HARMADIK FEJEZET, amelyben a szinészet is fölbukkan.

A Francia kastély piac felőli oldalán volt a színház bejárata. Egy bőkezü, régen meghalt gróf alapítványából tartották itt a szinészetet, mert a színház alig jövedelmezett valamit. Magyarországon, a vasúti fővonalak mentén, az emberek bizonyos távirati stilusban élnek. A „gyorssal“ estére Pestre vagy Bécsbe „szaladnak“, – a szegény szinészek még nem tudtak a legújabb darabok felől, midőn azt már csaknem az egész város megnézte Pesten. A nemes gróf, akinek címere sok mindenfelé volt látható a Francia-kastélyban, a kettősfarku oroszlán a vörös medvével, amint kőbevésetten a színház előcsarnokában álldogált, szomorúan tapasztalhatta, hogy a látogatók száma évről-évre megfogyatkozik. Az igazgató mélabúsan sétálgatott a hátulsó bejárat körül, ahol a régi színlapok csaknem falvastagnyira fedték a tölgyfakaput. Narancshéj, hervadt virág, cifra cukorkás dobozok hevertek itt a földön, a szinésznők vígan szaladgáltak föl a kopott grádicson öltözőikbe, míg Rápolti, a színházi szolga sört hordott a folyóparti Vörös békából, ahol tudvalevőleg többször csapolnak naponkint. Az őszfejü igazgató lelkes Shakespeare-imádó volt és szerette Hamletet, Leart, Coriolánt, de miután a drámai előadásokra még a rendes bérlők sem váltották meg jegyeiket, kénytelen volt elvei és meggyőződése ellenére az operette múzsájának áldozni. Miközben kedvetlenül fordított hátat a színlapnak, Szirovka, a karmester, esténkint elfoglalta helyét a zenekarban, amelyet a katonabanda néhány tagja egészített ki, míg Szentlőrinczi, a drámai hős, hétszámra nem mozdult ki a Vörös békából. Az igazgató neje, – egykor hírneves csillag a vidéki drámában, – elhízott és befőttes-üvegeket kötözgetett, míg Szalánczi kisasszony napról-napra énekelt az operettekben és némi tiszteletnek örvendett a városban.

Szindbád természetesen jóbarátságban volt a színészekkel, mert mindig szerette a vidéken csavargó múzsát és Szentlőrinczivel a régi szép klasszikus darabok fölött együtt búslakodott a Békában, de estére megjelent Szalánczi kisasszony öltözőjében is, ahol mindig volt egy bókja, egy szál virágja a kisasszony számára, aki a színpadról kellemetes jelenség volt. Közelről kissé himlőhelyes volt az arca és szép szeme körül hajszálait már elhelyezte a hervadás. De finom, jóízlésü teremtés volt, aki soha sem vattázta túlságosan a trikót, bár ezt az első sorban ülő látogatók a helybeli szinésznőktől megkövetelték. Edit, – mert hiszen így hívták, – otthon főzött és az utcákon alázatosan, fekete kalapkájában csöndesen bólintgatva ismerőseinek, sietett végig a városon és sohasem hordott föltünőbb ruhát, mint bármely úriasszony a városban. Barna haja soha sem volt boglyas, de a nagyszabásu frizurát sem kedvelte. Könnyü kis fátyolt kötött arca elé, amelyet azonban olyan bájosan helyezett el, hogy a városi nők ezt mondták: „Edit mégis csak szinésznő!“ Editnek tudniillik sok barátja és még több barátnője volt a városban, mert hirneve kifogástalan volt. Az őszfejü direktor azon furcsa, régi-módi emberek közé tartozott, aki ezredes módjára őrködött tisztjei hírnevére. Adósságot, botrányt és egyéb könnyelműségeket nem követhettek el nála a tagok. A szinészek az úri kaszinóba jártak billiárdozni és néha párbajoztak. A nők otthon ültek vagy látogatóba jártak az úri házakhoz, amelyek egytől-egyig nyitva voltak számukra.

