MÁSODIK FEJEZET, amelyben egy szán jön.

– Az első igazi kaland, – dünnyögte Szindbád, a csodahajós, amint éjféltájban elhagyta a Francia kastélyt és farkasbundában az ismeretlen ház felé ballagott. – Éppen háromszáz esztendeig kellett várnom erre az órára.

Így dörmögött Szindbád a bundagallér mögött, mert az ismeretlen nő szépsége, bája, gyöngédsége (amelyet Szindbád már magában barackvirágszínűnek látott), határozottan fölizgatta. A csodahajós, – hiszen ismerjük, – végigkalandozott ezeregy éjszakát; utazott aranyozott gálya bibor vitorlái alatt, de mendegélt gyalog, porosan, esetleg éhesen az országúton; nőket hódított meg, kik nem akartak meghódolni; a torony ablakából az alant fekvő polgárházak titkait kémlelte és egy szoknyafodor után elment a hegyekbe. És bár ennyit tapasztalt, látott Szindbádunk, a farsangi éjszakán, komoly megilletődéssel szedte hosszú lábait a Francia kastély környékén, – egyetemi hallgató volt ismét Oxfordban, a Themzén evezett és egy londoni színésznőbe volt szerelmes, miss Toterhaybe. És hetenkint Londonba utazott!

A házat csakhamar megtalálta a Francia kastély háta mögött, a folyópart közelében. Régi urasági ház volt, amelyben bizonyosan volt valahol egy széles, aranyozott lábu ágy, amelyben a családi hagyományok szerint egyszer Mária Terézia aludt.

A ház most sötét volt és egyenletes, nyomtalan hóréteg borította a kertecskét a ház előtt. A három jegenyefa olyan szikáran állott helyén, mint sovány jezsuita páterek. A gömbölyü erkély samoá-függönyei habosan borították a jégvirágos ablakot.

Szindbád már jó darab idő óta sétált a ház körül, a merénylőknek nyomuk sem volt. Ha a folyó nem beszélgetett volna a háta mögött a befödött híd régen ismert pilléreivel, akkor valóban elunhatta volna Szindbád az éjszakai sétát. Ám a folyó fáradhatatlanul hozta hátán a jégtáblákat és olimpusi makacssággal csapkodta a híd lábaihoz.

A Francia kastély báli termének hátulsó ablakai idáig látszottak és néha elsuhantak a párok az ablakok mögött.

Egy-egy színfolt a jégvirágos üveg mögött, egy cseppnyi rózsaszín egy női arcról vagy nyakról, egy elsuhanó hajbodor, kipödrött bajusz és egy szegletes férfifej: ez volt a bál innen az utcáról, amely bál már hónapokkal előtt izgalomban tartotta Magyarországnak egy jó részét.

A régi vigadóház széles oszlopaival, lapos, messzeálló fedelével (hol a vásárt tartották esős időben), olyan közömbösen hunyorgatott kivilágított ablakaival, mint egy vén éjszakázó, aki vacsora után feketekávéját minden nap táncos helyen fogyasztja el.

Távolabb régi házak, ódon kertek füleltek a folyó hátán történő eseményekre, egy udvari épületen hangos csendüléssel ütött az óra tizenkettőt. Szindbádnak olyant dobbant a szíve, mint bármely regényhősé.

Messziről halk csilingeléssel szán közelgett. Ernyős szán volt, ruganyos talppal, amilyenen falusi uraságok egymás látogatására szoktak járni, vagy hetivásárkor a városba, amikor a Francia kastély előtt egész éjszaka vár a szán és benne búskomor lovak.

A szán hirtelen megállott és az ernyő alól magas, megtermett férfiú lépett ki. Hosszú bundája alól kinyúlott vékony kardjának vége, valamint harisnyás lába, csattos félcipője. A fején tollas barett és a kezében kis táska. A szánból valaki megszólalt, a házra mutatott, amely csöndesen látszott aludni a samoá-függönyök mögött, holott bizonyára halálos aggodalom némítja ott a szíveket.

A nagytermetü férfiu ügyet sem vetett Szindbádra, aki pedig a félhomályból az út közepéig lépett előre. Mintha a világ legtermészetesebb dolgát cselekedné, átvetette magát a kerítésen, amelynek hegyein most kis hósüvegek helyettesítették nyári napok aranyozását. A látogató nemcsak tornászi ügyességét bizonyította be, hanem csakhamar mint mehanikus is vizsgát tett. A kis táskából előszedett szerszámokkal úgy kezdett dolgozni az erkélyajtón, amint a harkály kopog az erdő mélyén. Az erkélyajtó föltárult.

Szindbád akkor háromszor a levegőbe lőtt.

A lövöldözés láthatólag nem tetszett az erkély körül szorgalmaskodó férfiúnak, mert abbahagyta munkáját, a kerítéshez visszatért. A szánban a horihorgas lovak nyugtalankodva kapkodták hegyes fejüket és a szánban ülő férfiú keményen meghúzta a gyeplőt, mialatt halkan egy bizonyos szentet emlegetett.

– Valami baj van? – kérdezte a kerítés mögüli férfiu a szánkást.

– Úgy látom, valaki megzavarja a dolgot, Benedek. Hagyjuk máskorra. A szomszédban most világosság támadt, hangokat hallok.

– Kár, mert már a nehezebb részén túl vagyok, furfangos angol lakat volt az ajtóra erősítve.

– Most már a fogadó felől is jönnek. Jőjjön, Benedek, mert itt hagyom.

