boldogtalansággal adta rá Sándorra az ingecskét, miután abból a monogrammot eltávolitotta.

– Isten veled, te világszép, te Antikrisztus. Vajjon látja-e még szegény anyád szeme bús pofácskádat? Merre visz innen kis rózsaszinü talpad? Eldorádóba, vagy a szomoruság földjére? Kinek a kezét fogod meg ujacskáiddal, mint most anyádét? Korona lesz a fejeden, vagy hóhérkötele a nyakadban? Ő, én szerencsétlen, miért is kell elválnom tőled!

Pongyi Izaura ráborult a gyermekére és oly keservesen siratta, hogy Gyöngyvirág megszólalt a sarokból:

– Miért sir? Hisz nem halt meg Sanyi.

– Te azt nem érted, – felelt könnyei közül Izaura. – Ha meghalt volna, legalább tudnám a sirját. De igy, – vajjon látom-e még valaha?

Erős hegedühurra most egy ezüstbe foglalt farkasfogat erősitett Izaura?

– Az apja ajándéka. Mikor megszületett, akkor hozta a vőlegényem. Legyen erős a gyermek, mint a farkas. Ezt viseld a nyakadban, kis árvám, ha már atyád nevét nem örökölheted.

A farkasfogat Sándor nyakába akasztotta.

Aztán az irásbeli munka következett. Ezt Gyöngyvirágnak kellett elvégezni, hogy egy esetleges nyomozásnál ne legyen a kézirás árulója Pongyi Izaurának.

„A gyermek neve Sándor.“

Igy irta fel Gyöngyvirág egy papirosszeletre, amelyet a fiucska inge alá csusztattak.

Aztán bekötötték Sándort dunyháiba. Utoljára, erősen, utrakészen.

Félhat volt. Az októberi délután az estébe tünt, mint egy sárga kocsi, amely elgurul a szürke országuton.

– Készülj, Gyöngyvirág, mindjárt besötétedik. Az éjszakában el találsz tévedni és rossz helyre viszed a gyermeket.

– Attól ne féljen, – suttogta Gyöngyvirág és nagy szerelemmel nézett Sándorra. – Vigyázok én rá, mint a két szememre.

– Tehát indulj, Gyöngyvirág. Vidd el őt gyorsan, mert megszakad a szivem fájdalomtól.

Gyöngyvirág kinyujtotta a két karját, hogy Sándort kendője alá vegye.

– Megállj, hóhér, – sikoltott Pongyi Izaura. – Megállj, hadd csókoljam meg utoljára kicsinyemet.

Gyöngyvirág megrettent Izaura fájdalmától. Pongyi kisasszony életében talán előszőr érezte a kin és gyötrelem nevü látogatókat. Eljöttek e sisakos, vadképü idegenek és kardjukat Izaura szivébe mártották, hogy a szegény hölgy összeroskadt.

– Vigyed, Gyöngyvirág. Az ablakból mindaddig utánad nézek, amig látlak. Bár örökké látnálak az ablakból.

Gyöngyvirág óvatosan felemelte a pólyás babát és a kendője alá csusztatta. Ugy nézett ki, mint egy kis pesztra.

– Sanyi – rebegte a gyermeknek, mikor a szivén érezte.

Csöndesen, vigyázva kiment a szobából, amig Izaura eltakarta az arcát és az ágyra vetette magát kétségbeesésében.

Neki a városnak.

Neki a városnak.

Most neki a városnak.

Gyöngyvirág a fal mellett mendegélt a kivilágitott Belvároson át.

Az utcákat már ellepték a diszes uraságok, urnők, akik illatozva, frissen, mintha ma kezdődne az élet, a Váci-utca felé siettek fénylő cipőkben. Betanult, de ujnak látszó mosolyok az arcokon. A szemek villámlottak, mintha mindenki megifjodott volna lámpagyujtáskor. A nők arca fehér volt, szenvedélytelen és mozdulatlan a szájuk, a kirakatok lámpásai csupa álorcát világitottak meg. Ugyan kinek jutott volna eszébe Gyöngyvirágot megkérdezni, hová megy a kis csomaggal szive felett?