Egy este azt kérdezte Szindbád az öltözőben Szalánczi kisasszonytól:

– Edit, maga jár biztosan Pálháziékhoz is, abba a folyóparton levő ócska házba?

– Igen, barátnőim a hölgyek. Néhanapján a hatos számu páholyban szoktak ülni, de előbb információt kérnek a darabról.

Szindbád nevetett.

– Sajátságos nők, úgy élnek, mint a középkorban, talán még elpirulnak a kövér Bunkói tréfáin is?

– A mi kómikusunkat nem tartják elsőrangu erőnek. A karzatnak játszik, mint már többfelé a városban hallottam. Persze, mert csak a karzaton vannak többnyire emberek.

– Szeretnék egyet-mást hallani a Pálházi hölgyekről, – kérte Szindbád a szinésznőt.

– Most nem érek rá, mert végig a fölvonáson dolgom van. Ellenben a másodikban van egy kis időm, hisz tudja, a „Madarász“ megy.

A Postás Milka zöld kalapját már a hajára tűzte és az ügyelő másodszor nyitotta ki az öltöző ajtaját. Kivülről csengve hangzott a zenekar gyors játéka, a fölvonás megkezdődött.

A pirossal és arannyal díszített nézőtér alig telt meg, a kedves kis színház mennyezetén szinte elárvultan henteregtek a festett angyalok és a súgólyukból erősen hangzott a súgó hangja az üres szálában.

Szindbád önkéntelenül körülnézett a páholysoron, amelyet a város előkelő hölgyei tartottak megszállva. Idős patricius-asszonyok és itt-ott egy rendjeles öreg úr ezüstös feje. Egy páholyban három kipirult arcu fiatal leány, majd egy öreg grófnő, társalkodónéjával, továbbá a térparancsnok sovány és számos leányaival. A polgármester egy finom fejü öreg uracska, frakkban és nőies, gyöngyháznyelü látócsövét élénken forgatva jobbra-balra.

A hatos számu páholyban pedig három hölgy, kissé hátrahúzódva a páholy függönyei mögé, de Szindbád nyomban megismerte Georginát, bár most divatos nagy kalap volt rajta, amelyen a hatalmas fehér structoll hátrahajlott, mintegy havas fényben tündökölve a fekete bársonyon.

Látta-e Georgina Szindbádot, amint helyét a második sorban elfoglalta és alig észrevehetőleg meghajolt a hatos számu páholy felé? A színházban, mint mondám, igen kevesen voltak és mindannyian hivatalos, szinte komoly meggondoltsággal üldögéltek a látogatók, mint olyanok, akik nem mulatságból vannak itt, hanem mert támogatni kell a szegény szinészeket. A színpadon Szalánczi kisasszony csaknem elcsúszott, midőn fiatalos fürgeséggel és pajkos jókedvvel beugrott a kulisszák mögül, az énekes olyan buzgalommal fujta Ádám dalát, mintha az élete függne a sikertől és Szirovka, a szőke, hosszuhaju karmester kézzel-lábbal, lebegve, féloldalra esve, majd hirtelen kiegyenesedve, mint egy kötéltáncos dolgozott a karmesteri széken, míg a nézőtéren az a régies szabásu frakkba bújt, kigöndörített pofaszakállu szemüveges úr és valamennyi társa arra gondolt, hogy mennyi terhet kell elviselni a közpályán szereplő embereknek! A patricius-dámák szigoru tekintettel mérték végig Szalánczi kisasszony toalettjét, nem találnak-e benne valami kifogásolni valót? Nem, nem a ruhácska meglehetősen avult volt és a fűzőscipőnek elég alacsony a sarka. Csak a szemével ne kacsintgatna annyiszor, vagy ezt talán a szerep írja elő? Mindenesetre változtatni kell a szerepen, majd holnap, uzsonnánál megbeszélik ezt a kisasszonnyal. A régi fölvidéki városka lakosai, akik hetenkint többször is Pestre vagy Bécsbe „szaladnak a gyorssal“, hogy végig lumpolják az éjszakát, megnézzék a balettet az operában, a táncosnőkkel poharat koccintsanak az Olympia földalatti csarnokában és hajnalban káposztalevest egyenek az artista-korcsmában, amely mulatságokban gyakran maguk a patricius-dámák is résztvettek, mint nagyanyáink idejében a fürdőhöz való kirándulásban, a Francia kastélyban szigoru gonddal őrködtek arra, hogy a Szalánczi kisasszony sohase mutathassa meg harisnyakötőjét, szegény.

