ELSŐ FEJEZET, amelyben álarcosok táncolnak.

Azon estén álarcos-bál volt a Francia kastélyban.

Szindbád, aki a régi, ábrándos és regényeskedő felvidéki városba gyakran elutazgatott régi házakhoz, régi barátokhoz és régi órákhoz, az álarcos-bálon fekete selyem papi öltönyben jelent meg, mert ebben az öltözetben még jobban tetszelgett magának, mint a középkori zsoldos-vezér pazar bivalybőreiben. Fehér keztyűt húzott és lángpiros selyemmel fedte be az arcát, csattos abbé-cipőit már a tánchoz nyújtogatta, amikor egy szevillai asszony marabú-legyezőjével megérintette a vállát.

– Szeretnék önnel beszélni, Szindbád.

Szindbád végignézett a szevillai menyecskén. Nem ismerte meg, tehát még inkább csodálkozott, hogy amaz teljes biztossággal fölismerte. A hang kellemesen csendült a fekete álarc alól, az áll gömbölyü volt, szép szavakra és hosszu csókokra való gördülékenység látszott a szájról és a csipkekendő romantikus hanyagsággal volt a vállakra vetve.

– Mit parancsol? – kérdezte Szindbád az oszlopok mögött. – Miben lehetek szolgálatára, asszonyom?

A szevillai asszony nemes, kicsi füle mellé nyúlt és meglazította a selyemálarc egyik oldalát. Az álarcot félrevonta és Szindbádra egy komoly, harmatos, elszánt arcocska nézett gyermekes bizalmassággal. Az arcocska olyan üde és kellemetes volt, mint a mult századbeli hercegek vagy lordok feleségeinek arcképei az aranyozott bőrtokban, amelyet az urak a szívükre tettek, midőn a császárral vagy ellene hadba mentek. A régi, arisztokratikus városkában, a divatját mult, ódon hangulatu álarcos-bálon mást is megigézett volna e kedves arc, nem csupán Szindbádot, aki fiatalabb éveiben nagyon szerette magát megigéztetni. A zene nyomban finoman és messziről zengett és tompán hangzott az ablakok mögött látható folyó jégzajlása. Szindbád közelebb hajolt az asszonyhoz, mint egy illatos ritka virághoz.

– Rendelkezzen velem, asszonyom, – ismételte és mélyen meghajtotta a fejét.

– Ön még mindig nem ismer engem, mert hiszen nem ismerhet, – felelt halkan az asszony és az álarcot visszaigazította arcára. – Én gyakran láttam önt házunk ablakából, amint ebben a városban barátaival vagy barátnőivel sétált. A város kicsiny, a korzón nyomban észreveszik az idegent. Bár mi sehová sem járunk, de mindent tudunk odahaza. Így például azt is megtudtuk, hogy ön ismét e városkában van, ahol előkelő és kevésbé előkelő barátaival mulatozni fog a mai álarcos-bálon. Öltönye…

– Rendben van, asszonyom, ha szabad így neveznem?

– Igen, asszony vagyok, habár férjem elhagyott.

– Azt hiszem a nevét is megmondhatja, hisz holnapra úgy is megtudnám.

– Megmondom. Pálházi Ferencné vagyok. A keresztnevem Georgina.

– A Pálházi nevet ismerem. Előkelő úr, régebben gárdatiszt e névnek viselője. Hires párbajok és kaszinói mulatságok jutnak eszembe…

– Valóban, a férjem tetőtől-talpig gavallér, ugyanaz, akire ön gondol. És a mai éjszakán mégis oly merényletre gondol, amelynek megakadályozásához az ön segítségére van szükségem, Szindbád úr.

– Asszonyom, velem rendelkezhet.

– Nos, uram, arról van szó, hogy férjem, akitől már régebben törvényesen elváltam, ma éjszaka akarja elrabolni nálam lévő ötesztendős fiacskánkat. Egy börtönviselt, mindenre elszánt ember, bizonyos Sármai társaságában itt van az álarcos-bálon. Ha jelentéseink nem csalnak, Sármai a nagy francia király lovagjának van öltözve, míg Pálházi remekbe öntött alakját bő bohóc-jelmez födi el. Mi a Francia kastély szomszédságában lakunk. Az utca, a környék ez éjjelen az álarcos-bál vigalmától hangzik. Éjfélkor Sármai föllép az erkélyre, az ajtóhoz már megvan a kulcsa, a hálószobában egyedül alszik a fiacskám, mert én a bálon vagyok, a német nevelőnő a házmesternél farsangi fánkot eszik…

Szindbád meglepett mozdulatot tett.