Gyöngyvirág erősen a szivéhez szoritotta Sándort és gyorsan ment végig a Rakóczi-uton.

Akkor még nem volt háboru, tehát gyönyörü fogatok közeledtek, mintha csupa gazdag ember lakna a városban; az öregebb fiakerosok oly tekintélyes urak, mint manapság a bankigazgatók, a fiatal kocsisok megannyi nőhóditó gavallérok, akik nem egy kiváló pesti bárónő kegyével dicsekedhetnének; magánfogatokaton csak az urak jártak, akik barátnöt tartottak.

Esténkint olyan volt Pest, mint kis Páris vagy Bukarest. Mindenki az utcára tódult és minden nyilvános helyiséget pazarul kivilágitottak. Világosabb volt itt az este, mint a nappal. A kereskedők és az orfeumosok a feleségük térdén is lámpást helyeztek el, hogy minél nagyobb legyen a fény, a feltünőség.

Feltartott orral mentek a gavallérok, a nők nyakig harisnyát viseltek.

Ah, Pest, széplábu nők városa. Szegény pesti gavallér, Hirsch Jóska, naphosszat ácsoroghatott a cipőboltok kirakata előtt és gyakran a külvárosig elkisért egy pár formás női lábat. Gyüjteménye volt az emlékbe szerzett női cipőkből és soha sem emlékezett a kedvese arcára, csupán a lábára.

A susztereknek jó dolguk volt, mert csupa szép női láb került a kezükbe. A szoknyafodrok illatosan emelkedtek fel cipővásárlás közben. Minden második bolt cipőkereskedés vagy mozi volt. A nők olyan szaguak voltak Pesten, mint a japáni narancsok.

A Rákóczi-ut telve volt kéteshirü nőkkel, akik azonban oly csinosak és fiatalok voltak, hogy Berlinben hercegnők lehetnének. Az Emke kávéház körül nyársat nyelt főhadnagyok és ál-vidékiek tartottak szemlét a nők fölött. A kávéházi ablakoknál kiöltözködött légyottoslányok forgatták a képeslapokat. Mindenki csinos, érdekes és tisztaarcu volt a városban. Selyemharisnyát viseltek a gyermeklányok és az őszhaju asszonyok sok müértőre akadtak. Boldog város volt ez a nőkultuszában. Remegett a férfiak pillantása, oly szépek voltak a nők; a feketék, mintha mind Szevillából jöttek volna; a szőkéknek napkelet meséi bujkáltak a hajfürtjeik között, mint a szentjános bogarak a nyári réten.

Gyöngyvirág e magával elfoglalt városban szaporán tette a lépéseit. Csupán attól félt, hogy a gyermek sirni kezd a karjában és szegényke azt vélte, hogy a járókelők akkor megállnak és abbahagyják tennivalóikat. Nem; Sándor bömbölhetett volna oroszlánhangon. Senki sem veszi vala észre a városban.

Már a Nemzeti Szinházhoz ért Gyöngyvirág. Itt mindig megszokott állani a sarkon, hogy a szinlapot elolvassa és a kiskapun ki és bejárogató szinészeket és szinésznőket szeműgyre vegye. Olyanok voltak ezek az emberek, mintha a másvilágról jöttek volna. Még a jelentéktelen szinésznőkön is volt egy ruhadarab vagy egy szalag, amely megkülönböztette őket a polgári nőktől. A cipőjük zsinórját is másképpen kötötték.

– Tud ön francia kötést? – kérdezte a müvésznő a gavallértól, aki a kapu alatt letérdepelt, hogy a felbomlott szalagot helyreigazitsa.