A hercegi páholyban is némi mozgalom támadt. Két fehérköpönyeges, merev katonatiszt ereszkedett a bársony-fotelekre és a színlapot oly komolysággal nézték végig, mint a szolgálati parancsot. Aztán szigoruan a színpadra néztek.

Látja-e Georgina Szindbádot, aki midőn ezt föltünés nélkül teheti: gyönyörködve legelteti szemét a hatos számu páholyon, a benne helyet foglaló structollas kalapon és Georgina kedves arcán, amely meglehetős érdeklődéssel figyel a színpadon történendő dolgokra?

A páholy első székén egy ezüsthaju asszonyság foglal helyet, akit gondosan szoktak felöltöztetni egy régi kép után, amely kép az ebédlő sarkában függ és esetleg boldogult Amália Mária főhercegnőt ábrázolja. A keztyűk könyökig érnek és a kis legyező szakadatlanul eltakarja az arcnak az egyik felét. Az öreg dáma néha halkan, gyermekes jókedvvel mer nevetni, de csakhamar tetten éri magát és a legyezőt arca elé emeli.

A másik hölgy, Georgina mellett lehetne egy angol lady az Anna királynő korabeli képekről, ha Szindbád nem tudná, hogy az illető Roncsy Mariett, Pálházi első felesége. Mariett olyanformán ül a széken, mintha lóháton ülne, nyeregben, kinyújtott derékkal. A kis kalapja mellett egyetlen hosszu fácántoll, amely férfias kifejezést ad arcának. Állát mindig egy kissé hátrahúzza, homlokát előre, mintha a makrancoskodó paripát fékezné a szárakkal. A szeme szürke, nyugodt, szinte szenvedélytelen, mint a nagyon előkelő dámáké Angliában. A grófság első hölgye ilyen a képeken és a regényekben, a kopófalka társaságában a vörösfrakkosok élén lovagol és könnyedén veszi az akadályokat. Hamvasszürke haja, amely messziről ősznek látszik, arról beszél, hogy ebben a ladyben vagy nagyon kevés, vagy igen sok adag hiúság van. Szindbád pompás lóverseny-távcsővén át teljes biztonsággal látja, hogy a gyöngéden halovány és lassan hervadó arcon csupán a friss hideg víznek van nyoma, rizspor vagy festék hiányzik onnan.

És az előkelő szép hölgyek teljesen magukra hagyva üldögélnek páholyukban, mintha senki sem törödne velük. Egy rendjeles öreg úr bólint csupán feléjük a földszintről, akinek üdvözlését az ezüsthaju asszonyság fogja föl és legyezőjével viszonozza. A hosszúlábu gavallérok ásítozva (mint a színházban szokás) ballagnak ki és be a széksorok között, a császárszakállas térparancsnok tábornoki kabátjában mozdulatlanul, szinte megmerevedve ül szomszéd páholyában a lányai között, de hirtelen csupa készség, figyelem és előzékenység egy pillantás alatt gőgös tartása, amint a hatos számu páholyból az öreg asszonyság megszólítja és valamit kérdez a legyezője mögül.

A tábornok előrehajlik, nagy tisztelettel válaszol, – aztán puffog tovább a nagydob, az előadás csendesen halad, hacsak a földszintről érkező hosszadalmas ásítások valahol majd meg nem akasztják. Szindbád a hátulsó ajtón a színpadra sietett, mint ezt fiatalkorában gyakran cselekedte.

– Gratulálok, Edit, – kezdte, – ma ismét tanúbizonyságot tett páratlan művészetéről. A hangja, az egyénisége egyszerre megtölti a színpadot, nem látni ott mást, mint magát. Kérem, fogadja hódolatomat!