– A rendőrségre óhajtja figyelmemet fölhívni? Nem tehetem férjem és gyermekem neve miatt. Barátaim? Nem igen vannak barátaim, öreg háziorvosunkon és Klein bácsin, a bérlőmön kivül, nem érintkezem az emberekkel. Sem én, sem Mariett, férjem első felesége, aki mostanában szintén velünk lakik anyám házában.

– És pontos értesülései? – kérdé Szindbád. – Például rólam vagy Pálházi szándékáról?

– Igaz, hogy emberi kéz útján jut hozzám, de azt a kezet nem használhatom. Mielőtt eltökéltem volna magam arra, hogy Sármait az erkélyemen lepuffantom, önnel óhajtottam beszélni, akit már régen ismerek, amint furcsa barátaival a Francia kastélyban iddogál.

Szindbád jó darabig nézett gondolatokba merülve a szevillai asszonyra. Maga sem tudta, hogy min csodálkozik jobban. Az asszony nyugodt, finom szépségén, vagy az előadott dolgok rendkívüliségén. Egy regényes helyzet kellős közepén találta magát, amilyen helyzetek után gyakorta vágyakozott, amint kényelmes karosszékében szivarját szívta vagy a kora tavaszi délutánt szemlélte a téliesen elzárt erkély ablakai mögül. A fantáziabeli vitorlás, amelyen annyi nagy vizet és szép kikötőt behajózott idáig, mindig csak arra vette útját, amerre Szindbád keze a kormányrudat fordította. Nőkhöz és férfiakhoz utazott, akiket szeretett; tájakon szállott végig, ahol a régi fogadók mintha egytől-egyig a Györgyhöz volnának címezve, mint az angol regényben és a hófödte mezőn még a nyulak és rókák nyomai is jól ismertek voltak Szindbád úr előtt. Az ablakok, amelyek alatt elsétálgatott, már régen kinyiltak, midőn halkan megkopogtatta őket és az öreg szolgálóasszony köténye alá rejtett lámpással kisérte be ismeretlen udvarokon végig, ismeretlen házba. Így élt Szindbád regényeiben. És most egyszerre egy kalandos, furcsa helyzet teremtődött előtte, anélkül, hogy egyetlenegyszer elsétált volna az ablak alatt…

A szevillai asszony türelmetlen mozdulatot tett.

– Igaz, hogy még messze van éjfél, ám előre akarom elhatározni magam, nem az utolsó percben.

A zene most élénkebben hangzott és karzatán a karnagy lebegve vezényelte a lágy mazurt. Az oszlopok között, a homályos nagy csillár antik fénye alatt az álarcos párok tarka lepkék módjára szökdécseltek. Mint vadrózsabokor a szélben repkedett halovány ruhája egy rövidszoknyás, finomlábu nőcskének lakkcsizmájában a gárdista, hajporos parókája alatt izzadva tartotta magát a tánczene ütemeihez, míg egy fehérruhás, pirosgombos bohóc nagy rivalgással kergetett végig aranyabroncsot a báli termen.

Az ablakokra az éjjeli havazás fehér prémje rakódott és nem messzire innen a folyó, amely most tartja csatáját a régi híd álmos oszlopaival.

– Parancsolja, hogy velem találkozzék Sármai úr az ön hálószobájában? – kérdezte Szindbád megfontoltan, nyugodtan.

Georgina heves mozdulatot tett.

– Uram, azt kezdem hinni, hogy tévedtem önben!

– Önnek nem kell ott lennie, maradjon a bálban.

– Ez nem lehetséges. Öreg házmesterünkön kívül csupa nők lakjuk anyám házát. Ön nem léphet be éjszaka abba a házba.

– Ha csak nem az erkély ajtaján át, mint később Sármai, a betörő, – mondta csendesen Szindbád. – A különbség csak az lenne, hogy kegyed maga nyitna ajtót, nem kellene álkulcsot használni.

Georgina lehajtotta a fejét és finom, félkeztyűs kezével csipkekendőjét morzsolta.

– Az nem lehet, hogy önt nálam találja valaki. Férjem megtudná a dolgot és én nagyon röstelném előtte. Habár bizonyos vagyok, hogy Pálházi nem merészelne rosszat gondolni.

