HETEDIK FEJEZET, amelyben a pezsgő palackjában marad.

A Francia kastély éttermében, amely akkora volt, mint egy lovagterem, a szinészek részére hosszu asztal volt föntartva, ahol többnyire virágbokréta állott. A Francia kastély vendéglősének kedveskedése volt ez a bokréta. Az ország minden részébe eljutott híre (a szinészek révén) a galáns Bercinek, aki nagy murikat és áldomásokat szokott csapni a szinészek tiszteletére. Kedvenc szinészei évek hosszán át hitelben ettek-ittak nála és minden nap végignézte az előadást, az állóhelyről, miközben fekete selyem sapkájával meghatottan tapsolt az érzelmes jeleneteknél. Midőn félig üres volt a nézőtér, a kómikus Berci barátunk tiszteletére külön vicceket szőtt a darabba, sőt a kisebb szinésznők ábrándosan forgatták a szemüket a kis kopasz, kövér férfiu felé, aki többet sírt, nevetett a színházban, mint élete egyéb részeiben. Mintha intendánsa lett volna a városka színházának, minden színházi eseményben benne volt a keze. Kevés szakértelemmel, de annál több rajongással hallgatta végig a premiéreket, neki minden darab tetszett, és csak azt sajnálta, hogy az utolsó fölvonás végső jelenetét nem várhatta be. Fekete selyem sapkáját a fejére csapva, átfutott az étterembe, hogy megfelelően fogadhassa a színházból kitóduló publikumot. Már tudta, hogy kik jönnek színház után vacsorázni és az asztalokat előre elrendezte. A társulat súgója későbben úgy is elmondta neki, hogy mi történt – azután.

Berci azon az estén, midőn Pálházit a színházban meglátta, rendkívüli intézkedéseket tett a nevezetes úr fogadtatására. A háziszolgát elfuttatta a cigánybandáért és személyesen nézett körül a konyhában, bár az ételszagot nem szerette. A szinészek asztalára készített virágbokrétát az utolsó percben fájó szívvel ugyan, de megosztotta a Pálházi úr részére föntartott asztallal. Még néhány perc múlott el és Pálházi ritkás feketeszakállu arca, tatár-feje és bundája, amelyet egy muszka herceg viselhetne, megjelent az étterem előcsarnokában, mellette Szalánczi kisasszony hervatag és finom alakja. A kisasszony kivételesen egy olyan nagy és soktollas kalapban jelent meg, amely a térparancsnokék társaságának véleménye szerint, inkább volt méltó egy félvilági nőhöz, mint egy szolíd szinésznőhöz. A kiséretet Brankovicsné, a társulat anyaszinésznője alkotta, amin ugyancsak csodálkoztak némelyek, hogy a komoly és derék Brankovicsné ilyen játékhoz adja oda személyét. Szalánczi kisasszony, mint aki már úgyis leszámolt mindennel, kihívóan nézett körül a fehér falu teremben, a tiszti-asztal fölött kevélyen túlnézett és a főjegyzőék felé sem vágott alázatos, kislányos bókocskát; csupán a térparancsnokék társaságában lévő öreg grófnő előtt sütötte le a szemét, mert az öreg hölgy aranyszélü lorgnetjén át olyan éles és nem titkolt fölháborodással meredt rá, hogy még Brankovicsné is csak a keztyűjének merte mondani, hogy: kezét csókolom.

Szalánczi kisasszony nyilvános „elbukásá“-nak hirére sokkal többen jöttek el az étterembe, mint máskor. Három esztendő alatt senki sem mondhatott rosszat a szinésznőre. A finnyás úriházak kinyitották előtte kapuikat és a kisasszony most így hálálja meg a közbecsülést! Bizonyosra vette mindenki, hogy Kisfalvi direktor tudni fogja kötelességét. Ezt az arculcsapást nem viselheti el a város.

Pálházi olyan unottan és fanyar mosollyal ment végig a termen, mint aki senkit sem akar ismerni a városban. Hanyagul húzta lábát és csak a szemével köszöntgetett vissza azoknak, akik köszöntötték. Körülbelül negyven esztendős volt akkor Pálházi, de éppen úgy lehetett nyolcvan, vagy harminc. Az arca sárga volt, mint a cigarettafüst és a szeme egy halálosan kiégett férfiu szeme volt. Csak izmos válla és minden hanyagsága mellett rugalmas alakja árulta el, hogy a rokkantságtól még nagyon messzire van.

– A kártyás! – mondta az öreg grófnő a térparancsnokék asztalánál, de nyomban hizelgő mosoly terült el az arcán, amint Pálházi rövidre nyírott fejével bólintott feléje. „A kártyás“ senkinek sem hajtotta meg a fejét, csak neki. Az öreg grófnőnek az öccse befolyásos férfiu volt a külügyminisztériumban.

