IX. A gólya kelepel

Gyöngyvirág egy októbervégi napon meglátogatta barátnőit.

Előbb Izaurát kereste fel, aki a Szervita-téren lakott.

Hajdanában a legelegánsabb emberek a Belvárosban laktak s régimódi, kényelmetlenül épitett házakban, bolthajtások és féligvak ablakok mögött huzódtak meg gavallérok és dámák, akik a legszebb ruhát viselték a városban, a legjobb kalapot hordták, de csak gummikádban fürödhedtek, mert a lakásban nem volt fürdöszoba; télen fával fütöttek, mert igy volt épitve a kályha; de a legjobb parfümön is átérzett, hogy itt dohos a levegő.

A belváros kis terei olyanok voltak, mint a cukrászdobozok. Ott keringőzőtt a napfénnyel a dunai szél; ragyogtak az állomáson a bérkocsik, amelyekből az imént szálltak ki a szarvaslábu grófnék; tiszta ruházatu öreg nyugdijasok üldögeltek a padokon; a gyékénykosaras virslis és a császárzsemlyeszagu pék kezet csókolt a feketeruhás szobalányoknak, midőn becsengetett; a probirmamzellek kigyózó deraka és a kalaposnék fehér bluza, regényességre vágyakozó virágárusnék bájoló mosolya és a könyvkereskedők ezüstfeje tették hangulatossá a városrészt. Egész életében előkelő ember marad az, aki a Belvárosban telepedett meg. A boltok kirakataiból jól lehetett öltözködni, az elegánciát könnyü itt megtanulni és hitelképes volt minden vevő. A nevezetes boltok, ahol a legjobb londoni portékát árulták, ruhát, kalapot, keztyüt, oly emlékezetesek voltak, mint egy őszi kopófalkavadászat. A párisi áruk egyenesen idejöttek és illatoztak, mint egy nagyvilági estélyen a nők. Francia könyvek és folyóiratok legfrissebben mutatkoztak a könyvkereskedés kirakatában. A kávéházban a Le Figaro utolsó számát adta kezedbe a pincér. A borbély Párisban tanult fodrászságot; a fehérnemübe szüzleányok himezték a monogrammot; a füszerkereskedésnek olyan szaga volt, mint egy oceánjáró tehergőzösnek, amely Bombayből érkezik. A vendégfogadók körül gazdag idegenek cipője fénylett, az automobil-fátyol nem mindig rejtett kalandvadász félvilági nőt, az ékszerek itt vakitottak és vadonatuj bankjegygyel fizetett a bank. Boldog belvárosi évek! Vajjon visszatérnek-e még valaha, mint az ifjuság?

Izaura lakása japáni stilusban volt berendezve. A földön és a székeken igen sok selyempárna hevert. Finom képecskék a falon. A sárgaselyem ernyöjű lámpás halkan zugott. Egy nagy teadobozban szerelmes levelek voltak. Orvosságos üvegek álltak egy törpe asztalkán.

Izaura hófehér ágyban feküdt és egy pirosszallagos, bamba kisgyermekre fáradtan, szomoruan mosolygott.

Gyöngyvirág összecsapta a kezét a gyermek láttára.

– Kis baba! – kiáltotta álmélkodva.

– Fiu, – suttogott Pongyi-kisasszony.

– Fiu, – ismételte Gyöngyi és még nagyobb csodálkozással függesztette a szemét a pirosszalagosra.

– A gólya hozta! – szólt bizonyos szünet mulva Izaura.

Gyöngyvirág engedelmet kért, hogy a babát a karjába vehesse. A földre telepedett, a vánkosokra, az ölébe emelte a fiut és hosszadalmasan nézte, mint egy álmot.

– Szeretnél kisbabát? – kérdezte Izaura.

– Ó, nagyon, – felelte lelkesen Gyöngyvirág. – Vajjon, hogy hivják? – kérdezte titkolózva.