– Hiszen már régen elváltak egymástól.

– Az mindegy! – felelte határozottan Georgina. – Annyira sohasem válhatunk el egymástól, hogy éjnek idején más férfiút fogadjak a lakásomon, mikor őt magát sem fogadom.

Szindbádnak megvillant a szeme.

– Már többször megkisérlette a bejutást önhöz? – kérdezte hirtelen.

Georgina elmélázott.

– Azt hiszem, többször. De mióta Mariett nálunk lakik, azóta jól viseli magát és többé nem hordja a cigánybandát sem az ablakaim alá. Mariett sokkal szigorúbb nő, mint én. Neveletlenséget nem tud megbocsátani. Nem is mertem Mariettnek Pálházi mai tervét elmondani. Gondoltam, csendben megakadályozom gyermekem elrablását és Mariett soha sem lesz kénytelen megtudni, hogy mi történt éjszaka a ház másik részében.

Szindbád érdeklődéssel figyelte az asszonyt. Előkelősége, finomsága, gyermekes naivsága már az első percekben megindította. És a kaland mindamellett elég veszedelmesnek is látszott, hogy az ember komolyan meggondolja a dolgot.

– Az idő múlik, – szólt csendesen, gyöngéden Szindbád az asszonyhoz, – el kell tökélnie, hogyan fogadja a betörőt házában.

– Lelövöm. És ha nem találom?… Vagy ha eltalálom? Botrány, lárma, rendőrség, ujságírók Pestről és egész nyugodalmas életünknek egyszerre vége van, – mondta szinte kétségbeesve az asszony.

– Talán figyelmeztetni kellene férjét, hogy terve nincsen már titokban, tehát magától elállana szándékától?

– Az sem tehető. Pálházinak nem szabad megtudnia azt soha, hogy egy bizonyos kéz útján nekünk tudomásunk van minden lépéséről.

– Nehéz dolog.

– A gyermek is maholnap felnő, férfias nevelésre leend szüksége; lehet, hogy igaza van Pálházinak, midőn hatalmába akarja keríteni Gyurkát, – mormogta töprengve az álarcos asszony. – Talán a gyermek érdekei ellen vétek, midőn elrablását megakadályozom.

– Merész lépés Pálházitól…

– Nagyon szereti a fiát és félti Mariett gyülöletétől, holott Mariett valóban szereti a mi gyermekünket.

– Tehát? Az erkélyen várjam talán be Sármait? – kérdezte Szindbád.

– Az sem lehetséges… Hogyan kerülhet ön az én erkélyemre tudtom és beleegyezésem nélkül. Pálházi joggal lehetne féltékeny és bánkódna miattam.

– Hisz már régen elváltak!

– Az mindegy, – ismételte erélyesen az asszony. – Mariettől is elvált és soha sem felejtették el egymást. Mariett büszke arra, hogy az én uram felesége volt.

Szindbád a kezébe vette az asszony kis kezét, amely olyan gyöngéd és finom volt, mint a messzi délről vattában megérkezett virág.

– Mindent megteszek önért, asszonyom. Ne féljen, nem fogom kompromittálni.

A Georgina hangja megremegett a nyájas szavakra.

– Tehát, kérem, én azt gondolnám, hogy ön éjfélkor ott sétálgatna véletlenül az erkélyem alatt, a folyó mellett. A házunk előtt kert van és a vasrácsok elég magasak volnának másnak, de nem Sármainak. Kérem csak véletlenül… Megtalálja a házat?

– Amint én ezt a várost ismerem, a ház, amelyben kegyed lakik, hármasfödelü, sárga ház, amilyent a mult század elején építettek a franciák.

– A kapun címer van, három sassal és nyílvesszővel.

– Régi jegenyefák állnak az ablakok előtt.

– És samoá-függönyök az erkélyen. Tehát ott lesz, pontban éjfélkor. Lehet, hogy látni fog.

Szindbád megcsókolta a drága kezet.

– Kérem. Mindenesetre boldogabb leszek, ha jelt ád, hogy ébren van és esetleg reám is gondol.

– Én már akkor is gondoltam önre, midőn maga még azt sem tudta, hogy én a világon vagyok, – felelte csendesen, elkomolyodva a szevillai asszony, aztán könnyü kendőcskéjét összekapta és kisuhant a báli teremből.

Szindbád a mennyezetre bámult, ahol pufók reneszánsz angyalok kergetőztek a megbarnult falfestményen.