Ujházi Ede, aki a legszebb nőket tisztelte, mint egy nyugdijas eunuch üldögélt a szinház bejáratánál. A jövőmenő szinésznők bátran a szemüvegébe néztek. Azt gondolták, hogy miután már ugy sem lát az öreg, nem látja a mult időket sem. A Nemzeti Szinház régen olyan volt, mint egy vándorcigány karaván. A törzs férfi és női tagjai összevissza szerelmeskedtek egymással, amig fiatalok voltak. Egy-egy hálás szerep, egy jelenet, amelyet együtt játszanak, oly közel hozza a szinészt a szinésznővel, mint a házasság. Ujházi Ede (természetesen régen meghaltak már azok a szinésznők,) mindenkivel játszott együtt. Ám voltak szentéletü szinésznők is e házban, akik tiszteségesebben éltek törvényes házasságukban, mint a kefekötőnék. Edus bácsi még késő vénségében is morogva emlegette e tiszta dámákat.

Gyöngyvirág szinte megfeledkezett megbizásáról, amint elbámészkodott a Nemzeti Szinház környékén.

A szinlap a Nóra előadását jelentette. A magyar cimer oly ünnepiesen foglalt helyet a szini cédulán, mint egy régi báli meghivón a házigazda monogrammja, A budai nyomdász betüi mindig ugyanazok voltak Már a szinlapról is észrevehető volt, hogy az ősi dolgokat tisztelték itt, mint a Globe-szinházban Shakespearet.

Éppen jött Márkus.

Hajlékonyan, üdén, illatosan, mint a legelegánsabb urihölgy a városban. Ilyenek lehettek azok a nők, akikért boldogan meghaltak a férfiak az érzelmes világban.

A gyerek sirni kezdett.

Vajjon hol van a tigris-bundája a művésznőnek, amelyben Gyöngyvirág Budán látta?

A gyerek ujra jelt adott.

A gyermeksirásra ijedten megindult Gyöngyvirág. Ah, a valódi élet más hivatással bizta őt meg, mint a szinészekben való gyönyörködésben. Fontos kötelességet biztak rá. Vajjon hogy sikerül a kaland?

A József-körut felé folytatta vándorlását Pongyi Izaura gyermekével. Ekkor már reménytelenül besötétedett, a kávéházak és mozik ellenben ugy világitottak, mint a tündérkastélyok. Vig józsefvárosi lányok jöttek, akik kandi pillantást vetettek a kis babára. Suszterinasok futottak és meglökdösték a kis mamát. Egy szőke, hetyke katona átható pillantást vetett a cselédkére. Egy mosóné külsejü asszonyság mindenáron szóba akart elegyedni a Bérkocsis-utca tájékán. Egy keleti arcu urinő imbolyogva ment egy darabig Gyöngyvirág után; bizonyosan azt sajnálta, hogy neki nincs gyereke. Egy ragyás képü hordár vastag fekete bajuszát a gyermekhez dörzsölte:

– Kis baba! – kiáltotta, mintha még soha sem látott volna pólyás gyermeket.

Gyöngyvirág befordult a körutról egy mellékutcába, mert már a torkában vert a szive. Félt, hogy a gyermek megéhezik, – sirni kezd; vagy meghal karjai között, hiszen olyan gyenge mint a mákvirág… Sietve vette lépteit, mintha üldöznék, pedig már senki sem törődött vele. Csak egy mosóbolt ablakán át felejtette szemét rajta egy hamvas, fiatal vasalónő.

Elhagyta a Baross-utcát, ahol a villamosok gyorsan mennek és mégis mindenki Gyöngyvirágot nézi. Keresztülvágott az Üllői-uton, ahol öreg polgárok köhögnek a klinika környékén és falusi kocsik görbén hajtanak a messziség felé. Hová, merre mennek estefelé az emberek, hogy éjszakára eltünnek az utcáról? És akinek nincs ágya ebben a nagy városban, az hová hajtja le bus fejét? A gyermekek már hazatakarodtak. Ágyacskákba, bölcsőkbe huzódtak s egyik sem tudja, hogy egy kis társuk az árvaság, a szomoru élet felé veszi most utját a kihült városban. A kémények mögött már lefeküdtek a ködből való kéményseprő legények, miután elaltatták a jógyermekeket. Vajjon hol alszik Sándor ma éjszaka? Ki veregeti meg a párnáját? Kinek gondjára bizzák a tudatlan kis emberkét? Gyöngyvirágnak a szive erősen kezdett sajogni. Legjobban szerette volna visszavinni Sándort az édesanyjához. Sötét este volt, de ugy érezte, hogy mindenki látja a városban, amint befordul a Tüzoltó-utcába.