– Sándor.

– Sanyi.

Mérhetetlen csodálkozással szemlélte a gyermeket. Csaknem felsikoltott örömében, mikor az kinyitotta a szemét.

– Életem reménysugara – mondta Pongyi Izaura, mintha már sokszor használta volna e kifejezést.

Gyöngyvirág az ujjával simogatta a gyermek arcát, mint a virágot. A csecsemő nyögött, furcsán eltorzitotta a száját, majd meg lecsukta a szemét, ezzel mintha a napsugár is eltünt volna a szobából.

Izaura felkönyökölt az ágy párnáira és búsan nézett Gyöngyvirágra.

– Én vagyok a legszerencsétlenebb teremtés. Az anyám nem szereti a gyermeket. El akarja tenni az utból.

– El akarja tenni az utból? Hisz senkinek sincs utjában a csepség – vélekedett Gyöngyi.

– Te azt még nem tudod, Gyöngyvirág, hogy milyen az élet, – rebegte Izaura, mintha valami nagy titokról beszélne. – Az élet nem tréfa, hanem a szomoruságok láncolata.

Izaura e kijelentés után hátrahajtotta fejét a párnán. Gyöngyvirág a térdin tartotta Sándort. Váratlanul szomoru csend ereszkedett a szobára, amely csöndben Sándor arca megnövekedni látszott. Egy bánatos, fájdalmas férfiarc feküdt a Gyöngyvirág térdén. A csipkefüggönyök mögött ködbe borultak a belvárosi háztetők. Fázós, temetős, hátfájásos, életunt októberi nap volt, Gyöngyvirág ijedten behunyta a szemét, mert félni kezdett a gyermektől, aki itt mindenkinek utjában van.

– El kell őt tenni láb alól, – mondogatja az anyám. Azt állitja, hogy ez a gyermek szerencsétlenné teszi őt, engem, a vőlegényemet, végig az egész életet.

Gyöngyvirág borzongva nézett Sándorra, mint egy halálraitéltre. Képzeletben látta az özvegy ezredesnét, amint egy nagy csirkeölőkést fen a köszörükövön. Vajjon a nyakát metszi el majd Sándornak? Vagy általában hogyan teszi el az utból?

Az ajtó felé huzódott. Ó, minek jött ide e szomoru házba, ahol a világrajövő kis gyermekeket baltával fogadják! Ha majd egyszer neki is lesz gyermeke, a vállára, a kebelére ülteti a kicsit, mint egy pillangót és ugy sétál vele a városban, büszkén, örömteljesen. Vajjon hogy hivják majd az ő gyermekét? Ha fiu lesz, csak Imre legyen a neve, a haja hulljon a homlokára, a szeme legyen olyan, mint a szentképeké. De ha véletlenül leánykát kap?

Izaura felemelkedett az ágyban, kitárta két karját Gyöngyvirág felé:

– Benned van minden bizalmam, hogy gyermekemet nem engeded eltenni láb alól!

Gyöngyvirág megrettent.

A nagymamára gondolt.

Vajjon mit mondana a nagymama, ha egy kis gyermekkel a karján állitana be a Svábhegyre? Nem igen lehet ezt még elgondolni sem, hogy mit tenne az öregasszony.

– Gyere közelebb, Gyöngyvirág, – hangzott az ágyból a panaszos szó. – Te vagy életem reménysugara, ha te is cserben hagysz, felkelek a betegágyból, elvánszorgok a Dunáig és a gyermekkel együtt a ködös vizbe temetkezem.

– Ne beszéljen, Izaura, – kiáltott Gyöngyi és eltakarta az arcát. – Mostanában nagyon csuf a folyó. Fekete füst és szürke köd ül rajta, mint az átok. Kétszer is meggondolja magát, amig a folyóba akar ugrani.