A színésznő egy pohár sört hajtott föl és perecet ropogtatott. Szomorkásan mosolygott.

– Kegyed nem is látott engem, – mondta halkan és nyugodtan, – a szemét le sem vette a Pálháziék páholyáról. Azt hiszem ezt mindenki észrevehette a színházban. Mi dolga van magának Pálháziékkal?

Szindbád vállat vont.

– Azt hiszem, semmi. Csak érdekelnek, mert furcsa népek, két elvált asszony, egy férfiu feleségei együtt élnek és mondják, hogy még egyik sem akarta megmérgezni a másikat.

– Ah, hogy gondol ilyent? – kiáltott föl becsületes, asszonyos tiltakozással Szalánczi kisasszony. – Élnek, halnak egymásért és olyan harmonikusan töltik életüket, mint egy szép Chopin-ábránd.

– Hallom, kegyed bejáratos házukhoz?

– Igen, azon szerencsés és ritka kivételek közé tartozom, aki előtt megnyílik jól elzárt szalónjuk. Néha-néha érdeklődnek a színészeti dolgok iránt és tőlem tudják meg azt, amit a bécsi ujságból nem olvashatnak. Másrészt Európa legjobb divatlapját találni náluk és finom ízlésük gyakran kisegített toalett-gondjaimban. A házban van egy kis princ, az ötesztendős Gyurka. Egy csodagyermek, aki művészi módon zongorázik, mert Mariett művésznő a zongorán.

– Anyagi gondokat nem szenvednek?

– Úgy tudom, az öreg asszonyság meglehetősen gazdag és különben is igen takarékosan élnek. Bár a városban ők hordják a legjobb cipőt és a legdrágább kalapot.

– Mégis, mivel töltik el életüket?

A szinésznő tükre elé ült és némi javításokba kezdett arcán. Szórakozottan, csendesen beszélt:

– Én már sokfelé játszottam Magyarországon, amint tudja, Szindbád, fölléptem Pesten, Kolozsvárott és mindenütt ünnepeltek, de ilyen furcsa várost eddig még nem ismertem. Valami régi álomvilágban élnek itt az emberek, mintha egy elzárt leveles-láda vagy ócska ruhaszekrény fiókjaiban töltenék napjaikat. Hangos szót alig hallani a házak belső szobáiban és a karosszékek a kandallók mellett mindig el vannak foglalva. Knopf és fia, a helybeli könyvkereskedő több német és francia könyvet ád el, mint magyart, de a regényekből csak az ábrándozást, a halk, előkelő szenvedélytelen hangokat tanulják meg az idevalósiak, nem pedig a gyujtó szenvedélyeket. Azelőtt magam is egy kis ördög voltam a színpadon, mint a kritikusok gyakorta megírták; csupa elevenség, temperamentum, szenvedély égett játékomban. Emlékszik Keszler doktor szavaira? Mióta idekerültem, lassan átalakultam, ma olyan vagyok, mint egy porcellánbaba… Nemde porcellán-baba vagyok, Szindbád? Porcellán-baba egy finom üzletből, ahonnan a főherceg kisasszonyok részére is vásárolnak.

– Maga egy csodálatos művésznő, mindig a publikum ízlése szerint játszik s ez a legnehezebb művészet, – felelt bókolva Szindbád. – De hát a Pálházi kastélyban is piros vér folydogál az asszonyok ereiben! A vérnek az a természete, hogy néha nyugtalankodik, akaratoskodik és nem elégszik meg a divatlappal vagy a karosszékkel?

– Nem értek hozzá, – felelt csiklandós nevetéssel Szalánczi kisasszony. – Az én vérem olyan nyugodt lett ebben a városban, mint egy öreg udvari dámáé.

– Nem udvarol nekik senki?

– Minden városban tíz-húsz udvarlóm volt egyszerre, itt csak az öreg katonatisztek fordulnak utánam az utcán. Akik még csatában voltak. Mert a fiatal hadnagyok manapság már csak a cukrásznál billiárdoznak.