Az emígy biztatott férfiu egyetlen ugrással átvetette magát a kerítésen, majd a szánban termett és a pompás lovak állóhelyükből hosszu ügetésbe ugrottak. A szán kisérteties gyorsasággal tünt el a folyópart kanyarulatánál.

Amint a szán elsuhant, a néma és alvó házban is gyönge világosság támadt. A félig nyitott erkélyajtót egy fehér kéz bezárta csöndesen, a függöny egy kissé félrehúzódott. Szindbád mozdulatlanul állott a havas országút közepén.

Aztán csakhamar elaludt a gyönge fény a függönyök mögött. Ismét csendesség lett.

A folyó konok hűséggel csapkodta a jégfejszékkel a régi híd lábait.

Szindbád egy másodpercig arra gondolt, hogy hivatásának immár rendes ember módjára eleget tett, akár el is utazhatik a hajnalban átjáró expresszvonattal a városból, midőn húzni-vonni kezdte valamely benső érzés a ház felé. Már ölnyi mélységben is feküdt a befagyott folyó vizében, elsüvöltött füle mellett a pisztolygolyó és két szeme közé, szinte tudományos biztonsággal furódott egy alkalommal a francia úr tőre, tehát nem tudta ott hagyni a lakatnélküli erkélyajtót, sem a kertet, amelynek haván mély nyomait már úgy is ott hagyta imént a derék Benedek úr. Mert a táj elcsendesedett, a szánkó messze járt és a világosság is elaludt a finom régi házban.

Ifju korában ügyesen mozgott a kötélhintán a magasban, egy hajporos, nefelejts-kékszemü lovarművésznő kedvéért félesztendeig utazott együtt a Variante-cirkusszal. A kerítésen átkelni könnyü föladat volt számára és ujjnyomásra az erkélyajtó is csendben kitárult. Egy másodperc mulva délinövényekkel megrakott erkélyen találta magát, azután finom lakószobákban szokásos könnyü illat lengett arca körül. A kályhából a hamvadó parázs olyanformán világított, mint egy vadállat szeme.

Midőn a szoba közepére ért volna, mialatt a bútorokat tapogatta, hirtelen fölgyulladt a mennyezeten egy antik csillár villámos-lámpája. A megvilágosodott szobában az ajtó mellett Georgina állott, a kezében lövésre emelt fényes kis pisztoly, a szevillai nő ruhája helyett immár puha, halavány-rózsaszínü pongyola fedte a közepesnél valamivel kisebb termetét. A szívalaku arcocska fehéren tündökölt, a harmatos szempár elszánt komolysággal szegeződött a pisztoly csövével együtt Szindbádra.

– Távozzon!

– Szeretem, Georgina, – felelte egyszerűen Szindbád és nyugodtan a pisztolycsőbe nézett.

– Ezt máskor is megmondhatta volna, – felelte az asszony. – Valóban nem tételeztem föl önről ezt az elbizakodottságot. Lármát csapok és elfogatom önt, mint betörőt.

– Megteheti, – felelt Szindbád igen nyugodtan, mert az asszony hangjában megcsendült a félelem, a megindultság, finoman, mint régi aranypénzek hangjában a hamiskás velencei arany pengése. – Látni akartam magát még ma, a kezét megcsókolni, aztán tovább utazni, hogy többé soha se lásson.

– Ezért tette kockára az életét? – kérdezte kissé megkönnyebbülve a szorongó asszony és kezében remegni kezdett a pisztoly.

– Mit ér az egész élet, ha egyszerre céltalannak és üresnek kezdjük látni? – mondá halkan, ábrándosan Szindbád. – Az én életem már elvégeztetett ma este, midőn magát megláttam, Georgina és hangja szívemre szállott, mint rózsaszínü felleg. Vonatra ülök, messzire utazom, de magát többé már úgy sem felejthetem el. Élni fogok talán, de örökös vágyakozásban, álmodozásban és minden gondolatom ezután csak maga körül borong, mint a szent dervisé Mekka mecsetje körül. Kegyed szerelmes, boldog-boldogtalan férfiúvá tett egyszerre, holott azt hittem, hogy szívem már halott, mint a tél fagyában megdermedt madár az erdő havában. Szeretem magát, csupán ennyit akartam megmondani. És most már el is megyek.

Szindbád mélyen meghajolva hátrált.

Midőn az erkélyig ért, fölemelte a tekintetét.

– Haragszik rám?

Az asszony mozdulatlanul, elfehéredve állott helyén.

– Nyújtsa a kezét és mondja, hogy nem haragszik, – szólott esdeklő hangon Szindbád. – Adjon egy virágot a hajából, egy mosolyt és én eltünök nyomtalanul, hogy soha többé alkalmatlanságára ne legyek.

Az asszony erre lágy, de vonakodó lépésekkel közeledett. A pisztolyt leeresztette és balkezét, amelyen a karikagyűrü mellett egy régi, zöldszínü ékkő ragyogott, csendesen Szindbádnak nyújtotta.

– Nem haragszom, – mondta halkan.

Szindbád megcsókolta a kis kezet, amelynél drágább most nem volt semmi előtte a földön.

– Isten önnel, Szindbád, – szólott Georgina. – Ha a véletlen is úgy akarja, akkor még látni fog.

Szindbád szótlanul meghajolt és aztán gyorsan lekúszott az erkélyről.

Később visszanézett az elsötétedett régi urasági házra és feje körül, mint a zajló Dunán a jégsirályok, úgy röpködtek az ábrándos gondolatok.