Tehát most ott ült a híres kártyás a Francia kastély éttermében és a vidéki város publikuma, amely jól ismerte őt, de akiktől mindig idegennek tudta magát tartani, kimeresztett szemmel figyelte a történendőket. Hiába, bármit mondanak is Pálházira a házasságai miatt, mégis csak ő az egyetlen ember ebben az órában Magyarországon, akiről mindenki tudja, hogy milliókat nyert kártyán és lóversenyfogadásokon. A fiatal katonatisztek, akik a kantinban huszonegyesen nyerik el egymás gázsiját, a tisztiasztal mellett elmerengtek, a főtrafikos, Számmer bácsi, akit messzi vidéken a legjobb kalabriászjátékosnak mondanak és nem egyszer fölfüggesztik Komáromban vagy Győrött a játékot, amíg Számmer bácsi véleménye telefonon vagy telegráfikus úton megérkezik, a maga sarokasztalánál, az agglegények társaságában bizonyos megzavarodottsággal piszkálta a sótartót.

– No, Számmer? – szólalt meg végre egy öreg ügyvéd, aki mint tréfacsináló volt ismeretes a városban.

De Számmer nem felelt.

Az ügybuzgó Berci és a pincérek útján csakhamar híre futamodott annak is az étterem vendégei között, hogy az esti vonattal megérkezett Bozsákné, a Pálházi tésztagyúró asszonya, akit mindenhová magával visz a világon. És már a vacsorához Bozsákné gyúrta a tésztát. Majd a színészek asztalánál francia pezsgősüvegek vonúltak föl.

– Pfuj, – mondták némelyek, – ezek a komédiások elfogadják a kártyás pezsgőjét. Mint a cigányok…

De nyomban elmúlott a fölháborodás, amikor Pálházi asztalától lustán fölemelkedett és a színészekhez lépkedett, hogy velük poharat koccintson.

– A legjobb színészek itt vannak Magyarországon, – mondta szuggesztiv hangon Pálházi, mintha maga is hitte volna, amit mond.

Később a térparancsnokék asztalánál vizitelt, de ott igen rövid ideig maradt, mert a nyers öreg tábornok azzal kezdte a beszélgetést:

– Nos, hogy hajtanak mostanában az agarak, Pálházi úr?

Pálházi nem szeretett játékról beszélni.

A cigánybanda diszkréten, csöndesen húzott egy régi bécsi valcert, majd egy másikat, harmadikat, mert hiszen Pálházi ezt szerette. Szalánczi kisasszony kipirosodott orcával ült a helyén és ritka rózsáit szagolgatta, mintha máris menyasszonynak érezte volna magát, hisz hány nagyúr vett már el színésznőt feleségül, csupán Brankovicsné piszkálta kedélyesen a fogát.

– Az én főztömet kóstolná meg, Pálházi, – mondta nagy elbizakodottsággal. – Olyant még az édesanyjánál sem evett.

Pálházi lovagiasan bólintott és megkérdezte Szalánczi kisasszonyt, hogy nem parancsol-e valamely mulatságos fiút meghívatni a színészek asztalától?

– Nem, – felelt hűvösen Edit, – én jól ismerem őket. Nem nagyon mulatságosak.

Tovább hallgattak tehát, mert Pálházi szófukar, csendes ember volt, aki nevetni soha sem szokott és legjobb kedvében is (a monda szerint) bezárt szobában, egyedül szokott csárdást táncolni.

Ebben a pillanatban a Francia kastély öreg portása sapkáját kezében tartva, mély meghajlással Pálházihoz lépett és olyan halkan, amint régi hotelportások tudnak beszélni, valamit súgott a kiváló férfiú fülébe. (Szindbád – aki természetesen egy sarokasztalnál ült ezen idő alatt, mert hiszen Pálházi őt is érdekelte, – nyomban észrevette, hogy a törökösen sárga arc elhalványodik.)

Pálházi egy-két pillanat múlva engedelmet kért a hölgyektől és kisietett az étteremből, de Szindbád megelőzte. Szindbád az utca felé lépett ki, mert úgy gondolkozott, hogy Pálházit a fogadó portás-fülkéjében várják és a kapu vasrácsozatán át tanúja lehet mindennek. Körülbelül tudta, hogy miért hívják Pálházit, – nyilván a beteg gyermek rosszabbúl lett, – csak arra volt kiváncsi, hogy a két nő közül melyik jött Pálháziért?

Természetesen Mariett állott a portás fülkéjében, az öreg őrmester társaságában.

Pálházi fázósan húzta össze frakkját, amint Mariettet megpillantotta, néhány halk szó hangzott el a levegőben, aztán Pálházinak olyan lett az arca, mint a kisérteté. Egy hangot sem szólt, fedetlen fővel, frakkban, amint volt, a kapunak indult.

– A kalapját! – hallatszott a Mariett figyelmeztető hangja.

Pálházi erőszakos, szinte vad mozdulatot tett.

– Menjünk, – kiáltotta rekedten.

Az öreg kapus ijedten nyitott kaput, Pálházi kirohant, Mariett hosszú köpönyegében a bicegő őrmesterrel alig tudták nyomon követni. Aztán eltüntek a mellékutcában, amely a régi ház felé vezetett, mint a látomás.