A festékszagu kis női öltözőben, ahol a falnak olyan bolthajtása volt, mint egy börtönnek, rózsaszínü puder-felhők közepette még sokáig panaszkodott volna Edit kisasszony a helybeli vízre, levegőre, de a csengő megszólalt, fölvonása kezdődik. Jelentőségteljesen megszorította Szindbád kezét:

– Ha Pestre ér, remélem irat rólam a lapokban. Önnek jó összeköttetései vannak, – így szólt a művésznő és hivogató mozdulattal nyújtotta meztelen vállát Szindbád felé.

Szindbád tehát gyorsan megcsókolta a bepuderozott vállat és magában dörmögve sietett a nézőtérre.

– Milyen ostoba minden szinésznő! – mormogta. – És én még nem régen rajongtam Editért!

Midőn a hatos számu páholy mellett elhaladt és félénken lesütötte a szemét, a páholyból egy jól ismert, igen kellemetes zenéjü hang megszólalt:

– Szindbád úr!

A férfi boldog mosollyal emelte föl a tekintetét.

– Asszonyom.

– Legyen szerencsénk! – ismételte az előbbi drága hang.

Az öreg asszony nyájasan legyintett fekete legyezőjével, míg Mariett nem titkolt érdeklődéssel nézett szürke szemével Szindbád halvány arcába. Csupán a kis szívalaku arcocskán látszott a zavarnak, lámpaláznak némi pirossága, mintha valami igen nagy dolgot cselekedett volna.

– Uram, kapitány úr, fogadja köszönetét egy egyszerü asszonynak, – kezdte finom mosollyal az öreg asszony. – Megtudtuk, hogy ön lövöldözött azon a kérdéses éjszakán, midőn a rablókat elriasztotta házunkból, kapitány úr, hálás köszönet érte. Azóta intézkedtem, hogy rendőr álljon a folyóparton, írtam a hercegnek.

– Nem vagyok kapitány, – felelte Szindbád és titkosan a Georgina arcocskájába nézett. A kis nő füllentett valamit anyjának, de hisz rövidesen kiderül minden, hogy mennyi maradt meg közös titoknak az elmúlt éj eseményeiből.

A gömbölyü kis széket olyanformán helyezte el, hogy mindig láthatta a páholy rojtos függönyei alatt Georgina rózsaszínü arcát, de nem vette le szemét Mariettről sem, aki hallgatagon kémlelte végig Szindbádot, mintha már nagyon régen látott volna férfiembert.

– Ön nem kapitány? – kérdezte hideg, csodálkozó hangon Mariett. – Minket úgy informáltak (és most Georginára nézett), hogy Szindbád úr szolgálatonkívüli kapitány egy sziléziai dragonyos ezredben.

– Bizonyára a testvére, – mondta gyorsan Georgina és hirtelen Szindbádra pillantott.

– Igen, a testvérbátyám szolgál, – mondta Szindbád titkon elmosolyodva. – Tehát udvarképes foglalkozást talált ki számára a kis nő, mielőtt családja körébe bevezette? Persze, az ő semmittevő foglalkozása nem igen lett volna ajánlatos a régi szalonajtó föltárásánál.

A szíve csendesen, de boldogan dobogott, hisz ime Georgina maga nyújtott segédkezet, hogy közelébe juthasson. Lopva rápillantott Georginára, de miután észrevette, hogy lesütött pillái alól Mariett egyetlen mozdulatát sem felejti ki, csakhamar az öreg asszonysághoz fordult és míg arca, szíve, szeme szinte megmámorosodva lehelte magába a páholy ifju asszonyaiból kiáradó gyöngéd illatokat, finom mozdulatokat és lágy vonalakat, az öreg asszonysággal Széchenyi István régi báljairól beszélt.

A beszélgetés végén engedelmet kapott arra, hogy a Pálházi-szalonban másnap, csütörtökön négy órakor megjelenhessen.

– Mert csak akkor fogadunk, – mondta most Georgina és titkos, rejtett pillantást vetett Szindbádra, ama éjszakai kalandra célozva.