– Én pedig azt határoztam, hogy nem válok meg a gyermekemtől, nem adom az anyámnak, aki gyülöli Sándort. Isten tudja, mit csinálna e tehetetlen kis bogárral. Talán éheztetné… megverné… Ő ugyan azt állitja, hogy ne legyen gondom Sándorral. Majd dajkaságba adja Piliscsabára egy jó asszonyhoz. Hallottam én már ezekről a jó asszonyokról. A temetőbe viszik játszani a gyermekeket és beleejtik a nyitott sirokba. Többé sohasem tudnék mosolyogni, ha az én árva kis porontyom tehetetlenül vergődne egy sirgödör fenekén, nyivákolna, sirdogálna, senki sem hallaná meg a hangját, – legfeljebb a szomszéd lyukban egy öreg csizmadia, aki elszáradt lábával oldalba rugná gyermekemet. Ah, sosasem tudtam megérteni azokat a szülőket, – akik gyermeküket csizmadia-inasnak adják.

Vadul felkapta a gyermeket az anya és a nőstény heves mozdulatával a melléhez szoritotta.

– Nem adlak oda, nem én… Ne félj kis bogaram, nem leszel csizmadiainas.

Gyöngyvirág összekulcsolta a kezét. Remegett a szája és pityergő hangon szólalt meg:

– Nem hiszem, hogy a nagymama örömmel látná Sándort házában. Furcsa, bogaras asszony az én nagyanyám. Olyan kemény a nézése, mint a tűzkő.

Izaura megígazitotta a szalagocskákat a gyermek ágynemüjén, megsimogatta a tejszin csokrokat, kihuzogatta a ráncokat, megveregette a párnákat. Félszemmel nézett Gyöngyvirágra.

– Azt én sem hiszem, hogy a budai, tekintetes asszony jó anyja volna az én gyermekemnek. Az ilyen öregasszonynak nincs szive a cseppséghez. Érző sziv, meleg kéz, barátságos bánásmód való a tehetetlen emberkének, különben elpusztul, mint az öntözetlen virág. Van nekem erre nézve egy kis tervem, amit hosszu éjszakákon gondoltam ki, midőn nyitott szemmel feküdtem az ágyban, magamban meghánytam-vetettem sok mindent. Még a jövőmre is gondoltam. Valóban nem tarthatnám Sándort magamnál, ha még férjhez akarnék menni. De én már ugy sem megyek férjhez soha. Csak leány maradok és fehér ruhában, mirtuszkoszoruval a fejemen temetnek el. Soha sem fogom megismerni az asszonyok életét. Szüzi tisztaságban megyek át a másvilágra, mint egy apáca. Hisz az asszonyok mind tisztátlanok. Csak addig vagyunk boldogok Gigi, amig leányok vagyunk.

Gyöngyvirág csendesen hallgatta barátnője szavait. Eszébe sem jutott ellentmondani. De Sándor nyafogni kezdett, mint egy kis macska.

– A gyermek, egy gyermek: az semmi. Több barátnőm is volt, akinek lánykorában gyermeke született. Hisz nem lehet arról tenni. Csak arra kell vigyázni, hogy a világ még ne tudja. Az emberek rosszakaratuak, hamar a nyelvükre veszik a nőket. Jaj annak, akit egyszer kikezdenek. A férfiak fecsegőbbek, mint az asszonyok. Soha se mond el a titkaidat férfinek, mert visszaél gyengeségeddel. Ha valamikor gyermeked születne, menj el messzire a városból, oda, ahol senki sem ismer. És azután emelt fővel jöhetsz vissza. Senki sem fog meggyanusitani, mert senki sem látott semmit. A barátnőim is mind szerencsésen férjhez mentek, de nem hiszem, hogy valamelyik is bevallotta volna a férjének gyermekét. De én nem akarok csalni. Ugyanezért nem megyek férjhez. Én tisztességes leány vagyok. Senkit sem csaltam meg, senkinek a becsületét nem loptam el, a férjem tisztességes nevét nem tiportam sárba. Én különb vagyok, mint azok az elvetemedett asszonyok, akik a férjük háta mögött viszonyt folytatnak mindenkivel, aki jön. Én tisztességes lány vagyok. Az apám ezredes volt.