Az éj csípős volt, alattomos szél süvített az olvadó folyó felől és a Francia kastély kapujánál táncolt az üveg a lámpásban. Szindbád tehát visszatért az étterembe és sokáig szivarozgatva nézegette Szalánczi kisasszonyt és kisérőnőjét. A magára hagyott kisasszony arca mind pirosabb lett, hogy aztán gyorsan haloványodni kezdjen.

Reménykedve, majd kétségbeesetten figyelte az antik óra mutatóinak lassú mozgását a terem oldalfalán és nem igen volt az étteremben senki, aki ugyancsak nem az óramutatót találta most a legérdekesebb látnivalónak.

Még a térparancsnok is megfordult helyén és szigorúan, tetőtől-talpig végigmérte a magára hagyott hölgyeket, bosszús pillantást vetett az órára. Az öreg grófnő le nem vette átható szemüvegét Editről, míg Brankovicsné a kézmosóba öntötte a pezsgős-pohár tartalmát.

– Jobb ennél a vinkó, – mondta mély meggyőződéssel. – Engem se hívjál többet vacsorázni.

A főtrafikos az agglegények társaságában szinte az egész terem fülehallatára mondott el egy kalabriászesetet, amely Nyitrán történt és a cigányok olyan csendesen húzódtak meg sarkukban, mintha nem is ők lettek volna azok, akik valaha muzsikáltak.

– Pszt, Berci! – hangzott innen is, onnan is, pedig máskor meglehetősen foghegyről beszélnek az idevaló urak a fogadóssal. – De a mindenttudó Berci sem tudott fölvilágosítást adni, csupán annyit hozott föl védelmére, hogy hiszen ott függ a Pálházi úr bundája, kalapja.

A színészek az üres palack mellől elkomorodva meresztették a szemüket Szalánczi kisasszonyra, aki végképpen megszégyenülve már csaknem arra gondolt, hogy a pezsgőzést folytatja a saját számlájára.

Végre a térparancsnok kirúgta maga alól a széket, hogy az fölborult és ez mintegy jeladás volt arra nézve, hogy a kellemetlenül végződött mulatságból hazafelé kászolódjanak az emberek. Csak az öreg grófnő állt meg öltözködés közben, hogy egy-egy gyilkos, megvető pillantást vessen Szalánczi kisasszonyra, mintha ő volna az okozója az egész zavarnak. A Pálházi anyja mégis csak csillagkeresztes dáma volt és ő maga is szolgált az udvarnál. És az a senki lánya? Az a csúf, vén komédiás-leány? Bizony megérdemelné, hogy kisöprűzzék a városból.

Szindbád egyik szivart a másik után szívta, a terem csendesen kiürült, a cigányok visszaszöktek a kávéházba, csupán a szundikáló nagybőgős maradt ott őrnek, mikor Brankovicsné keményen csengetett a vizespalack oldalán.

– Kellner, fizetek! – kiáltotta, hogy mások is meghallják és méltatlankodva csóválta a fejét, amikor Berci szabadkozva hajtogatta előtte kopasz fejét.

Szalánczi kisasszony elmenőben síró, vörös szemét szinte kétségbeesetten fordította Szindbád felé. Szindbád már némi hajlandóságot is érzett lovagias szívében és csaknem hazakísérte a hölgyeket, amikor az utolsó percben a súgó ajánlkozott.

Így tehát Szindbád végigszívhatta szivarját, későbben pedig megtehette szokásos kémszemléjét az ódon ház körül, amelynek kapuja fölött három sas volt kőbe vésve.

A függönyök mögül lágy, szinte álombeli világosság szűrődött kifelé és csendes volt minden, mintha mindenki meghalt volna a házban. A szél élesen süvöltözött és a folyó olyan fekete volt, hogy Szindbádnak önkéntelenül szegény, elhagyott árva-gyermekek jutottak eszébe, akik csöndesen sírnak apjuk után a sötét szobában. A titokzatos folyón valahol egy vízbefulladt kisfiú holtteste úszik és valahol messze, messze, kétségbeesetten sír egy szegény anya… Valóságos megváltás volt Szindbádra, midőn lépéseket hallott kopogni a kövezeten, amely lépések most visszhangoztak, mintha egyszerre titkos alagútak támadtak volna a város alatt.

Bozontos bunda-gallérból a doktor Corvinusz bársony-sapkája meredt elő. Szindbád élénken a csodadoktor vállára csapott.

– Hopp, doktor úr, jó, hogy találkozunk. Hogy van a kis fiú?

A vén doktor olyan mérgesen kapta föl a fejét, mint egy kígyó.

– Mi az? Útonálló az úr? Már régen szerettem volna öntől megkérdezni, hogy mért leselkedik folyton nyomomban? Mi köze hozzám, mi köze a beteghez? Hejh?

A csodadoktor azután szó nélkül tovább rohant. Szindbád hazafelé menet mindenféle regényes históriákra gondolt. Összeaszott vén vadalmákra, akik a Pálházi-hölgyekbe szerelmesek.