Ezután ugy történt minden, mintha csak álmodta volna az eseményeket. A hosszu kőfal, amely a gyermekek kertjét övezi, a végtelenbe látszott nyulni, mintha elválasztaná az életet a haláltól. Egy vasrácson át fehér márványszobor világitott. Bizonyosan ez a szobor vigyáz napközben a gyermekekre. Ezentul Sándorra is ügyelhet. Az ablakokon tiszta függönyök látszottak és a ház olyan volt, mintha mindennap megmosdatnák, korán reggel, mikor a gyermekek nem akarnak mosakodni.

Fényes kilincsü üvegajtó előtt állt meg Gyöngyvirág. Odabent az előcsarnokban iskolás rendességgel égtek a lámpások. Az utca néptelen volt.

Most hirtelen kanyaritott egyet a kendőn. Sándort gyors mozdulattal a küszöbre fektette. Ugy szerette volna még utoljára megcsókolni… De sietni kellett. Halkan megnyomta a villamoscsengő gombját és futásnak eredt.

Pongyi Sándor sorsa ezzel eldőlt. Története befejeződött. Eltünt a gyermek boldog ismeretlenségben, az emberek szürkeségében.

Bár nem ismerte meg gyermekkorában az anyai szeretetet, talán majd kárpótolja ezért a hosszu életben egy másik nő, aki lehet mindene, anyja, jegyese, barátja, amilyennek az ígazi nőnek kell lenni. Nem mindig azok az emberek lelik fel az életben a harmóniát és megelégedettséget, akik a biztos szülői ház oltalma alatt gyüjtögetik az erőket a majd elkövetkező harcokra. Drágának és szentnek az véli a tavaszi reggelt, az élet felderülését, a gondtalanság melegitő tüzét, aki pince-sötét szomoruságban töltötte gyermekkorát. Az ilyen ember tud igazán örülni annak, ha bús sorsa megváltozik. Ez tiszta szivből jövő hálafohásszal fordul a Mindenhatóhoz, aki hiven egyforma gonddal van a gazdagok jóltáplált gyermekeihez és a talált senki-gyermekéhez. Ha van isteni igazság, a Mindenhatónak inkább résen kell lenni a boldogtalanságban fogant gyermekek bölcsőjénél, hisz ő rajta kivül ugy sem vigyáz más e kis porontyokra. És az Isten a legjobb házőrző.

Gyöngyvirág ziláltan, félig megbolondulva a rémülettől és az élménytől ért haza késő éjszaka a Svábhegyre. A fák ugy sirtak felette az őszi szélben, mint az elhagyott gyermekek. A fellegek sötétek voltak az égen, mint a birák. A hold áttetszően bolyongott a láthatáron, mint egy heptikás mezőőr. Dehogy is jutott eszébe, hogy a másik Pongyi-kisasszonyt, az előkelő Emerenciát felkeresse, akinek ugyanabban az időben kisleánya született. A Pongyi-kisasszonyok bizonyosan felvették életprogrammjukba, hogy ezután születendő gyermekeiket Gyöngyvirág hordja el a lelencházba. A finomkodó özvegy ezredesné már kémleli is a láthatárt. Vajjon hol késik Gyöngyi? Miért nem jön már Emerencia kis babájáért is? Hisz ez a lány gyermekcsempésznőnek született! De Gyöngyi-Gigi megesküdött, hogy soha többé nem visz gyermeket a Tüzoltó-utcába.

Szerencsére a nagymama féloldali szélütést kapott a délután folyamán s igy senki sem vonta felelősségre Gyöngyvirágot csavargásáért.