Gyöngyvirág nagyot nyelt, amikor Izaura befejezte hévvel elmondott szavait. Még sokkal járatlanabb volt a világban, mintsem igazat tudott volna adni barátnőjének. Csak hallgatta a bünbeesett leány védőbeszédét. Imára kulcsolta a kezét és titkon azon fohászkodott, hogy soha se kelljen védekeznie egy másik nő előtt könnyelmüségeért.

– Ugyanezért, mert tisztességes nő vagyok, nem ölöm meg a gyermekemet, mint Gretchen. Én nem akarok Mária-Nosztrára kerülni. Nyugodtan, felemelt fővel akarok élni. Hiszen senkit sem tettem szerencsétlenné, legfeljebb önmagamat.

Izaura sirni kezdett. Könnyei a mártirok fájdalmával hullottak és megfényesitették az arcát, mintha belső fény világitaná. Sándor csendesen feküdt, ő még nem tudta, hogy édesanyjának milyen szomoruságot okozott világrajöttével. Szegény, törvénytelen gyermekek, dehogy is jönnének a földre, ha előre tudnák, hogy itt könnyek, keserűségek várják öket. A nemszeretem kislelkek odaát maradnának a tulsó parton, ahol az arcok mosolyognak, a fák csengenek, a vizek zenélnek. Vajjon miért is hivják át őket gyenge percekben a boldogság honából?

A gyermek pólyája megnedvesedett az anya könnyeitől. Gyöngyvirág kivonta a kis zsebkendőjét, amelybe nefelejtsek közzé volt himezve a neve és letörölte vele az anya könnyeit.

– Ne sirjon, Izaura. Szerencsétlenséget hoz a gyermekére.

Az anya felemelte a fejét:

– Ó, ne mond barátnőm, hogy Sándor szerencsétlen lesz. Neki boldognak kell lenni, mert az édesanyja eleget szenvedett érte, mig a világra hozta. Szerelem gyermeke Sándorom. A szerelemgyermekek mind különbek, szebbek, életrevalóbbak, mint a törvényes házasságbeli gyerekek. Ők ugy jönnek a világra, mint a szentföld lovagjai, akiknek Krisztus sirját kell meghóditani. Ó, milyen hullámos lesz a Sándor haja! Mint a rét, amelyet szél lenget. Milyen tiszta és sokatmondó lesz a szeme! Mint a tó tükrében a vizililiomok. Milyen nyugodt, hideg, szenvedélytelen lesz az arca! Mint ama férfiaké, akik okosságukkal szerzik meg a nők szerelmét. Bizonyosan… bizonyosan… szeretni fogják őt a nők, mint a szerelemgyermekeket szokás. Hisz lényükből kiárad a hosszu életen át születésük varázsa.

– Én szeretem Sándorkát, – mondta lesütött szemmel Gyöngyvirág.

– Szeresd szegényt! – rebegte Izaura, – megérdemli. Van egy ház a Tüzoltó-utcában, amelyet jóemberek épitettek. Fehér Keresztnek hivják. És szegény gyermekek háza ez, akik itt jó bánásmódban, tisztaságban élnek. Amint leszállt az alkonyat, karodra veszed Sándort, elviszed őt a jóságos házhoz, lefekteted a küszöbre, meghuzod a csengőt, aztán elfutsz, amint lábad birja. Megteszed ezt értem, Gyöngyvirág?

– Mi történik Sándorral? – kérdezte Gyöngyi és erősen fogta a gyermeket.

– Sándort majd beviszik a házba a jóemberek és felnevelik. Esküdj meg, hogy megteszed, amire kérlek.

– Esküszöm, – felelt Gyöngyi és keresztet vetett.